Pontosabban: Van-e a széltében-hosszában elterjedt „reinkarnációs utazásoknak” gyógyító vagy személyiségfejlesztő, életminőséget javító hatása?

Az ezotéria hazai „Big Bang” -jével, robbanásszerű betörésével, a rendszerváltás előtti években kezdtünk rácsodálkozni arra a lehetőségre, hogy (elvileg) bárki megismerheti az előző életeit. Sőt, megjelentek olyan vélemények is, amelyek szerint nem csak hogy meg lehet, de meg is kellene ismernie mindenkinek ezeket! Azért, mert a problémáinkat a múltból hozzuk, és így egy csapásra meg is oldhatnánk őket. Bizonyos szellemi vagy gyógyító iskolák be is építették az „utaztatás” megtanítását a kötelező tananyagukba. Azóta pedig elég világossá vált, hogy ez nem ilyen egyértelmű. A múltéleti kalandozásoktól ugyanúgy nem vett az életünk száznyolcvan fokos fordulatot, mint mondjuk a tüzönjárástól, vagy bizonyos beavatásoktól, amelyekről szintén ezt ígérték.

 

A tapasztalatok szerint alapvetően háromféle dolog történhet:

• valóban pozitív változás áll be a kliens életében – ekkor jó munkát végeztünk;
• semmi sem változik meg, csak az intellektuális kíváncsiság elégül ki;
• negatív változások jönnek: a megszerzett tapasztalatok a kliens egóját, hamis önbizalmát növelik (nagyszabású életek átélése után), vagy az átélt, fel nem dolgozott traumák a jelen életben is megjelennek. Mindegyikre vannak példák. Ez viszont csak szakszerűtlen vezetéssel, „gyorstalpaló” tanfolyamokon képzett „utaztatóknák fordulhat  elő.
• A kliens a saját vágy-és fantáziaképeiben „utazik” (szaknyelven szólva konfabulál, magyarul mesél, hantázik) , esetleg a félelmeit  vetíti ki. Ez azt jelenti, hogy nem merült a szükséges transz-állapotba, ami szintén csak képzetlen vezetésnél fordulhat elő.

A valóság ugyanis jóval kevésbé misztikus: problémáink legnagyobb része most és itt, ebben az életünkben keletkezett. Következésképpen a megoldásukat sem a múltban kell keresni. Az előző életeinket azért felejtjük el, mert a napi életben semmi szükségünk rájuk. Karmánkban hozzuk ugyanis mindazt, ami a múltból szükséges: testi állapotunkat, társadalmi státuszunkat, fontosabb kapcsolatainkat és megélendő sorsfordulóinkat. Ott, ahol a reinkarnáció léte nem intellektuális vagy spirituális csemegének számít, hanem az alapvető hitvilág része, aligha lehetne reinkarnációs utaztatást „eladni”. Joggal merül fel tehát a címben feltett kérdés: használ-e valamit is az előző életek feltárása? Ha igen, akkor hogyan, és milyen feltételek mellett? Egyáltalán, mi történik egy reinkarnációs ülés alatt? (Javaslom, felejtsük el az „utazás”, „utaztatás” kifejezéseket, amennyiben a puszta élménynél többet szeretnénk, és nem érezzük magunkat egy utazási irodának.)

Több száz levezetett múltéleti ülés után megkíséreljük összefoglalni a lényegi dolgokat.

Valójában senki sem tudja, létezik-e a reinkarnáció, voltak-e előző életeink? Hitbeli meggyőződésünk és szubjektív megtapasztalásaink lehetnek csupán, hiszen egyikünk sem hozza magával születésekor az előző életbeli személyi igazolványát. Örök vita kérdése, hogy egy ma élő embernek valójában mennyi köze van egy előző személyiséghez.

Ha voltak előző életeink, valószínűleg sok milliót éltünk át belőlük, hiszen az Univerzum, ahogy például a buddhizmus tanítja, „kezdet nélküli időktől fogva” létezik. Az összes feltárására nincs esély – de szükség sem. Naivitás, ha valaki azt gondolja, néhány tucatnyi élet után ő már egy „öreg lélek”.

