tradicionális reikimester, író, NLP- és Rebirthing facilitátor, valamint a Debreceni Életreform Egyesület és az Unicornis Alapítvány honlapja

Hátizsákos fiatalok szállnak le a vonatról, egy többnapos programra igyekeznek. Vidámak, felszabadultak. Egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akik aszkézisben élnek, vagy szenvedésnek tekintik az életet, amitől csak a nirvána ad majd menedéket. Buddhistának vallják magukat, ők képviselik a buddhizmus új, eddig sosem látott arcát.

Az ezerarcú buddhizmus

Gótama Sziddhárta herceg, a későbbi Buddha a harcosok kasztjába született. Nem az isteneken való elmélkedés, hanem a tevékeny élet génjeit hozta magával, amelyekkel a születésekor kapott jóslat szerint vagy nagy hadvezér, vagy nagy tanító lehetett volna. Ő az utóbbit választotta. Szerepe valahogy hasonló volt, mint ezer évvel később Kálvin Jánosé Európában. Kálvin a katolikus egyházat akarta megtisztítani, Buddha az akkorra istenségek és rituálék kusza szövevényévé vált hindu vallás helyett kezdett egy gyakorlati, járható utat hirdetni a megvilágosodás és megszabadulás felé. A sors kegyes volt hozzá, és több mint negyven évet kapott tanai terjesztéséhez. Sokféle embert tanított, a rablóvezértől a tudós bráhminig, és bár az alaptanítások mindig ugyanazok voltak, a legenda szerint nyolcvannégyezer tanítást adott, aszerint, hogy kinek mire volt szüksége. Jézushoz hasonlóan ő sem írt le semmit, ezt meghagyta az utókorra.

Mivel az alaptanítások egyszerűek és tömörek voltak, ez helyet adott a későbbi értelmezések sokszínűségének. Szemben azzal, ahogy a nyugati kereszténység az első évszázadok zsinatai és értelmezései nyomán gyakorlatilag egységessé vált (és a református egyházak is egységes tanokat hirdetnek), a buddhizmusban egy évezred alatt írások, irányzatok és értelmezések sokasága jelent meg. Ehhez hozzájárult az is, hogy Buddha sohasem állította istennek vagy isteni küldöttnek magát, akinek minden szava kinyilatkoztatás, szent és megmásíthatatlan, illetve a földrajzi körülmények is, hiszen a buddhizmus óriási területeken terjedt el, és mindenütt alkalmazkodni tudott a helyi körülményekhez, ottani vallásokhoz. Az eredeti tanításokat a déli (hinajána, théraváda stb.) irányzat, a „kis szekér” őrzi, északabbra a mahajána „nagy szekér” irányzatai terjedtek, Kínán át a Japán szigetekig, míg Tibetben megjelent a harmadik út, a vadzsrajána „gyémánt szekér” tanítása. A déli buddhizmus inkább szertartásos, szerzetesi utat jelent, ahol az eszmény a megvilágosodást önmagának és önmagáért elérő szent, aszkéta, arhat, paratjéka-buddha.     Északon a „nagy szekér” azt jelenti, hogy a megvilágosodás felé vezető úton haladó szekérre mindenki felfér, aki Buddha tanítását követi, az ideál pedig a bódhiszattva, aki azért akarja elérni a megvilágosodást, hogy utána, a Nirvánába térés helyett, mindaddig visszaszülessen a Földre, amíg szenvedő, segítségre szoruló lények élnek. A tibeti vonal ehhez még mágikus, misztikus, ezoterikus elemeket is hozzáadott. És ez így maradt ezer évig. Nyugaton, ha tudtak is valamit a buddhizmusról, az legfeljebb az utazók, hittérítők által mesélt egzotikus érdekesség lehetett.

A tizenkilencedik század végén érkeztek az első kelet-ázsiai munkakeresők Amerikába, a nyugati világ ekkor hallhatott többet a buddhizmusról, majd amikor – talán a Vízöntő-kor szelét megérezve – kezdtek keleti tanítók jönni a nyugati világba, akkor indult el a tan (a dharma) szélesebb körű terjedése. Mára sokmillió nyugati ember tartja magát buddhistának, és velük a buddhizmus új, negyedik fő ága kezd kibontakozni.

Művészek, filozófusok már régebben is kacérkodtak a kereszténységben eretnek tannak számító reinkarnáció gondolatával (mint például nálunk Vörösmarty, Arany, Gárdonyi, Madách), és a buddhizmusból is mindenki a saját lelki-és gondolatvilágának megfelelő elemeket emelte ki, például a pesszimisták, Nietsche, Schopenhauer a létezés szenvedéssel teli mivoltát. Az első interpretációk a hinajana ilyetén felfogását népszerűsítették. A mahajana irányzatok a zen révén kezdtek népszerűvé válni. A Tan mélyebb megértését nehezítették – és máig is nehezítik – a fordítási nehézségek, olyan fogalmak, amelyeknek nehéz a nyugati megfelelőjét megtalálni, a gondolkodásmódok eltérő mivolta, és a szubjektív értelmezési lehetőségek, amelyek keleten is megvannak, sőt elfogadottak.

Megjegyzendő, hogy Párizs után (ahol Alexandra David-Neel alapított iskolát) Budapesten jött létre Európa második buddhista főiskolája (a sok mindennel alaptalanul megvádolt Hetényi Ernő vezetésével), mégpedig Kádár és Aczél ideológiai terrorja alatt! Nálunk a buddhizmus egyfajta különcségnek, vagy a kötelező ideológiával szembefordulásnak számított, míg nyugati világban a fogyasztói társadalom ellen való lázadás jelképe lehetett az értelmiség, vagy az amúgy is lázadó hippi fiatalok között. Ez akkor éppúgy lehetett átélt, tudatos választás, mint divat, felszínes mintakövetés – és ez mindmáig így van. A buddhizmus világa elég nyitott ahhoz, hogy mindenki a számára szimpatikus elemeket találja meg benne, és elég toleráns, hogy ne kiáltson ilyenkor eretnekséget. És ahogy befogadta a kínai taoizmus, japán shinto, tibeti bön vallás elemeit, úgy – néhány nyilvánvaló ellentmondás kivételével – képes szinkronba kerülni a nyugati gondolkodásmóddal is. Ez valószínűleg nekünk jelent nehezebb feladatot, mint a keletieknek, legalábbis a Dalai Láma nyugati útjai és megnyilvánulásai erre utalnak.

