Hamvas Bélának nem adatott meg, hogy boldog békeidőkben éljen. Ifjú emberként csöppent az első világháborúba, érett férfiként szenvedte el a másodikat, a kettő között egy feszültségekkel terhes, de még élhető, majd mindezek után egy még sokkal hazugabb olyan világot, amelyre még mi is emlékszünk. De talán, ha az antikvitásban, az aranykorban él, soha nem születik meg ez az életmű, amelyre ma nekünk van nagyon nagy szükségünk, illetve szükség lett volna és szükség is lesz minden olyan korban, amikor az élet elkezd ember alatti vegetációvá degradálódni.

Hamvasi mércével sem az a polgári társadalom amelyet ő ismert, sem az úgynevezett szocializmus nem fejlődés, hanem lebomlás, visszaképződés. A hamvasi aranykor nem a ma éltetett demokrácia, amelyről ő mint „az egység megrablásá”-ról beszél, hanem a hierarchia, a szellemi kasztok rendje, ahol minden lélek a saját helyét foglalja el. Ne firtassuk, volt-e az írott történelemben olyan kor, amikor ez tökéletesen így volt: Hamvas mércéje az egyetemesség, az emberiség ősemlékezete, amelyben volt, sőt lennie kell egy ilyen rendnek.

Ebben a rendben a barlanglakó, bunkós ősember nem az idők kezdetéről, hanem a végéről való, nem azt jelzi, honnan jöttünk, hanem azt, hogy hová jutunk, ha nem ezzel a mércével mérjük magunkat. A jelenkorban „visszaképződés”-t lát, az emberiség arrafelé halad, amit Orwell és Huxley vízióiból is ismerünk. „A lét rongáltsága” az ezt legjobban kifejező hamvasi megfogalmazás.

Az alábbiakban nem időrendben haladva, nem is a teljességre törekedve szeretnék néhány ide illő, aktuális gondolatot felsorakozatni. Nem filozófiáról fogok beszélni, hanem nagyon is hétköznapi dolgokról.

Hamvas Béla még nem ismerhette a fogyasztói társadalmat, így, ha meg akarok felelni az előadás címének, csak arról beszélhetek, mi, a fogyasztói társadalomból visszanézve hogyan látjuk beteljesedni azt, aminek ő még csak a csíráit érzékelhette. E szemszögből nézve Hamvas életművének nem kis részét akár egy gigantikus látomásnak tekinthetjük a jelenről és minden valószínűség szerint a ránk váró jövőről is – hacsak nem sikerül az általa annyit emlegetett „alapállást”, a felébredést, a hagyományhoz és a lét isteni rendjéhez való visszatérést megvalósítani.

Hamvas lefesti azt a világot, ahol a rabszolgák vezetik az országokat. A munka a létfenntartást szolgálja, de ahol a cél nem a szellemiség, hanem maga a munka, ott a célt tévesztik össze az eszközzel. A Világválság 1943-ban írott társadalomkritikája látszólag a szocializmusról szól, vagy legalábbis amikor abban a korban éltünk, ezt hallottuk ki belőle – mint sok más írásból is – de lassan rájövünk, ezek sokkal általánosabb gondolatok. A szellemi ember válsága a modern világban. Ezt a világot Hamvas rabszolgaságnak érzi.

Rabszolgának lenni nem társadalmi helyzet, hanem tudatállapot. Lehet az ember nem csak egy másik ember, de a saját hatalma, vagyona, vagy bármilyen embertelen eszme rabszolgája is. A rabszolga pedig, emelkedjen akár kormányzati rangba – akkor is rabszolga marad, ha ebbe a szellemi kasztba tartozik. Az újkori társadalmak bűne volt, hogy demokratikus eszméket hazudva rabszolga-tudatú embereket emeltek pozícióba, és ez azóta sem változott. A rabszolga eszménye: minél kevesebb munka után jót zabálni, majd kényelmesen elnyúlni a boldog semmittevésben. Vajon nem erről szól a mai világunk? Hála a modern technológiának, egyre kevesebbet kell dolgozni (már akinek van mit), egyre többet ehetünk (a minap számoltam meg egy szupermarketben: csak vajból tizennyolcféle volt), és egyre több géppel vesszük körül magunkat, hogy minél nagyobb kényelemben éljünk. Marad még a szórakozás (vagy amit ma annak neveznek), elnyújtózni a tévé előtt vagy kimenni a meccsre – és ennyiből áll az élet:

Tulajdonképpen rabszolgaságról csak ma lehet elkezdeni beszélni – áll a Világválság-ban. Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint az élet, sőt az eszközök az életet süllyesztették eszközzé. Az ember tudatában a divinum helyett a humánum foglal helyet: így válik a vallás így válik a vallás a transzcendenssel való kapcsolat helyett eleinte részvét- és könyörületvallássá, aztán testvériség-vallássá, egyenlőség-vallássá, vagyis az isteni vallás emberi vallássá, így vált az ég földivé, a szakrális szociálissá, a bölcsesség tudománnyá, a költészet filológiáva, a művészet virtuóz mutatvánnyá, az „arya” sudrává, az emberiség tömeggé.

Rendkívül találó Hamvas hasonlata: ha felcseréljük az emberben az agyat a belekkel (mindkettő olyan tekervényes, könnyű összetéveszteni), az mindent csak bél módjára tud irányítani, bél-gondolatokkal, bél-ideákkal, bél értékrend szerint. Karikaturisztikus volt pár évtizede, amikor láttuk, hogy a hentes, zöldséges többet keres, mint az egyetemi tanár – de vajon lényegileg változott-e ez a helyzet azóta? Legfeljebb annyit, hogy a sarki fűszeres azóta üzletlánc tulajdonossá nőtte ki magát és a társadalmi elithez tartozik – ha tönkre nem tette a másik fűszeres.

. Mit csinál eközben az agy, mélyen a saját helye alatt? Michelangelo széklábat farag Madáchnál, Hamvas pedig lapátnyeleket és csákányokat szortíroz Tiszapalkonyán. És folytathatnánk a sort tetszés szerint, például a tanárral, aki MLM hálózatoknak ügynököl, a friss diplomással, aki pizzafutár Londonban – és így tovább.

Furcsa figurák vezetik ma a világot. „A nagy ember, azaz a hírnév elveszejti a hőst” című korai szatírájában a nagyvezír helyét egy majom foglalja el. A cserét nem csak hogy nem veszi észre senki, de mindenki nagyon meg van elégedve a helyzettel. Anélkül, hogy olcsó poénokra vadásznánk: ha a majom az önálló gondolkodásra képtelen, másokat utánzó ember szinonimája, vajon teljesen nélkülözi az életszerűséget ez a történet? Sőt, talán megengedhetjük magunknak, hogy felismerjük a Vízöntő-kor küszöbén: a Vízöntő jegyének keleti megfelelője, ha tetszik, emblematikus figurája éppen a majom!

Még furcsább dolgokat tesznek, sőt etetnek meg velünk. Hamvas egyik legszarkasztikusabb írása a „Nehéz nem szatírát írni” sorozatban a „Ruvenzori”, egy kormányváltás körül zajlik. Adott valahol egy válságban lévő nemesi kormány, amely hangsúlyozza, hogy szereti az embereket és értük van. A költségvetési hiányt ellensúlyozandó, elkezdi eladni egy befektetőnek, a Fekália Rt-nek az árnyékszékek összegyűjtött tartalmát. Eddig semmi baj. Aztán megjelenik egy másik cég, a Ruvenzori Rt, amely egy mindenre jó csodaszerrel kezd kereskedni. Kiderül, hogy a két cég azonos (mintha hallottunk volna már hasonlót a cégek átláthatatlan adok-veszek ügyletei körül), a csodaelixír pedig a begyűjtött fekáliából készül. Botrány, a kormány megbukik és új, polgári kormány alakul. Hamarosan nekik is likviditási gondjaik lesznek. Megjelenik egy új cég, amely Arkó néven új csodaszert dob a piacra, amelyről végül megtudjuk, hogy nem más, mint az előző készítmény új néven.

Természetesen az emberi végterméket tekinthetjük a legértéktelenebb dolgok szimbólumának, és adhatunk aktuális jelentést a történetnek – de sajnos sokkal konkrétabb analógiák is adódnak. Gondolom, nem sokunknak vannak ábrándos képeink az élelmiszeriparról, arról, hogy valóban mit etetnek meg velünk. Nos, a „Vegetáriánus Hírlevél” pár évvel ezelőtti tudósítása szerint készen van az a technológia, amely szerint a sertést egészben, szőröstül-bőröstül, sőt béltartalmával együtt le lehet darálni, és „élelmiszerré” feldolgozni. Mindez nem más, mint kémia: főzés nagy nyomáson, fertőtlenítés, íz- szag- szín- és állagjavító adalékok- és kész az Arkó! Legfeljebb pár törvénymódosítás, a közegészségügyi szabályok „korszerűsítése” kell még, ami igazán nem nagy ügy.

Úgy tűnik, Hamvast sokat foglalkoztatta, miként emelkedhet a végtermék a szentség rangjára. A Karnevál második kötetében hasfájásig röhöghetünk a „kakozófia” kifejtésén:

– Azt hiszem, ez kakotropizmus.

– Ön azt hisz, kakotropizmus? Nem felületes ez? Mit gondol? Én inkább a synkakotikus és diakakotikus kakoton kakoidok metakakozisának tartom.

– Igaza van, de csakis a kakomentális síkon….

Sokkal mélyebb értelme van annak a jelenetnek, ahol egy bennszülött királyság önmagát trónra emelő uralkodója valójában az árnyékszéken trónol, alattvalói pedig kötelezően és szent áhítattal tisztelik, amit ott produkál.

Ha Mr. Ecqutre ereszt, azt azonnal a nyilvánosság tudomására hozzák. A kürtös riadót fúj, a hírnök pedig nagy fennszóval ezt hirdeti: His Royal Highness enunciation, Őfelsége, a király kinyilatkoztatása. A nők diadalénekbe fognak, a zene élénkebb ütemet vesz, a kamarások magukat hasra vetik, és Mr. Ecqutre nagyságát magasztalják.

Az excrementum apotheózisa. Süllyedhet-e ember ennél mélyebbre, emelheti-e magát zsarnok ennél magasabbra? A paradoxon szimbolizmusán túl, amikor a szentek relikviáival azonos szintre kerül egy futballista cipője, egy popsztár használt alsóneműje, dollár-ezrekért cserél gazdát, miféle értékrendről beszélhetünk? Nem, még nem értük el a mélypontot. De amikor a valóságshow-k kamerája az altesti funkciókat már-már egyenes adásban közvetíti, jó eséllyel közeledünk hozzá.

Abban a világban, amelyről Hamvas ír, a materializmus értékvesztést, elsivárulást jelent. Az élet dologivá válik. Amit néhány évtizede az etológus Konrad Lorenz „A civilizált emberiség hét főbűne” című könyvében „az érzelmek fagyhalála”-ként ír le, Hamvas egyszerű tárgyilagossággal eldologiasodásnak nevezi. Dolog lesz a szerelem, dolog lesz a vallás, és minden: anyagiakban kifejezhető, megvehető és eladható. Kierkegaard és Nietsche véleményét a kereszténység kiüresedéséről, kulturális szokássá válásáról Hamvas nem csak átvette, de lelkészi családból származván mélyen meg is élte – mindemellett mindvégig megmaradt a kereszténység mellett. A tömegemberrel, tömegesedéssel kapcsolatos pesszimizmusa sem egyszerűen Ortega vagy Evola hatása, alkalma volt az ember önmaga alattivá válását személyesen megtapasztalni.

Az „újprimitivizmus” ténye sem szorul bizonyításra: elegendő egy nemzeti ünnepen kimenni az utcára, elmenni egy futballmérkőzésre vagy végignézni a televíziók műsorkínálatát, némely sztár-műsorvezető vagy politikus stílusát. Ez utóbbi nem közvetlenség, nem jópofaság vagy humor, ez a civilizálatlan barbárság, követendő (és követett) példává emelve. A primitivizmus a kompjuterek korában, műholdon közvetítve is primitivizmus marad.

Mindez együtt azt jelenti, hogy a szakrális helyét a profán, a magasztosét az alantas veszi át. Az új kor temploma, mondja Hamvas, az áruház, az oltár helyére az eladópult kerül, a Bibliát a főkönyv, az uralkodói jogart a rőf váltja fel. Mit mondana ma, a fényárban úszó plázák és hipermarketek korában, ahol a reklámok szerint a boldogság, szépség, fiatalság és jólét záloga a folyamatos vásárlás?

Ahogyan a Karnevál elejének tespedt kispolgári légkörében ott vannak a kisszerű „mászolygók” és „odakozmált emberek”, vajon nem hasonlók lesznek-e azok, akik összeroskadnak és depresszióba menekülnek, mert nem tudnak megfelelni annak a hamis ideálnak, amit fejlődésnek neveznek? És vajon nem ugyanúgy álarcok mögé bújva élünk ma is, mint a Karnevál hősei? Vagy még jobban elrejtőzve?

Átok alatt vagyunk – mondja Vidal. Ezt az átkot úgy hívják, hogy maszk. A másik embert nem tudom elérni. Betegsége és bűne és őrülete megsűrűsödik, és forma lesz belőle. Álforma. Ez a sűrű álforma a maszk. A legtöbb esetben az élőlényt helyéből kinyomja és maga próbál élni. Ez a maszk. Ez a lárva. Ez az őrület. A maszk az ördög. Az ördög nem arc, hanem álarc. Lárva. Ezért az ördög mindig hazudik. Nem is tud valódi lenni. Nem tud élni. Az ördög nem is él, csak annyiban, amennyiben másokból életerőt szív el. Nincs valósága. Csak annyi, amennyi valóságot más elől el tud venni.

 A maszk és a hazugság elválaszthatalanok:

Vajon igazság az, amit egy ember hazudik? Nem. – mondja Bormester Virgil.

Igazság az, amit két ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit három ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit ötszázhatvanhat ember hazudik? Nem.

Vajon igazság az, amit egy ember kivételével mindenki hazudik? Nem.

Vajon igazság az, amit egy ember hazudik?

Ha az egész emberiség hazudik, senki se tudhatja meg önmagáról, hogy kicsoda. A kérdésre nincs válasz, vagyis kénytelen vagyok e válasz nélkül hagyott és megválaszolatlan kérdésen állni.

Néhány szatíra megállapításaira már csak lemondóan legyintünk. Jurégia országában semmi sem igaz: idegen nyelven beszélnek a sajátjuk helyett és olyan államformában élnek, amelynek már a neve is hazugság. Minden hivatalt a főhivatalnokok rokonai töltenek be. Két városállam áll hadban egymással, úgy, hogy mindegyik maga szállítja ellenfelének a fegyvereket – mert így igazságos. El is pusztul mindkettő.

Ugyancsak a Karnevál -ban fedezik fel, mi is az, ami ezt a világot mozgatja:

– Igen egyszerű, tulajdonképpen köznapi, sőt vásári fogalom. A kenyőcs.

– Mit ért ön kenyőcs alatt?

– Valamit, amivel a dolgokat bekenik, hogy jobban csússzanak Úgy látom, modern életünk egyik középponti fogalma.

– Téved. Mindenkori emberi életünk nem egyik, hanem egyetemlegesen középponti fogalma

Az ember csak áll, és nem tudja, hogy csöppent ebbe a világba. Nem érti és őt se sokan értik. Idegen itt. Úgy érzi, őt más anyagból gyúrták, és egyszer elindul kideríteni, kicsoda is ő, és hová tartozik. Erről szól az „Olbrin Joachim csodálatos utazása”, a Babérligetkönyv egyik meséje. A főhős sok mindent megpróbál életében, hogy megtalálja a helyét a világban, de minden kísérlete keserves kudarcba fullad. És mert senki sem tud rajta segíteni, elindul, hogy megkeresse a világ főkormányzóját.

Hosszú vándorút után egy gigantikus üzemben találja magát, ahol az emberek lelkét készítik. Hivatalok, emeletek, folyosók és laboratóriumok labirintusában tudja meg, hogy előre gyártott receptek vannak, ahol az emberi tulajdonságokat patikamérlegen mérik, kémcsövekben keverik, és ezeket az elegyeket juttatják a Földre. A legnagyobb hányadot mindnél az önzés, hatalomvágy, kapzsiság, ostobaság, kéjvágy, hiúság és hasonlók teszik ki. Jóindulat, szeretet, istenfélelem alig-alig kerül a receptekbe.

Azt a receptet, amely szerint ő készült, sehol sem találják. Érthetetlen és rendellenes, hogy egy lélek ennyire nem olyan, mint a többi. El is akarják pusztítani. Találkozik az embergyár főnökével, a főkormányzóval is. Alakjában a sátánt véli felismerni. Nagy nehezen kiderül, hogy Joachim lelkét valóban nem e falanszterben készítették, hanem valahol a világ végén él János, egy öreg kertész, az is csinál – a Főkormányzó nagy bosszúságára – kis műhelyében lelkeket. Joacim ide is eljut. Az öreg egyedileg, szeretettel készíti és bocsátja a lelkeket útjukra és szeretettel fogadja vissza egy-egy földi élet után – ő az, akit Az álom című írásban a Méhész szerepében látunk. Ezek a lelkek egyediek, mindegyik más és más, nem is tökéletesek és nem találják a helyüket a nagyüzemi lelkek között. János kertész házában Joachim végre megtalálja a boldogságot.

Néhány évtizede azt gondolhattuk, hogy a parabola az eltömegesedésről szól. Ma iszonyodva döbbenünk rá, hogy Hamvas azt a jövőt érezte meg, ahol a génmanipulációval tetszőleges emberi tulajdonságok keverhetők ki, a klónozással pedig sorozatban „termelhetők” a terveknek és elvárásoknak megfelelő emberek.

Van-e kiút ebből a világból? Van, de Hamvas sem a forradalomban, sem abban nem hisz, amit ma fejlődésnek neveznek, hogy a materiális gyarapodás megoldja a gondokat. A kiutat abban a szellemi irányban látja, amiről egész életműve szól: a Hagyomány mércéje mentén visszatérni a nagybetűs Rend-hez, realizálni, megvalósítani az „Alapállást”, a lét magasabb körei, a transzcendencia felé          nyitott életet. Amíg ezt el nem érjük, Hamvas Béla nem veszít aktualitásából.