A dolog pikantériája, hogy a reinkarnációs terápia akkor is eredményesen működik, ha nem hiszünk az előző életek létezésében. A felmerülő képek jöhetnek például az emberiség kollektív tudattalanjából, vagy, ha ebben sem hiszünk, a saját tudattalanunk is előállíthat olyan történeteket, amelyekbe biztonságosan belevetítheti, projiciálhatja a jelenkori problémáit – ami jó is, meg nem is.

Jó, mert a történeteken keresztül hozzáférhetőbbé válnak olyan traumák, amelyekkel való direkt szembesülés esetleg túl nagy megterhelés lenne, de ehhez terápiás szemlélettel kell közeledni. Rossz, ha ennek híján hárítás, vagy ún. identifikáció történik. Az első esetben: Nem, nekem semmi közöm a látott agresszorhoz, bennem semmi ilyen nincs (dehogynem, különben nem jött volna elő!), én már túl vagyok ezen a szinten, és a többi, ismert ezoterikus szólam.

A másik esetben a kliens azonosul a látott figurával: a „szegény én”-nel, akivel lám már akkor is szörnyű dolgok történtek, minden ott kezdődött – és meg is áll az önsajnálatnál, mintha ezzel meg is lenne magyarázva minden. Vagy a „nagyszerű én”-nel, aki most is különb kell, hogy legyen a többieknél, hiszen előzőleg fáraó volt Egyiptomban – noha a jelen élete vajmi kevés grandiozitást mutat. Ez is arra szolgál, hogy ne kelljen a mostani problémáival szembesülnie.

 

Nyugodtan mondhatjuk, hogy itt bizony a lélektani értelemben vett árnyékról beszélünk, azzal találkozhatunk a „múltban”, ami nem más, mint mindaz, amit a „nem én”-nek gondolunk, nem vállalunk, megtagadunk. Ami előjön, akár az agresszor, akár az áldozat – és ugye, egyik szerepet sem szeretjük – az bizony már nem csak a múlt, de most is ott van bennünk. Szembesülni kell vele, megélni, elfogadni, az árnyékból a fényre hozni, és akkor megtalálja a helyét, szerepét a mostani személyiségünkben is. Merthogy mindkettőre szükségünk lehet, csak az nem mindegy, hogy mi tudjuk kezelni, vagy ők irányítanak bennünket. Az ősi tanítás szerint valamennyi létező emberi szerepet végig kell élnünk, hogy eljussunk ahhoz a szabadsághoz, amikor már tudatosan választhatunk a lehetőségeink közül. Ennek értelmében, képletesen, ha valakit lefejeztek, talán egy másik életben ő volt a hóhér. Elutasításukkal csak az árnyékszemélyiséget erősítjük.

Talán éppen ez a laikusok által vezetett reinkarnációs „utazások” fő vonzereje, hogy a problémákat a múltba „nyomja” vissza, azaz felmentjük magunkat a felelősség alól. Nem tehetek róla, ezt hoztam magammal, lám az „utazásom” is bizonyítja. És éppen ettől a szemlélettől válnak teljesen haszontalanná. Tapasztalt terapeutaként gyakran már az ismerkedő beszélgetés elején látni lehet, hol vannak a másik ember vakfoltjai, és a cél, hogy a kliens a jól bevált hárítás helyett szembesülni tudjon azokkal. Sokféle terápia szolgálhat erre, és lehet, sőt érdemes a reinkarnációs lehetőségeket is kihasználni.

Szerencsére nem mindig találkozunk ilyen brutális jelenetekkel, de egy eseménytelenebb előző életben is fel kell ismernünk, beazonosítanunk a jelenlegi élet elfogadott és elutasított mintáit.