A Tan és értelmezés

A buddhizmus az a gondolati és gyakorlati rendszer (sokan nem tekintik vallásnak), amely a legmesszemenőbbekig teret ad a korok és kultúrák adta alapok sokszínűségének, befogadó és integráló jellegű. Nem törekszik térítésre, és (néhány rövid történelmi epizódtól eltekintve) békésen él együtt saját különböző irányzataival és a más hiten lévőkkel is.

A dharma

A tanítás gyökerét a Buddha benáreszi beszéde (a Hegyi Beszéd buddhista megfelelője) adja. Ez a „Négy nemes igazság”. Az első egy megállapítás, hogy az élet tele van testi és lelki szenvedésekkel. A második tisztázza, hogy is a szenvedés okai: a harag, a vágy és a nemtudás – ami nem csak úgy, általános ismerethiányt, hanem a dharma és karma törvényszerűségeinek nem ismerését jelenti. A harmadik igazság szögezi le, hogy ezek nem elkerülhetetlen velejárói az életnek, hanem megszüntethetők, mégpedig a negyedik igazság által, amely (a „nemes nyolcrétű ösvény”) nem más, mint a helyes életmód nyolc fontos eleme.

Itt kezdődnek a megértési bonyodalmak. Sokan, főleg a régebbi nyugati értelmezők mintha megálltak volna az első igazságnál, azt a megállapítást szűrve le, hogy a buddhizmus pesszimista vallás, az élet szenvedés, és a buddhisták ezért inkább a (tévesen megsemmisülésnek értelmezett) Nirvánába akarnak menekülni. Nem nehéz meglátni ebben a keresztény gyökereket, miszerint az élet a siralom völgye, és ennek csak a mennyországban lesz vége. Csakhogy ez ugyanolyan tévedés, mintha valaki a keresztény üdvtörténetben Jézus kereszthaláláig jutna csak el, a feltámadás és üdvösség reménye nélkül. Mindenesetre a mai fiatal buddhisták inkább a Buddha által mutatott útra látszanak figyelni, mint a kiindulópontra. Ahogyan a mai fizikai világkép is inkább folyamatokban, mint állapotokban látja a világ működését.

A következő tévedés, hogy a buddhizmus ateista „vallás”, hiszen senki se ígéri meg, hogy megszabadít a szenvedéstől, nincs egy önmagát kinyilatkoztató, prófétákkal üzenő isten. Egy ember tanításai vannak itt, aki az emberi szintet meghaladó tudatosságra tett szert, és azt állítja, hogy ezt minden törekvő képes elérni.

Egyáltalán, mitől vallás a buddhizmus? És ha nem vallás, akkor micsoda? Nem inkább gyakorlati életviteli rendszer, erkölcstan, filozófia, pszichológia? „Neti – neti” mondhatnánk stílusosan szanszkritül, sem ez, sem az – illetve ez is, az is. Ez a logika ugyanis nem a kizárólagosság logikája, nem az ellentétektől mentesség az eszménye. Buddha híres tétele szerint valami lehet önmaga, vagy ennek az ellentéte, lehet egyszerre mindkettő, vagy mindkettő ellentéte egyidejűleg. Ezt pedig a bibliai „legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” (Máté 5:37) felfogásától igen messze áll, ahol valami vagy az istenhez, vagy az ördöghöz tartozik, erényes vagy bűnös. Buddha középút-logikája, amely nem csak filozófia, de gyakorlati életelv is, és mindenütt felbukkan. Ezért a buddhista nem beszél erényről és bűnről, csak helyes és helytelen cselekedetről. Helyes, ami nem okoz szenvedést senkinek, és a fejlődést segíti, helytelen, ami szenvedést okoz és akadályoz.

Mivel az ember evilági és ezen túli sorsát nem egy személyes létező irányítja, nincs helyettesítő áldozat, aki helyettünk (vagy értünk) szenvedne, megváltana, a sorsunk a saját kezünkben van. Nem lehet meggyónni, feloldozást kapni senkitől, viszont lehetőségünk van tetteinkkel változtatni a karmánkon. Ez a nagyobb felelősségvállalás szimpatikus a lelkileg felnőtt embernek, közel áll az újabb pszichológiai iskolák felfogásához, viszont nehezen összeegyeztethető a Jézus által kapható megváltás dogmájával.

Az, hogy Buddha nem beszél semmilyen semmiféle személyes vagy személytelen, az ember sorsát irányító, büntető vagy jutalmazó felsőbb hatalomról, nem feltétlen jelenti, hogy a buddhizmus ateista lenne. Mint ahogy nehéz lenne bármelyik európai „izmus” fogalomba (deizmus, teizmus, panteizmus, ateizmus, idealizmus, pesszimizmus, cinizmus) belegyömöszölni. Sokan úgy értelmezik, az isten kérdése a buddhizmusban nyitott, egészen addig, amíg nem akarjuk személyes felelősségünket valaki másra átruházni. Jézust, mint személyes megváltó, megtestesült istent nem lehet a buddhizmusba beilleszteni, viszont mint megvilágosodott világtanító bódhiszattvát, minden nehézség nélkül. Érthető, hogy a keletiek sokkal elfogadóbbak más vallásokkal szemben, és hajlamosak elfogadni akár azt is, hogy valaki két vallást is gyakorolhat egyidejűleg. (Ahogy annak idején Géza fejedelmünk se látott kivetnivalót abban, hogy keresztényként áldozzon ősei „pogány” isteneinek, szellemeinek.)

Mennyország vagy nirvána

A keresztény ember számára az erényes élet jutalmaként elérhető üdvözülés, mennyország mindenképpen pozitív létállapotot, boldogságot jelent. Ezzel szemben a buddhisták nirvána (szó szerint megszűnés, kialvás) fogalma még buddhizmus egyes ágazataiban is eltérő értelmet nyer. A korai nyugati értelmezők is inkább negatívumként tekintették, értetlenül, hogy miként lehet a lét célja a nemlét, és a buddhizmust így a menekülés vallásának tartották. A kereszténység felől indulva könnyen lehetne azonosítani a nirvánát, mint jutalmi állapotot a mennyországgal, ám ez igen felületes értelmezés. A kialvás ugyanis a sóvárgó vágyak kialvását jelenti, a tudat végtelen, nyugodt állapotát, amely intellektuálisan nem érthető, nem magyarázható. Csak a közvetlen tapasztalás, a mély meditáció állapota az, ahol a nirvána mibenléte megsejthető. Tehát határozottan nem valami „hely”, hanem tudatállapot, ráadásul olyan tudatállapot, amelyet akár a testi létezés alatt is meg lehet tapasztalni – bár ehhez megvilágosodottnak kellene lennünk. Így válik megfoghatóvá, miként jelenthet a gondolatoktól, érzésektől, motivációktól mentes állapot a boldogság legmagasabb foka.