Miért nem lesz gazdag Tevje, a „Hegedűs a háztetőn” tejesembere? Mitől gazdagszik meg Jean Valjean a „Nyomorultak”-ban? A kérdésekre azonnal kész a válasz: az egyik csak fantáziált róla, a másik pedig komolyan akarta, küzdött érte. Sőt célja volt vele: hogy másokon segítsen! Ezoterikus körökben azt is hozzáteszik, hogy az egyik el tudta képzelni magát gazdagnak, imaginálta, pozitívan gondolkodott róla, önszuggesztiót használt, míg a másik nem. Igazuk van. De miért nem lesz feltétlen több pénze annak, aki mindezt megtette?

Arról a kérdésről, hogy voltaképp mi is a gazdagság, sokszor és sokat írtunk már. Elfogadott tényként kezelhetjük, hogy nem egy bizonyos összeg a bankszámlán, nem felhalmozott kincsek meghatározható mennyisége, hanem életérzés, amely bizonyos határok között független a birtokolt javak mennyiségéről. Az sem szorul igazolásra, hogy a gazdagság nem csupán materiális szinten értelmezhető fogalom. De maradjunk most a kézzel fogható szinten! Tegyük fel, hogy nem vagyunk butábbak, szerényebb képességűek, mint azok, akiknek sikerült, mit tehetünk a cél érdekében?

Elvi kérdések

A Föld javai egy adott mennyiséget képeznek. Nyilván józan ésszel nem törekszünk arra, hogy minden a mienk legyen, de miért ne lenne valamivel (sőt akár sokkal) több, mint most van? Mindig voltak szegényebbek és gazdagabbak, úgy látszik ez a dolgok rendje. Az kommunizmusra, a javak egyenlő eloszlására sohasem volt még példa. Az, hogy az ősközösség ilyen lett volna, puszta feltételezés, egyikünk sem volt ott. Nehéz egy olyan világot elképzelni, ahol nincs „enyém” és „tied”, csak „mienk”. Lélektanilag, ahol az individuum megjelenik, ott a kollektív szemlélet, ha különböző mértékben, de visszahúzódik. Ehhez legközelebb a törzsi társadalmak állnak, ahol szinte csak a személyes szükségleti tárgyak vannak magántulajdonban, minden más közös. Mi, mai nyugati emberek viszont eleve individuumnak vagyunk nevelve, egyéni voltunkra büszkék vagyunk. Ezt, és a javak egyenlőtlen eloszlását ténynek elfogadva, miért ne lehetnénk mi is azok között, akik nem szűkölködnek? Mi ennek az akadálya?

A kérdés fölöttébb kényes, és erkölcsi érzékünkön múlik, hogy ne kapzsiságunk, egoizmusunk igazolására használjuk.

NLP kérdések

Az NLP (neurolingvisztikus programozás), a kognitív terápiák, az úgynevezett „metanyelv” vizsgálatával képesek belső korlátainkat megtalálni. Amikor azt mondjuk például, hogy „nem értek a pénzhez”, „nincs üzleti érzékem”, „kifolyik a pénz a kezem közül”, „nem tudok takarékoskodni”, ezzel tényként állítunk be (és ezzel rögzítünk) olyasmit, amire lehet hogy utal néhány előző tapasztalatunk, de ezek az állítások inkább arról szólnak, hogy valamiért elutasítjuk az egész kérdést, nem arról van szó, hogy nem tudunk, hanem, hogy nem akarunk.

Amikor erkölcs szentenciákat fogalmazunk meg mondjuk a pénz káros voltáról, a gazdagok ilyen-olyan mivoltáról, saját elutasításunkat fejezzük ki, ténynek beállítva, mintegy mások mögé bújva.

Ha egy fennálló állapotot meg kívánunk változtatni, több szempontot kell megvizsgálnunk. Először is megnézzük, mik a jelenlegi állapot (szegénység, szűkölködés, pénztelenség) hátrányai – és előnyei! Igen! A hátrányokat hosszan tudjuk sorolni, de a legrosszabb helyzetnek is vannak úgynevezett „másodlagos előnyei”. Például az, hogy nem kell bajlódni bankszámlákkal, kamatokkal, könyveléssel, adóhivatallal, félni veszteségtől, betörőtől, erkölcsi aggályok – és így tovább.

A másik oldalon megnézzük, mik lennének a kívánt helyzet előnyei (ez könnyen megy) – és mik a hátrányai. A pozitív és negatív oldalak mérlege egyértelműen mutatja azokat a félelmeinket, vélekedéseinket, amelyek akadályozzák a változást.

A belső ellenzék

Voltaképpen, ha magunkba nézünk, nem nehéz megtalálni, hogyan és mivel szabotáljuk céljaink elérését. Amikor megfogalmazunk egy elérendő célt, pozitív megerősítést, tudatosan, vagy tudatunk alatt megszólal(hat) egy másik hang, amely az erre való képtelenségünket, alkalmatlanságunkat, erkölcsi ellenvetéseket stb. fogalmaz meg. Ez a freudi „felettes én”, a belénk kódolt vélemény önmagunkról, a világról, a Jóról és a Rosszról. Fel kell ismernünk ezt a belső beszédet, „titkos záradékot”, hogy semlegesíteni tudjuk pozitív megfelelőkkel. Ehhez bizony sokszor terapeutára, külső segítségre van szükség, hiszen a „belső csendőr” minden próbálkozást elnyomhat.

A szegénységi fogadalom

A keresztény világ egyik tehertétele a pénzzel, anyagi dolgokkal szembeni ambivalens (és őszintétlen) magatartás. „Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bekerülni a mennyországba…” A szerzetesek szegénységi fogadalmat tettek, megkönnyítendő az üdvözülést. (Megteszik ezt a keletiek is, de nem azért, mert a pénzt bűnösnek tartják, hanem, hogy ne ragaszkodjanak a materiális világhoz – nem elhanyagolható különbség.) Az úgynevezett „spirituális” emberek gyakran eleve elutasítják az anyagi világot, megvetve (meglehet, közben titkon irigyelve) azokat, akiknek náluk jobban meg. Tipikus álszent magatartás, amely garantálja azt, hogy ne is változzon – amit az illető saját elvei igazolásaként, erkölcsi felmagasztosulásként él meg. E szemléletnek valójában semmiféle magasabb szellemiséghez nincs köze.

Ma – a szerzeteseket kivéve – nemigen teszünk ilyen fogadalmakat, legalábbis tudatosan. Mégis lehet, hogy van ilyen „belső fogadalmunk”. Ha az van a tudattalanban, hogy a pénz rossz, erkölcstelen, a gazdagok rosszak, énünknek az a része, amely JÓ szeretne lenni (értsd: megfelelni), bizony szegénységi fogadalommal él – vagy ha mégis vagyonos lesz mondjuk egy örökség révén, lelkiismeretfurdalással. Ilyenkor a tudattalan „elintézheti”, hogy elveszítse, amit megszerzett.

Minden fogadalom alól van feloldozás. Hasznos, és működőképes aktus, ha egy bensőséges kis szertartással, a saját hitünk szerint kreált rituáléval feloldozást kérünk, vagy lemondunk a szegénységről. Ez nem jelenti azt, hogy gazdagok is leszünk, de mindenképp segít, hogy elinduljon egy belső változás.

Összegzésként: nem állítjuk, hogy feltétlen igazak a New Age szólamai: „mindenre képes vagy”, „mindent elérhetsz”, „minden benned van”, elég a pozitív gondolkodás, „programozás”. De nem vagyunk kiszolgáltatva sem a jelenlegi helyzetnek, valamilyen változtatásra mindig van lehetőség. Három dolog kell hozzá: motiváció (komoly, pozitív, eltökélt és szándék), kitartás és módszer. Mindhárom fejleszthető, tanulható. A tejesember, ha nem csak ábrándozik, talál módszeretek és segítő terapeutákat – feltéve, hogy a dalban említetteken túl, pozitívabb céljai is vannak, mint különbbé válni másoknál.

Pontosabban: Van-e a széltében-hosszában elterjedt „reinkarnációs utazásoknak” gyógyító vagy személyiségfejlesztő, életminőséget javító hatása?

Az ezotéria hazai „Big Bang” -jével, robbanásszerű betörésével, a rendszerváltás előtti években kezdtünk rácsodálkozni arra a lehetőségre, hogy (elvileg) bárki megismerheti az előző életeit. Sőt, megjelentek olyan vélemények is, amelyek szerint nem csak hogy meg lehet, de meg is kellene ismernie mindenkinek ezeket! Azért, mert a problémáinkat a múltból hozzuk, és így egy csapásra meg is oldhatnánk őket. Bizonyos szellemi vagy gyógyító iskolák be is építették az „utaztatás” megtanítását a kötelező tananyagukba. Azóta pedig elég világossá vált, hogy ez nem ilyen egyértelmű. A múltéleti kalandozásoktól ugyanúgy nem vett az életünk száznyolcvan fokos fordulatot, mint mondjuk a tüzönjárástól, vagy bizonyos beavatásoktól, amelyekről szintén ezt ígérték.

A tapasztalatok szerint alapvetően háromféle dolog történhet:

• valóban pozitív változás áll be a kliens életében – ekkor jó munkát végeztünk;
• semmi sem változik meg, csak az intellektuális kíváncsiság elégül ki;
• negatív változások jönnek: a megszerzett tapasztalatok a kliens egóját, hamis önbizalmát növelik (nagyszabású életek átélése után), vagy az átélt, fel nem dolgozott traumák a jelen életben is megjelennek. Mindegyikre vannak példák. Ez viszont csak szakszerűtlen vezetéssel, „gyorstalpaló” tanfolyamokon képzett „utaztatóknák fordulhat  elő.
• A kliens a saját vágy-és fantáziaképeiben „utazik” (szaknyelven szólva konfabulál, magyarul mesél, hantázik) , esetleg a félelmeit  vetíti ki. Ez azt jelenti, hogy nem merült a szükséges transz-állapotba, ami szintén csak képzetlen vezetésnél fordulhat elő.

A valóság ugyanis jóval kevésbé misztikus: problémáink legnagyobb része most és itt, ebben az életünkben keletkezett. Következésképpen a megoldásukat sem a múltban kell keresni. Az előző életeinket azért felejtjük el, mert a napi életben semmi szükségünk rájuk. Karmánkban hozzuk ugyanis mindazt, ami a múltból szükséges: testi állapotunkat, társadalmi státuszunkat, fontosabb kapcsolatainkat és megélendő sorsfordulóinkat. Ott, ahol a reinkarnáció léte nem intellektuális vagy spirituális csemegének számít, hanem az alapvető hitvilág része, aligha lehetne reinkarnációs utaztatást „eladni”. Joggal merül fel tehát a címben feltett kérdés: használ-e valamit is az előző életek feltárása? Ha igen, akkor hogyan, és milyen feltételek mellett? Egyáltalán, mi történik egy reinkarnációs ülés alatt? (Javaslom, felejtsük el az „utazás”, „utaztatás” kifejezéseket, amennyiben a puszta élménynél többet szeretnénk, és nem érezzük magunkat egy utazási irodának.)

Több száz levezetett múltéleti ülés után megkíséreljük összefoglalni a lényegi dolgokat.

Valójában senki sem tudja, létezik-e a reinkarnáció, voltak-e előző életeink? Hitbeli meggyőződésünk és szubjektív megtapasztalásaink lehetnek csupán, hiszen egyikünk sem hozza magával születésekor az előző életbeli személyi igazolványát. Örök vita kérdése, hogy egy ma élő embernek valójában mennyi köze van egy előző személyiséghez.

Ha voltak előző életeink, valószínűleg sok milliót éltünk át belőlük, hiszen az Univerzum, ahogy például a buddhizmus tanítja, „kezdet nélküli időktől fogva” létezik. Az összes feltárására nincs esély – de szükség sem. Naivitás, ha valaki azt gondolja, néhány tucatnyi élet után ő már egy „öreg lélek”.

A dolog pikantériája, hogy a reinkarnációs terápia akkor is eredményesen működik, ha nem hiszünk az előző életek létezésében. A felmerülő képek jöhetnek például az emberiség kollektív tudattalanjából, vagy, ha ebben sem hiszünk, a saját tudattalanunk is előállíthat olyan történeteket, amelyekbe biztonságosan belevetítheti, projiciálhatja a jelenkori problémáit – ami jó is, meg nem is.

Jó, mert a történeteken keresztül hozzáférhetőbbé válnak olyan traumák, amelyekkel való direkt szembesülés esetleg túl nagy megterhelés lenne, de ehhez terápiás szemlélettel kell közeledni. Rossz, ha ennek híján hárítás, vagy ún. identifikáció történik. Az első esetben: Nem, nekem semmi közöm a látott agresszorhoz, bennem semmi ilyen nincs (dehogynem, különben nem jött volna elő!), én már túl vagyok ezen a szinten, és a többi, ismert ezoterikus szólam.

A másik esetben a kliens azonosul a látott figurával: a „szegény én”-nel, akivel lám már akkor is szörnyű dolgok történtek, minden ott kezdődött – és meg is áll az önsajnálatnál, mintha ezzel meg is lenne magyarázva minden. Vagy a „nagyszerű én”-nel, aki most is különb kell, hogy legyen a többieknél, hiszen előzőleg fáraó volt Egyiptomban – noha a jelen élete vajmi kevés grandiozitást mutat. Ez is arra szolgál, hogy ne kelljen a mostani problémáival szembesülnie.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy itt bizony a lélektani értelemben vett árnyékról beszélünk, azzal találkozhatunk a „múltban”, ami nem más, mint mindaz, amit a „nem én”-nek gondolunk, nem vállalunk, megtagadunk. Ami előjön, akár az agresszor, akár az áldozat – és ugye, egyik szerepet sem szeretjük – az bizony már nem csak a múlt, de most is ott van bennünk. Szembesülni kell vele, megélni, elfogadni, az árnyékból a fényre hozni, és akkor megtalálja a helyét, szerepét a mostani személyiségünkben is. Merthogy mindkettőre szükségünk lehet, csak az nem mindegy, hogy mi tudjuk kezelni, vagy ők irányítanak bennünket. Az ősi tanítás szerint valamennyi létező emberi szerepet végig kell élnünk, hogy eljussunk ahhoz a szabadsághoz, amikor már tudatosan választhatunk a lehetőségeink közül. Ennek értelmében, képletesen, ha valakit lefejeztek, talán egy másik életben ő volt a hóhér. Elutasításukkal csak az árnyékszemélyiséget erősítjük.

Talán éppen ez a laikusok által vezetett reinkarnációs „utazások” fő vonzereje, hogy a problémákat a múltba „nyomja” vissza, azaz felmentjük magunkat a felelősség alól. Nem tehetek róla, ezt hoztam magammal, lám az „utazásom” is bizonyítja. És éppen ettől a szemlélettől válnak teljesen haszontalanná. Tapasztalt terapeutaként gyakran már az ismerkedő beszélgetés elején látni lehet, hol vannak a másik ember vakfoltjai, és a cél, hogy a kliens a jól bevált hárítás helyett szembesülni tudjon azokkal. Sokféle terápia szolgálhat erre, és lehet, sőt érdemes a reinkarnációs lehetőségeket is kihasználni.

Szerencsére nem mindig találkozunk ilyen brutális jelenetekkel, de egy eseménytelenebb előző életben is fel kell ismernünk, beazonosítanunk a jelenlegi élet elfogadott és elutasított mintáit.

Sajnos hajlamosak vagyunk a dolgokat a racionális szintre redukálni, megélés helyett csak megérteni. A kettő között pedig nagyjából annyi a különbség, mint elfogyasztani egy tányér finom ételt vagy csak beszélni róla. Magukon a megélt élményeken – legyenek akár ezéletiek, akár múltbeliek – nem lehet változtatni, csak valami „agymosással”, de ez nem is lenne hasznos, hiszen semmi sem véletlenül történik. Tudatosítani, változtatni, átírni viszont csak a megélt érzelmeken keresztül lehetséges. Ezért értéktelen, ha akár a legjobb látó, jósnő beszél az előző életeinkről, de az is, ha egy elképzelt képernyőn, mozifilmszerűen peregnek előttünk a képek. (Ilyenkor felszólítjuk a klienst, hogy lépjen bele a képbe!)

Természetes, hogy a vezető nem viheti bele a saját elvárásait, projekcióit, fantáziáját az ülésbe, mert a kliens veszi az „adást”, és azt fogja tapasztalni, amit sugallnak neki. Ugyanígy nem tehető fel olyan kérdés sem, amely sugalmazza a kívánt választ. Íme, egy elrettentő, a tévében is mutatott eset részlete:

Vezető: Hol vagy most?

Kliens: Egyiptomban.

Vezető: Egy piramisban?

…

Úgy gondoljuk, ehhez a dilettantizmushoz nem kell kommentár. Megérkeztünk Disneylandbe, a vágyak és illúziók világába. Elfelejthetjük, hogy az egészek bármi értelme, pozitív hatása lenne.

Hipnózis vagy „csak” transz?

A reinkarnációs tapasztalatok megszerzéséhez módosult tudatállapotra van szükség. Gyakorlatilag mindegy, hipnózisról, transzról, vagy egyszerűen egy mélyebb tudatállapotról beszélünk. Az elsőt, a hipnózis emlegetését jobb elkerülni annak, akinek nincs rá hivatalos felhatalmazása, noha a törvényi szabályzás e területen elég homályos. (Elvileg hipnózist bárki alkalmazhat – mondjuk, lehet cirkuszi hipnotizőr -, de a hipnózis, mint terápiás lehetőség, viszont képzettséghez van kötve.) A hipnózis komolyabban hangzik, ugyanakkor sokan tartanak is tőle. Alaptalanul, hiszen nem igaz, hogy bárkit is elveivel ellenkező cselekedetekre lehetne kényszeríteni, mint ahogy az sem, hogy „ott lehet maradni” a hipnotikus állapotban.

