A mester tanít. Szeme csukva, arca az ég felé fordul. Amit mond, nem ő találja ki, nem mástól vagy könyvekből tanulta. Kapja „fentről”. Tehát igaz és cáfolhatatlan, hiszen ő tanítónak „született le”. Aki pedig nem hisz neki, vitába száll vele, az olyan alacsony szellemi szinten áll, hogy még nem értheti, sőt nem is érett arra, hogy a mester tanítványa legyen. Legalábbis náhány  mai guru, és rajongói szerint. 

A régi idők mesterei

Hosszú évezredeken át az volt a dolgok rendje, hogy ha valaki jól meg akart tanulni valamit, elment egy mesterhez, bebocsátást kért, és ha az elfogadta, elkezdhette a tanulást. Így volt ez, akár fazekas, akár alkimista akart lenni valaki. Kellő gyakorlattal, évek múltán aztán kérhette, lehessen ő is mester. Ehhez be kellett bizonyítani képességeit, jártasságát a mesterséghez tartozó dolgokban, azt, hogy már minden megtanulhatót tud, és alkalmas arra, hogy másokat oktathasson. Ha erre képes volt, mestere, vagy az erre hivatott testület mesterré fogadta. Rang volt mesternek lenni, akár a kétkezi munkában, akár a szellem területén.

Másokat tisztelőik, tanítványaik neveztek mesternek, gyakran anélkül, hogy az illető erre igényt tartott volna. Zenészek, költők, filozófusok, vallástanítók, mágusok és misztikusok köré gyűltek így a tanítványok messze földről. Sokukat máig a szellem óriásai között tartják nyilván. Megtiszteltetés volt, ha egy-egy ilyen mester valakit tanítványául fogadott. Önmagukat viszont csak a vásári komédiások és szélhámosok kiáltották ki mesternek. Ők mindenkinek kínálták szolgáltatásaikat, és mindig voltak, akiket misztikus zagyvalékokkal el lehetett szédíteni.

Keleten a guru testesíti meg a mester fogalmát. Az ottani ember mentalitása viszont merőben különbözik nyugatiakétól. Sokszor érthetetlen számunkra az a feltétlen odaadás, tisztelet, amivel a hindu guruja felé fordul. Sokszor rosszul is sül el, ha ezt akarjuk utánozni.

A mester-tanítvány kapcsolat

Lélektani szempontból a mester mindig az Apa vagy a Bölcs Öreg, a Tanító, olykor a Mágus archetípusát testesíti meg. Akarva, akaratlanul ezt látjuk bele, és várjuk el attól, akit mesterünknek tekintünk.

A keleti mester-tanítvány kapcsolat arra a meggyőződésre épül, hogy a mester valóban rendelkezik mindazon tökéletességekkel, amelyeket a tanítvány el szeretne érni. Egyszerűen azért, mert azonos a Tanítással. Ez a tanítvány számára nemcsak tudást, de áldást és védelmet is jelent. Ezért feltétlen odaadás és tisztelet illeti meg. A tanítvány szó nélkül végrehajtja a legkegyetlenebbnek tűnő, testet-lelket gyötrő parancsokat is. Tudja ugyanis, hogy ezek nem öncélúak, a mester nem hatalmi mániáját akarja kiélni rajta, hanem a belátás és bölcsesség olyan fokán áll, ahonnan tudja, mire van szüksége, mi szolgálja a fejlődését és a szigor mögött mindig szeretet rejtőzik. Bár tudja, hogy fizikai testében a mester is halandó, és a tiszteleten az sem változtat, ha látja emberi tökéletlenségeit. A tanítvány nem rivalizálhat mesterével és nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy fölébe nőjön. Nem azzal kezdi a tanulást, hogy mielőbb ő is mester legyen, mert tudja, hogy ehhez esetleg egy élet munkája is kevés lehet.

A nyugati ember individuálisabb, sokkal erősebb egóval bír, ezért a mester-tanítvány kapcsolat mindig is más volt. A jó mester ezért, bár a tiszteletet megköveteli, nem bálványozatja magát. Tanítási módszereibe a vita is belefér és nagyobb szabadságot ad a tanítványnak. Míg a keleti mesterek történeteiben a legdurvább módszerek is feltűnnek, amelyekkel a mester alázatra, az egó legyőzésére, vagy a karma ledolgozására tanított, nyugati “kollégája” ilyeneket általában nem alkalmaz. Lehet, hogy ez lassabb út, de számunkra követhetőbb. Talán több az esély arra is, hogy a tanítványból egyszer mester lehessen.

 

A Vízöntő-kor mesterei

Ám mára ez sokkal bonyolultabb lett. Azért is, mert – hála a fogyasztói társadalomnak – individualistábbak és egoistábbak vagyunk, mint valaha. Elhitették velünk, hogy minden megvehető, sőt egyre gyorsabban meg is kell venni. Versengő szellemünk arra sarkall, hogy mutassuk meg, mi vagyunk a legjobbak, törjünk az élre, hagyjunk le másokat. Ha más mester lehet, mi miért ne lehetnénk? Látjuk a hibáit, sőt direkt figyeljük is, miközben az érezzük, hogy mi jobbak vagyunk nála.