Én-nélküliség és üresség

Buddha tanítása szerint az emberben nincs semmi abszolút és örökkévaló, minden, amit önmagunknak érzünk, a testünktől a gondolatokig, csak változó körülmények (szkandhák) ideiglenes együttállása. Nincs állandó egó és nincs, ami újjászülessen a következő életben. Ez ismét „meredek” a halhatatlan lélekben hívő keresztény számára, vagy a hinduk atman-ja, az emberben lakozó isteni lényeg felől nézve, szinte már materializmus. Buddha szerint az újjászülető ember sem teljesen azonos, sem teljesen különböző az előzőtől. Tipikus középutas megoldás: megismerés megismerő én nélkül, lélekvándorlás – de halhatatlan lélek nélkül!

Ezt a mai nyugati ember általában kétféle módon tudja értelmezni. Az első szerint a karma – az újjászületés „motorja” – a mai világképnek megfelelően valamiféle információnak, energiamezőnek tételeződik, amely mint szoftver irányítja a hardvert, az újonnan született testet. A másik megoldás szerint pedig mégiscsak feltételezünk az emberben valami örökkévalót – ez is belefér a buddhizmus mai sokszínűségébe.

Az én-nélküliség gondolatát logikusan követi a világ, a jelenségek ürességére vonatkozó tanítás. A világban sincsen semmi állandó, legfeljebb az illúziója annak. „A forma üresség, és az üresség forma” – mondja a buddhizmus egyik paradoxonja.

Egy kínai történet egy arany oroszlán figurájával szemlélteti a forma és az üresség viszonyát. Az oroszlán magában nem létezik, „üres”, és az arany, mint forma kell ahhoz, hogy láthatóvá váljon. De az arany, mint olyan sem létezik önmagában, csak ha formát – ez esetben az oroszlánét – ölt magára. Viszont nehéz megállni nyugati észjárással, hogy a jelenségvilág mögött ne lássunk örök, platoni jellegű ideákat. Voltaképp ezek (a szamszárák vagy szamszkárák, így, többes számban) létét a buddhizmus több irányzata sem tagadja.

A háromféle üresség

Az első a negatív felfogás, az az üresség, ami hiányállapotot jelöl. A második féle üresség a jelenségvilág felől üres csupán, de az abszolút, jelenségeken túli lét teljességét hordozza. De engedtessék meg, hogy megfogalmazzak egy harmadik, „tartalmazó” ürességet, ahol az üresség mintegy kerete, edénye a benne megnyilvánuló dolgoknak és jelenségeknek, ahogyan a taoizmusban a korsó lényege a belső üressége, amit az fog betölteni, amit beleöntenek. Ilyen módon a világ üres mivolta ad teret mindennek, ami megjelenik benne. A buddhizmus nem ad dogmát, mit is értsünk üresség alatt.

A mai ember számára, anélkül, hogy filozófusok lennénk, ezek jó lehetőségek az önösség meghaladására, annak a vágynak a leküzdésére, hogy önmagunkat valami különlegesnek lássuk, illetve ahhoz, hogy a külvilágnak, az élet anyagi oldalának ne tulajdonítsunk különleges fontosságot.

A tathatá („olyanság”) fogalma, amely azt jelenti, hogy a dolgok nem rendelkeznek semmiféle állandó jelleggel, abban segíthet, hogy ne ragaszkodjunk a merev kategóriákban, sémákban, definíciókban való gondolkodáshoz.

A „csak tudat” iskola felvetése, miszerint mivel minden csak a tudatunkon keresztül tapasztalható, nincs okunk feltételezni, hogy a saját tudatunkon kívül bármi is ténylegesen létezik, ezek után már nem is olyan vad elképzelés, hiszen ilyesmit az európai szubjektív idealisták is gondoltak.

Más elvek megértése keresztény alapokon még könnyebb. Buddha „három teste”, a törvénytest (dharmakája), vágytest (szamboghakája), fizikai test (nirmánakája), ha nem is áll rokonságban a szentháromsággal, de a hármasság világszert e ismert ideáját hordozza. Amikor pedig e hármasság, mint Buddha (azaz a tökéletesség) tudata (gondolata), beszéde és cselekedete jelenik meg, akár a katolikus gyónás szövegéből is ismerős lehet, csak ott ellenkező előjellel, nem az erény, hanem a bűn három arculatát hordozza.

Nehezebb integrálni a buddhizmus hat világát az európai világképbe, ahová a lények születhetnek: a pokol világa, az éhes szellemek, állatok, emberek, félistenek és istenek. A pokol itt nem ellenpárja a keresztény pokolnak, a lények nem csak emberi vagy állati formában születhetnek, mint a hinduknál, és az félistenek, istenek sem azonosak a görög félistenekkel vagy a többi vallás istenségeivel, hiszen ők is a létforgatagban élnek, legfeljebb más-más szinteken. A mai buddhizmus ezeket sokkal inkább hajlamos akár ebben az életben is megélhető tudatállapotoknak tekinteni, hiszen ki ne érezte volna magát pokolian, kínoktól gyötörten, vagy éppen istenien? És ezek éppúgy mulandó állapotok, mint minden más az életünkben, csak a megvilágosodott lények ragyogó boldogsága nem múlik el.

Az üresség után nem nehéz megérteni a „függő keletkezés” tanát. Minden, ami keletkezett, mulandó – mondja Buddha, és a dolgok egymásból keletkeznek és egymásba alakulnak. Van-e akkor valami állandó a mulandóság világában? A tudat, mondja a mahajana és a tibeti buddhizmus, ami nem a korlátolt egyéni tudatot jelenti, hanem az egyetemes tudat térszerű (mező) természetét, amely egyben örömteliség is. Már Buddha is felvázolja a ami holografikus világkép alapját, miszerint egyetlen hajszál csúcsában ott van az egész Mindenség.

Itt kezdenek lassan összeérni a dolgok. Eljuthatunk odáig, hogy a szamszára (létforgatag) és a nirvána nem elkülönült dolgok, hanem a kettő egy és ugyanaz. Az egyikben a hétköznapi, zavart tudatú ember él, a másikban a megvilágosodott.

