Számos, spirituális beállítottságú, ezotéria irány fogékony szülő problémája, hogy nyiladozó értelmű, érzékeny – és nem ritkán különleges képességekkel megáldott – gyermekének, unokájának mit, és hogyan mondjon el. Az egyik szemlélet mereven tiltana mindent, a másik pedig a gyermeket számára esetleg feldolgozhatatlan információkkal terhelné agyon. Cikkünkben ahhoz szeretnénk segítséget adni, hogyan közelíthetünk a két véglet elkerülésével a témához úgy, hogy az tényleg segítse a gyermek fejlődését.

 

A címbeli idézőjel azt jelzi, hogy helytelennek, sőt veszélyesnek tartanánk a gyermeket „direkt” ezoterikus tanításokkal terhelni, főként az ezotéria „piacát” uraló populáris, félreértett vagy félreérthető ismeretek szintjén. Viszont a tiltás is értelmetlen, hiszen a téma „ott van a levegőben” megjelenik a televízióban, vagy akár a korosztálybeliek beszélgetéseiben is, sőt a gyermek meséiben, elszólásaiban sokszor olyasmit hallani, ami a szülőket is megdöbbenti. Nagyobb gyerekek innen-onnan összeszedett ismeretek alapján pedig olyasmiket is kipróbálnak (asztaltáncoltatás, szellemidézés, fekete mágia), ami kifejezetten veszélyes és félrevezető lehet. A gyermeknek nem ismeretekre és módszerekre van szüksége, hanem egy valóban spirituálisabb életmódra és életszemléletre, ami nem elidegeníti, hanem könnyebbé teszi az életet a számára.

 

Kis Buddha, vagy kis buta?

 

Rég megdőlt az az elmélet, hogy az újszülött gyermek tudata „tabula rasa”, üres fejjel jön a világra, és fejecskéjét az okos felnőtteknek kell megtölteni. A magzati korra vonatkozó kutatások szerint a gyermek már az anyaméhben tudatos lény, nem csak ösztönökkel rendelkezik, bár azokat a dolgokat, amelyek a későbbiekben a földi életéhez szükségesek – a szobatisztaságtól a tudományos ismeretekig – ezután kell megszereznie. Az ezotéria általános vélekedése szerint is így van. A gyermek számos múltéletbeli emléket hoz magával, noha ezek nagy része sohasem tudatosul. Sőt, már egyféle, a jelen életéről szóló vázlatos „forgatókönyv” is van a tudattalanjában, nem csak ez előző életbeli, de a családban öröklődő ún. „transzgenerációs mintákról” is. Kisgyerekkorban ezekből olykor ez-az spontán tudatosul, és ezek azok a megnyilvánulások, amelyek a szülőt többnyire megdöbbentik, és nem tudnak velük mit kezdeni.

Amikor egy pöttöm kislány elkezdi a mesét: „tudjátok, amikor én öreg bácsi voltam…”, és a szülő azonnal letorkolja: „ugyan már, te kislány vagy és sohasem voltál öregember!”, a gyermek elhallgat, és valószínűleg sohasem fog többet ilyesmiről beszélni. A jó szülő meghallgatja, biztatja, de nem erőlteti, hogy emlékezzen még jobban vissza, mert a kicsi valószínűleg tényleg bele fogja szőni a saját meséjét. Nagyritkán némely gyerek önfeledt játszadozás közben olyan, idegen nyelvű értelmes szavakat is kimond, amelyeket biztosan sohasem hallott a környezetében – és még sorolhatni az érdekes történeteket, amiket a reinkarnáció bizonyítékaként szoktak használni. Ám most nem ez a feladatunk, csak a tényekkel foglalkozunk. A fejlődés rendje, hogy a gyermek ezeket többnyire elfelejti, mire iskolába kerül (bár álmaiban, játékaiban még visszaköszönnek), mert most az evilági dolgok felé fordul a figyelme. Ezt tudomásul kell venni, azzal, hogy majd visszatérhetnek emlékei, ha itt az idejük. Reinkarnációs „utaztatást” pedig szigorúan tilos gyerekekkel végeztetni! Ezt még szakember sem teszi, akinek lennének eszközei az esetleg felkavaró élmények feldolgozására.

