Az életigazságok azok, amelyeket bölcs emberek tanítanak, és könyvekben írnak le, hogy magunkra ismerjünk és jobbak legyünk. Az élethazugságokat pedig mi gyártjuk magunknak, hogy ne kelljen az előzőek szerint élnünk. Azt hisszük, ezektől maradunk életben. Talán néha így is van. De a legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Ahogy Nietsche mondja: az, hogy az ember mennyit hazudik másnak, elenyésző ahhoz képest, hogy mennyit hazudik önmagának.

Igazat mondani magunknak annyi, mint tükörbe nézni. Olykor erősnek kell lenni, hogy kibírjuk, amit látunk.

Igazat mondani másnak, annyi, mint tükröt tartani elé. Nem biztos, hogy kibírja, vagy hogy mi kibírjuk, amit ekkor tesznek velünk.

Az őszinteség ugyanúgy lehet fájdalmas, mint a gyógyító beavatkozás. A hazugság csökkentheti a fájdalmat, mint a fájdalomcsillapító az alattomban terjedő kór kínját. És egyáltalán nem biztos, hogy a fájdalom csillapítása önmagában közelebb visz a gyógyuláshoz.

A nevelés, a szocializáció megtanít úgy, és annyit hazudni, hogy elfogadjon egy közmegegyezésekre (értsd: általánosan elfogadott igazságokra és hazugságokra) épített közösség. A magán-hazugságok pedig segítenek fenntartani azt az önmagunkról alkotott képet, amelyről azt hisszük, hogy kell ahhoz, hogy mások annak lássanak, aminek magunk is csak szeretnénk látszani. Hazudni, és úgy tenni, mintha elhinnénk mások hazugságait, ami egy és ugyanaz.

Ez az a maszk, az álca, amelyben élünk. Nem látjuk a másik arcát, és nem engedjük látni a sajátunkat. Mindenki úgy tesz, mintha a valódi arcát mutatná. „A maszk szent. Nem szabad levenni. A játékot maszkban kell végigjátszani.” Erről szól a Karnevál, Hamvas Béla nagyregénye. Csöppet sem szívderítő, sokkal inkább tragikus, mint komikus.

De vajon mindig igaz-e, amit annak hiszünk, és miért hisszük annak? A legdurvább hazugság is hihetővé válik olykor, ha tetszetős köntösbe öltöztetik, vagy eleget ismétlik. Hipnózis. Ahogy Feldmár András mondja, nem az a kérdés, hogy kell valakit hipnotizálni (naponta megteszi a média), hanem az, hogy hogyan kell a hipnózisból kijönni? Ez persze nehéz, mert a hazug tudja, hogyan kell tetszetőset hazudni. Megszoktuk, sőt, el is várjuk, hogy ezt tegye. Hazudni ezerfélét lehet ugyanarról, kinek-kinek az ízlése szerint. A fehérről lehet azt állítani, hogy kék, zöld, fekete, csíkos vagy pöttyös, igazat viszont csak egyfélét lehet mondani róla.

A gyerek nem hazudik, amikor nem mond igazat, hiszen a számára a külvilág és a saját képzelete egyenértékű. A felnőtt tudja a különbséget. És hazudik, hogy konfrontációmentesebb világot teremtsen – és éppen ezáltal konfrontálódik mindennel és mindenkivel.

Mi az igazság ellentéte? A hazugság? Nem. Az igazság ellentéte minden, ami nem igazság. Ami lehet félreértés, hiányos ismeret, féligazság, félremagyarázás, elhallgatás, mellébeszélés, bagatellizálás és hazugság.

És mi a hazugság ellentéte? Ebből csak egy van: az igazság. Ami nem jelenti azt, hogy nyersen, az igazság bajnokaként kell az igét osztanunk. Kímélet, tapintat, a másik figyelembe vétele még nem csorbítja az igazság élét.

Milyen érdekes, hogy ha az igazságból a legkisebbet, az „i” betűt (egy jottányit) elveszünk, gazság lesz belőle! Tényleg csak ennyi lenne a különbség az igaz ember és a gazember között? Az ember alatti tárgyi, növényi és állati világ egyaránt igaz, és igaz az ember felett való szellemek világa is. Igaz a napfény, a sötét, a rózsa illata és a kígyó mérge is. A létezés nem tud hazudni, nemlétet pedig nem tudjuk felfogni. A „képzeld el, hogy nincs egy alma a kezedben!” nyilvánvaló képtelenség.

Hazudni csak az ember tud, de ezzel a nemlétet idézi meg, az ördögöt. A hazugság rést üt a világ szövedékén, amelyen át az ő pofája vigyorog: megfogtalak, enyém vagy! Minél több a hazugság, annál többet hódít el a létezésből, hiszen ez az ő célja és lételeme.

Lehet-e hazugság nélkül élni? Lehet, de embertelenül nehéz. Csak keveseknek sikerül. (És nem feltétlenül azoknak, akik ezt hirdetik magukról.)