Ám minden tudat alaptulajdonsága a megvilágosodott buddha-természet. Potenciálisan valamennyien buddhák vagyunk, csak még nem ismertük fel. Csakhogy ez a felismerés nem intellektuális, racionális tudást, hanem szemléletmódot jelent („a tisztának minden tiszta”), illetve ennek közvetlen átélését a meditáció által.

Ugyanez az oka a buddhizmus körüli sokféle félremagyarázásnak is. A racionálisan nem magyarázható, intellektuálisan nem megérthető tanításokat ugyanis csak a közvetlen megtapasztalás igazolja – ehhez pedig nem a filosz, hanem csak az elkötelezett gyakorló juthat el, és nem is gyorsan. A buddhisták nem is hívőnek, hanem gyakorlónak nevezik magukat, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy nem a racionális meggyőzésen – meggyőződésen alapuló hit, hanem a személyes megtapasztalás a fontos.

A negyedik „szekér”

Az eltérő hagyományok, szociális, kulturális, vallási gyökerek, a korszellem, a szubjektív megközelítések (ki mit lát meg a buddhizmusban) egy teljesen új, nyugati buddhizmust hoztak létre a huszadik század folyamán. Ez a folyamat korántsem zárult le, folyamatosan alakul a nyugati civilizáció változásaival párhuzamosan. A régi buddhista tanítók is valószínűleg látták, hogy a tan nyugaton is meg fog jelenni, hiszen próféciák szólnak erről, sőt olyan nézet is van, hogy Maitreya Buddha – a következő világkorszak megvilágosodott tanítója – nyugaton fog majd megszületni.

Vannak tehát az alapok, olyan tanítások, amelyek közösek minden buddhista irányzatnál, és Buddhától máig azonosak, mint például:

• A négy nemes igazság és a nemes nyolcrétű ösvény, amely a zavart tudattól a megvilágosodásig, az újjászületésektől a buddhák világába (Nirvána, tiszta föld) vezet.
• A három „drágaság” tisztelete: a Buddha (a megvilágosodott tudat állapota), a dharma (az ehhez vezető tanítások), és a szangha (a gyakorlók közössége);
• A menedékvétel, amellyel valaki a dharma gyakorlói közé lép;
• Aktív, cselekvő együttérzéssel, szeretettel fordulni valamennyi érző lény felé;
• Betartani a gyakorlóknak adott erkölcsi szabályokat (nem ölni, nem lopni, nem hazudni, nem paráználkodni, kerülni a részegséget és kábulatot) stb.
• Van ugyanakkor néhány markáns különbség a nyugati vallásoktól, mint például:
• A buddhizmus szemléletétől nem áll távol az ún. „össz-buddhizmus” sem, amely nem kötelezi el magát valamelyik iskola mellett, hanem azok szintézisére törekszik.
• nem kötelező semmiféle örökkévaló teremtő, gondviselő istenben hinni;
• nincs szükség közvetítő szerepet betöltő papságra (a lámák nem a nyugati értelemben vett papok);
• nincs kollektív, helyettesítő áldozat vagy megváltás;
• senki sem adhat feloldozást egy magasabb lény nevében a „bűnök” alól;
• nincs örök kárhozat, létezik az újjászületés (a fentebb részletezett módon);
• a buddhizmus nem hiszi magát az egyetlen, igaz, üdvözítő vallásnak;
• ezért hiányzik a nyugati (és közel-keleti) vallások gyakori térítő, kirekesztő intoleranciája;
• helyette az elfogadó, beolvasztó, szintetizáló jelleg dominál.És van néhány sajátos értelmezési – olykor félreértelmezési lehetőség, kérdéses nézet, illetve kétes fejlemény is. Ezek a buddhizmus fiatal követőire lehetnek jellemzők:A tisztességes, és a megvilágosodás alapfeltételeit biztosító élet szabályait többnyire mindenki elfogadja. Vitatott kérdés viszont (akárcsak a tízparancsolat esetében), hogy mit is értsünk paráznaság alatt? Szigorúan monogám, heteroszexuális, életre szóló házasságot? Vagy belefér némi szabadság, változatosság, netán szabadosság is? Gyaníthatóan nem ugyanarról a fogalomról beszélünk, hiszen még a dalai lámák között is volt, akinek szerelmei voltak, szerelmes verseket írt, és a mai buddhisták is megtűrik maguk között akár a homoszexuális párokat is. Sokan hajlanak arra az értelmezésre, hogy a tisztességes szexuális élet a szabály lényege, az, amely mindkét (vagy több?) részről elfogadható, és senkinek sem okoz fájdalmat, szenvedést. A másik vitatható kérdés a tudatmódosító szerek használata. A legtöbb buddhista egyáltalán nem él alkohollal (bár lehet, hogy dohányzik), mások módjával isznak, de tartózkodnak a lerészegedéstől. A lényeg a tiszta tudatosság megtartása. Vannak viszont drogfogyasztók, sőt gyakran épp ők találnak befogadó közegre valamelyik szanghában. (E sorok írója is ismer olyan volt heroinfüggőt, akit kizárólag a buddhista leborulás gyakorlása mentett meg a végzetes szenvedélytől.) Kérdéses lehet a tudattágító (nem eltompító) anyagok használata, amelyek nem beszűkítik, hanem éppenséggel az érzékszervi határokon túlra terjesztik ki a tudatot. Új probléma, hiszen a sámánizmustól eltérően a buddhizmusban nem volt elfogadott a szerek használata, viszont a meditáció által elérhető kitágult tudatállapot viszont elfogadott, sőt értéknek számít.Egyértelmű, hogy a fiatalok életében a divatnak, a divat által diktált minták követésének alapvető jelentősége van. Tagadhatatlan, hogy a buddhizmus ma divat is, annak minden felületességével együtt, egy sajátos, új szubkultúra. Egy „divatos” láma elvonulásain fiatalok százai gyűlnek össze, és érzik jól együtt magukat. Valószínűleg a legtöbbjük nem mély értelmű buddhista iratok olvasásával, értelmezésével tölti a napjait, némelyikük extravagáns megjelenése is sokakban megütközést keltő lehet, ezért más „komolyabb” buddhista körök nem is veszik komolyan őket. Természetes, hogy a tömegesség felszínes is egyben, de megvan mindenkinek a lehetősége az elmélyültebb gyakorlásra, megértésre. És tagadhatatlanul jobb, ha egy fiatal ilyen közösségben tölti a szabadidejét, mintha egy szélsőséges, antihumánus, agresszív közösség, vagy híveit kizsákmányoló szekta kebelezné be őket. A buddhista életelvek pedig vitathatatlanul sokakat befolyásolnak egy humánus, környezettudatos, globalizáció- és kizsákmányolás-ellenes, egészségesebb életmód és szemlélet irányában.A New Age irányzat sok mindent válogatás nélkül összemosó felszínes vonásai is ott vannak ezekben a közösségekben, és jelen van a keleti tanokat követő nyugatiakat jellemző gurukultusz is. A keleti felfogás a tanítóban nem az embert, hanem magát a tant látja, míg nálunk gyakran a tanító személye körül alakul ki egészségtelen bálványozás. Ezzel gyakran együtt jár az a – buddhizmustól teljesen idegen – felsőbbrendűségi érzés, mintha a dharma követője magasabb szinten állna másoknál. Sajnos egyes közösségekben más vallásokat becsmérlő, rasszista, fajgyűlölő hangok is megszólalhatnak, holott ezeket egy buddhista közösségnek a leghatározottabban vissza kellene utasítania, mint a buddhizmus szellemiségével szöges ellentétben álló elfajulásokat..Mindezeket a visszásságokat – véleményünk szerint – célszerű egy átmeneti állapotnak tekinteni a felszínes divatkövetéstől egy mélyebben átélt, teljes életet átfogó, napi cselekedeteket, erkölcsiséget, gondolkodást befolyásoló, és ténylegesen a megvilágosodás felé vezető úton. Buddha – legalábbis a tanítása és szellemisége – vitathatatlanul megérkezett, itt van, gyökeret vert a huszadik-huszonegyedik századi nyugati világban, a Vízöntő korában.