Gyermekeink önkéntelen elszólásai „aranyköpései” gyakran igen mély bölcsességeket tartalmaznak, és ilyen tekintetben (is) tanítóink lehetnek. Ez így helyes. Helytelen viszont ezért látványosan csodálni, piedesztálra emelni őket, mert ezzel olyan megalapozatlan, sőt kóros önbizalom-túltengést plántálnánk beléjük, ami a további életüket nehezítené meg, hiszen senki se szereti az öntelt, nagyképű embereket.

 

A „különleges” gyermek

 

Tudatosan nem használom az „indigó”, „kristály” és egyéb ma divatos kifejezéseket, mert természetes dolog, hogy a szülő csodálatosnak látja saját gyermekét, de ezekkel a címkékkel tönkre is lehet tenni őket. Számos „csodagyerek” vált már kiégett, megkeseredett felnőtté, ha nem lett belőle „csodafelnőtt”. Természetes jelenség, hogy minden korban másféle képességekkel megáldott gyermekek (is) születnek, az emberiség evolúciója (vagy szelekciója?) ma így zajlik. Ezek a gyerekek olyan képességekkel és érzékenységgel jönnek a világra, ami ritkább volt az előző generációknál, a nem ehhez szokott nevelés miatt viszont nehezebben kezelhetők, több figyelmet igényelnek, és olyan pedagógiát, ami nem elnyomja, hanem a megfelelő módon segíti képességeik kibontakozását. Erre még kevés példa van, hiszen mondjuk az a pedagógus, aki nem látja az aurát, hogyan segítse a gyereket, aki erre magától képes? Meg aztán pedagógiailag is helytelen lenne belterjes csodagyerek-tenyésztő intézeteket létesíteni. Az odafigyelő, megengedő, támogató, de nem erőltető hozzáállás itt is a legjobb.

Szomorú példáit lehet néha látni annak, hová vezet, ha a gyerekben tudatosítják, hogy ő különb, mint a többiek. Találkoztam tíz év körüli kisfiúval, aki feltűnő pökhendiséggel kezelt le mindenkit, mert neki a „látó” megmondta, hogy ő már a tizenhetedik fokon van (mihez képest?), és szellemi tanítónak született. Egy másik, „látó” gyereket pedig egy „gyógyító” hurcolt magával országszerte, saját ázsióját és bevételét fokozandó. Bármilyen nehéz is a szülőnek, de tudomásul kell venni, hogy a gyermek képességeivel nem szabad visszaélni, és az a gyerek, aki aurát, szellemeket vagy bármi mást lát, nem különb ezzel a többinél. Csak más. Ugyanúgy, ahogy a jó hallású sem különb a botfülűnél, a jó tornász se az esetlennél. Akkor lesz különb, ha emberként is azzá válik, azzá nevelik.

 

Fejlődési ciklusok

 

Az ezoterikus szemlélet a gyermek lelki-szellemi fejlődését a csakrák működésének megfelelő ciklusokban tanítja. Az újszülött ezek szerint teljesen nyitott és aktív koronacsakrával születik, azaz még jobban kötődik a szellemvilághoz, mint az ittenihez. Ez lassan bezárul, miközben elkezdődik hét éves ciklusokban a csakrák kifejlődése, hogy a negyvenkilencedik év végére (elvileg) ismét szellemileg tudatos lénnyé váljon.

Az első hét év a földi élet alapvető dolgainak megtanulásával telik el. A gyermek érzelmileg nyitott, minden benyomást elraktároz, de intellektuális téren még nem terhelhető. Ez azt jelenti, hogy a szeretetteljes elfogadás, érzelmi nevelés fontos, de racionális ismerethalmazzal nem szabad bombázni. Azok a nevelési, iskolai módszerek segítik a fejlődőét, amelyek nem a fejét, hanem a szívét szeretnék művelni. A gyermeki egoizmus természetes önérvényesítő funkció, a gyermek még nem igazán társadalmi lény, de a másokra való odafigyelés már tanulható. A tudás hiányosságai pótolhatók, de az ekkor szerzett érzelmi és szocializációs hiányosságok későbbi életkorban már nem. Az első években a gyermeknek mindenképpen a családban, az édesanyja mellett lenne a helye, akivel gyakorlatilag mintegy „közös aurában” élnek, és bár társadalmi szükségszerűség a bölcsőde, inkább jobb elkerülni, ha lehet.