Léteznek ugyan klinikai hipnózis-skálák, amelyekkel különböző ismérvek alapján „mérni” lehet, a kliens milyen mélységet ér el, ám ezek inkább tudományos jelentőségűek, gyakorlati fontosságukat ma a szakemberek is egyre kevésbé ismerik el. A múltéleti tapasztalatok eléréséhez pedig egyáltalán nincs szükség például a legmélyebbnek tartott kataleptikus állapot elérésére. A laikus „utaztatóknak” többnyire fogalmuk sincs ezekről – igaz, nincs is szükségük rájuk. A módosult tudatállapot gyakorlatilag magától megjelenik, ha a test ellazult, és sikerül elérni, hogy a tudat feladja a folyamatos önkontroll és kifelé figyelés kényszerét. Innentől a vezetőn múlik, mire használja.

A transz technikája, mivel a tanfolyamokon többnyire egyetlen módszert szoktak megmutatni, pár óra alatt így-úgy megtanulható, ugyanígy a kliens vezetése, az „utaztatás” sem túl bonyolult, meghatározott menetrend szerint halad – legalábbis amíg „veszélyes” szituációkban nem találjuk magunkat. Ilyenkor a tapasztalatlan vezető megijed, gyorsan „visszahozza” a klienst, pedig ez a legrosszabb, amit tehet. Az nyugodtan lezuhanhat egy szikláról, kitörheti a nyakát, felakaszthatják, lelőhetik, nem kell a mentőt vagy halottszállítót hívni. Nagy tapasztalatot igényel, hogy egy erősen megterhelő, konfrontatív szituációt hogyan éltetünk meg például egy gyengébb, sérülékenyebb emberrel, de általában a teljes megélés a cél. Ilyenkor nem csak „lát” az illető, de mindent jelenlévőként érzékel, hall, szagol, ízlel is. (Ez mutatja, hogy tényleg módosult tudatállapotban van.) Megéli a szenvedést (bár fizikai fájdalmat többnyire nem érez, inkább csak „tudja”, hogy az ott van), és megéli az örömöt is. Legalábbis, ha igazán transzban van – mert enélkül csak fantáziajátékról lehet szó. A laikus relaxációs-imaginációs módszerek általános hibája, hogy többnyire csak a „látásra”, a képi élményekre figyelnek, pedig a többi érzékszervi csatornára is szükség van az átélhető élményhez.

Ami nehézséget jelent, az, hogy ez tényleg segítségnyújtás legyen, ne csak könnyed társasági szórakozás, spirituális kalandkeresés. Ezt nem lehet kétnapos tanfolyamon, kötelező tananyagként elsajátítani, ehhez megfelelő empátia, motiváció, terápiás módszerek, és gyakorlat szükséges. Élményeket felhozni könnyű, de sokkal nehezebb lehet azok feldolgozása és integrálása. Természetesen azt se várja senki, hogy egy cikkben, tízezer karakter terjedelemben mindent meg fog tudni. (A szerző, néhány éve megjelent „Időkapu” című könyvével, ha nem is a teljesség igényével, de egy használható útmutatót kívánt ehhez adni.) El lehet indulni ezen az úton, azzal a tudattal, hogy még bizonyára többszáz órás képzés fog előttünk állni, ha komolyan gondoljuk.

Filozófiai problémák

Vannak olyan kérdések, amelyekre a leggyakorlottabb terapeuta sem tud biztos választ adni. Például, hogy hol vannak ezek az előző életek? Fizikai szinten tárolódnak a fejünkben, az agytekervényekben? A tudat energiamezejében vannak? Az időben vagy a térben? Mi történik, hol van a kliens tudata, amikor ezeket tapasztalja? Az első feltevést el is vethetjük, hiszen akkor egy ügyes készülékkel akár a tévé képernyőjén is megjeleníthetnénk a gondolatokat, és kérdés, hogy az agysejtek tudnák-e tárolni százezernyi élet milliós terabájtnyi összes adatát?

Az Egyetemes Tudatmező (akasha) feltételezéseink szerint független a tértől és az időtől, teljesen más dimenziókban működhet. Sőt, a tér és az idő sem olyan valójában, amilyennek érzékeljük, meglehet, hogy valójában nem is léteznek. Minden egyidejűleg itt és most van jelen, csak az emberi tudatnak van arra szüksége, hogy a tér és idő jól meghatározható dimenzióiba helyezze őket. Thorwald Dethlefsen egy régebbi előadásában (Basel, 1988) amellett tett hitet, hogy amit mi múltnak gondolunk, az egy „paralell” létezésként itt van a jelenben. A tudatunk képes az időbeliséget térré alakítani, és úgy tudunk az egymás melletti „előző” életek egyikéből a másikba átlépni, mintha az egyik szobából a másikba mennénk át. Cáfolja azt a hétköznapi életben igaznak látszó állítást is, hogy az idő lineáris, az oknak mindig meg kell előzni az okozatot. Például, ha azért indulunk el korábban otthonról, hogy ne késsük le a vonatot, akkor az okozat (a korábbi indulás) megelőzi az okot (a vonat indulása). Ha ez igaz, valóban nem sok értelme van annak, hogy az előzőnek megélt életeket egy idővonalon kíséreljük meg elhelyezni. Minden itt van, itt és most, és rólunk szól. Jelen életünk problémái bújnak elő a múlt álruhájában, hogy teljesebbé, egésszé, egészségesebbé válhassunk általuk.

Számos, spirituális beállítottságú, ezotéria irány fogékony szülő problémája, hogy nyiladozó értelmű, érzékeny – és nem ritkán különleges képességekkel megáldott – gyermekének, unokájának mit, és hogyan mondjon el. Az egyik szemlélet mereven tiltana mindent, a másik pedig a gyermeket számára esetleg feldolgozhatatlan információkkal terhelné agyon. Cikkünkben ahhoz szeretnénk segítséget adni, hogyan közelíthetünk a két véglet elkerülésével a témához úgy, hogy az tényleg segítse a gyermek fejlődését.

A címbeli idézőjel azt jelzi, hogy helytelennek, sőt veszélyesnek tartanánk a gyermeket „direkt” ezoterikus tanításokkal terhelni, főként az ezotéria „piacát” uraló populáris, félreértett vagy félreérthető ismeretek szintjén. Viszont a tiltás is értelmetlen, hiszen a téma „ott van a levegőben” megjelenik a televízióban, vagy akár a korosztálybeliek beszélgetéseiben is, sőt a gyermek meséiben, elszólásaiban sokszor olyasmit hallani, ami a szülőket is megdöbbenti. Nagyobb gyerekek innen-onnan összeszedett ismeretek alapján pedig olyasmiket is kipróbálnak (asztaltáncoltatás, szellemidézés, fekete mágia), ami kifejezetten veszélyes és félrevezető lehet. A gyermeknek nem ismeretekre és módszerekre van szüksége, hanem egy valóban spirituálisabb életmódra és életszemléletre, ami nem elidegeníti, hanem könnyebbé teszi az életet a számára.

Kis Buddha, vagy kis buta?

Rég megdőlt az az elmélet, hogy az újszülött gyermek tudata „tabula rasa”, üres fejjel jön a világra, és fejecskéjét az okos felnőtteknek kell megtölteni. A magzati korra vonatkozó kutatások szerint a gyermek már az anyaméhben tudatos lény, nem csak ösztönökkel rendelkezik, bár azokat a dolgokat, amelyek a későbbiekben a földi életéhez szükségesek – a szobatisztaságtól a tudományos ismeretekig – ezután kell megszereznie. Az ezotéria általános vélekedése szerint is így van. A gyermek számos múltéletbeli emléket hoz magával, noha ezek nagy része sohasem tudatosul. Sőt, már egyféle, a jelen életéről szóló vázlatos „forgatókönyv” is van a tudattalanjában, nem csak ez előző életbeli, de a családban öröklődő ún. „transzgenerációs mintákról” is. Kisgyerekkorban ezekből olykor ez-az spontán tudatosul, és ezek azok a megnyilvánulások, amelyek a szülőt többnyire megdöbbentik, és nem tudnak velük mit kezdeni.

Amikor egy pöttöm kislány elkezdi a mesét: „tudjátok, amikor én öreg bácsi voltam…”, és a szülő azonnal letorkolja: „ugyan már, te kislány vagy és sohasem voltál öregember!”, a gyermek elhallgat, és valószínűleg sohasem fog többet ilyesmiről beszélni. A jó szülő meghallgatja, biztatja, de nem erőlteti, hogy emlékezzen még jobban vissza, mert a kicsi valószínűleg tényleg bele fogja szőni a saját meséjét. Nagyritkán némely gyerek önfeledt játszadozás közben olyan, idegen nyelvű értelmes szavakat is kimond, amelyeket biztosan sohasem hallott a környezetében – és még sorolhatni az érdekes történeteket, amiket a reinkarnáció bizonyítékaként szoktak használni. Ám most nem ez a feladatunk, csak a tényekkel foglalkozunk. A fejlődés rendje, hogy a gyermek ezeket többnyire elfelejti, mire iskolába kerül (bár álmaiban, játékaiban még visszaköszönnek), mert most az evilági dolgok felé fordul a figyelme. Ezt tudomásul kell venni, azzal, hogy majd visszatérhetnek emlékei, ha itt az idejük. Reinkarnációs „utaztatást” pedig szigorúan tilos gyerekekkel végeztetni! Ezt még szakember sem teszi, akinek lennének eszközei az esetleg felkavaró élmények feldolgozására.

Gyermekeink önkéntelen elszólásai „aranyköpései” gyakran igen mély bölcsességeket tartalmaznak, és ilyen tekintetben (is) tanítóink lehetnek. Ez így helyes. Helytelen viszont ezért látványosan csodálni, piedesztálra emelni őket, mert ezzel olyan megalapozatlan, sőt kóros önbizalom-túltengést plántálnánk beléjük, ami a további életüket nehezítené meg, hiszen senki se szereti az öntelt, nagyképű embereket.

A „különleges” gyermek

Tudatosan nem használom az „indigó”, „kristály” és egyéb ma divatos kifejezéseket, mert természetes dolog, hogy a szülő csodálatosnak látja saját gyermekét, de ezekkel a címkékkel tönkre is lehet tenni őket. Számos „csodagyerek” vált már kiégett, megkeseredett felnőtté, ha nem lett belőle „csodafelnőtt”. Természetes jelenség, hogy minden korban másféle képességekkel megáldott gyermekek (is) születnek, az emberiség evolúciója (vagy szelekciója?) ma így zajlik. Ezek a gyerekek olyan képességekkel és érzékenységgel jönnek a világra, ami ritkább volt az előző generációknál, a nem ehhez szokott nevelés miatt viszont nehezebben kezelhetők, több figyelmet igényelnek, és olyan pedagógiát, ami nem elnyomja, hanem a megfelelő módon segíti képességeik kibontakozását. Erre még kevés példa van, hiszen mondjuk az a pedagógus, aki nem látja az aurát, hogyan segítse a gyereket, aki erre magától képes? Meg aztán pedagógiailag is helytelen lenne belterjes csodagyerek-tenyésztő intézeteket létesíteni. Az odafigyelő, megengedő, támogató, de nem erőltető hozzáállás itt is a legjobb.

Szomorú példáit lehet néha látni annak, hová vezet, ha a gyerekben tudatosítják, hogy ő különb, mint a többiek. Találkoztam tíz év körüli kisfiúval, aki feltűnő pökhendiséggel kezelt le mindenkit, mert neki a „látó” megmondta, hogy ő már a tizenhetedik fokon van (mihez képest?), és szellemi tanítónak született. Egy másik, „látó” gyereket pedig egy „gyógyító” hurcolt magával országszerte, saját ázsióját és bevételét fokozandó. Bármilyen nehéz is a szülőnek, de tudomásul kell venni, hogy a gyermek képességeivel nem szabad visszaélni, és az a gyerek, aki aurát, szellemeket vagy bármi mást lát, nem különb ezzel a többinél. Csak más. Ugyanúgy, ahogy a jó hallású sem különb a botfülűnél, a jó tornász se az esetlennél. Akkor lesz különb, ha emberként is azzá válik, azzá nevelik.

Fejlődési ciklusok

Az ezoterikus szemlélet a gyermek lelki-szellemi fejlődését a csakrák működésének megfelelő ciklusokban tanítja. Az újszülött ezek szerint teljesen nyitott és aktív koronacsakrával születik, azaz még jobban kötődik a szellemvilághoz, mint az ittenihez. Ez lassan bezárul, miközben elkezdődik hét éves ciklusokban a csakrák kifejlődése, hogy a negyvenkilencedik év végére (elvileg) ismét szellemileg tudatos lénnyé váljon.

Az első hét év a földi élet alapvető dolgainak megtanulásával telik el. A gyermek érzelmileg nyitott, minden benyomást elraktároz, de intellektuális téren még nem terhelhető. Ez azt jelenti, hogy a szeretetteljes elfogadás, érzelmi nevelés fontos, de racionális ismerethalmazzal nem szabad bombázni. Azok a nevelési, iskolai módszerek segítik a fejlődőét, amelyek nem a fejét, hanem a szívét szeretnék művelni. A gyermeki egoizmus természetes önérvényesítő funkció, a gyermek még nem igazán társadalmi lény, de a másokra való odafigyelés már tanulható. A tudás hiányosságai pótolhatók, de az ekkor szerzett érzelmi és szocializációs hiányosságok későbbi életkorban már nem. Az első években a gyermeknek mindenképpen a családban, az édesanyja mellett lenne a helye, akivel gyakorlatilag mintegy „közös aurában” élnek, és bár társadalmi szükségszerűség a bölcsőde, inkább jobb elkerülni, ha lehet.

A második hét esztendő, a prepubertás és kiskamaszkor a további érzelmi formálódás és szocializáció, a társadalmi és nemi szerepek megtanulása jegyében telik el. Az érzelmi környezet még mindig fontosabb, mint a tárgyi és intellektuális, bár az arányok változnak az évek folyamán . Az alapvető személyiségjegyek és szocializációs minták rögzülnek.

Az intellektuális, tudásközpontú nevelés igazán csak a harmadik hétéves ciklusban kerülhetne a középpontba, illetve itt kell megtanulni az ego helyes használatát, az önérvényesítés mások számára is elfogadható módját és a felnőtt szerepek elkezdését. A „direkt” ezoterikus tanításokat ezért sem érdemes a kamaszkor előtt megkezdeni, még akkor sem, ha a gyermek különösen fogékony rá. Elég, amit magától tud, ami a családban ragad rá, vagy játékos formában maga meg tud érteni és átélni.

A szellemvilág és a halál

Kisgyerekek gyakran játszadoznak „manókkal”, „tündérekkel”, beszélgetnek angyalokkal, amiket a felnőtt a gyermeki fantáziavilág megjelenésének tart, de néha rettegnek is olyan valamik vagy valakik jelenlététől, amiket a felnőtt nem érzékel. Még ha nem is tudjuk eldönteni, tényleg van-e ott valami, vagy csak a félelmeit vetíti ki a gyermek, fogadjuk el, amit mond, hiszen az az ő számára tényleg ott van, és a szorongását csak fokozza, ha a részünkről értetlenséget vagy ledorongolást kap. Megnyugtatni akkor lehet, ha elfogadjuk, és elmagyarázzuk, hogy azok egy olyan világban vannak, ahol nem tudnak ártani neki, de nem is azért jöttek. Lehet, hogy csak mondani akarnak valamit, és szeretnék, ha valaki meghallgatná őket, egy kis megértésre vagy szeretetre vágynak, és ha megkapják, maguktól is elmennek. „Szellemirtó”, démonűző praktikákba nem szabad bevonni őket, mert ez csak a félelmüket fokozná, és egész életükre kiható traumát okozhat.

Bár a gyerekek olykor kitűnő ún. spontán médiumitással rendelkeznek, értelmüket és fejlődésüket megzavarja, sőt megszállottsághoz vezethet arra használni őket, hogy a felnőttek a szellemvilággal kerüljenek rajtuk keresztül kapcsolatba.

Minden szülő és családtag számára nehéz helyzet, ha haláleset történik a környezetükben. Még nehezebb ezt úgy megmagyarázni a gyermeknek, hogy ne sérüljön az elkerülhetetlennél jobban. A kisgyermek nem tudja felfogni a halál lényegét, nem érti, mi történt, és az gyötri, hogy miért van a nagymama a föld alatt, egy ládába zárva, és átéli, milyen rossz lehet ott neki. Nem megoldás az sem, ha azt hazudják, hogy elutazott, hátha a kicsi megfeledkezik róla. Igazán azok a családok vannak nehéz helyzetben, ahol kínosan kerülték a halál fogalmát, vagy materialista felfogásban akarják a véget elfogadtatni, ami ellen a gyermek ösztönösen tiltakozik. Szerencsésebb, ha már volt szó a családban – a gyermek befogadóképességének megfelelően – a látható és láthatatlan világról, akár a keresztény túlvilágképnek, akár a keleti reinkarnációs felfogásnak megfelelően. Így a gyerek könnyebben elfogadja, hogy az illető eddig a látható világban élt, de most átköltözött egy másik helyre, ahol ugyan mi nem látjuk, de ő attól még itt van, lát és hall bennünket. Egy kisfiú ezt így magyarázta meg nekem: „Az én apukám meghalt, de nem igazán halt meg, mert most is itt van és szeret engem, csak én nem látom”. Egy könyvben olvastam, hogyan játszották el ezt a helyzetet: a gyerekek a padlón játszottak, valaki pedig felmászott az emeletes ágyra. Ő volt az eltávozott családtag. A szabály az volt, hogy a lentiek beszélhettek hozzá, de ő, bár látta őket, nem válaszolt. A gyerekek ezt is megértették.

Megnyugtató lehet, ha a keresztény gyermek tud a feltámadásról, ugyanúgy, mint ha a család az újjászületésben hisz, és elfogadja, hogy a meghalt hozzátartozóval is fog még egyszer találkozni. És talán többre nincs is szüksége, hogy fel tudja dolgozni a veszteséget.