Az energetikai gyógyászat új, és megújuló útjai

„Voltaképpen nem tudjuk, mi az az energia.”- írja Richard Feynmann Nobel-díjas atomfizikus „Mai fizika” című könyvsorozatának egyik kötetében. Márpedig, ha a tudomány egyik „nagyágyúja” nem restelli ezt bevallani, akkor az alternatív gyógyítóknak sem kell szégyenkezniük, ha nem tudnak a gyógyító energiák mibenlétéről (és egyáltalán létezéséről) a természettudósok számára is meggyőző módon nyilatkozni. Pedig most, a Vízöntő-kor kezdetén, úgy látszik, felértékelődnek a nem anyagelvű gyógyítás módszerei.

Minden energia

Függetlenül attól, hogy az alternatív gyógyászatban mostanában boldog-boldogtalan hivatkozik Einsteinre, illetve a kvantumfizikára – olyanok is, akiknek jószerrel fogalmuk sincs, hogy eszik-e vagy isszák – tudni illik, hogy amit anyagnak (fizikai nyelven tömegnek) nevezünk, az nem más, mint az energiák egyik állapota. Illetve, hogy a huszadik század végi kutatások szerint az anyagi(nak vélt) részecskék legmélyén nem anyag, hanem rezgés, energia van (húr-elmélet). Az anyag-energia kettősségéhez harmadiknak egy még nehezebben definiálható fogalom csatlakozik, az információ, amelyet valamilyen módon az energiai hordoz és közvetít. Ezek alkotják az energetikai-informatikai gyógyítás „Szentháromságát”.

Kezdetben valának a törzsi varázslók, sámánok, táltosok, vallásalapítók, szentek és eretnekek, akik eszközök nélkül, közvetlen kézrátétellel, illetve nagyobb távolságról is képesek voltak másokat meggyógyítani. Többnyire nem tudjuk, minek nevezték a módszerüket, de az bizonyos, hogy nem beszéltek energiáról. Ez csak a jelen kifejezése, valójában jobb híján, hiszen a fizika energia-fogalma valóban nem a legtökéletesebb e célra. A keleti csí (qi), kí, prána stb. fogalmak sokkal pontosabban fedik a lényeget. Aztán jöttek a különböző nevesített módszerek: ma az érdeklődő legalább húszféle közül választhat, ha tanulni vagy gyógyulni akar, holott ezek gyakran csak a nevükben különböznek egymástól. Lehántva a misztikus külsőségeket és túllépve az elnevezések különbözőségén, a lényeg nem túl bonyolult: adhat valaki energiát a saját, születéssel magával hozott vagy különböző módszerekkel begyűjtött, felerősített energiakészletéből, illetve közvetíthet, csatornázhat a mindenség egyetemes energiakészletéből. Egyes kutatások szerint (László Ervin) az üres tér, a kvantumvákuum energiasűrűsége 10⁹³ g/cm³ – elképesztő mennyiség! Joggal lehet a Mindenható vagy az egyetemes szeretet energiájának is nevezni. A képességet lehet a születéssel magunkkal hozni, megtanulni vagy beavatások által megkapni. Ahhoz, hogy ez hatékony legyen, szükséges egy együttérző, szeretetteljes megközelítés, ráhangolódás, kapcsolatteremtés önmagunk és kliens belső lényével (belső mester, magasabb Én), energetikai mártixával, az Egyetemes Létezéssel, esetleg segítő szellemi lényekkel. (Lehet „kapcsolatteremtő”-nek – az eredeti kifejezéssel „reconnecting”-nek, visszakapcsolódónak – nevezni egy módszert, de a kapcsolatteremtés nélkül egyik sem működik igazán. ) És persze illik tudni az adott módszer „játékszabályait”.

A laikust igencsak zavarba hozza, hogy manapság évente jelentkeznek újabbnál újabb energetikai gyógymódok, tanfolyamok. Természetesen mindegyik a legjobb és a legújabb. Sokszor azzal kívánnak híveket szerezni, hitelesebbé válni, hogy tudományos(kodó) nevet választanak, és tudományos elvekre hivatkoznak. Divatos például a „kvantum”, a „mátrix”, az „univerzális” kifejezés. Sajnos sokszor a fellengzős magyarázatok és az alkalmasint százezres tanfolyami árak mögött a legszimplább, önmagunktól is megtanulható bioenergetikai módszer áll. De ne csodálkozzunk: korunk embere egyre nyitottabb minden újra, szellemi kalandra, és mivel ezek a módszerek jobbára Amerikából jönnek, nem hiányzik belőlük a fogyasztói társadalom piaci szemlélete és reklámstratégiákban való jártassága sem. Természetesen működő módszerekről van szó, csak nem könnyű a reklámszlogenek mögötti lényeget megtalálni.