Lehet-e igazság nélkül élni? Azt hiszem, ez még senkinek sem sikerült. A legádázabb hazugság mögött is mindig lennie kell egy szemernyi igazságnak.

„A társadalmak története az osztályharcok története” – tanították marxizmusból sokunknak. Hazudtak. Aztán tanítottak másféléket, de kevesen mondták ki, hogy a történelem a hazugságok története, egyéneké, csoportoké, egész társadalmaké. Ha nem így lenne, élne a fáraók birodalma, az inka civilizáció és a kínai császárság. Ahol viszonylag kevés a hazugság, az sokáig fennmarad. Ahol arcátlanul sok, legyen az egy világbirodalom, legfeljebb évtizedekig bírja. Ez az emberiség története, amit az épp regnáló hatalom saját érdekében még további hazugságokkal tetéz meg – ahogyan láttuk iskolai tanulmányaink és neveltetésünk során, és látjuk minden újabb napon.

Aki azt állítja, hogy sohasem hazudik, az csaló vagy őrült.

Aki viszonylag keveset hazudik, és ezt képes beismerni magáról, az igaz ember.

Aki sokat hazudik, és beismeri, még mindig nem reménytelen.

Aki nem képes erre, bár sikert sikerre halmozhat, az elveszett.

Hamvas így írja:

„A modern ember az, aki nem mást, hanem saját magát csapja be.

A modern ember abból a kérdésből indul ki, hogy ki vagyok én? Ezen a kérdésen (hazudik vagy nem hazudik – to lie or not to lie?) nyugszik a két legfontosabb modern diszciplína, a szociológia és a pszichológia.

A szociológia azt tanítja, hogy a társadalmi hazugságok a fontosabbak, és itt kell elkezdeni hazudni.

A pszichológia azt tanítja, hogy először egyénenként kell megtanulni hazudni, és csak aztán hazudhatunk tovább.

 Vajon igazság az, amit egy ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit két ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit három ember hazudik? Nem.

Igazság az, amit ötszázhatvanhat ember hazudik? Nem.

Vajon igazság az, amit egy ember kivételével mindenki hazudik? Nem.

Vajon igazság az, amit az egész emberiség hazudik?

Ha az egész emberiség hazudik, senki se tudhatja meg önmagáról, hogy kicsoda.”

Honnan tudhatom meg, hogy hazudok, vagy igazat mondok? Lehet-e igazat hazudni? És aki hazugságot hazudik, vajon igazat mond? Ha bevallom, hogy hazudok, akkor most hazudok, vagy igazat mondok?

Ha azt hiszem, igazat mondok, mert nem tudom, hogy nem igaz az állítás, vajon igazat mondok-e vagy hazudok? Ha hazudni akarok, és olyat állítok, ami tudtomon kívül mégis igaz, most hazudok-e vagy igazat szóltam?

Létezik-e az a bizonyos egyetemes igazság? Vagy sok-sok kis igazság van, az én igazságom, a tiéd, az övé – amelyek akár egymással ellentétesek is lehetnek? Aki ezt hiszi, szükségképpen önmagán kívül mindenkit hazugnak lát. Aki viszont érzi az egyetemes igazságot, nem akarja fülön csípni a mások hazugságait. Az igazságnak elég önmaga. Az igazság megnyugvás és felszabadultság, míg a hazugság folytonos izgalom, félelem a lelepleződéstől. Az igazságnak nem feltétlen kellenek az újabb és újabb megerősítések, míg a hazugság kénytelen más hazugságokkal, de legalábbis részigazságokkal körülbástyázni magát. Az igazság – ellentétben a hazugsággal – sohasem akar másnak látszani, mint ami.

A krétai bölcselő, Epimenidész a következő halhatatlan kijelentést tette: „Minden krétai hazudik.”

Ha állítása igaz volna, akkor ő – mivel maga is krétai lévén nem ejthet ki igazságot a száján – ezt nem állíthatta volna. Saját maga rögtön ellenpéldaként szolgált volna állítása igazságára, mivel legalább ebben az egy esetben igazat mondott. Tehát mégiscsak hazudott. Azaz igazat mondott: azt, hogy hazudott. Mint a kiskutya a farka körül, keringhetünk végeláthatatlanul az értelmezések rengetegében. Ez tehát nem út a hazugságokból kikeveredni.

Ismét Hamvashoz kell fordulnunk tanácsért:

„A maszkot (értsd: a hazugság maszkját) levenni. Lenyúzni. Bármi áron a meztelen, élő valódi lényhez (önmagunkhoz) tapadni… közvetlenül együtt élni vele.” Amíg lehet. Különben eggyé válunk hazugságainkkal. Amiket mi mondunk, és amiket mások mondanak, mi pedig rájuk bólintunk, mintha elhinnénk őket. Sőt a végén már tényleg el is hisszük. Az ördög (aki maga is hazugság,) röhög a markába. A maszkok lassan hozzánk nőnek, mint a valamikori film szamuráj hősének arcához az álarc, és ha akarjuk, sem tudjuk már levetni. És sohasem tudjuk meg, ki vagyunk, kik lennénk igazán.

‹ Vissza