A gyermek és az agresszió

Ezen a téren számos alapvető tévedés él sok ezoterikusban. Például az, hogy az agresszió eleve rossz, és el kell zárni tőle a gyermeket. Ugyanezt gondolják a szenvedésről is, hogy minden áron meg kell kímélni tőle a kicsit. Az eredmény: üvegbúra alatt felnőtt gyenge virágszál, aki az első szellőtől eldől.

Az agresszió életünk természetes része, hiszen az állatvilágtól kezdve csak más élőlényekkel tudunk táplálkozni. Nem csak a róka eszi meg a nyulat, de a legszelídebb vegetáriánus is erőszakosan kitépi földből a répát és levágja a káposzta fejét. Meg is kell védenünk magunkat nem csak a természet viszontagságai, de más élőlények támadása elől is. Érdekeink sérthetik mások érdekeit, és ha nem tudjuk magunkat megvédeni, kiharcolni a jogainkat, állandó hátrányba kerülünk. Kötelességünk gyermekeinket is megtanítani az önérvényesítés művészetére. A művészet ebben a helyes hol-mikor-hogyan-mennyire megtalálása.

Valószínűleg a mai embernek más módszerekre van szüksége, mint a kétezer évvel ezelőttinek, és a bizony vívódunk a „fogat fogért” és a „ha az egyik orcádat megütik, tartsd oda a másikat is” között. Erőszakosabb világban erőszakosabb módszerekre van szükség. Nem az agresszió a probléma, hanem az a kíméletlen, célját meghaladóan, önkényesen erőszakos fellépés, amit folyamatosan látunk magunk körül, és aminek a gyermek is ki van téve, a látvány szintjén, ha leül a tévé elé, de szenvedő alanyként is, ha bekerül az óvodába. Innen pedig folyamatosan ki van téve annak, hogy ő lesz az örökös vesztes, ha nem tud küzdeni magáért.

Folyik a vita arról, hogy a filmbeli erőszak erőszakossá teszi-e a gyermeket, vagy pedig megtanítja a saját érdekei védelmére, illetve levezeti az agresszív késztetéseket? A nyílt, durva, véres erőszakot bemutató filmek nyilvánvalóan semmilyen pozitív mintát nem adnak. A deviáns vagy bűnöző gyerekek élettörténetében ezek játsszák a fő szerepet, illetve a családban se kapnak szeretetet, elfogadást és használható magatartási mintákat. A gyerek azt tanulja meg, hogy indulatait csak így lehet levezetni, érdekeit csak így tudja érvényre juttatni.

Nagyon „ezoterikus” és „spirituális” szülők ugyanakkor még olyan meséket se olvasnak a gyereknek, amiben gonosz boszorkány van, vagy a hétfejű sárkányt kell megölni, mert az olyan „negatív”. Meséket találnak ki, amikben csak jó gyerekek és jó tündérek vannak, és többnyire semmi sem történik. Nem veszik észre, hogy épp a mese tanító, vagy feszültséget levezető hatása marad el.

Annak idején sokan kárhoztatták a Tom és Jerry filmeket is, ahol a szereplők kétségtelenül csúnya dolgokat tesznek egymással. De a bunkóval fejbevágott mesehősnek semmi baja se esik azon kívül, hogy púp nő a fejére, aki beleesik a szakadékba és belefúródik a földbe, az kimászik, és megy tovább, és senkit se lehet végérvényesen megsemmisíteni. Érdekes módon a gyerekek megértették, hogy ez csak mese, és nem akarták utánozni. Viszont jól oldotta, levezette a feszültségeket és kielégítette a gyerek igazságigényét. Az akciófilmet viszont a gyerek kvázi valóságként, követhető mintaként éli meg, ha más mintát nem kap.

A jó mese ugyanolyan fontos a gyermeki léleknek, mint az egészséges táplálék a testnek. A mesén keresztül mindent meg lehet tanulni, ami az életben fontos. És itt nem a legújabb Walt Disney produkciókra, vagy az akciófilmekkel egyenértékű Anime- sorozatokra gondolok, hanem a népmesékre. Ezekből a gyermek a fenti előnyökön túl valami egyetemes, transzcendens tudást is kap, ami többet ér minden direkt ezoterikus tanításnál. És ha van egy ilyen kincsünk, mint a magyar népmese, éljünk is vele!

Az agresszió helyes kezelésének ezen kívül a legjobb, aktív és tevőleges módja, ha beíratjuk a gyereket valamilyen harcművészeti iskolába. Ezt ugyanúgy lehet ajánlani a „tutyimutyi” mamlasz gyerekeknek, és „az osztály rémeinek” is. Akik persze többnyire nem is „rosszak”, csak így tudják felgyülemlett energiáikat levezetni.

Egyébként pedig sohasem az a kérdés, hogy a gyerek jó, vagy rossz, hanem hogy miért olyan, amilyen. Mit fejez ki, mit tükröz vissza vele? A parancsokkal, tiltásokkal nevelt gyerek vagy nyíltan szembeszegül és agresszív lesz, vagy sunyi, és alattomban lesz csak agresszív, (később pedig minimum neurotikus), mert sohasem volt alkalma kiélni, megmutatni magát, és mindig másnak kellett megfelelnie. Mindig gyanút keltő, ha egy gyerek túl csendes, túl jó.

Más természetű azoknak a gyerekeknek a rosszasága, akiknek mindig mindent szabad. Ők az önkorlátozást nem tanulták meg, így törvényszerű, hogy folyamatosan korlátokba fognak ütközni. A középút a megengedő szeretet, ahol a gyerek előbb-utóbb megérti, hogy a tilalmakat is ez motiválja. A dac, ellenállás, később pedig a deviáns viselkedés mindig arról szóló visszajelzés, hogy a gyereket nem a személyiségének megfelelő eszközökkel neveljük. Tudomásul kell venni, hogy bár vannak nevelési elvek, minden gyerekre „ráhúzható” metódus nem létezik. Ezért olyan rettenetesen nehéz „elég jó” szülőnek lenni.

A szeretet és a gondolatok ereje

A gyereknek nem csak beszélni lehet a szeretetről, be is lehet mutatni a hatását. Miután elmeséltük neki, miről van szó, észreveszi, hogy szeretettel gondozott háziállata hűséges és ragaszkodó, gondosan ápolt virágja milyen szépen fejlődik. Csinálhatunk egy kísérletet is, amelyben két tálkába búza-vagy babszemeket teszünk le csíráztatni. A gyerek azt a feladatot kapja, hogy az egyik tálkában lévő magokhoz legyen kedves, biztassa és dicsérje őket, a másikban lévőkhöz pedig durva, és szidalmazza őket minden nap. De elvégezhetjük Masaru Emoto japán kutató kísérletét is, bizonyítandó, hogy a gondolat még az élettelen világra is hat. Itt is két tálka kell, főtt rizzsel. Az egyikben lévő rizzsel nem kell törődni, a másikra pedig minél gyakrabban kell ilyesmit kiabálni: „Útállak, rohadj meg!” – és az tényleg hamarabb meg fog romlani. Nevetni persze tilos közben!

Gyerekeknek az ilyen kísérletek jobban sikerülnek, mint a felnőtteknek, mert ők tényleg komolyan hisznek az eredményben, míg a szkeptikus felnőtt a „megpróbálom, de úgysem hiszem, hogy sikerül ez a butaság” mentalitással kezd neki.

Ezek után el lehet magyarázni, hogy az emberekre is ugyanígy hat a szeretet, a gyűlölködés, a jó vagy rossz gondolatok, sőt saját magára is. Megszokja, hogy ne tanulja el az oly sok helyen tapasztalható önkorlátozó, önmagát lebecsülő, pesszimista gondolkodást, és lehetőleg senkinek se kívánjon rosszat. Megtanulja, hogy ha beteg, milyen gondolatokkal tudja a gyógyulást segíteni, ahelyett, hogy akadályozná.

A gyerek meg fogja azt is érteni, hogy egy rajz, egy kép ugyanúgy hat, mint a gondolat, és bármennyire is divat már a kiskamaszoknál is, hogy a fiúk ijesztő mintájú pólókat hordjanak, talán nem fogja ezt tenni. És természetesen a szülő elviheti olyan, a pozitív gondolkodással és a tudat erejével foglalkozó tanfolyamra is, amelyet direkt gyerekeknek tartanak.

Ha bármilyen, felnőtteknek szóló tanfolyamra a szülő el szeretné vinni magával a gyereket, vagy az erősködik, feltétlenül kérdezze meg az oktatót, és a jó oktató nem fog a gyereknek nem neki való feladatokat adni.

Az energiák világa

A gyerekek érzékenysége kiterjedhet a bio-és egyéb energiák világára, vagy akár a földsugárzásokra is. Aranyszabály: földsugárzás mérésére tilos gyerekeket megtanítani! De érzékelhetik tárgyak, ételek, ásványok, mágnes stb. kisugárzását is. Egyelőre ezzel sincs dolgunk, fogadjuk el, de ne forszírozzuk. Egyszerű és ártalmatlan dolog a fák energiájának érzékelése, azzal, hogy dőljön nekik, ölelje át őket, és figyelje meg, mit érez közben. Valószínűleg könnyen meglátja az aurájukat, ugyanúgy, ahogy az emberekét is. Óvodások rajzain gyakran látjuk az aura színes körvonalait az emberalakok körül. A felnőtt elmagyarázhatja nekik, hogy mi is az tulajdonképpen. A gyerek elmondhatja, hogy mit lát, de az auraelemzés, diagnosztizálás nem az ő feladata.

Figyelheti a gyerek, hogy kinek a közelében érzi kellemesen vagy kellemetlenül magát, és elmagyarázhatjuk, hogy mindenkinek sajátos rezgése van, és ettől (is) függ, hogy mennyire szimpatizálunk a másikkal. Ez a barátságok kialakulásában mindig is működik, de a későbbiekben is sokat segíthet, ha így tud majd közeledni ismeretlen emberekhez. Lehet érzékelni a kézből sugárzó energiát, a kellemesen meleg (esetleg forró, ellenszenves embereknél talán hideg) sugárzást is könnyű megérezni.

A gyerek nyugodtan elfogadhat családtagjaitól energiafeltöltő vagy gyógyító energetikai kezeléseket, de mielőtt idegenre bíznánk, legyünk nagyon körültekintőek, és akarata ellenére senki keze alá ne engedjük! A gyerek energiája, még ha született képességekkel rendelkezik is, nem arra való, hogy másokat gyógyítson vele – ennek is eljön majd az ideje, ha felnő. Legfeljebb a közvetlen családtagoknak segíthet ilyen módon, és csak néhány percig, akikkel úgyis energetikai kapcsolatban áll. Ezt a gyerekek – mindegy, minek nevezzük – egyébként is meg szokták tenni, egy-egy simogatás formájában, ahogyan az édesanya is ad energiát, ha ölbe veszi és megsimogatja, megpuszilja a kicsit.

Talán az egyetlen kivételt a reiki jelenti, mivel itt az ún. behangolások révén a gyermek nem a saját energiakészletét használja, de itt is szigorúan csak az első fokozat való gyerekeknek. Bár elég kevesen tudják, de világszerte tartanak (így a jelen írás szerzője is) gyerek-reiki tanfolyamokat, ahol a kicsik játékos formában ismerkedhetenek az energiák világával – de itt sem gyógyítónak képezik ki őket.

Egyszerű, veszélytelen, de annál hasznosabb módja az energiák közös használatának a szeretet-körök gyakorlata. Pedagógusok ezt óvodásokkal vagy kisiskolásokkal szokták végezni, de családi körben is lehet. Nagyon egyszerű: körbe állunk vagy ülünk, egymás kezét fogva, és mindenki arra gondol, hogy szeretetet küld a tőle jobbra lévő társának. Ne tartson tövább három-öt percnél. Ha így kezdődik a nap, utána rendszerint jóval kevesebb a fegyelmezési probléma, könnyebben megy a csoportos tevékenység, ez jelzi, hogy a dolog működik. Ha a közösség valamelyik tagja beteg lesz, oda lehet hívni képzeletben a kör közepére, gyógyulást küldeni neki, akinek aznap van a születésnapja, annak jó kívánságokat – és így tovább. Ezek a gyakorlatok a gyerekek közösségi szellemét is erősítik.

Számtalan módja van, hogy a gyereket bevezessük egy spirituálisabb életmódba, életszemléletbe, de mindegyik a szereteten keresztül vezet. Semmit sem erőltetni, de hagyni, hogy ami a gyermekben van, megnyilvánulhasson, és a saját természetének megfelelő módon és időben kifejlődhessen.

A mester tanít. Szeme csukva, arca az ég felé fordul. Amit mond, nem ő találja ki, nem mástól vagy könyvekből tanulta. Kapja „fentről”. Tehát igaz és cáfolhatatlan, hiszen ő tanítónak „született le”. Aki pedig nem hisz neki, vitába száll vele, az olyan alacsony szellemi szinten áll, hogy még nem értheti, sőt nem is érett arra, hogy a mester tanítványa legyen. Legalábbis náhány  mai guru, és rajongói szerint. 

A régi idők mesterei

Hosszú évezredeken át az volt a dolgok rendje, hogy ha valaki jól meg akart tanulni valamit, elment egy mesterhez, bebocsátást kért, és ha az elfogadta, elkezdhette a tanulást. Így volt ez, akár fazekas, akár alkimista akart lenni valaki. Kellő gyakorlattal, évek múltán aztán kérhette, lehessen ő is mester. Ehhez be kellett bizonyítani képességeit, jártasságát a mesterséghez tartozó dolgokban, azt, hogy már minden megtanulhatót tud, és alkalmas arra, hogy másokat oktathasson. Ha erre képes volt, mestere, vagy az erre hivatott testület mesterré fogadta. Rang volt mesternek lenni, akár a kétkezi munkában, akár a szellem területén.

Másokat tisztelőik, tanítványaik neveztek mesternek, gyakran anélkül, hogy az illető erre igényt tartott volna. Zenészek, költők, filozófusok, vallástanítók, mágusok és misztikusok köré gyűltek így a tanítványok messze földről. Sokukat máig a szellem óriásai között tartják nyilván. Megtiszteltetés volt, ha egy-egy ilyen mester valakit tanítványául fogadott. Önmagukat viszont csak a vásári komédiások és szélhámosok kiáltották ki mesternek. Ők mindenkinek kínálták szolgáltatásaikat, és mindig voltak, akiket misztikus zagyvalékokkal el lehetett szédíteni.

Keleten a guru testesíti meg a mester fogalmát. Az ottani ember mentalitása viszont merőben különbözik nyugatiakétól. Sokszor érthetetlen számunkra az a feltétlen odaadás, tisztelet, amivel a hindu guruja felé fordul. Sokszor rosszul is sül el, ha ezt akarjuk utánozni.

A mester-tanítvány kapcsolat

Lélektani szempontból a mester mindig az Apa vagy a Bölcs Öreg, a Tanító, olykor a Mágus archetípusát testesíti meg. Akarva, akaratlanul ezt látjuk bele, és várjuk el attól, akit mesterünknek tekintünk.

A keleti mester-tanítvány kapcsolat arra a meggyőződésre épül, hogy a mester valóban rendelkezik mindazon tökéletességekkel, amelyeket a tanítvány el szeretne érni. Egyszerűen azért, mert azonos a Tanítással. Ez a tanítvány számára nemcsak tudást, de áldást és védelmet is jelent. Ezért feltétlen odaadás és tisztelet illeti meg. A tanítvány szó nélkül végrehajtja a legkegyetlenebbnek tűnő, testet-lelket gyötrő parancsokat is. Tudja ugyanis, hogy ezek nem öncélúak, a mester nem hatalmi mániáját akarja kiélni rajta, hanem a belátás és bölcsesség olyan fokán áll, ahonnan tudja, mire van szüksége, mi szolgálja a fejlődését és a szigor mögött mindig szeretet rejtőzik. Bár tudja, hogy fizikai testében a mester is halandó, és a tiszteleten az sem változtat, ha látja emberi tökéletlenségeit. A tanítvány nem rivalizálhat mesterével és nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy fölébe nőjön. Nem azzal kezdi a tanulást, hogy mielőbb ő is mester legyen, mert tudja, hogy ehhez esetleg egy élet munkája is kevés lehet.

A nyugati ember individuálisabb, sokkal erősebb egóval bír, ezért a mester-tanítvány kapcsolat mindig is más volt. A jó mester ezért, bár a tiszteletet megköveteli, nem bálványozatja magát. Tanítási módszereibe a vita is belefér és nagyobb szabadságot ad a tanítványnak. Míg a keleti mesterek történeteiben a legdurvább módszerek is feltűnnek, amelyekkel a mester alázatra, az egó legyőzésére, vagy a karma ledolgozására tanított, nyugati “kollégája” ilyeneket általában nem alkalmaz. Lehet, hogy ez lassabb út, de számunkra követhetőbb. Talán több az esély arra is, hogy a tanítványból egyszer mester lehessen.

A Vízöntő-kor mesterei

Ám mára ez sokkal bonyolultabb lett. Azért is, mert – hála a fogyasztói társadalomnak – individualistábbak és egoistábbak vagyunk, mint valaha. Elhitették velünk, hogy minden megvehető, sőt egyre gyorsabban meg is kell venni. Versengő szellemünk arra sarkall, hogy mutassuk meg, mi vagyunk a legjobbak, törjünk az élre, hagyjunk le másokat. Ha más mester lehet, mi miért ne lehetnénk? Látjuk a hibáit, sőt direkt figyeljük is, miközben az érezzük, hogy mi jobbak vagyunk nála.

Valaha az igazi mestereket végtelen szerénység jellemezte, rejtőzködő életet éltek, hogy csak az találhassa meg őket, akinek tényleg ott a helye, a többieket vagy elküldték, vagy letagadták előttük, hogy egyáltalán értenek valamihez. A mai hangos világban talán rájuk se lelnénk, oda se figyelnénk. Azokat vesszük észre, akik reflektorfényben állnak, hirdetik magukat. Ilyen ügyekben végtelen naivak tudunk lenni, bárkinek elhisszük, hogy mester, ha elég meggyőzően mondja, vagy mutat néhány trükköt. Az egzotikus külső, keleti származás pedig végképp eloszlat minden aggályt, hogy egy igazi nagy tanító áll előttünk. Bár, az igazat megvallva, eszközeink sincsenek, amelyekkel erről, vagy az ellenkezőjéről meggyőződhetnénk.