Sajnos hajlamosak vagyunk a dolgokat a racionális szintre redukálni, megélés helyett csak megérteni. A kettő között pedig nagyjából annyi a különbség, mint elfogyasztani egy tányér finom ételt vagy csak beszélni róla. Magukon a megélt élményeken – legyenek akár ezéletiek, akár múltbeliek – nem lehet változtatni, csak valami „agymosással”, de ez nem is lenne hasznos, hiszen semmi sem véletlenül történik. Tudatosítani, változtatni, átírni viszont csak a megélt érzelmeken keresztül lehetséges. Ezért értéktelen, ha akár a legjobb látó, jósnő beszél az előző életeinkről, de az is, ha egy elképzelt képernyőn, mozifilmszerűen peregnek előttünk a képek. (Ilyenkor felszólítjuk a klienst, hogy lépjen bele a képbe!)

Természetes, hogy a vezető nem viheti bele a saját elvárásait, projekcióit, fantáziáját az ülésbe, mert a kliens veszi az „adást”, és azt fogja tapasztalni, amit sugallnak neki. Ugyanígy nem tehető fel olyan kérdés sem, amely sugalmazza a kívánt választ. Íme, egy elrettentő, a tévében is mutatott eset részlete:

Vezető: Hol vagy most?

Kliens: Egyiptomban.

Vezető: Egy piramisban?

…

Úgy gondoljuk, ehhez a dilettantizmushoz nem kell kommentár. Megérkeztünk Disneylandbe, a vágyak és illúziók világába. Elfelejthetjük, hogy az egészek bármi értelme, pozitív hatása lenne.

 

Hipnózis vagy „csak” transz?

 

A reinkarnációs tapasztalatok megszerzéséhez módosult tudatállapotra van szükség. Gyakorlatilag mindegy, hipnózisról, transzról, vagy egyszerűen egy mélyebb tudatállapotról beszélünk. Az elsőt, a hipnózis emlegetését jobb elkerülni annak, akinek nincs rá hivatalos felhatalmazása, noha a törvényi szabályzás e területen elég homályos. (Elvileg hipnózist bárki alkalmazhat – mondjuk, lehet cirkuszi hipnotizőr -, de a hipnózis, mint terápiás lehetőség, viszont képzettséghez van kötve.) A hipnózis komolyabban hangzik, ugyanakkor sokan tartanak is tőle. Alaptalanul, hiszen nem igaz, hogy bárkit is elveivel ellenkező cselekedetekre lehetne kényszeríteni, mint ahogy az sem, hogy „ott lehet maradni” a hipnotikus állapotban.

Léteznek ugyan klinikai hipnózis-skálák, amelyekkel különböző ismérvek alapján „mérni” lehet, a kliens milyen mélységet ér el, ám ezek inkább tudományos jelentőségűek, gyakorlati fontosságukat ma a szakemberek is egyre kevésbé ismerik el. A múltéleti tapasztalatok eléréséhez pedig egyáltalán nincs szükség például a legmélyebbnek tartott kataleptikus állapot elérésére. A laikus „utaztatóknak” többnyire fogalmuk sincs ezekről – igaz, nincs is szükségük rájuk. A módosult tudatállapot gyakorlatilag magától megjelenik, ha a test ellazult, és sikerül elérni, hogy a tudat feladja a folyamatos önkontroll és kifelé figyelés kényszerét. Innentől a vezetőn múlik, mire használja.