Szín, fény, hang

Ez az újra való nyitottság hozza magával, hogy olyan, ősi módszerekre csodálkozunk rá, amelyeket évezredek óta ismer az emberiség, ám a nyugati kultúra a materializmus szellemében mellőzte őket. Ilyen például a fénnyel, színekkel, hangokkal való gyógyítás. A különbség annyi, hogy valaha csak a napfényt és a természetes spektrum színeit tudták használni, ma pedig ezeken kívül a legkülönbözőbb fényforrások látható, ibolyán túli és infravörös tartományait használjuk, folyamatos vagy impulzus-üzemben, simán vagy polarizált formában. Szelíd, de hatékony módszerek.

A hangok lehetnek emberi, vagy zenei hangok, hatni tudnak a csakrákra, a pszichére és különböző tudatállapotok kiváltására lehetnek alkalmasak. A számítástechnika különleges effekteket és hatásokat tud előállítani. Ilyen például az agyféltekék szinkronizálását segítő hemi-sync technika. Persze Bach vagy Mozart zenéje még a high-tech korában is jót tesz a lelkünknek, és a sámándob hangjára ma is lehet révülni, „utazni”.

Mindentudó (?) kristályok

Szintén reneszánszát éli a kristályok használata. Egyszerű marokkőként, magunkon hordva, vagy a legkülönbözőbb energiasugárzó készülékekbe beépítve egyre több helyen találkozunk velük. Kiemelt szerepet játszanak közöttük a hegyikristályok. Képesek intelligens módon működni, információt tárolni és programozhatók adott személy vagy adott probléma gyógyítására. Az ezotéria élőlényeknek, az élet ásványi szintű megnyilvánulásainak tartja őket.

A mágnesség csodái

Úgy tudjuk, már az ókorban is használtak természetes mágnesvasércet gyógyításra, eredményesen.

Az állandó mágnesek is meglehetősen sokféle módon használhatók, az akupunktúrás pontokra felragasztva, fájdalmas testrészek helyi kezelésére vagy akár az egész test polaritásának behangolására. Sajnos, a piac törvényeinek engedve egyes cégek a bekerülés összegének többszáz-szorosát kérik egy-egy egyszerű mágneses készülékért.

Az elektromágnesség lehetőségei még nagyobbak. Számos kiváló készülék dolgozik pulzáló mágnestérrel, hol egy matracba építik, hol a kliens testét veszi körül egy nagy tekercs, az impulzusokat pedig számítógép állítja elő. Különlegesség a „Papimi” nevű készülék, ahol egyetlen, de rendkívüli energiájú, többszáz amperes energiahullámot kap a beteg.

Szegről-végre ide tartoznak a biorezonanciás készülékek is, amelyek szervről szervre, működésről működésre felmérik a test, sőt a psziché működését, és korrigálni is tudják az eltéréseket. Az alapelv, hogy valamennyi működésünk bizonyos frekvencián történik, és ha ezek elállítódnak, mód van a helyreállításukra. Joggal gondolhatjuk, hogy a biorezonancia a Vízöntő-kor gyógymódja, ami előtt óriási jövő áll.

Szimbólumok

A szimbólumok a legegyszerűbb, legolcsóbb gyógyító „eszközök” Még csak kőbe, fémbe sem kell vésni őket, elegendő lerajzolni egy papírra, vagy akár csak rájuk koncentrálni. Működésükről vajmi keveset tudunk. Egyes elképzelések szerint antennaként veszik az Univerzum rezgései közül a nekik megfelelőket, majd közvetítik a környezetükbe. Számos módszer használ bizonyos szimbólumokat, és a számuk is szinte végtelen.

Masaru Emoto japán kutató volt az, aki kimutatta (A víz üzenetei), hogy ilyen szimbólumok (akár a hangok, szavak, gondolatok) képesek az anyag finomszerkezetében változást létrehozni. Ezek a változások létrejöhetnek közvetlenül az ember szervezetében, vagy átíródhatnak oda pl. a víz közvetítésével.

(A mellékelt ábra jelen cikk írójának kísérlete: a két cserépbe fűmagot vetett. A jobboldali cserép alá az ún. „thesseract” szimbólumot helyezte. A különbség magáért beszél)

 Az orgon-energia és társai

Kalandozásunkat az energiaközvetítő eszközök területén folytatjuk. Az első ilyen készüléket Franz Anton Mesmer, a hipnózis úttörője készítette a XVIII. században. Egy hatalmas, hengeres tartály volt, amelyből vasrudak álltak ki (ábra). A páciensek, miután fogták egy darabig a rudakat, felfrissülésről, fájdalmaik enyhüléséről számoltak be. Az orgon kifejezés Wilhelm Reich pszichológus-bioenergetikus nevéhez fűződik, aki a szerző által is megépített orgon-akkumulátort feltalálta. A szekrényke belsejében kellemes, ellazító energiákat lehet érezni, amelyek feltöltik az embert és segítik a gyógyulási folyamatokat (ábra). Egy kisebb készülék víz vagy élelmiszer feltöltésre is alkalmas, és tovább marad benne friss az élelem. A készülékek titka a fémes és szerves anyagok megfelelő rétegzettségében rejlik.

Az orgonit nem más, mint műgyantába öntött fémdarabok és kristályok együttese. Begyűjti és semlegesíti a környezet diszharmonikus energiáit és pozitív energiát sugároz. Használható otthon a lakásban, például elektromos készülékek, monitorok közelében, de akár egy egész házat is le lehet védeni a ház körül elhelyezett orgonitokkal. Segítik a növények fejlődőst is. A nagyobb méretű, szabadban elhelyezett ún. cloud buster készülékek semlegesítik a környezet káros energiáit is.

Viktor Grebennikov orosz biológus (1927-2001) egy másfajta energiaminőséget fedezett fel. Rájött, hogy a rács-szerű struktúrák egy életet segítő energiát, ún. üregsugárzást bocsátanak ki. Eredményeit mindmáig nem sokan vették komolyan. Ibrahim Karim egyiptomi építész (és mások) a geometriai formák környezeti hatásaival foglalkoznak. És persze ne feledkezzünk meg a titokzatos piramis-energiáról sem, amely bizonyára nem áll távol az előzőektől, és amellyel szintén sokan kísérleteznek.