Sajátos újítás a jelenlegi ezoterikus és gyógyító iskolák némelyikénél: a tanítvány maga döntheti el, mikor akar mesterré válni. Vannak olyan irányzatok, ahol valakiből néhány hétvége alatt akkor is „mester” lehet (meghatározott díj ellenében), ha pár hete még az egészről fogalma se volt, se felkészültsége, se gyakorlata, és a tanításra való alkalmasságát se nézte senki. Sőt, egy esztendő alatt mesteri oklevelek impozáns sora díszítheti otthon a falat. Ez sem más, mint üzlet, ezoterikus szólamok mögé bújtatva. A fogyasztói társadalom gyarapodás-központú szemléletének exportálása a spiritualitás birodalmába. Vajon egy-egy ilyen „mester” javíttatná-e az autóját, építtetné-e a házát egy olyan mesterrel, aki pár hónapja vett kézbe először csavarkulcsot vagy vakolókanalat? És egy problémákkal küzdő, beteg ember rábízhatja-e testét- lelkét egy ilyen „gyorstalpalós“ mesterre?

Az egyik japán harcművészeti iskola mestere véleménye szerint az európai mesterekkel két baj van: túl fiatalok, és gyakran neurotikusok. Sajnos tökéletesen igaza van. A megélt élettapasztalatot semmi sem pótolja, és szomorú tapasztalat az is, hogy a neurotikusok mellett vannak még zűrösebbek, például nagyzási mániások, saját kiválasztottságukban és tévedhetetlenségükben hívő szektavezér guruk is. Tudom, hogy ez nagyon durván hangzik, de igaz. Tanú rá sok pszichiáter. Akit hirtelen felkap a hírnév, az könnyen megszédül. Jó „píárral” pedig könnyen szerezhet odaadó tanítványokat. Egy éretlen vagy labilis személyiség előbb-utóbb maga is elhiszi, amit tanítványainak sugall, hogy tényleg kiválasztott, a fentiek küldötte, az egyetemes igazság letéteményese. Innen pedig egyenes lehet az út a pszichiátrián a Napóleonok és Keresztelő Szent Jánosok illusztris társaságáig. Ám a gyakorlatban nem ez történik, hanem hogy egyre nő a hívek száma. Egészen odáig, amíg a mester valami egetverő botrányba nem keveredik. Sőt sokszor azon túl is maradnak elvakult rajongói.

Néha nehéz eldönteni, valaki szélhámoskodik vagy tényleg nem ép elméjű. Például, egy nemzetközi szinten körberajongott „mester” szerint a Tabula Smaragdinában benne van, hogy minden precessziós év adott szakaszában a földönkívüliek megkísérlik elfoglalni bolygónkat! Szegény Hermész Triszmegisztosz! Sajnos sem ők, sem a rajongók sem fogadják el a kritikát. Ilyenkor ráfogják az illetőre, hogy „ítélkezik”, vagy hogy nincs olyan tudatszinten, hogy a mestert megértse.

A könnyen megszerezhető vagyon, hírnév, szex pedig nem csak a nyugatiakat, hanem a keletről jött tanítókat is megszédítheti. Példaként említhetjük Oshót, akinek tényleg izgalmas gondolatai, írásai vannak, de haláláig kilencvenhárom Rolls-Royce autót, számos briliánst és Rolex órát gyűjtött össze, amit azért nem könnyű a spiritualitással összeegyeztetni, vagy a tibeti Trungpa rimpocsét (ő is nagyon jókat írt), aki fantasztikus egyenruhákban, fehér lovon pózolt a tanítványai között.

Átértelmeződő fogalmak

A közelmúltban vetődött fel egy beszélgetésben, hogy vajon a „mester” fogalmat ugyanúgy kell-e értelmeznünk, ahogyan Lao-Ce, Buddha, vagy Hamvas Béla voltak mesterek, hiszen ilyen megvilágosodott tanítók nemigen járnak manapság közöttünk. Arra a magállapodásra jutottunk, hogy nem lehet kötelező a megvilágosodottság, akik pedig ezzel kérkednek, azokat jobb elfelejteni. Egy mai gyógyító, önismerettel és spiritualitással foglalkozó iskola számára pont elegendő, ha saját területét kiválóan ismerő, felkészült, intelligens, kellően művelt, pedagógiai, pszichológiai érzékkel rendelkező, emberileg is megfelelő oktatói vannak. Az viszont elvárható, hogy az illető „saját élete mestere” legyen, azaz tudatos, rendezett és harmonikus magánéletet éljen.

„Járja koldus és király, a pénz körül” – énekli Faust a közismert operában, nem is alaptalanul, hiszen egyre inkább úgy látjuk, a pénz mozgat mindent körülöttünk. Nem kivétel ez alól az ezotéria és a spiritualitás világa sem, csak itt talán még nagyobb az ellentét az anyagiakat „elvből” alantasnak tartók, és a szellemieket pénzre váltók tábora között. Az igazság pedig – mint általában – valahol a két véglet között lehet.

Sokan eleve igyekeznek kerülni a témát, hiszen – a szexualitás mellett – talán a pénzt a legnehezebb összeegyeztetni a szellemi magasságokkal. Tegyük hozzá, hogy ez a nyugati kultúra sajátossága, a keleti világban nem látnak ilyen éles ellentmondásokat. Vannak, akik felháborodást mímelnek, hogy egy spirituális témájú előadás, tanfolyam pénzbe kerül. Elfelejtik, hogy egy tanítónak is kell fizetni a létfenntartásért, nem is beszélve arról, hogy mennyi pénzébe, és idejébe kerülhetett, amíg a tudását, gyakorlatát, tapasztalatait megszerezte. Valaha egy mestert eltartottak a tanítványai, ételt, szállást, ruhát adtak neki pénz helyett. A mester gyalog, legfeljebb öszvéren, szekéren közlekedett, mint mindenki akkoriban. Most pedig elvárnák, hogy gyalogoljon, ahová a tanítványai autón érkeznek – mert persze ők kereshetnek a munkájukkal pénzt, nekik nem erkölcstelen? Valójában már Arisztoletész idejében is voltak háborgók, hogy sokba kerül a mesternél tanulni. Most pedig egy piacosított világban élünk, amiből csak az a pár ember vonhatja ki magát, akik képesek kivonulni a társadalomból, és igényeiket a minimálisra redukálva, remeteként élni. Igaz, el lehet menni meditálni egy indiai asramba gyalog is – de ki vállalná ma Körösi Csoma életét?

Emellett ott a másik oldal is, a spiritualitás, mint pénzkereseti lehetőség, a mindmáig terebélyesedő „ezo-biznisz”. Jelen sorok írójaként ott voltam a hazai ezoterikus mozgalom ébredezésénél, a rendszerváltás körüli időkben. Beindult az „ezoterikus shoppingolás”, emberek ezrei végeztek hétről-hétre újabb és újabb tanfolyamokat. Igazi keresleti piac volt, szerény, mindenki által megfizethető árakkal. Az előadók, tanfolyamvezetők örültek, ha megoszthatták tudásukat az érdeklődőkkel, és kevesekben merülhetett fel, hogy ez megélhetési, sőt meggazdagodási lehetőség lehetne. Más kérdés, hogy azoknak, akik ilyen módon halmozták az ismereteket és módszereket, nemigen volt idejük megélni és begyakorolni azokat, és a kezdeti idők minden tanfolyamon ott ülő résztvevői közül sokan csalódottan elfordultak az egésztől.

Azóta a helyzet sokat változott. A piac – mert ne tagadjuk, hogy az – keresletiből kínálativá változott. Egyre több az eszkimó, és kevesebb a fóka – irodalmi hasonlattal élve. Egy ezoterikus, spirituális, természetgyógyászati kongresszus sokkal inkább hasonlít egy bevásárlóközpontra, mint egy ismeretszerzési lehetőségre, ahol mindenki a szellemi emelkedés, tisztulás, gyógyulás, sőt megvilágosulás instant receptjét kínálja. Tisztelet a kivételnek. Ügyes menedzserek rájöttek, hogyan lehet tíz-húsz oldalnyi mondandóból, tudományosan hangzó körítéssel háromszáz oldalas könyvet írni. Hogyan lehet egy tíz perc alatt megtanulható módszerből – azzal az állítással, hogy a legújabb, legmagasabb szintű, amihez hasonló még nem volt az emberiség történetében – két napos tanfolyamot csinálni, egy havi átlagfizetés körüli összegért. Igen, megjelent a megélhetési ezotéria, pénzkereseti forrásként szolgáló spiritualitás. És persze vannak „ezo-celebek” is, akik csak sztárgázsiért hajlandók megosztani valamit a tudásukból. Például, hogy nem a pénz az értékmérő, az csak teher, ami akadályozza a fejlődést, a belső érték a fontos.

Valójában mindkét nézet – a pénzt bűnös dolognak tartók, és az azt istenítők véleménye is – téves, ha a pénzt, a gazdagságot vagy a szegénységet pozitív vagy negatív előjellel látjuk el, és erkölcsi minőséget tulajdonítunk nekik. Persze ott van Jézus tanítása is a tevéről, és a tű fokáról, és ennek igazságát nehéz lenne cáfolni. A pénz – és a pénzszerzés – ugyanúgy függővé tehet, mint az alkohol, drog vagy a játékszenvedély. Akár olyasvalakit is, aki valóban a spiritualitás útján szeretett volna járni. Voltaképp egy sajátos játékszenvedélyről van szó, azzal a különbséggel, hogy míg az „igazi” szenvedélybetegek többé-kevésbé tudatában vannak annak, hogy valami nincs rendben velük, a pénzfüggők – új keletű tudományos kifejezéssel a „money sickness”-ben (magyarul pénzbetegségben) szenvedők a lehető legjobb dolognak tartják, amit csinálnak, sőt gyakran arról is meg vannak győződve, hogy egyéni vagyonosodásuk az egész emberiség javát szolgálja. A „mátrix” a fogyasztói társadalom rendszere beszippantotta őket. Olyat is hallottam már, hogy a tőke, a piac, a tőzsde mélyen spirituális intézmények, csak a (hozzám hasonlóan) szellemileg alacsony szinten állók nem képesek ezt megérteni. A birtokló szemlélet megszállottjai pedig a szellemi javakra is megvehető áruként tekintenek, amivel még gazdagabbak lehetnek, és híres, körberajongott spirituális mesterré válhatnak. A szomorú az, hogy a szellemiségtől egyaránt távol van az, aki abból kíván meggazdagodni, és aki a pénzét kívánja spirituális magasságok megszerzésére használni. De szerencsére ezek csak szélsőségek, még ha reflektorfénybe kerülnek is. A legtöbb, hasonló úton járó ember pontosan érzékeli a helyes mértéket a világ anyagi és szellemi pólusa között.

A szemléleten múlik…

El kell oszlatni néhány banális és elavult közhelyet: Például azt, hogy „a pénz nem boldogít”. Inkább így helyes: önmagában nem boldogít. „A magántulajdon lopás” nem más, mint egy felvilágosodás-kori naivitás. „A pénz a kizsákmányolás eszköze, egy igazságos társadalomban nincs szükség a pénzre.” – szocialista utópia. Aki mondta, se gondolta komolyan. Marx is, Engels is dúsgazdagok voltak. „A pénz a Sátán műve.” – ugyanez keresztény színezettel. „A pénz akadályozza a szellemi fejlődést.” – ezoterikus tévedés. A gazdagság nem kárhozatosabb a szegénységnél, ahogyan a szegénység sem üdvözítőbb a gazdagságnál. Közhely, de minden attól függ, hogyan szerezzük, miként éljük meg, és mire fordítjuk anyagi javainkat.

Jó, ha tisztázunk magunkban két fogalmat. A bőség nem feltétlenül azonos a gazdagsággal. És természetesen egyik sem csak anyagiakra vonatkozhat. Előbbi sokkal inkább egy belső, érzelmi állapot, amikor azt érezzük, mindig megkapjuk, amire szükségünk van, nem szűkölködünk. Nyelvünk csodálatosan érzékelteti ezt a bő, bő-ség – és a szűk, az ebből képezett szűk-ség (szükség) vagy a régebbi kifejezés, az ín, ín-ség kettősségeivel.

A bőség olyan többlet, amiből másnak is tudunk adni, sőt szívesen adunk. Aki úgy ad, mintha a fogát húznák, bármilyen gazdag is, az szűkölködő. A bőséget a természettől lehet megtanulni. Ez a Föld természetes állapota: mindent megterem, amire szükség van, sőt fölös mennyiségben is a szűkösebb időkre – de nem arra, hogy valaki kisajátítsa.

Mit értünk a gazdagságon? Bizonyos összeget a bankszámlánkon? Tárgyak, kincsek, vállalkozások stb. birtoklását? Egy olyan érzést, hogy többek vagyunk másnál, mert több mindenre van lehetőségünk, jogunk, mint másnak? Egyik sem a gazdagság. Ezek holt tények, vagy képzelődések. A gazdagság is egy tudatállapot, ahogyan a szegénység is az. A birtoklás tudata. Peter Koenig közgazdász-író szerint sok gazdag ember valójában szegény ember, sok pénzzel. Napjaink újgazdag mentalitását nézve ez mélységesen igaz. Két kivétel van: Az egyik a született gazdag, mint például egy angol arisztokrata, akinek az ún. transzgenerációs mintáiban, szinte a génjeiben van a bőség tudata – ilyes sajnos nálunk nemigen van. A másik is ritka madár: aki az anyagi helyzetétől függetlenül képes a jólétet megélni, illetve a belső bőség tudatállapotát kifejleszteni. Ez már igazi spirituális fejlettséget, emelkedettséget feltételez.

A Földön van annyi bőség, hogy minden földlakónak elegendő jusson belőle. Gandhi szerint a Földanya képes minden embert eltartani, de a Föld összes gazdagsága sem képes egyetlen ember kapzsiságát kielégíteni.

A pénz, a vagyon, a gazdagság akkor tölti be a rendeltetését, ha több boldogságot és szabadságot teremt. Ne dőljünk be az álszenteknek: ha így tudjuk megélni, a pénz igenis boldogíthat! Legalábbis boldogíthatna. Ehelyett a legtöbbször félelmet, kiszolgáltatottságot és erőszakot szül. Ezt éli meg, akitől elveszik, hogy másé legyen, és ezt éli meg, aki elveszi, és bár többnyire nem veszi észre, hogy ő még inkább függőségben él, mint a nincstelenek. Meg kellene tanulnunk úgy bánni az anyagi világgal, hogy az ne csak gazdagságot, hanem valóban bőséget teremtsen.

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (1Mózes 1, 26-28) A bibliai szöveg nem csak arról szól, hogy Isten nem egy nagyszakállú öregúr a felhők fölött, hanem egyaránt magába foglalja a férfi és női létet, hanem arról is, hogy nem egy férfiembert teremtett, majd az oldalbordájából a nőt, hanem eleve mindkettőt. Az ember szó itt emberiséget jelent, amely férfiakból és nőkből áll. Feladatunk, hogy ezt ne csak biológiai szinten, hanem teljes személyiségünkkel valósítsuk, éljük meg.

Akinek van gyermeke, tapasztalja, hogy szinte már a születéstől kezdve mások, máshogy viselkednek a kisfiúk és kislányok. A szülők és a társadalom feladata, hogy az ösztön-szinttől a férfi és női szerepek tudatos megéléséig vezesse a felnövő gyerekeket.

Az ősi, szervesen felépülő társadalmakban és közösségekben ez teljesen természetesen zajlott. A kisfiú kardot, szekeret, lovacskát kapott, a kislány babát, akit etethetett, öltöztethetett. Eljátszhatták, megtanulhatták a korban létező összes férfi és női szerepet, megélhették ezek ősmintáit, az archetípusokat. Mintát kínáltak a család fiatalabb és idősebb férfi-és nőtagjai, és a közösségi hierarchiákban bizonyos helyet elfoglaló személyek.

A fiú útja

A felserdülő legénynek előbb-utóbb el kell hagynia a családját, hogy a maga erejéből váljon férfivá. Erre jó lehetőséget adott a katonáskodás, a külföldi tanulás, ami sokáig általános volt. A jobb képességű és tehetősebb fiúk külföldi egyetemre mentek, a szegényebbek mesterséget tanulni jutottak el a kontinens számos szegletébe. Maga az utazás, a vándorlás – gondoljunk a mesék vándorlegény, obsitos katona figuráira – az élet nagy iskolája, megedződés volt, mielőtt a fiatal családot alapított volna.

Az anya persze sokszor visszatartotta volna a fiát, de mindhiába. Milyen szép kifejezés a mesében, amikor a királyfi, vagy a szegényember fia elindul „világot próbálni”! Az anya gondoskodása jeléül hamubasült pogácsát ad az útra, az apa, a király pedig az utat már megjárt férfi bölcsességével felkészíti, merre menjen, mit tehet és mit nem, mitől óvakodjon, kivel hogy kell bánnia, ha kedves az élete. A fiú a mesében fegyvert kap vagy csináltat. Általában kardot, néhány mesében buzogányt – mindkettő a férfiasság fallikus szimbóluma.

Az utazás során a mesebeli fiú próbák sorával szembesül, ahol nem csak a testi ereje, ügyessége vagy ravaszsága, de emberi, erkölcsi minősége is megméretik. Beavatások ezek, amelyeken nagyon könnyű elbukni, sőt meg is lehet halni. Közben segítő és akadályozó erőkkel, személyekkel találkozik. Ő a harcos archetípusát testesíti meg, de megjelenik körülötte a király, a mágus (varázsló vagy pap is lehet), a segítségre szoruló öregember vagy koldus, az ellenség ördög, sárkány vagy ellenséges „veres vitéz” formájában, de gyakran megjelenik a szerelem is a királykisasszony iránt. Az anyján túl, találkozik a nőiség többi alakjával is: a szépséges királylánnyal, a gonosz banyával, a segítő öregasszonnyal, a jóságos vagy éppen az útjáról eltéríteni akaró, csábító tündérrel.