A transz technikája, mivel a tanfolyamokon többnyire egyetlen módszert szoktak megmutatni, pár óra alatt így-úgy megtanulható, ugyanígy a kliens vezetése, az „utaztatás” sem túl bonyolult, meghatározott menetrend szerint halad – legalábbis amíg „veszélyes” szituációkban nem találjuk magunkat. Ilyenkor a tapasztalatlan vezető megijed, gyorsan „visszahozza” a klienst, pedig ez a legrosszabb, amit tehet. Az nyugodtan lezuhanhat egy szikláról, kitörheti a nyakát, felakaszthatják, lelőhetik, nem kell a mentőt vagy halottszállítót hívni. Nagy tapasztalatot igényel, hogy egy erősen megterhelő, konfrontatív szituációt hogyan éltetünk meg például egy gyengébb, sérülékenyebb emberrel, de általában a teljes megélés a cél. Ilyenkor nem csak „lát” az illető, de mindent jelenlévőként érzékel, hall, szagol, ízlel is. (Ez mutatja, hogy tényleg módosult tudatállapotban van.) Megéli a szenvedést (bár fizikai fájdalmat többnyire nem érez, inkább csak „tudja”, hogy az ott van), és megéli az örömöt is. Legalábbis, ha igazán transzban van – mert enélkül csak fantáziajátékról lehet szó. A laikus relaxációs-imaginációs módszerek általános hibája, hogy többnyire csak a „látásra”, a képi élményekre figyelnek, pedig a többi érzékszervi csatornára is szükség van az átélhető élményhez.

Ami nehézséget jelent, az, hogy ez tényleg segítségnyújtás legyen, ne csak könnyed társasági szórakozás, spirituális kalandkeresés. Ezt nem lehet kétnapos tanfolyamon, kötelező tananyagként elsajátítani, ehhez megfelelő empátia, motiváció, terápiás módszerek, és gyakorlat szükséges. Élményeket felhozni könnyű, de sokkal nehezebb lehet azok feldolgozása és integrálása. Természetesen azt se várja senki, hogy egy cikkben, tízezer karakter terjedelemben mindent meg fog tudni. (A szerző, néhány éve megjelent „Időkapu” című könyvével, ha nem is a teljesség igényével, de egy használható útmutatót kívánt ehhez adni.) El lehet indulni ezen az úton, azzal a tudattal, hogy még bizonyára többszáz órás képzés fog előttünk állni, ha komolyan gondoljuk.

 

Filozófiai problémák

 

Vannak olyan kérdések, amelyekre a leggyakorlottabb terapeuta sem tud biztos választ adni. Például, hogy hol vannak ezek az előző életek? Fizikai szinten tárolódnak a fejünkben, az agytekervényekben? A tudat energiamezejében vannak? Az időben vagy a térben? Mi történik, hol van a kliens tudata, amikor ezeket tapasztalja? Az első feltevést el is vethetjük, hiszen akkor egy ügyes készülékkel akár a tévé képernyőjén is megjeleníthetnénk a gondolatokat, és kérdés, hogy az agysejtek tudnák-e tárolni százezernyi élet milliós terabájtnyi összes adatát?

Az Egyetemes Tudatmező (akasha) feltételezéseink szerint független a tértől és az időtől, teljesen más dimenziókban működhet. Sőt, a tér és az idő sem olyan valójában, amilyennek érzékeljük, meglehet, hogy valójában nem is léteznek. Minden egyidejűleg itt és most van jelen, csak az emberi tudatnak van arra szüksége, hogy a tér és idő jól meghatározható dimenzióiba helyezze őket. Thorwald Dethlefsen egy régebbi előadásában (Basel, 1988) amellett tett hitet, hogy amit mi múltnak gondolunk, az egy „paralell” létezésként itt van a jelenben. A tudatunk képes az időbeliséget térré alakítani, és úgy tudunk az egymás melletti „előző” életek egyikéből a másikba átlépni, mintha az egyik szobából a másikba mennénk át. Cáfolja azt a hétköznapi életben igaznak látszó állítást is, hogy az idő lineáris, az oknak mindig meg kell előzni az okozatot. Például, ha azért indulunk el korábban otthonról, hogy ne késsük le a vonatot, akkor az okozat (a korábbi indulás) megelőzi az okot (a vonat indulása). Ha ez igaz, valóban nem sok értelme van annak, hogy az előzőnek megélt életeket egy idővonalon kíséreljük meg elhelyezni. Minden itt van, itt és most, és rólunk szól. Jelen életünk problémái bújnak elő a múlt álruhájában, hogy teljesebbé, egésszé, egészségesebbé válhassunk általuk.

‹ Vissza