A második hét esztendő, a prepubertás és kiskamaszkor a további érzelmi formálódás és szocializáció, a társadalmi és nemi szerepek megtanulása jegyében telik el. Az érzelmi környezet még mindig fontosabb, mint a tárgyi és intellektuális, bár az arányok változnak az évek folyamán . Az alapvető személyiségjegyek és szocializációs minták rögzülnek.

Az intellektuális, tudásközpontú nevelés igazán csak a harmadik hétéves ciklusban kerülhetne a középpontba, illetve itt kell megtanulni az ego helyes használatát, az önérvényesítés mások számára is elfogadható módját és a felnőtt szerepek elkezdését. A „direkt” ezoterikus tanításokat ezért sem érdemes a kamaszkor előtt megkezdeni, még akkor sem, ha a gyermek különösen fogékony rá. Elég, amit magától tud, ami a családban ragad rá, vagy játékos formában maga meg tud érteni és átélni.

 

A szellemvilág és a halál

 

Kisgyerekek gyakran játszadoznak „manókkal”, „tündérekkel”, beszélgetnek angyalokkal, amiket a felnőtt a gyermeki fantáziavilág megjelenésének tart, de néha rettegnek is olyan valamik vagy valakik jelenlététől, amiket a felnőtt nem érzékel. Még ha nem is tudjuk eldönteni, tényleg van-e ott valami, vagy csak a félelmeit vetíti ki a gyermek, fogadjuk el, amit mond, hiszen az az ő számára tényleg ott van, és a szorongását csak fokozza, ha a részünkről értetlenséget vagy ledorongolást kap. Megnyugtatni akkor lehet, ha elfogadjuk, és elmagyarázzuk, hogy azok egy olyan világban vannak, ahol nem tudnak ártani neki, de nem is azért jöttek. Lehet, hogy csak mondani akarnak valamit, és szeretnék, ha valaki meghallgatná őket, egy kis megértésre vagy szeretetre vágynak, és ha megkapják, maguktól is elmennek. „Szellemirtó”, démonűző praktikákba nem szabad bevonni őket, mert ez csak a félelmüket fokozná, és egész életükre kiható traumát okozhat.

Bár a gyerekek olykor kitűnő ún. spontán médiumitással rendelkeznek, értelmüket és fejlődésüket megzavarja, sőt megszállottsághoz vezethet arra használni őket, hogy a felnőttek a szellemvilággal kerüljenek rajtuk keresztül kapcsolatba.

Minden szülő és családtag számára nehéz helyzet, ha haláleset történik a környezetükben. Még nehezebb ezt úgy megmagyarázni a gyermeknek, hogy ne sérüljön az elkerülhetetlennél jobban. A kisgyermek nem tudja felfogni a halál lényegét, nem érti, mi történt, és az gyötri, hogy miért van a nagymama a föld alatt, egy ládába zárva, és átéli, milyen rossz lehet ott neki. Nem megoldás az sem, ha azt hazudják, hogy elutazott, hátha a kicsi megfeledkezik róla. Igazán azok a családok vannak nehéz helyzetben, ahol kínosan kerülték a halál fogalmát, vagy materialista felfogásban akarják a véget elfogadtatni, ami ellen a gyermek ösztönösen tiltakozik. Szerencsésebb, ha már volt szó a családban – a gyermek befogadóképességének megfelelően – a látható és láthatatlan világról, akár a keresztény túlvilágképnek, akár a keleti reinkarnációs felfogásnak megfelelően. Így a gyerek könnyebben elfogadja, hogy az illető eddig a látható világban élt, de most átköltözött egy másik helyre, ahol ugyan mi nem látjuk, de ő attól még itt van, lát és hall bennünket. Egy kisfiú ezt így magyarázta meg nekem: „Az én apukám meghalt, de nem igazán halt meg, mert most is itt van és szeret engem, csak én nem látom”. Egy könyvben olvastam, hogyan játszották el ezt a helyzetet: a gyerekek a padlón játszottak, valaki pedig felmászott az emeletes ágyra. Ő volt az eltávozott családtag. A szabály az volt, hogy a lentiek beszélhettek hozzá, de ő, bár látta őket, nem válaszolt. A gyerekek ezt is megértették.

Megnyugtató lehet, ha a keresztény gyermek tud a feltámadásról, ugyanúgy, mint ha a család az újjászületésben hisz, és elfogadja, hogy a meghalt hozzátartozóval is fog még egyszer találkozni. És talán többre nincs is szüksége, hogy fel tudja dolgozni a veszteséget.