Kevesen tudják, hogy a zseniális feltaláló, Nikola Tesla is foglalkozott az emberi életerő fokozásának lehetőségeivel. 1898-ban tanulmányt írt például az általa feltalált nagyfrekvenciás oszcillátor elektroterápiás alkalmazásáról. Mivel kísérleteit hivatalos módon nem folytatták, mindmáig nem tudjuk, találmányait (pl. a Tesla-transzformátort) lehet-e ilyen célra használni. Követői közül Georges Lakhovsky oszcillátora az „ultra rádióhullámokkal” a rák gyógyítását volt hivatott segíteni. 1925-ben jelentkezett Royal Raymond Rife egy tanulmánnyal, amelyben rákos betegek ún. nagyfrekvenciás kisülési csövekkel végzett eredményes kezeléséről számolt be. Ezt az irányt követte a ’60-as, ’70-es években a francia Antoine Priore, majd a közelmúltban elhunyt Dr. Hulda Clark is. Az ő nevéhez fűződik a kórokozók elpusztítására szolgáló úgynevezett Zapper készülék megalkotása is, amelyet bármely, elektrotechnikában jártas amatőr néhány ezer forintból elő tud állítani, és amelynek pontos leírását a feltaláló épp azért tette közzé, hogy a világ legszegényebb országaiba is eljuthasson, ahol emberek milliói nem jutnak megfelelő orvosi ellátáshoz. Voltaképpen ők a biorezonancia elődei is. Valamennyien zseniális kutatók, feltalálók, akikről az orvostudomány mindmáig nem, vagy alig vett tudomást.

Ugyanez mondható el a skalárhullámokkal kapcsolatos kísérletekről is. Ezek speciális tekercsekkel előállítható sajátságos elektromágnesen hullámok, de egyelőre vajmi keveset lehet tudni az emberi testre gyakorolt hatásukról. A legújabb feltételezések szerint ezeket a hullámokat az emberi agy is képes előállítani, és ezzel magyarázhatók a telepatikus jelenségek, illetve az energiákkal távolról végzett kezelések is.

Mindezen energiák felhasználása előtt beláthatatlan jövő áll, a gyógyítástól a nullponti energia háztartási és ipari alkalmazásáig, a levitációtól a térugrásig. De ez már a jövő kalandja lesz.

A statisztikák szerint világszerte ugrásszerűen emelkedik azok száma, akik nem tudják a testüket elfogadni. Nem csak azokról van szó, akik a konditermekben és szoláriumokban szeretnének tökéletesebbek lenni, hanem azokról is, akik a belső értékekre, harmóniára, spiritualitásra törekszenek. Ez pedig komoly hiba, ha békétlenek vagyunk azzal az „öltözettel”, a testünkkel, amelyet a lelkünk visel egész életünkön át.

Régebben főleg a nőkre volt ez jellemző, de mára a férfiak is felzárkóztak melléjük. Sokkal többről van itt szó, mint a löttyedt fenékről vagy sörhasról, amelyeken megfelelő táplálkozással, fogyókúrával, mozgással nem túl nehéz segíteni. Önelfogadásunk nagyon alapvető hiányosságait jelzi. Az el nem fogadás – sőt gyakran kifejezett utálat, gyűlölet – vonatkozhat az egész testre vagy csak valamelyik testrészre. A lényeg ugyanaz. Egyre több ember nem mer meztelenül a tükörbe nézni.

A fogyasztói társadalom ideálja a megvásárolható (külső) tökéletesség: szépség és fiatalság. Feszes, ránctalan, napbarnított bőr és fotómodell-alak. És persze nem önmagáért, hanem azért, hogy az ezt kínáló termékek és szolgáltatások piacra leljenek. Mellékhatásként pedig egy jól kifejlett társadalmi ízlésficamot és lelkibeteg emberek millióit kapjuk. És hazugságokat, betarthatatlan ígéreteket a reklámokban. Ahhoz nem kell sok ész, hogy valaki felismerje, csupán tudományoskodó blöff, hogy egy arckrémtől a ráncok 87,5 százaléka el fog tűnni. Sokkal veszélyesebbek azok a reklámok, amelyek az árut összekapcsolják a fiatalság, boldogság, szabadság, sikeresség képeivel – tudatosan épp azokkal, amelyekre vágyunk, miközben egyre kevesebbeknek van részük benne. Pszichológiai bűncselekmény, de jól jövedelmez.

Az ilyen reklámok fő célcsoportját a gyenge énképű, frusztrált, önbizalomhiányos, sikertelen, mások véleményétől túlságosan függő emberek alkotják. És persze a koruknál fogva könnyen befolyásolható fiatalok. És ők azok, akik bele is betegszenek abba, ha nem lehetnek olyanok, mint a média és a divat sugallta ideálok.

Az úgynevezett testkép zavarok tipikusan huszadik századi „találmányok”. Ez a betegség azt jelenti, hogy valaki nem olyannak látja a testét, mint amilyen az a valóságban, hanem csúnyának, torznak, elfogadhatatlannak, és mindent elkövet, hogy azt megváltoztassa. Szélsőséges esetben bele is halhat a változtatásba (például a magukat halálra éheztető anorexiások), vagy abba, ha nem tud olyanná válni, mint szeretne.

A testzsír, a kövérség a legnagyobb ellenség. Az anorexia főképp fiatal lányokra lehet jellemző. A betegség nem maga a fogyókúrázás (amely persze önmagában is egészséget veszélyeztethető lehet), hanem az, hogy az illető még csontsoványan is kövérnek érzi, sőt a tükörben is annak látja magát. Férfiakra inkább az izomdiszmorfia a jellemző. Az ilyen ember egész életét a konditeremben töltheti, mégis cingárnak, csenevésznek látja magát. A konditerem-függőség nőknél is előfordul, ám náluk gyanítható, hogy a férfias izmokra vágyás mögött saját nőiességük elutasítása is ott van – ami szintén pszichés probléma, olykor ezéleti, olykor előző életekre visszavezethető okokkal.

Hasonló testképzavar, amikor valaki valamelyik testrészét, vagy az évek múlásával bekövetkező testi változásokat tartja elfogadhatatlannak. Ezek pedig a plasztikai sebészet érdekeit szolgálják. Ma már nincs olyan testrész a fejtől a lábig, amit ne lehetne átalakítani. Haj(beültetés), fül, homlok, szem, arcbőr, száj, állkapocs, fogak, nyak, karok, mell, derék, has, nemi szervek, csípő, comb, lábszár, lábujjak, megváltoztatható bőrszín – és valószínűleg a lista még korántsem teljes. Bárhová lehet beültetni, kivenni, feszesíteni, ha a kedves megrendelő úgy kívánja. Olykor a dolog rosszul sül el, a keblek még csúnyábbak lesznek, a zsírleszívott has dimbes-dombos, egyenetlen, a meghosszabbított pénisz merevedésre képtelen lehet, a megkurtított kisajkak az örömérzetet csökkenthetik, de ezekről a reklámok hallgatnak. A már tinédzser lányok között (!) is terjedő botox-kezelés hosszú távú hatásait sem ismeri senki. Bár a szakemberek ezt vadul fogják cáfolni, mi van, ha az arcba injekciózott idegméreg lassan felszivárog az agyba, és ott is bénítja, pusztítja az idegsejteket? Lassú, de biztos elhülyülés két-három évtized múlva? Miközben a mérget beadó orvos a Bahamákon sütteti magát, hogy ő is trendi legyen…

A plasztikai sebészet „remekműve” az az ifjú ukrán hölgy, aki hihetetlen összegek és megszámlálhatatlan műtét árán élő Barbie-babává változtatta a testét. Valószínűleg a róla írható pszichiátriai esettanulmány is vaskos dossziét töltene meg. Mindenki ismeri Michael Jackson történetét is, aki helyes fekete kisfiús arcából fehér női ábrázatot faragtatott, ám szomorú élettörténete mutatja, hogy ettől semmivel sem lett boldogabb.