Valaha az igazi mestereket végtelen szerénység jellemezte, rejtőzködő életet éltek, hogy csak az találhassa meg őket, akinek tényleg ott a helye, a többieket vagy elküldték, vagy letagadták előttük, hogy egyáltalán értenek valamihez. A mai hangos világban talán rájuk se lelnénk, oda se figyelnénk. Azokat vesszük észre, akik reflektorfényben állnak, hirdetik magukat. Ilyen ügyekben végtelen naivak tudunk lenni, bárkinek elhisszük, hogy mester, ha elég meggyőzően mondja, vagy mutat néhány trükköt. Az egzotikus külső, keleti származás pedig végképp eloszlat minden aggályt, hogy egy igazi nagy tanító áll előttünk. Bár, az igazat megvallva, eszközeink sincsenek, amelyekkel erről, vagy az ellenkezőjéről meggyőződhetnénk.

Sajátos újítás a jelenlegi ezoterikus és gyógyító iskolák némelyikénél: a tanítvány maga döntheti el, mikor akar mesterré válni. Vannak olyan irányzatok, ahol valakiből néhány hétvége alatt akkor is „mester” lehet (meghatározott díj ellenében), ha pár hete még az egészről fogalma se volt, se felkészültsége, se gyakorlata, és a tanításra való alkalmasságát se nézte senki. Sőt, egy esztendő alatt mesteri oklevelek impozáns sora díszítheti otthon a falat. Ez sem más, mint üzlet, ezoterikus szólamok mögé bújtatva. A fogyasztói társadalom gyarapodás-központú szemléletének exportálása a spiritualitás birodalmába. Vajon egy-egy ilyen „mester” javíttatná-e az autóját, építtetné-e a házát egy olyan mesterrel, aki pár hónapja vett kézbe először csavarkulcsot vagy vakolókanalat? És egy problémákkal küzdő, beteg ember rábízhatja-e testét- lelkét egy ilyen „gyorstalpalós“ mesterre?

Az egyik japán harcművészeti iskola mestere véleménye szerint az európai mesterekkel két baj van: túl fiatalok, és gyakran neurotikusok. Sajnos tökéletesen igaza van. A megélt élettapasztalatot semmi sem pótolja, és szomorú tapasztalat az is, hogy a neurotikusok mellett vannak még zűrösebbek, például nagyzási mániások, saját kiválasztottságukban és tévedhetetlenségükben hívő szektavezér guruk is. Tudom, hogy ez nagyon durván hangzik, de igaz. Tanú rá sok pszichiáter. Akit hirtelen felkap a hírnév, az könnyen megszédül. Jó „píárral” pedig könnyen szerezhet odaadó tanítványokat. Egy éretlen vagy labilis személyiség előbb-utóbb maga is elhiszi, amit tanítványainak sugall, hogy tényleg kiválasztott, a fentiek küldötte, az egyetemes igazság letéteményese. Innen pedig egyenes lehet az út a pszichiátrián a Napóleonok és Keresztelő Szent Jánosok illusztris társaságáig. Ám a gyakorlatban nem ez történik, hanem hogy egyre nő a hívek száma. Egészen odáig, amíg a mester valami egetverő botrányba nem keveredik. Sőt sokszor azon túl is maradnak elvakult rajongói.

Néha nehéz eldönteni, valaki szélhámoskodik vagy tényleg nem ép elméjű. Például, egy nemzetközi szinten körberajongott „mester” szerint a Tabula Smaragdinában benne van, hogy minden precessziós év adott szakaszában a földönkívüliek megkísérlik elfoglalni bolygónkat! Szegény Hermész Triszmegisztosz! Sajnos sem ők, sem a rajongók sem fogadják el a kritikát. Ilyenkor ráfogják az illetőre, hogy „ítélkezik”, vagy hogy nincs olyan tudatszinten, hogy a mestert megértse.

A könnyen megszerezhető vagyon, hírnév, szex pedig nem csak a nyugatiakat, hanem a keletről jött tanítókat is megszédítheti. Példaként említhetjük Oshót, akinek tényleg izgalmas gondolatai, írásai vannak, de haláláig kilencvenhárom Rolls-Royce autót, számos briliánst és Rolex órát gyűjtött össze, amit azért nem könnyű a spiritualitással összeegyeztetni, vagy a tibeti Trungpa rimpocsét (ő is nagyon jókat írt), aki fantasztikus egyenruhákban, fehér lovon pózolt a tanítványai között.

Átértelmeződő fogalmak

A közelmúltban vetődött fel egy beszélgetésben, hogy vajon a „mester” fogalmat ugyanúgy kell-e értelmeznünk, ahogyan Lao-Ce, Buddha, vagy Hamvas Béla voltak mesterek, hiszen ilyen megvilágosodott tanítók nemigen járnak manapság közöttünk. Arra a magállapodásra jutottunk, hogy nem lehet kötelező a megvilágosodottság, akik pedig ezzel kérkednek, azokat jobb elfelejteni. Egy mai gyógyító, önismerettel és spiritualitással foglalkozó iskola számára pont elegendő, ha saját területét kiválóan ismerő, felkészült, intelligens, kellően művelt, pedagógiai, pszichológiai érzékkel rendelkező, emberileg is megfelelő oktatói vannak. Az viszont elvárható, hogy az illető „saját élete mestere” legyen, azaz tudatos, rendezett és harmonikus magánéletet éljen.

‹ Vissza