Végül, ha minden próbán átment, férfivá érett. Alkalmassá vált a házasságra, családalapításra, egybekelhetett a mátkájával. Megélt tapasztalatai pedig alkalmassá tették arra, hogy a fiát, majd unokáját is felkészítse a férfivá válásra. Így vagy úgy, de a régi idők legényeinek életében megvoltak a próbák, beavatások. Természeti népek körében ez a testi erő megméretését, a nélkülözések, sebek, fájdalmak elviselését jelentette, vagy vadászzsákmány elejtésével, egy ellenséges harcos megölésével bizonyíthatta, hogy képes megvédeni és eltartani az övéit. Aki megállta a próbákat, megünnepelték, hogy a férfiközösség egyenrangú tagja lett.

A leány útja

A kislányok beavatási útja külsőleg sokkal egyszerűbb volt. Otthonról csak ritkán mehettek el és akkor is hazatértek, miközben férfivá válás útján elindult fiú, ha hazatért is, nem gyermekként, hanem apjával egyenrangú férfiként vett részt az otthoni munkában. A leányt otthonról csak a leendő párja viheti el. Addig viszont a táplálás, otthonteremtés, majdani anyaság teendőit sajátítja el a ház körüli feladataival, játékaival, az anyaságra való felkészüléssel, ami szolgálat, és alázatot, szeretetet igényel. Próbái neki is vannak, az irigy nővérek, a gonosz boszorkány, a féltékeny és rivalizáló mostohaanya, vagy a még éretlen leányt szexuálisan elcsábítani akaró férfiak (a királylányt ostromló kérők vagy a farkas Piroska meséjében). A fordulópont a nővé érésben náluk pontosan meghatározható: a menstruáció megjelenése. Ám ez nem azt jelenti, hogy már kapcsolatra érett nők. Csipkerózsika elalvása az orsó megszúrása (vérzés) után, Hófehérke tetszhalottsága a rivalizáló mostoha mérgezett almája hatására ezt jelzi, ahogyan a természeti népeknél a serdülő leányok időleges elkülönítése is. Ebből az állapotból csak a saját próbáin már átesett fiatal férfi ébresztheti fel. Ekkor viszont már érett nő. A természeti népeknél ezt is megünneplik.

Különös, és fontos szimbolikája van a csúf békának is, akit a királylánynak meg kell csókolnia, hogy királyfivá váljon. Benne van a kislány félelme a leplezetlen férfiasság állatiasnak tűnő megjelenésétől, de az is, hogy az idétlen kamasz fiúból egy, már érettebb nő tudja előhozni a férfit.

Mind a fiú férfivá, mind a leány nővé érésében fontos szerepet töltöttek be a férfi- és a tőlük külön működő női közösségek, ahol a nemi szerepeket el tudták sajátítani, illetve a saját korosztályi közösségek, hol egymásra tudtak reflektálni. Ez a törzsi közösségektől a nem túl távoli múlt egyházi vagy polgári leány- és legényegyleteiig mindenütt megvolt.

Szerepek zavara, beavatások, közösségek hiánya

Röviden ez jellemzi a mai helyzetet. A fiúk életéből a beavató, férfivá érlelő utazás jószerrel eltűnt. Sok fiú az anyja szoknyája mellett nő fel, mindent készen megkap, anélkül, hogy küzdenie kellene érte. Apja sem tud segíteni neki, hiszen már ő is így nőtt fel. A tesztoszteron persze dolgozik, de ritkán találja meg azt az utat, ahol a fiú érett, erős, felelősségteljes férfivá válhat. A kötelező katonaság, visszásságai ellenére jó iskola volt, ám az elvárás, hogy minél kényelmesebb legyen a fiatal férfiak élete, ezt sokhelyütt eltörölte. Aki katonának jelentkezik, vagy sportolni megy, ezt a tudattalan hívást követi, a férfi-beavatást keresi. Eltorzult formában ugyanez jelentkezik az utcai, a kalandot mások zaklatásában, bűnözésben megélő bandákban, az extrém sportok, utcai autós-motoros száguldozások veszélykeresésében, kocsmaközösségekben, macsó viselkedésben. Ugyanez működik a konditermekben vég nélkül gyúró body-buildingesekben is, persze ettől ugyanúgy senki sem fog beavatódni, igazi férfivá válni, mint a deviáns viselkedéstől.

A másik véglet a „mama-hotel”, amikor a harminc éves kisfiú saját család alapítása helyett még mindig a szülei nyakán él – mert így a kényelmesebb, ha megmarad gyermeknek. Nincs kaland, nincs kockázat – és persze férfivá avatódás sem. Ami ugyanúgy elmarad, amikor a fiatal az iskolapad után azonnal a gép mellé áll vagy az íróasztal mögé ül.

Ugyanez történik a lányokkal is, akik szintén elfelejtettek felnőni. Vagy követik a szingli divatot, ahol szintén nem kell felelősséget vállalniuk másokért, nagyra nőtt Barbie-babaként csak a saját élvezeteikért élnek, shoppingolnak, buliznak (ha megtehetik) pasiznak az elköteleződés igénye (és képessége) nélkül.

Fájdalmas hiány a segítő közösségek megszűnte is. Ha egy pszichológus női önmegélő csoportot szervez, arra még talál jelentkezőket. Férficsoport szervezése viszont egyértelmű kudarc-ma még. Betegesen félünk a „lelkizéstől”, mint férfihoz nem illő dologtól, és hogy „homokosnak” néznének bennünket, ha ilyen helyekre járunk. Mindkét nem esetében működik a módosult tudatállapotokon keresztül történő, szimbolikus formában történő beavatódás is, megvannak a kidolgozott formái, kár, hogy kevesen tudnak róluk, és akkor sem az érintett korosztály szokott ilyen workshopokra vagy terápiás ülésekre járni.

Maradni, leválni vagy elmenekülni

A felnőtté váláshoz döntő fontosságú a szülőkről való leválás. A hagyományos társadalmakban a fiúkat előbb, a lányokat később engedi el a szülői ház. Szimbolikusan ez akkor is megtörténik, ha a szükség egy fedél alá kényszeríti a különböző nemzedékeket. Csak hiszi magát jónak az a szülő, aki majomszeretettel csüng a gyermekén és minél tovább otthon szeretné tartani. Csonka családban a fiúgyermek pótolja az anya számára a hiányzó férfit. Szörnyű terhet rak az egy serdületlen fiúra. A fordítottja sem jobb, amikor az anya meghal, és egy gyereklánynak kell a családról való anyai gondoskodást átvállalni. Ám teljes családokban is gyakori a fiatal el nem engedése. Természetesen nehéz feladat elengedni egy fiatal emberkét, aki eddig a mi védőszárnyaink alatt nőtt fel, de meg kell tenni, az ő érdekében. Régen nem csak elengedték, de el is küldték őket, amikor úgy látták, itt az ideje. Amikor pedig a szülők zsarnokoskodnak épp, hogy felnőtt gyermekük fölött, a fiatalnak gyakran nincs más lehetősége, mint elmenekülni otthonról. Ha úgy érzi, nem áll meg a saját lábán, belemenekül egy szükség-kapcsolatba, házasságba, aminek többnyire nincs, nem is lehet jó vége.

A nemi szerepek tisztázatlanságáról szól a feminizmus is. A valaha a nők jogi egyenlőségéért indult mozgalom mai vadhajtása a maszkulin, szingli nő, aki minden áron menedzser akar lenni, megmutatni, hogy a férfiszerepekben is jobb a hímneműeknél, férfias izmokat növeszt, súlyt emel, bokszol, vagy férfimódra gyűjti a szerelmi trófeákat. A rezzenéstelen arccal gyilkoló akcióhősnőnél nagyobb szereptévesztést is nehéz elképzelni. Természetesen nem akarjuk a nőket a fakanál mellé kényszeríteni, és a férfi is képes elmosogatni, de sok nő szenved a társadalmi kényszertől, amely meg is akadályozza őket abban, hogy teljes értékű emberek legyenek. Márpedig, ha a nők férfiasan kezdenek működni, a férfiak törvényszerűen elfelejtik a férfias szerepeket. Vitatható felállás, ahol, amíg a nő üzleti tárgyaláson döngöli agyagba ellenfeleit, netán katonai akciót vezényel egy háborús övezetben, a férfinak az otthoni takarítás marad. Aztán az andrológiai szakrendelés, ha az ágyban sem tud férfiként funkcionálni. A tengerészgyalogos G. I. Jane (Demi Moore alakításában) és a „kismama” Schwarzenegger – elrettentő példák.

Ha két, igazi felnőtté avatódás nélküli, eltorzult mintákon felnőtt gyerek összekerül, erős, próbákat is kibíró párkapcsolatról szó sem lehet. Szexualitásuk is éretlen, ami azt jelenti, hogy a másikat élvezeti cikknek tekintve, csak a saját élvezetüket kergetik. Csoda, hogy a házasságok több mint fele három éven belül felbomlik? Valójában nem sok fogalmuk van a felnőtt férfi és női létről. És még nem beszéltünk a szexualitás beavatásairól, ami a nyugati társadalmakban még mindig többé – kevésbé tabu téma, és amit a törzsi vagy távolkeleti kultúrák nálunk sokkal jobban oldottak, oldanak meg. De ez egy másik írás témája lehet.

Jelenleg a fogyasztói társadalom egésze is megnehezíti a tényleges felnőtté válást. Az önálló, felelősségteljesen gondolkodó, önérvényesítő, nemet mondani is tudó, felnőtt ember nem lesz engedelmes fogyasztója sem termékeknek, sem politikai eszméknek. A hosszúra nyúlt gyermekévek, tanulási idő sem könnyíti meg a helyzetet. Tagadhatatlan, hogy bizonyos régi minták átformálódtak, régi alakjukban idejét múltakká váltak. A társadalmi, családi viszonyok megváltozása új szerepeket, a férfiasság és nőiesség új nehézségeit, és új megélési formáit hozzák felszínre, amelyekre még nem vagyunk felkészülve. Pedig nagy szükség lenne rá.

„Kezdetben vala a természet és a természetben vala a gyógyászat, és a természet maga vala a gyógyászat. Aztán meghasonlás lőn és a gyógyászat eltaszítá a természetet, mondván: távozz tőlem, nem ismerlek téged!”

Amikor a természet és a gyógyászat egységben létezett, ismeretlen volt a természetgyógyászat kifejezés. A két szó mai összekapcsolása leginkább a törekvést jelzi, a célt, amit el szeretnénk érni. Az egység a lehető legtágabb értelemben értendő:

– a testen belül, ahol a szervek állama az energetikai rendszerek infrastruktúrájában működik,

– a test-lélek- szellem vonatkozásában. Ez ma jószerrel csak jelszó, amíg a lélek és a szellem (ha egyáltalán elkülönítjük az előzőtől, hiszen a keresztény teológia évszázadok óta egybemossa, olyannyira, hogy alig tudjuk mit értsünk alatta, az intellektuális tevékenységet, vagy valami transzcendenset). Ráadásul a hivatalos, tudományos szemlélet mindkettőt az idegrendszer tevékenységével azonosítja.

– ember és ember kapcsolatában,

– ember és társadalom,

– ember és a Föld, az Univerzum,

– végül ember és transzcendens egységének, értsünk ez utóbbin egy meg nem nyilvánuló Abszolutumot vagy egy személyes Istent.

A ma tudománya és köznapi élete minden szempontból az elkülönülést mutatja.

Az orvostudomány a betegséget, mint a létezés egységéből kiszakadt diszfunkciót, zavart, ellenséget definiálja, amely (gyakorlatilag) független a betegtől, mint individuumtól, hiszen ugyanaz a betegség bárkit megtámadhat. Ami tőlünk elkülönült, az természetesen ellenség is, ami ellen harcolni kell, és tudományosan meg lehet határozni az ellenfél stratégiáját és taktikáját. Rizikófaktorokat lehet felállítani, amelyek az oknyomozás adott szintjén helytállók ugyan, de sajnos arra is kitűnőek, hogy belénk oltsák a kszolgáltatottság és bűntudat érzéseit, megtanítsák, mitől kell éppen rettegnünk. A tudomány jelenleg egyetlen kutatási irányt tart elfogadhatónak: a legalacsonyabb szerveződési szintig, a biokémiai folyamatokig kell eljutni – következésképpen a gyógyításnak is lehetőleg itt kell megtörténnie.

Ez a gyógyászat közismerten technika, és eszközcentrikus és kizárólag lineárisan tud gondolkodni. Ha A betegségre X gyógyszer való, B betegségre pedig Y, ebben a következtetési rendszerben tudománytalan mindkettőt X gyógyszerrel kezelni, az pedig végképp elképzelhetelen, hogy A betegségre az egyik betegnél X, a másiknál Y, vagy Z gyógyszer legyen hatékony.

Miért tértem ki erre a gondolkodási módra ilyen részletesen? Mert valamennyien innen indultunk, ezt tanultuk az óvodától az egyetemig. Ez nem bűn, nem szégyen, természetes, hogy a legelső tanfolyamokon arra koncentrálunk:

– milyen betegségre milyen gyógynövény való,

– mikor, mit és hol kell masszírozni

– milyen kristályt viseljünk, melyik csakrát töltsük fel és hasonló technikai tudnivalókra. Az akupunktúrát is sokan így kezelik: az orvosi diagnózis alapján egy uniformizált, könnyen kezelhető szúrási sémát követnek, amiben semmiféle esetlegességnek, sem pedig az ember és a betegség keleti felfogásának nincs helye, sőt ezeket tudománytalan, primitív babonának tartják.

Heves ellenkezést válthat ki, ha megjelennek az ezotéria, mágia, misztika, különféle vallásfilozófiák elemei a gyógyíás objektivitásra, tudományosságra törekvő rendszerében. A tudományosság varázsszava egyet jelent a mai, pillanatnyilag rendelkezésre álló eszközök általi bizonyíthatósággal. Ami jövőre lesz csak bizonyítható, azt az idén még nyugodtan sarlatánságnak lehet bélyegezni.

Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, ez mennyire távol áll a természetgyógyászat szellemétől. Maripen helyett hársfatea – mindössze annyit tettünk, hogy egy szelídebb, kevesebb mellékhatással és következménnyel járó szert alkalmaztunk. Minden módszer csak a saját rendszerében, saját filozófiájával, energetikájával, élettanával együtt teljes értékű, indokolható és magyarázható. Jellegzetes „huszonkettes csapdája” például a homeopátia körüli hercehurca. Miután a homeopata bejelenti, hogy a szerben nincs hatóanyag, mert nem úgy működik, a magas tudomány hivatott képviselői gondosan analizálják, és mivel nem találnak benne semmilyen hatóanyagot, mint hatástalan készítményt elutasítják. Ugyanez a Pi-víz helyzete is.

Sajnos, bármennyire is elszokott a praktikumhoz eddzett agyunk a filozófiától, nem lehet megkerülni. Ezek a furcsa, zavarba ejtő kifejezések és tanok elválaszthatatlanok a természetgyógyászattól. Szükséges lehet viszont az ősi fogalmak mai értelmezése, mai jelentésük és alkalmazási lehetőségeik meghatározása, pontosítása.

Például, hogy az elején kezdjük, az, amit ma ezotériának nevezünk, nem az. Eredetileg ugyanis titkos, csak a beavatottaknak szóló tanítást, tudást jelentett. Ha ez nyomtatásban megjelenik, nyilvános előadáson meghallgatható, már exotéria. Ma helyesebb az ezotériát, mint teljességben gondolkodó szintetizáló, gnosztikus, szinkretikus filozófát kezelni, tradicionális, spirituális, világ- ember – és önismereti útnak nevezni.

– A mágia és misztika – ha leválasztjuk a hozzájuk fűződő baljós és homályos képzeteket – ma is eredeti értelmében használható. A mágia a teremtő akarat, célra irányuló gondolat, az erők tudatos koncentrációja.

–   A misztika a „Legyen meg a Te akaratod”, az önátadás, a magasabb reőkkel való egyesülés művészete. A mágus akar és erejét adja hozzá, a misztikus kér és önmagát ajánlja fel. A Yang oldal a mágia, a Yin a misztika. Ellentétei és kiegészítői egymásnak a gyógyításban is. Az ima, a meditáció, a reiki, a mahikari misztika, a koncentráció, agykontroll, pszichotronika (nem a csettintős!!!) a mágia útja. Ugyanaz a technika akár mindkettőt is szolgálhatja. A kristály, amit azért hordunk, hogy szellemi emelkedéshez, tisztuláshoz segítsen, a misztikát szolgálja, az atlantiszi kristálybot a mágia (igencsak kétélű) eszköze lehet. Önmagában egyik sem fekete vagy fehér, a szándék és a módszer együttesen tehetik ezzé vagy azzá.

A vallásfilozófiák többnyire a misztika útját jelentik, hiszen a középpont, a viszonyítási alap nem a mulandó, az emberi, hanem a múlhatatlan, az Abszolut.

Amit ma, itt európában ezotériának cimkézünk, az esetleg valahol a napi létezés gyakorlata. Nehéz innen eldönteni alaposabb ismeretek nélkül, hogy a saját közegében mi tartozik az ezotériához és mi az axotériához például a buddhizmusban.

– Sokak számára az ezotéria gyakorlati érték nélküli szellemi játék, de azt hiszem ők a lényegét nem értették meg. Steiner szerint a szellemi út a teljes életünk egészét át kell hogy hassa, különben értéktelen. Nem lehet ugyanaz az ember otthon házsártos férj, zsarnok a beosztottjaival, kíméletlen tőzsdecápa, ha pénzről van szó, rendelési időben pedig csupa szeretet szellemi gyógyító.

– Nem tartozik az ezotéria vonalához az a néhány szélsőségesen feldagasztott egójú pszichopata sem, aki magát a Szentlélek vagy az ufók kiválasztottjának, nagyszerű személyiségek utolsó földi életét töltő megtestesülésének, isteni mesternek, gurunak, csodadoktornak hirdeti, akkor sem, ha minden szava az ezotéria közhelyeit visszhangozza. Róluk most nem is kívánok szólni, tavalyi kongresszusi előadásom épp az ilyen eltévelyedésekről szólt.