 

A gyermek és az agresszió

 

Ezen a téren számos alapvető tévedés él sok ezoterikusban. Például az, hogy az agresszió eleve rossz, és el kell zárni tőle a gyermeket. Ugyanezt gondolják a szenvedésről is, hogy minden áron meg kell kímélni tőle a kicsit. Az eredmény: üvegbúra alatt felnőtt gyenge virágszál, aki az első szellőtől eldől.

Az agresszió életünk természetes része, hiszen az állatvilágtól kezdve csak más élőlényekkel tudunk táplálkozni. Nem csak a róka eszi meg a nyulat, de a legszelídebb vegetáriánus is erőszakosan kitépi földből a répát és levágja a káposzta fejét. Meg is kell védenünk magunkat nem csak a természet viszontagságai, de más élőlények támadása elől is. Érdekeink sérthetik mások érdekeit, és ha nem tudjuk magunkat megvédeni, kiharcolni a jogainkat, állandó hátrányba kerülünk. Kötelességünk gyermekeinket is megtanítani az önérvényesítés művészetére. A művészet ebben a helyes hol-mikor-hogyan-mennyire megtalálása.

Valószínűleg a mai embernek más módszerekre van szüksége, mint a kétezer évvel ezelőttinek, és a bizony vívódunk a „fogat fogért” és a „ha az egyik orcádat megütik, tartsd oda a másikat is” között. Erőszakosabb világban erőszakosabb módszerekre van szükség. Nem az agresszió a probléma, hanem az a kíméletlen, célját meghaladóan, önkényesen erőszakos fellépés, amit folyamatosan látunk magunk körül, és aminek a gyermek is ki van téve, a látvány szintjén, ha leül a tévé elé, de szenvedő alanyként is, ha bekerül az óvodába. Innen pedig folyamatosan ki van téve annak, hogy ő lesz az örökös vesztes, ha nem tud küzdeni magáért.

Folyik a vita arról, hogy a filmbeli erőszak erőszakossá teszi-e a gyermeket, vagy pedig megtanítja a saját érdekei védelmére, illetve levezeti az agresszív késztetéseket? A nyílt, durva, véres erőszakot bemutató filmek nyilvánvalóan semmilyen pozitív mintát nem adnak. A deviáns vagy bűnöző gyerekek élettörténetében ezek játsszák a fő szerepet, illetve a családban se kapnak szeretetet, elfogadást és használható magatartási mintákat. A gyerek azt tanulja meg, hogy indulatait csak így lehet levezetni, érdekeit csak így tudja érvényre juttatni.

Nagyon „ezoterikus” és „spirituális” szülők ugyanakkor még olyan meséket se olvasnak a gyereknek, amiben gonosz boszorkány van, vagy a hétfejű sárkányt kell megölni, mert az olyan „negatív”. Meséket találnak ki, amikben csak jó gyerekek és jó tündérek vannak, és többnyire semmi sem történik. Nem veszik észre, hogy épp a mese tanító, vagy feszültséget levezető hatása marad el.

Annak idején sokan kárhoztatták a Tom és Jerry filmeket is, ahol a szereplők kétségtelenül csúnya dolgokat tesznek egymással. De a bunkóval fejbevágott mesehősnek semmi baja se esik azon kívül, hogy púp nő a fejére, aki beleesik a szakadékba és belefúródik a földbe, az kimászik, és megy tovább, és senkit se lehet végérvényesen megsemmisíteni. Érdekes módon a gyerekek megértették, hogy ez csak mese, és nem akarták utánozni. Viszont jól oldotta, levezette a feszültségeket és kielégítette a gyerek igazságigényét. Az akciófilmet viszont a gyerek kvázi valóságként, követhető mintaként éli meg, ha más mintát nem kap.

A jó mese ugyanolyan fontos a gyermeki léleknek, mint az egészséges táplálék a testnek. A mesén keresztül mindent meg lehet tanulni, ami az életben fontos. És itt nem a legújabb Walt Disney produkciókra, vagy az akciófilmekkel egyenértékű Anime- sorozatokra gondolok, hanem a népmesékre. Ezekből a gyermek a fenti előnyökön túl valami egyetemes, transzcendens tudást is kap, ami többet ér minden direkt ezoterikus tanításnál. És ha van egy ilyen kincsünk, mint a magyar népmese, éljünk is vele!

