„Járja koldus és király, a pénz körül” – énekli Faust a közismert operában, nem is alaptalanul, hiszen egyre inkább úgy látjuk, a pénz mozgat mindent körülöttünk. Nem kivétel ez alól az ezotéria és a spiritualitás világa sem, csak itt talán még nagyobb az ellentét az anyagiakat „elvből” alantasnak tartók, és a szellemieket pénzre váltók tábora között. Az igazság pedig – mint általában – valahol a két véglet között lehet.

 

 

Sokan eleve igyekeznek kerülni a témát, hiszen – a szexualitás mellett – talán a pénzt a legnehezebb összeegyeztetni a szellemi magasságokkal. Tegyük hozzá, hogy ez a nyugati kultúra sajátossága, a keleti világban nem látnak ilyen éles ellentmondásokat. Vannak, akik felháborodást mímelnek, hogy egy spirituális témájú előadás, tanfolyam pénzbe kerül. Elfelejtik, hogy egy tanítónak is kell fizetni a létfenntartásért, nem is beszélve arról, hogy mennyi pénzébe, és idejébe kerülhetett, amíg a tudását, gyakorlatát, tapasztalatait megszerezte. Valaha egy mestert eltartottak a tanítványai, ételt, szállást, ruhát adtak neki pénz helyett. A mester gyalog, legfeljebb öszvéren, szekéren közlekedett, mint mindenki akkoriban. Most pedig elvárnák, hogy gyalogoljon, ahová a tanítványai autón érkeznek – mert persze ők kereshetnek a munkájukkal pénzt, nekik nem erkölcstelen? Valójában már Arisztoletész idejében is voltak háborgók, hogy sokba kerül a mesternél tanulni. Most pedig egy piacosított világban élünk, amiből csak az a pár ember vonhatja ki magát, akik képesek kivonulni a társadalomból, és igényeiket a minimálisra redukálva, remeteként élni. Igaz, el lehet menni meditálni egy indiai asramba gyalog is – de ki vállalná ma Körösi Csoma életét?

Emellett ott a másik oldal is, a spiritualitás, mint pénzkereseti lehetőség, a mindmáig terebélyesedő „ezo-biznisz”. Jelen sorok írójaként ott voltam a hazai ezoterikus mozgalom ébredezésénél, a rendszerváltás körüli időkben. Beindult az „ezoterikus shoppingolás”, emberek ezrei végeztek hétről-hétre újabb és újabb tanfolyamokat. Igazi keresleti piac volt, szerény, mindenki által megfizethető árakkal. Az előadók, tanfolyamvezetők örültek, ha megoszthatták tudásukat az érdeklődőkkel, és kevesekben merülhetett fel, hogy ez megélhetési, sőt meggazdagodási lehetőség lehetne. Más kérdés, hogy azoknak, akik ilyen módon halmozták az ismereteket és módszereket, nemigen volt idejük megélni és begyakorolni azokat, és a kezdeti idők minden tanfolyamon ott ülő résztvevői közül sokan csalódottan elfordultak az egésztől.

Azóta a helyzet sokat változott. A piac – mert ne tagadjuk, hogy az – keresletiből kínálativá változott. Egyre több az eszkimó, és kevesebb a fóka – irodalmi hasonlattal élve. Egy ezoterikus, spirituális, természetgyógyászati kongresszus sokkal inkább hasonlít egy bevásárlóközpontra, mint egy ismeretszerzési lehetőségre, ahol mindenki a szellemi emelkedés, tisztulás, gyógyulás, sőt megvilágosulás instant receptjét kínálja. Tisztelet a kivételnek. Ügyes menedzserek rájöttek, hogyan lehet tíz-húsz oldalnyi mondandóból, tudományosan hangzó körítéssel háromszáz oldalas könyvet írni. Hogyan lehet egy tíz perc alatt megtanulható módszerből – azzal az állítással, hogy a legújabb, legmagasabb szintű, amihez hasonló még nem volt az emberiség történetében – két napos tanfolyamot csinálni, egy havi átlagfizetés körüli összegért. Igen, megjelent a megélhetési ezotéria, pénzkereseti forrásként szolgáló spiritualitás. És persze vannak „ezo-celebek” is, akik csak sztárgázsiért hajlandók megosztani valamit a tudásukból. Például, hogy nem a pénz az értékmérő, az csak teher, ami akadályozza a fejlődést, a belső érték a fontos.

 