Véleményünk szerint az ezotéria kezdeteitől fogva elválaszthatatlan a gyógyítástól, hiszen holisztikus gyógyítás nem létezhet teljességben gondolkodás nélkül. Próbáljuk meg néhány pontban összeszedni, miben áll az ezotéria, mint szemlélet, világlátás jelentősége a természetgyógyászatban:

1. A paradigma – gondolkodási rendszerek
2. Az előzőből következő cselekvési rendszerek
3. Az ezotéria önmagában, mint sajátos pszichoterápia

1. Gondolkodási rendszerek

A./ A létezés egyetemessége

Az Anyag és a Szellem, mint a létezés legalacsonyabb és legmagasabb megnyilvánulási szintje, illetve e két pólus közötti létterületek rendszere. Az Univerzumot a meg nem nyilvánuló abszolut hozza létre önmagából, (ugyanazt mondják a teremtés-történetek, mint a Big Bang), sőt a véletlenek halmaza helyett valamilyen egyetemes elv, terv, rend tartja fenn és irányítja annak fejlődését, nevezzük azt Logosznak, Istennek, Tao-nak, Szeretetnek, bárminek. A menyilvánulások rendszere a teljes létezés térképe, amely egyformán érvényes

– az emberre

– az Univerzumra

Lehetőséget ad a tájékozódásra a jelenségek eredetét, megjelenési módját, befolyásolási, irányítási lehetőségeit illetően.

B./ A Yin-Yang elvű, poláris – dialektikus világrend, mint a teremtett (megnyilvánult) Univerzum egyetemes rendező elve (szemben a meg nem nyilvánult unipoláris Abszolutummal)

C./ A létezés egységének gonolata: A Hermes Trismegistos-i elv: Amint lent, úgy fent, minden mindennel összefügg, „minden egy”

Mai tudományos elméletek, amelyek ezt látszanak igazolni:

-G.U.T.: Nagy Egységesítő Elméletek (kvantummechanika)

– informatika, rendszerelméletek

– morfogenetikai mező elmélet (Sheldrake) stb.

Gyakorlati felhasználása:

Megismerési, következtetési, leképzési (diagnosztikai) rendszerek:

az egészről a részre

a részről az egészre

A szerves rendszerekben minden strukturált, viszonylag elhatárolható rész leképezi a rendszer egészét, hordozza annak összes információját. A rendszer egésze pedig minden információt tárol a legkisebb elemig és visszamenőleg a rendszer keletkezéséig. (Akasha krónika) A többi „csak” dekódolás kérdése.

A tgy-ben ez mikro – és makrodiagnosztikai rendszerek formájában jelenik meg.

Ismertebb mikrorendszerek, amelyek az egész szervezetet leképezik: irisz, nyelv, arc, ajak, orr, kéz, láb, has, skalp stb. Látjuk, hogy ugyanaz a szerv része lehet egy nagyobb diagnosztikai rendszernek, mint pl. az ajak az arcnak, ugyanakkor önálló rendszer is, sőt egyazon területen több eltérő, de ugyanolyan értékű rendszer is funkcionál, pl. a kézen az európai, kínai, koreai stb. rendszer.

Kevéssé ismert a makrorendszerek diagnosztikai értéke. Ez a jelentősége pl. az asztrológiának a tgy-ben: mint a legnagyobb rendszer , az univerzum képződik le az emberben és ad egy következtetési rendszert az egyén született diszpoz}cióiról, kilátásairól és azok változásáról is.

A létezés összefüggő rendszerében a Lovelock-féle Gaia-elmélet is rendelkezik tgy. tanulságokkal. Valamennyien tudjuk, és tudatosan alkalmazzuk azokat a terápiákat, amelyek a szervezet öntisztító – önregeneráló folyamatait hivatottak segíteni. De vajon gondolunk-e arra, hogy a Föld, mint intelligens (sőt szuperintelligens) élő organizmus is ugyanezt teszi? Vajon az ózonlyuk, a rák, az AIDS, a rettegett szív és keringési betegségek és még sok társuk nem ezért fenyegeti milliók életét? Ha a mi szervezetünk igyekszik kiiktatni a rosszindulatú mikroorganizmusokat, nem teheti-e ugyanazt a föld, hiszen hozzá képest mikroorganizmusok (még hozzá igen agresszívok) lehetünk? Ha az egyes emberen tudunk is segíteni a rákban, vajon nem az ezoterikus gondolatok fogják-e jelenteni biokémiai és radiológiai módszerek gelyett a globális prevenciót és terápiát?

D./ A (rezgés)harmónia törvénye. Lényegében azonos az előbbi elvvel. azzal akiegészítéssel, hogy Einstein óta mindent felfoghatunk rezgésként, hullámként, energiaként. (haladó és állóhullámok, hullámkomplexumok) , ahol a találkozó hullámformák lehetnek közömbösek, de erősíthetik és gátolhatják is egymást. Ezen alapszik az egész tgy. energetika is. Mivel az egész mindenségben egyetlen, végtelenül komplex energetikai renszer funkcionál, a tgy. legfontosabb területének kell tekintenünk, hiszen ilyen megközelítésben többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy minden erről szól:

– a bio- és kozmikus (saját és transzmittált) energiaátadó módszerek

– a fitoterápia és a homeopátia (az előző biokémiai energiákkal, az utóbbi anélkül)

– a geo, hidro és más elemterápiák

– az akupunktúra, akupresszúra, shiatsu,

– a maszázsok és minden manuális terápia,

– a mozgásterápiák, kiváltképp a keleti formák, egyszóval minden.

(A jelenlegi törvényalkotók kompetenciáját illetően komoly kétségeket vet fel, hogy ők éppen az energetika elfogadása ellen hadakoztak a leghevesebben!)

2. Cselekvési rendszerek

Az előző gondolatok meghatározzák a tgy. sajátos módszereit is, sőt állíthatjuk, hogy azok e gondolatok nélkül, mechanikusan alkalmazva sohasem teljes értékűek. Hadd ne térjek ki itt módszerekre, hiszen nincs értelme egy hevenyészett felsorolásnak. Egy sokkal fontosabb dilemmáról szólnék inkább:

Itt mi valamennyien igen sokféle módszerben vagyunk jártasak, olykor túl sokban is. De ki segít eldönteni, hogy ezek közül épp most mit alkalmazzunk? Melyik lenne a legjobb? Vagy csináljuk végig mindet, amit ismerünk? Esetleg ingázzuk ki, vagy bízzuk az intuíciónkra? Ugye ismerős kérdések? Sajnos itt is visszaköszön az európai medicina lineáris gondolkodása, ahol a fő kérdés:

MIT, MIVEL?

Az ezotéria a nem lineáris gondolkodást sugallja: NEM a MIVEL, hanem a MIÉRT lesz a kérdés. Ha az oknyomozásban nem állunk meg az anyag szintjén, könnyebben meg tudjuk keresni a baj eredetét és a megfelelő szintű megoldást.

Ha a miért-et meg tudjuk válaszolni, megszűnik a dilemma, mert a maga helyén alkalmazva a tgy-ban elvileg minden módszer egyenértékű lehet .

3. Ezotéria, mint lelki gyógymód

Tudjuk, hogy minden természetgyógyász egyben (ha botcsinálta is, de mégis) pszichoterapeuta. Egyrész, mert tudjuk (sőt a legtöbb orvosnál tudatosabban is alkalmazzuk) hogy minden megnyilvánulásunk segítő, de súlyosbító is lehet, másrészt ismerjük a sajátos hazai helyzetet: az orvosnek ideje nincs a beteg „nyavalyáit” végighallgatni, pszichológushoz pedig igen kevesen jutnak el. Igy többnyire elkerülhetelen, hogy egyfajta „laikus pszichoterápiát” végezzünk. Az ezotéria itt két szempontból is fontos:

A./ A keresztény és a keleti ezotéria alapvető módszerei: a lelki gyakorlatok, belső csend, meditáció, vizualizáció, spiritualitásra, intenzívebb lelkiségre nevelő módszerek a gyökerei a mai pszichoterápiának. A megváltozott tudatállapotok, relaxáció, autogén tréning, agykontroll, hipnózis nem elválasztató, sőt teljességében meg sem érthető az anyagelvű gondolkodással.

B./ Súlyos, gyógyíthatalan betegségek, lelki konfliktusok, válsághelyzetek so embert indítanak az ezoterikus gondolkodás felé. Sokan ezt negatív tendenciának tartják, és aggodalmaik valóban el kell, hogy gondolkoztassanak:

– Nem menekülés-e ez egy irreális világba, ahol, szemben a nyomorúságos jelennel, rend, béke és harmónia van?

– Nem önámítás-e a pozitív gondolkodás?

– Nem tesz-e életidegenné, gyámoltalanná mindez egy agresszióval teli világban?

Azt kell válaszolnunk, ez valóban előfordul, ahogyan példákat is láthatunk rá, ám ez az ezotéria félreértése, tévút. Az ezoterikus gondolkodás ugyanis nem képzelgés, hanem a földi valóságtól indul, innen vezeti az embert az abszolut létezés felé, de úgy, hogy közben pillanatra sem feledheti testi valóját és földi kötelezettségeit. Folyamatos a kontroll, a visszacsatolás. Aki így foglalkozik ezotériával nem hogy nem válik elidegenedetté, de sokkal jobban megtalálja a helyét a világban. Csak így valósulhat meg a cél, a teljesség.

Fogalmazzuk meg, mit is ad az ezotéria a gyógyítónak és a betegnek?

– Nagyobb rálátást, az összefüggések, mozgatóerők jobb megértését

-Felismerni az értéket, megkülönböztetni a valót a látszattól, az okot az okozattól

– Megszünteti a világtól és önmagunktól való elidegenedettséget, elkülönültséget.

– Megszünteti a kiszolgáltatottságot, védtelenséget, erőt, biztonságot ad

– Nagyobb önismerethez, reális önértékeléshez vezet

– Javítja az emberi kapcsolatokat, megértőbbé tesz másokal szemben.

– Pozitív jövőképet ad, sőt végtelen perspektívákat tár fel („A mindenséggel mérd magad!”)

– egyszóval gyógyulás lehetőségét testi, lelki és szellemi sziinten egyaránt.

Az ezotériában gonolkodó gyógyító eszménye Adam Kadmon, a kozmikus ember, aki:

– Két lábbal a Földön áll, de a feje a csillagok között,

egyik kezével az ég felé nyúl az erőért, tudásért, áldásért,

a másikkal lefelé, hogy felkarolja, felemelje az elesetteket.

Kívánom, legyenek Önök is ilyen gyógyítók.

Az életigazságok azok, amelyeket bölcs emberek tanítanak, és könyvekben írnak le, hogy magunkra ismerjünk és jobbak legyünk. Az élethazugságokat pedig mi gyártjuk magunknak, hogy ne kelljen az előzőek szerint élnünk. Azt hisszük, ezektől maradunk életben. Talán néha így is van. De a legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Ahogy Nietsche mondja: az, hogy az ember mennyit hazudik másnak, elenyésző ahhoz képest, hogy mennyit hazudik önmagának.

Igazat mondani magunknak annyi, mint tükörbe nézni. Olykor erősnek kell lenni, hogy kibírjuk, amit látunk.

Igazat mondani másnak, annyi, mint tükröt tartani elé. Nem biztos, hogy kibírja, vagy hogy mi kibírjuk, amit ekkor tesznek velünk.

Az őszinteség ugyanúgy lehet fájdalmas, mint a gyógyító beavatkozás. A hazugság csökkentheti a fájdalmat, mint a fájdalomcsillapító az alattomban terjedő kór kínját. És egyáltalán nem biztos, hogy a fájdalom csillapítása önmagában közelebb visz a gyógyuláshoz.

A nevelés, a szocializáció megtanít úgy, és annyit hazudni, hogy elfogadjon egy közmegegyezésekre (értsd: általánosan elfogadott igazságokra és hazugságokra) épített közösség. A magán-hazugságok pedig segítenek fenntartani azt az önmagunkról alkotott képet, amelyről azt hisszük, hogy kell ahhoz, hogy mások annak lássanak, aminek magunk is csak szeretnénk látszani. Hazudni, és úgy tenni, mintha elhinnénk mások hazugságait, ami egy és ugyanaz.

Ez az a maszk, az álca, amelyben élünk. Nem látjuk a másik arcát, és nem engedjük látni a sajátunkat. Mindenki úgy tesz, mintha a valódi arcát mutatná. „A maszk szent. Nem szabad levenni. A játékot maszkban kell végigjátszani.” Erről szól a Karnevál, Hamvas Béla nagyregénye. Csöppet sem szívderítő, sokkal inkább tragikus, mint komikus.

De vajon mindig igaz-e, amit annak hiszünk, és miért hisszük annak? A legdurvább hazugság is hihetővé válik olykor, ha tetszetős köntösbe öltöztetik, vagy eleget ismétlik. Hipnózis. Ahogy Feldmár András mondja, nem az a kérdés, hogy kell valakit hipnotizálni (naponta megteszi a média), hanem az, hogy hogyan kell a hipnózisból kijönni? Ez persze nehéz, mert a hazug tudja, hogyan kell tetszetőset hazudni. Megszoktuk, sőt, el is várjuk, hogy ezt tegye. Hazudni ezerfélét lehet ugyanarról, kinek-kinek az ízlése szerint. A fehérről lehet azt állítani, hogy kék, zöld, fekete, csíkos vagy pöttyös, igazat viszont csak egyfélét lehet mondani róla.

A gyerek nem hazudik, amikor nem mond igazat, hiszen a számára a külvilág és a saját képzelete egyenértékű. A felnőtt tudja a különbséget. És hazudik, hogy konfrontációmentesebb világot teremtsen – és éppen ezáltal konfrontálódik mindennel és mindenkivel.

Mi az igazság ellentéte? A hazugság? Nem. Az igazság ellentéte minden, ami nem igazság. Ami lehet félreértés, hiányos ismeret, féligazság, félremagyarázás, elhallgatás, mellébeszélés, bagatellizálás és hazugság.

És mi a hazugság ellentéte? Ebből csak egy van: az igazság. Ami nem jelenti azt, hogy nyersen, az igazság bajnokaként kell az igét osztanunk. Kímélet, tapintat, a másik figyelembe vétele még nem csorbítja az igazság élét.

Milyen érdekes, hogy ha az igazságból a legkisebbet, az „i” betűt (egy jottányit) elveszünk, gazság lesz belőle! Tényleg csak ennyi lenne a különbség az igaz ember és a gazember között? Az ember alatti tárgyi, növényi és állati világ egyaránt igaz, és igaz az ember felett való szellemek világa is. Igaz a napfény, a sötét, a rózsa illata és a kígyó mérge is. A létezés nem tud hazudni, nemlétet pedig nem tudjuk felfogni. A „képzeld el, hogy nincs egy alma a kezedben!” nyilvánvaló képtelenség.

Hazudni csak az ember tud, de ezzel a nemlétet idézi meg, az ördögöt. A hazugság rést üt a világ szövedékén, amelyen át az ő pofája vigyorog: megfogtalak, enyém vagy! Minél több a hazugság, annál többet hódít el a létezésből, hiszen ez az ő célja és lételeme.

Lehet-e hazugság nélkül élni? Lehet, de embertelenül nehéz. Csak keveseknek sikerül. (És nem feltétlenül azoknak, akik ezt hirdetik magukról.)

Lehet-e igazság nélkül élni? Azt hiszem, ez még senkinek sem sikerült. A legádázabb hazugság mögött is mindig lennie kell egy szemernyi igazságnak.

„A társadalmak története az osztályharcok története” – tanították marxizmusból sokunknak. Hazudtak. Aztán tanítottak másféléket, de kevesen mondták ki, hogy a történelem a hazugságok története, egyéneké, csoportoké, egész társadalmaké. Ha nem így lenne, élne a fáraók birodalma, az inka civilizáció és a kínai császárság. Ahol viszonylag kevés a hazugság, az sokáig fennmarad. Ahol arcátlanul sok, legyen az egy világbirodalom, legfeljebb évtizedekig bírja. Ez az emberiség története, amit az épp regnáló hatalom saját érdekében még további hazugságokkal tetéz meg – ahogyan láttuk iskolai tanulmányaink és neveltetésünk során, és látjuk minden újabb napon.

Aki azt állítja, hogy sohasem hazudik, az csaló vagy őrült.

Aki viszonylag keveset hazudik, és ezt képes beismerni magáról, az igaz ember.

Aki sokat hazudik, és beismeri, még mindig nem reménytelen.

Aki nem képes erre, bár sikert sikerre halmozhat, az elveszett.

Hamvas így írja:

„A modern ember az, aki nem mást, hanem saját magát csapja be.

A modern ember abból a kérdésből indul ki, hogy ki vagyok én? Ezen a kérdésen (hazudik vagy nem hazudik – to lie or not to lie?) nyugszik a két legfontosabb modern diszciplína, a szociológia és a pszichológia.

A szociológia azt tanítja, hogy a társadalmi hazugságok a fontosabbak, és itt kell elkezdeni hazudni.

A pszichológia azt tanítja, hogy először egyénenként kell megtanulni hazudni, és csak aztán hazudhatunk tovább.

 Vajon igazság az, amit egy ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit két ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit három ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit ötszázhatvanhat ember hazudik? Nem.

Vajon igazság az, amit egy ember kivételével mindenki hazudik? Nem.

Vajon igazság az, amit az egész emberiség hazudik?

Ha az egész emberiség hazudik, senki se tudhatja meg önmagáról, hogy kicsoda.”

Honnan tudhatom meg, hogy hazudok, vagy igazat mondok? Lehet-e igazat hazudni? És aki hazugságot hazudik, vajon igazat mond? Ha bevallom, hogy hazudok, akkor most hazudok, vagy igazat mondok?

Ha azt hiszem, igazat mondok, mert nem tudom, hogy nem igaz az állítás, vajon igazat mondok-e vagy hazudok? Ha hazudni akarok, és olyat állítok, ami tudtomon kívül mégis igaz, most hazudok-e vagy igazat szóltam?