Az agresszió helyes kezelésének ezen kívül a legjobb, aktív és tevőleges módja, ha beíratjuk a gyereket valamilyen harcművészeti iskolába. Ezt ugyanúgy lehet ajánlani a „tutyimutyi” mamlasz gyerekeknek, és „az osztály rémeinek” is. Akik persze többnyire nem is „rosszak”, csak így tudják felgyülemlett energiáikat levezetni.

Egyébként pedig sohasem az a kérdés, hogy a gyerek jó, vagy rossz, hanem hogy miért olyan, amilyen. Mit fejez ki, mit tükröz vissza vele? A parancsokkal, tiltásokkal nevelt gyerek vagy nyíltan szembeszegül és agresszív lesz, vagy sunyi, és alattomban lesz csak agresszív, (később pedig minimum neurotikus), mert sohasem volt alkalma kiélni, megmutatni magát, és mindig másnak kellett megfelelnie. Mindig gyanút keltő, ha egy gyerek túl csendes, túl jó.

Más természetű azoknak a gyerekeknek a rosszasága, akiknek mindig mindent szabad. Ők az önkorlátozást nem tanulták meg, így törvényszerű, hogy folyamatosan korlátokba fognak ütközni. A középút a megengedő szeretet, ahol a gyerek előbb-utóbb megérti, hogy a tilalmakat is ez motiválja. A dac, ellenállás, később pedig a deviáns viselkedés mindig arról szóló visszajelzés, hogy a gyereket nem a személyiségének megfelelő eszközökkel neveljük. Tudomásul kell venni, hogy bár vannak nevelési elvek, minden gyerekre „ráhúzható” metódus nem létezik. Ezért olyan rettenetesen nehéz „elég jó” szülőnek lenni.

 

A szeretet és a gondolatok ereje

 

A gyereknek nem csak beszélni lehet a szeretetről, be is lehet mutatni a hatását. Miután elmeséltük neki, miről van szó, észreveszi, hogy szeretettel gondozott háziállata hűséges és ragaszkodó, gondosan ápolt virágja milyen szépen fejlődik. Csinálhatunk egy kísérletet is, amelyben két tálkába búza-vagy babszemeket teszünk le csíráztatni. A gyerek azt a feladatot kapja, hogy az egyik tálkában lévő magokhoz legyen kedves, biztassa és dicsérje őket, a másikban lévőkhöz pedig durva, és szidalmazza őket minden nap. De elvégezhetjük Masaru Emoto japán kutató kísérletét is, bizonyítandó, hogy a gondolat még az élettelen világra is hat. Itt is két tálka kell, főtt rizzsel. Az egyikben lévő rizzsel nem kell törődni, a másikra pedig minél gyakrabban kell ilyesmit kiabálni: „Útállak, rohadj meg!” – és az tényleg hamarabb meg fog romlani. Nevetni persze tilos közben!

Gyerekeknek az ilyen kísérletek jobban sikerülnek, mint a felnőtteknek, mert ők tényleg komolyan hisznek az eredményben, míg a szkeptikus felnőtt a „megpróbálom, de úgysem hiszem, hogy sikerül ez a butaság” mentalitással kezd neki.

Ezek után el lehet magyarázni, hogy az emberekre is ugyanígy hat a szeretet, a gyűlölködés, a jó vagy rossz gondolatok, sőt saját magára is. Megszokja, hogy ne tanulja el az oly sok helyen tapasztalható önkorlátozó, önmagát lebecsülő, pesszimista gondolkodást, és lehetőleg senkinek se kívánjon rosszat. Megtanulja, hogy ha beteg, milyen gondolatokkal tudja a gyógyulást segíteni, ahelyett, hogy akadályozná.

A gyerek meg fogja azt is érteni, hogy egy rajz, egy kép ugyanúgy hat, mint a gondolat, és bármennyire is divat már a kiskamaszoknál is, hogy a fiúk ijesztő mintájú pólókat hordjanak, talán nem fogja ezt tenni. És természetesen a szülő elviheti olyan, a pozitív gondolkodással és a tudat erejével foglalkozó tanfolyamra is, amelyet direkt gyerekeknek tartanak.