Valójában mindkét nézet – a pénzt bűnös dolognak tartók, és az azt istenítők véleménye is – téves, ha a pénzt, a gazdagságot vagy a szegénységet pozitív vagy negatív előjellel látjuk el, és erkölcsi minőséget tulajdonítunk nekik. Persze ott van Jézus tanítása is a tevéről, és a tű fokáról, és ennek igazságát nehéz lenne cáfolni. A pénz – és a pénzszerzés – ugyanúgy függővé tehet, mint az alkohol, drog vagy a játékszenvedély. Akár olyasvalakit is, aki valóban a spiritualitás útján szeretett volna járni. Voltaképp egy sajátos játékszenvedélyről van szó, azzal a különbséggel, hogy míg az „igazi” szenvedélybetegek többé-kevésbé tudatában vannak annak, hogy valami nincs rendben velük, a pénzfüggők – új keletű tudományos kifejezéssel a „money sickness”-ben (magyarul pénzbetegségben) szenvedők a lehető legjobb dolognak tartják, amit csinálnak, sőt gyakran arról is meg vannak győződve, hogy egyéni vagyonosodásuk az egész emberiség javát szolgálja. A „mátrix” a fogyasztói társadalom rendszere beszippantotta őket. Olyat is hallottam már, hogy a tőke, a piac, a tőzsde mélyen spirituális intézmények, csak a (hozzám hasonlóan) szellemileg alacsony szinten állók nem képesek ezt megérteni. A birtokló szemlélet megszállottjai pedig a szellemi javakra is megvehető áruként tekintenek, amivel még gazdagabbak lehetnek, és híres, körberajongott spirituális mesterré válhatnak. A szomorú az, hogy a szellemiségtől egyaránt távol van az, aki abból kíván meggazdagodni, és aki a pénzét kívánja spirituális magasságok megszerzésére használni. De szerencsére ezek csak szélsőségek, még ha reflektorfénybe kerülnek is. A legtöbb, hasonló úton járó ember pontosan érzékeli a helyes mértéket a világ anyagi és szellemi pólusa között.

 

A szemléleten múlik…

 

El kell oszlatni néhány banális és elavult közhelyet: Például azt, hogy „a pénz nem boldogít”. Inkább így helyes: önmagában nem boldogít. „A magántulajdon lopás” nem más, mint egy felvilágosodás-kori naivitás. „A pénz a kizsákmányolás eszköze, egy igazságos társadalomban nincs szükség a pénzre.” – szocialista utópia. Aki mondta, se gondolta komolyan. Marx is, Engels is dúsgazdagok voltak. „A pénz a Sátán műve.” – ugyanez keresztény színezettel. „A pénz akadályozza a szellemi fejlődést.” – ezoterikus tévedés. A gazdagság nem kárhozatosabb a szegénységnél, ahogyan a szegénység sem üdvözítőbb a gazdagságnál. Közhely, de minden attól függ, hogyan szerezzük, miként éljük meg, és mire fordítjuk anyagi javainkat.

 

Jó, ha tisztázunk magunkban két fogalmat. A bőség nem feltétlenül azonos a gazdagsággal. És természetesen egyik sem csak anyagiakra vonatkozhat. Előbbi sokkal inkább egy belső, érzelmi állapot, amikor azt érezzük, mindig megkapjuk, amire szükségünk van, nem szűkölködünk. Nyelvünk csodálatosan érzékelteti ezt a bő, bő-ség – és a szűk, az ebből képezett szűk-ség (szükség) vagy a régebbi kifejezés, az ín, ín-ség kettősségeivel.

A bőség olyan többlet, amiből másnak is tudunk adni, sőt szívesen adunk. Aki úgy ad, mintha a fogát húznák, bármilyen gazdag is, az szűkölködő. A bőséget a természettől lehet megtanulni. Ez a Föld természetes állapota: mindent megterem, amire szükség van, sőt fölös mennyiségben is a szűkösebb időkre – de nem arra, hogy valaki kisajátítsa.

Mit értünk a gazdagságon? Bizonyos összeget a bankszámlánkon? Tárgyak, kincsek, vállalkozások stb. birtoklását? Egy olyan érzést, hogy többek vagyunk másnál, mert több mindenre van lehetőségünk, jogunk, mint másnak? Egyik sem a gazdagság. Ezek holt tények, vagy képzelődések. A gazdagság is egy tudatállapot, ahogyan a szegénység is az. A birtoklás tudata. Peter Koenig közgazdász-író szerint sok gazdag ember valójában szegény ember, sok pénzzel. Napjaink újgazdag mentalitását nézve ez mélységesen igaz. Két kivétel van: Az egyik a született gazdag, mint például egy angol arisztokrata, akinek az ún. transzgenerációs mintáiban, szinte a génjeiben van a bőség tudata – ilyes sajnos nálunk nemigen van. A másik is ritka madár: aki az anyagi helyzetétől függetlenül képes a jólétet megélni, illetve a belső bőség tudatállapotát kifejleszteni. Ez már igazi spirituális fejlettséget, emelkedettséget feltételez.

 

A Földön van annyi bőség, hogy minden földlakónak elegendő jusson belőle. Gandhi szerint a Földanya képes minden embert eltartani, de a Föld összes gazdagsága sem képes egyetlen ember kapzsiságát kielégíteni.

A pénz, a vagyon, a gazdagság akkor tölti be a rendeltetését, ha több boldogságot és szabadságot teremt. Ne dőljünk be az álszenteknek: ha így tudjuk megélni, a pénz igenis boldogíthat! Legalábbis boldogíthatna. Ehelyett a legtöbbször félelmet, kiszolgáltatottságot és erőszakot szül. Ezt éli meg, akitől elveszik, hogy másé legyen, és ezt éli meg, aki elveszi, és bár többnyire nem veszi észre, hogy ő még inkább függőségben él, mint a nincstelenek. Meg kellene tanulnunk úgy bánni az anyagi világgal, hogy az ne csak gazdagságot, hanem valóban bőséget teremtsen.

‹ Vissza