Létezik-e az a bizonyos egyetemes igazság? Vagy sok-sok kis igazság van, az én igazságom, a tiéd, az övé – amelyek akár egymással ellentétesek is lehetnek? Aki ezt hiszi, szükségképpen önmagán kívül mindenkit hazugnak lát. Aki viszont érzi az egyetemes igazságot, nem akarja fülön csípni a mások hazugságait. Az igazságnak elég önmaga. Az igazság megnyugvás és felszabadultság, míg a hazugság folytonos izgalom, félelem a lelepleződéstől. Az igazságnak nem feltétlen kellenek az újabb és újabb megerősítések, míg a hazugság kénytelen más hazugságokkal, de legalábbis részigazságokkal körülbástyázni magát. Az igazság – ellentétben a hazugsággal – sohasem akar másnak látszani, mint ami.

A krétai bölcselő, Epimenidész a következő halhatatlan kijelentést tette: „Minden krétai hazudik.”

Ha állítása igaz volna, akkor ő – mivel maga is krétai lévén nem ejthet ki igazságot a száján – ezt nem állíthatta volna. Saját maga rögtön ellenpéldaként szolgált volna állítása igazságára, mivel legalább ebben az egy esetben igazat mondott. Tehát mégiscsak hazudott. Azaz igazat mondott: azt, hogy hazudott. Mint a kiskutya a farka körül, keringhetünk végeláthatatlanul az értelmezések rengetegében. Ez tehát nem út a hazugságokból kikeveredni.

Ismét Hamvashoz kell fordulnunk tanácsért:

„A maszkot (értsd: a hazugság maszkját) levenni. Lenyúzni. Bármi áron a meztelen, élő valódi lényhez (önmagunkhoz) tapadni… közvetlenül együtt élni vele.” Amíg lehet. Különben eggyé válunk hazugságainkkal. Amiket mi mondunk, és amiket mások mondanak, mi pedig rájuk bólintunk, mintha elhinnénk őket. Sőt a végén már tényleg el is hisszük. Az ördög (aki maga is hazugság,) röhög a markába. A maszkok lassan hozzánk nőnek, mint a valamikori film szamuráj hősének arcához az álarc, és ha akarjuk, sem tudjuk már levetni. És sohasem tudjuk meg, ki vagyunk, kik lennénk igazán.

Sodor bennünket az idő árja, visszavonhatatlanul haladunk a Vízöntő kora felé, sőt talán már benne is vagyunk. Valaha, a Kos világkorszakában, ezelőtt két-négyezer évvel áthághatatlan vastörvények szerint éltünk, tudtuk, mit szabad és meddig, a törvények adtak biztonságot, a vétkeseknek pedig nem volt irgalom. Azután a Halak elhozta a megbocsátó kegyelem, a felebaráti- és istenszeretet parancsolatát, legalábbis elviekben. A Vízöntőben viszont minden eddigi törvény és szabály megkérdőjeleződik. A határok átléphetők, átértelmezhetők, és gyakran azt sem tudjuk, hogy vannak-e még egyáltalán?

Korunk egyetemes jelszava: meghaladni, megújítani a régit, átlépni a korlátokat! Az élet minden területén nap-mint nap tapasztaljuk, hogy ez mennyire igaz, a művészettől az űrkutatásig. Erkölcsi téren pedig megkérdőjelezzük az eddig áthághatatlan szabályok létjogosultságát – és ez az erotika, a szexualitás terén is megjelenik. Ez érthető is, hiszen az egyik legerősebb mozgatóerőnkről van szó.

A korlátok átlépése természetesen ott kezdődik, hogy tisztázzuk, hol húzódnak ezek? Mi a helyes, már ha van egyáltalán ilyen? Mi a bűnös, perverz és az erkölcstelen? Bizonyos jelenségek mindig is voltak, és minden kor a saját ízlését vélte a legjobbnak. Most mintha elveszett volna ez a mérce. Vagy mintha egyszerre sok norma lenne érvényben. Egymás mellett élnek a legkonzervatívabb, legkorlátozóbb erkölcsi normák (például az arab világé) és a legszabadosabb felfogások, a keresztény világ pedig kénytelen szembenézni azzal, hogy nekik is korszerűsíteni kell, ha nem akarják a belső feszültségeket növelni és a híveket elveszíteni. A hagyományos, életre szóló házasságra vonatkozó elképzeléseket is meghaladta az idő. A hagyományos nemi szerepek válsága, de legalábbis átértékelődése úgyszólván lerágott csontnak számít – ami nem jeleni azt, hogy meg is lenne oldva

A szexualitást szabályzó erkölcsi elvek és vallási parancsolatok eredetét jól ismerjük. Egy részük olyan egészségügyi, népesedéspolitikai, törzs- család- és tulajdonvédelmi szempontokat tükröz, amelyek hasznosak lehettek egy adott korban, mára viszont eredeti funkciójuk elveszett. Ilyen a bibliai parancsok és a mózesi törvények egy része. Más részük viszont olyan genetikai, mentálhigiénés célokat és egyetemes lelki szükségleteket tükröz, amelyek ma is érvényesek. A párkapcsolaton belüli egymáshoz tartozás, vagy az utódok számára nyújtandó biztonság mindig fontos elv fog maradni. A felek számára a szabadság, ha lényegesen nagyobb lehet is, mint bármikor ezelőtt, csak addig terjedhet, hogy ezek ne sérüljenek. Fontos az örömelv, de a boldogság még fontosabb.

A testiség terén útmutató lehet a buddhizmus mai felfogása, amely szerint a testünk nem csak azért fontos, mert ez az a jármű, amelyen a fizikai világban közlekedhetünk, hanem azért is, mert hasznos és értékes eszköz, amellyel másoknak biztonságot, anyagi dolgokat és örömöt nyújthatunk – és ebbe az erotika is beletartozik.

Lázadók és konformisták

A szexuális forradalom voltaképp nem a huszadik század találmánya, hiszen már az ókori Szappho is egy kisebbfajta kommunát hozott létre leszbikus barátnőivel, elszakadva a férfiak irányította világtól. A középkorban az egyház dörgedelmeire fittyet hányva igen szabados élet folyt a fürdőházakban és bordélyokban. Az erotika nagy felvirágzását jelentette a reneszánsz, ahol a testi szerelem meglehetős nyíltsággal folyt, akár a Vatikán erődfalai mögött is, festők, költők ünnepelhették az érzéki örömöket. A barokk és az ellenreformáció korában mindezt mitológiai vagy vallásos köntösbe bújtatva lehetett csak folytatni. Legalábbis a nyilvánosság előtt. A főúri szalonokban viszont a teljes gátlástalanság is hallgatólagosan elfogadott volt. A lázadás a bigott keresztény erkölcs ellen gyakran ötvöződött a társadalmi elégedetlenségekkel a forradalmakban, vagy akár a sátánizmusban is, ahol a nyílt színen, a szekta közönsége előtti szexuális aktus jelentette a szertartás csúcspontját. Nem értették meg, hogy ezzel éppenhogy az egyház felfogását erősítették a szexualitás bűnös voltáról, és nem az érzékiséget szabadították meg a béklyóitól.

A korai polgári társadalomra a kettősség volt a jellemző: A nő otthon a gyerekekkel, a tűzhelynél, míg a látszatra pedáns és erkölcsös életet élő családapa nyugodtan látogathatta a piros lámpás házakat, ha a hitvesi ágy nem elégítette ki. Az asszony számára nem adatott meg ilyen lehetőség.

A XIX. század végén, XX. század elején az avantgard művészvilágában, bár zárt közösségen belül, de sikerült megalkotni és megélni a szexuálisan is felszabadult nő ideáját. Azt, hogy e hölgyek olykor férfiruhát öltöttek, szivaroztak (mint egy évszázaddal előttük George Sand írónő, aki még nevét is férfiasra változtatta), bőségesen éltek az alkohollal és a kokainnal, mint addig a férfiaknak fenntartott élvezetekkel, nem mindig kell komolyan venni. Nem akartak ők férfivá válni, csupán fityiszt akartak mutatni a kor álszent viselkedésének és hamis nőideáljának.

A második világháború után a világ a romeltakarítással és újjáépítéssel volt nagyrészt elfoglalva, az erotika, úgy tűnik, kevéssé foglalkoztatta a közvéleményt, a szocialista világban pedig egyenesen a dekadens nyugat hivatalból üldözendő jelképének számított. Majd húsz év kellett a változáshoz. A világot sokkolta a miniszoknya, mint a kihívó szexualitás szimbóluma, majd nagyanyáink könyékig-térdig zárt fürdőruhái után az egyre kisebb egyrészes, majd kétrészes strandöltözet, amely a vízpartokat otthagyva a színpadok, majd a nagyvilági élet elengedhetetlen dekorációja lett, a feministák bosszúságára. Való igaz, a csinos és lengén öltözött nő – a Playboy-világ „nyuszikája” – mindmáig

egy férfiközpontú világ élvezeti cikke a luxuskocsi, fényűző partik és tengerparti villa mellé. A néhány pántból álló bikini után megjelent a topless is, de a hölgyek aligha öltötték volna magukra ezeket, ha nem jelentették volna a felszabadultság örömét számukra. Sőt, még tüntetéseket is szerveztek, ahol félmeztelen felvonulók a keblek „bebörtönzése” ellen tiltakozva nyilvánosan elégették melltartóikat. A jelbeszéd világos: mivel a női mell a női nemiségnek a mi világunkban még viszonylag szabadon megmutatható, tabumentesebb jelképe, szabaddá tétele a női felszabadultság szimbóluma.

Azóta a szexuális forradalom kivérzett, a hippimozgalom lecsengett. A szabad szerelmet hirdető egykori „virággyerekek” joviális pocakot eresztettek, polgári jólétben élnek, csak egy-egy motoros találkozóra ülnek fel a Herley-Davidsonra, hogy sörrel a kezükben, félpucér cicababákkal fotózkodjanak. Ami akkor botrányos volt, ma még csak feltűnést se kelt.

Mindez azonban mégsem múlt el nyomtalanul. A jelenlegi hatvan év körüli korosztály meghatározó élményei közé tartozik ez a korszak, amely a divattól a zenén át az alapvető eszményekig sok mindent meghatározott és immár a gyerekek és unokák gondolkodását is formálja. A szexus szabadabb kezelése, a függetlenségre, teljesebb örömszerzésre-örömnyújtásra való törekvés beépült a mai világunkba. Ma szinte minden, a szexualitással kapcsolatos kérdést másként tudunk kezelni, mint mondjuk száz éve. Ehhez természetesen hozzájárult huszadik század lélektana is. Jung fedezte fel a nemiség mélyén dolgozó animus és anima, a bennünk élő férfi és női princípium, és a viselkedésünket irányító archetípusok fogalmát. Sajnos még messze vagyunk attól, hogy mindezt tudatosan meg is éljük, de a spirituális életben, személyiségfejlesztő módszerekben egyre többen törekszenek rá. A szexualitás terén történő önmegvalósítás gyakorlatilag új törekvés a nyugati civilizációban, legalábbis úgy, hogy ez ne csak a férfira vonatkozzon. Új jelenség, hogy a nő is megfogalmazhatja a szexualitását és szexuális igényeit – igaz, hogy ezzel még néha heves ellenkezést vált ki.

Állandó pörgésben

Ám újabb, és egyelőre még nehezen kezelhető jelenségek is feltűnnek, főleg a fiatalok körében. A keresztény és polgári erkölcsiségnek elfojtó tevékenysége mellett pozitív hatása is volt. Például az, hogy a szigorú neveltetés miatt a fiatalok lelkileg-szellemileg felnőttek lettek, mire a szexuális életet elkezdhették. Mára ez a folyamat megfordult: alig tizenéves gyerekek kezdenek intenzív nemi életbe, sokszor csak kíváncsiságból, nem egyszer alkohol és drogok hatása alatt. A „pörgés” bulizás, a partnerek váltogatása sok fiatal állandó életformája lett. A kötelező lazaság és „cool” viselkedés is ezt szolgálja: ne végy semmit, senkit se komolyan! Ezt a tendenciát mutatja az egész szórakoztató ipar. Minden egyre harsányabb, gyorsabb, hangosabb lett. Figyeljük csak meg a stand-up humoristákat: szinte időt se hagynak a mondandójuk megértésre, egy lélegzetvétellel hadarnak, harsognak. A tehetségkutató műsorokban pár évtizede elegendő volt, hogy az előadó felmegy a színpadra és énekel, táncol, versel, csinálja, amit tud. Ma elmaradhatatlan a műsorvezetők locsi-fecsi töltelékszövege, a szembántóan villódzó színes háttérdekoráció pedig mintha éppen a lényegről akarná elterelni a figyelmet. Az akciófilm is unalmas, ha nincs minden percben újabb hulla vagy nem robban valami. Az erő és erőszak kultuszát éljük, bármennyire is szeretnénk ennek az ellenkezőjét látni. Talán erőltetett a hasonlat, de valami ilyen játszódhatott le – a kor lehetőségeinek megfelelően – a hanyatló Rómában, ahol az élvezetekben megcsömörlött gazdagok már csak a vadállatok elé vetett rabszolgák haláltusájában tudtak gyönyörködni. Hamarosan meg is bukott a birodalom.

Sajátos változáson ment át a homoszexualitás és a biológiai nemüket nem vállalók világa is. Pozitívum, hogy ma már lassan senkinek sem kell titkolnia a szexuális identitását (vagy annak hiányát), viszont a nyílt reklámozás sokak számára visszatetsző. A transzvesztiták, transzneműek, metroszexuálisok, testüket bizarr módon megváltoztatók világában a felnőttnek is nehéz eligazodni, hát még a saját identitását kereső fiatalnak! Vajon hol vannak a határok az egészséges és a perverzitás között – már ha léteznek egyáltalán?

Az erotika területén nemrégen még elég izgató volt egy női mell kivillanása, izmos férfitest megjelenése, míg mára a szexipar a legdurvább pornót kénytelen bedobni, hogy vevőket szerezzen. Az érzékszervek állandó túlingerlése első körben ahhoz vezet, hogy mindennek egyre harsányabbnak kell lennie, ezt követően pedig csak a teljes kiégés jöhet.

Vajon hol és mikor fogja egy így felnőtt tizenéves megtalálni az igazi intimitást, a sebtiben lezavart nemi aktuson túl a szerelmet, azt, hogy nem csak testileg, de lelkileg is eggyé válhat a másikkal? A partnerek próbálgatása, gyors cserélgetése persze izgalmas, de ebből nem lehet megtanulni a kötődést, ami nélkül tartós kapcsolatra képtelen az ember. Gyanúnk szerint a szingli életforma divattá tétele is csak a kötődési képtelenséget hivatott leplezni.

Pozitív kilátások

A korszak sajátja az is, hogy az erotika és a misztika együttesen is helyet követel az életünkben. Ami természetes is, hiszen a szexus, a másik nem megismerhetetlensége mindig is a titkok titkának számított. A nyugati kultúrában is megvolt ez a kapcsolat, ám szerencsétlen módon ez nagyrészt a fekete mágiára vonatkozott. Az okokat ismerjük: mivel az egyház (hivatalosan) szexualitás-ellenes volt csaknem két évezreden át, mindenütt, ahol a kereszténységtől való függetlenséget, vagy annak tagadását akarták hangsúlyozni, egyenesen kötelező volt bevinni a nemiséget. A szexualitásnak helye van a misztikában, ezotériában, de biztosan nem így. A keleti erotikus kultúra tanításainak és gyakorlatának a ma embere számára megfelelő átültetése sokkal jobb megoldás, itt ugyanis minden a nemiség tisztaságának, szentségének, a másik ember és az őszinte érzelmek tiszteletben tartásának jegyében történik.

Ahhoz, hogy a szexualitás szakrálissá váljon, legelőször is meg kell szabadítani az elfojtásoktól, félelmektől, bűntudattól. A gyakorlatban legelőször is meg kell tanulni a szexet természetesen megélni. Azután lehet csak szellemi, isteni szintre felemelni. Ez az európainak azért nehéz, mert ha a gátlásokat és elfojtásokat nem tudja feloldani, valami kandi élvezkedéssé válik, gyönyöre a tiltott gyümölcs savanyú íze: nem felhőtlen, és bűntudattal terhes, nem természetes, és őszintétlen. Ez a fő probléma a Tantra, vagy a szexuális Tao mai nyugati gyakorlásával is: nem lehet a praxissal kezdeni, amíg komplexusoktól szenvedünk. A gátlásoktól való megszabadulást pedig a pikáns élmények reményében remekül meg lehet játszani. Ebbe a csapdába sokan, közöttük kiváló tanítók is beleestek, akik a kelettel való szintézist keresték. Osho, aki a konvenciók meghaladását, a tilalmakon és bűntudaton való túllépést, mint a felszabadulás lehetőségét tanította, minden bölcsessége ellenére sem tudta áthidalni a két kultúra évezredes különbségeit, mai követői pedig bálványt csináltak belőle, aki azt tanította, hogy minél gátlástalanabb nemi életet élünk, annál közelebb vagyunk a megvilágosodáshoz. Ami persze nem igaz.

Az önmagért való tagadás, lázadás lényegileg éppen a meghaladni kívántat erősíti, a gátak feloldásához, vagy új értékek megteremtéséhez viszont kevés. Márpedig most – ebben bízunk – egy új kultúra készülődik, és talán ez lesz a Vízöntő kor kultúrája. Az alap minden valószínűség szerint a természetesség lesz: természetesség az életben, a táplálkozásban, a gyógyításban, a művészetben, a gondolkodásban, a szerelemben, a szexualitásban. A természetesség egyenlő az őszinteséggel és a szabadsággal. A természetes szép, és ami szép, az nem lehet szégyellni való (a maga helyén és idejében), és ha mindez öröm, és nem szenvedés forrása (senki számára sem), nem lehet tilalmas, és ha nem tilalmas, nem kelthet bűntudatot. Ami pedig ilyen, az végső soron a fejlődést, az emelkedést, a transzcendenciát szolgálja.