Ha bármilyen, felnőtteknek szóló tanfolyamra a szülő el szeretné vinni magával a gyereket, vagy az erősködik, feltétlenül kérdezze meg az oktatót, és a jó oktató nem fog a gyereknek nem neki való feladatokat adni.

 

Az energiák világa

 

A gyerekek érzékenysége kiterjedhet a bio-és egyéb energiák világára, vagy akár a földsugárzásokra is. Aranyszabály: földsugárzás mérésére tilos gyerekeket megtanítani! De érzékelhetik tárgyak, ételek, ásványok, mágnes stb. kisugárzását is. Egyelőre ezzel sincs dolgunk, fogadjuk el, de ne forszírozzuk. Egyszerű és ártalmatlan dolog a fák energiájának érzékelése, azzal, hogy dőljön nekik, ölelje át őket, és figyelje meg, mit érez közben. Valószínűleg könnyen meglátja az aurájukat, ugyanúgy, ahogy az emberekét is. Óvodások rajzain gyakran látjuk az aura színes körvonalait az emberalakok körül. A felnőtt elmagyarázhatja nekik, hogy mi is az tulajdonképpen. A gyerek elmondhatja, hogy mit lát, de az auraelemzés, diagnosztizálás nem az ő feladata.

Figyelheti a gyerek, hogy kinek a közelében érzi kellemesen vagy kellemetlenül magát, és elmagyarázhatjuk, hogy mindenkinek sajátos rezgése van, és ettől (is) függ, hogy mennyire szimpatizálunk a másikkal. Ez a barátságok kialakulásában mindig is működik, de a későbbiekben is sokat segíthet, ha így tud majd közeledni ismeretlen emberekhez. Lehet érzékelni a kézből sugárzó energiát, a kellemesen meleg (esetleg forró, ellenszenves embereknél talán hideg) sugárzást is könnyű megérezni.

A gyerek nyugodtan elfogadhat családtagjaitól energiafeltöltő vagy gyógyító energetikai kezeléseket, de mielőtt idegenre bíznánk, legyünk nagyon körültekintőek, és akarata ellenére senki keze alá ne engedjük! A gyerek energiája, még ha született képességekkel rendelkezik is, nem arra való, hogy másokat gyógyítson vele – ennek is eljön majd az ideje, ha felnő. Legfeljebb a közvetlen családtagoknak segíthet ilyen módon, és csak néhány percig, akikkel úgyis energetikai kapcsolatban áll. Ezt a gyerekek – mindegy, minek nevezzük – egyébként is meg szokták tenni, egy-egy simogatás formájában, ahogyan az édesanya is ad energiát, ha ölbe veszi és megsimogatja, megpuszilja a kicsit.

Talán az egyetlen kivételt a reiki jelenti, mivel itt az ún. behangolások révén a gyermek nem a saját energiakészletét használja, de itt is szigorúan csak az első fokozat való gyerekeknek. Bár elég kevesen tudják, de világszerte tartanak (így a jelen írás szerzője is) gyerek-reiki tanfolyamokat, ahol a kicsik játékos formában ismerkedhetenek az energiák világával – de itt sem gyógyítónak képezik ki őket.

Egyszerű, veszélytelen, de annál hasznosabb módja az energiák közös használatának a szeretet-körök gyakorlata. Pedagógusok ezt óvodásokkal vagy kisiskolásokkal szokták végezni, de családi körben is lehet. Nagyon egyszerű: körbe állunk vagy ülünk, egymás kezét fogva, és mindenki arra gondol, hogy szeretetet küld a tőle jobbra lévő társának. Ne tartson tövább három-öt percnél. Ha így kezdődik a nap, utána rendszerint jóval kevesebb a fegyelmezési probléma, könnyebben megy a csoportos tevékenység, ez jelzi, hogy a dolog működik. Ha a közösség valamelyik tagja beteg lesz, oda lehet hívni képzeletben a kör közepére, gyógyulást küldeni neki, akinek aznap van a születésnapja, annak jó kívánságokat – és így tovább. Ezek a gyakorlatok a gyerekek közösségi szellemét is erősítik.

Számtalan módja van, hogy a gyereket bevezessük egy spirituálisabb életmódba, életszemléletbe, de mindegyik a szereteten keresztül vezet. Semmit sem erőltetni, de hagyni, hogy ami a gyermekben van, megnyilvánulhasson, és a saját természetének megfelelő módon és időben kifejlődhessen.

‹ Vissza