A hazánkban nem túl gyakori nem-átalakító műtétek (illetve a transz-szexuálisok, transzvesztiták ellenkező nem ruháiba való öltözése már nem csak a test, hanem a nemi identitás, nemi szerep visszautasítását jelentik. Bizonyára vannak indokolt esetek, ha a kliens a teste ellenére pszichésen tényleg a másik nemhez tartozik, de véleményünk szerint a műtőasztalt minden esetben pszichoterápiának kellene megelőznie.

Bár közvélemény a tetoválást és a testékszereket csupán divatjelenségeknek tartja, de amennyiben azok nem egy adott közösséghez való tartozást jeleznek, mint a törzsi társadalmak idején, úgy ezek is azt jelezhetik, hogy az illetők nincsenek jóban a testük „natúr” megjelenésével, és valamivel feltűnőbbé, szebbé szeretnék tenni azt. Az persze más kérdés, hogy a külső szemlélő szemében is szebbek lettek-e? A tetováló, piercing-elő elsősorban magának szeretne tetszeni.

Látszólag a testtel való gondos foglalkozás vagy az egészséges táplálkozás nem lehet kóros, gondolnánk, de itt is vannak kivételek. A szakemberek mindössze néhány éve írtak le két új kórképet, a metroszexualitást és az orthorexiát. Az első főleg jómódú, nagyvárosi fiatal férfiakra jellemző. Melegeknek nézik őket, de nem azok. „Mindössze” a nőket is megszégyenítő gondossággal öltözködnek, járnak „sztájliszthoz”, fodrászhoz, kozmetikushoz, sminkelik magukat, méregdrága parfümöket használnak, kifestik a körmüket, szemüket. Az okokról itt is el lehet gondolkodni.

Az orthorexia az egészséges táplálkozás túlhajtása. Ezek az emberek életük nagy részét a táplálék beszerzésével és összeállításával töltik. Kínosan ügyelnek arra, hogy minden elég „bio” legyen, figyelik a kalória- és vitamintáblázatokat, idegenben semmit sem mernek megenni, és betegesen félnek attól, hogy valami egészségtelen(nek vélt) ételt fogyasszanak el. Bár a hazai életreform mozgalom felfutása idején ezt a kórképet még nem ismertük, (és a legnagyobb „apostolai” sem nagyon élnek már), gyanítható, hogy közöttük, és odaadó híveik között nem volt ritka ez az állapot.

Természetesen nem könnyű eljutni odáig, hogy a médiából áradó mű-emberek között megtanuljuk olyannak elfogadni a testünket, amilyen. Alacsonynak vagy magasnak, soványnak vagy teltebbnek, sőt tudomásul venni, hogy hatvan évesen nem lehetünk olyanok, mint harminc évvel ezelőtt. Még a fogyókúra, sokak öngyötrő kényszere is csak akkor lehet eredményes, ha előtte (!) el tudtuk fogadni azt, amilyenek vagyunk. Változtatni ugyanis csak így lehet – mert ugyan ki fordítana arra időt, amit gyűlöl, még ha a saját teste is az?

Nem baj, nem bűn, ha egyedül erre valaki képes. Vannak szakemberek és vannak módszerek, amelyek segítenek. A terapeuta azt kérheti, keresse, találja meg a testének azt a porcikáját, amelyet képes elfogadni, szeretni, majd ezt a megtalált érzést terjessze ki az addig el nem fogadott részeire is. Tapasztalja meg, milyen boldogító érzés, ha már nem kell haragudnia magára. A mostanában egyre ismertebb EFT (Emotional Freedom Technics – az Érzelmi Szabadság Módszere) egy „bűvös” mondattal, önszuggesztiós megerősítéssel kezdődik: „Azzal együtt, hogy (ilyen vagy olyan) vagyok, tökéletesen elfogadom, és mélyen szeretem magam.” A zárójeles rész helyett a megoldandó probléma szerepel. Ha ez testi állapot, úgy a testünk elfogadása a kiindulópont, ahonnan a változás elindul, ha lelki vagy viselkedésbeli problémát jelölünk meg, úgy a negativitásaink, árnyékszemélyiségünk integrálása a cél, azaz külső vagy belső önelfogadásunk.

A pszichoszomatika és szomato-pszichológia tudománya még tovább lép: megtanít a testünk üzeneteit megérteni. Semmi sem véletlenül olyan, amilyen. A testrészeinkben elfojtott érzelmek manifesztálódhatnak, blokkolhatják, deformálhatják azokat, fájdalmat, betegségeket okozhatnak. Testrészeink „megszólaltathatók”, kifejezhetik, illetve feloldhatják elfojtott érzelmeinket, blokkjainkat. A pszichoszomatikus személet nagyjai, Louise L. Hay. Kurt Tepperwein, Rüdiger Dahlke, Thorwald Dethlefsen és társaik megtaníthatnak arra, hogy megértsük a test beszédét, a tünetek üzenetét. Természetesen erre is csak akkor vagyunk képesek, ha az elfogadáson már túl vagyunk. (Csak megjegyezzük, hogy az előző jeles szerzők leírásait nem szabad mereven, szó szerint értelmeznünk. Eligazítanak, merrefelé érdemes kereskednünk, de az okokat nem a könyvből kiolvasva, hanem személyre szólóan, magunkban kell felismerünk.)

És mivel az anyagi világban tárgyak és testek között élünk, hozzájuk is úgy kerülhetünk közelebb, ha a saját testünkkel, anyagi mivoltunkkal jóbarátként tudunk bánni.

Panta rhei – azaz minden változik (szó szerint fordítva: „minden folyik”) – állapította meg Hérakleitosz kétezer-ötszáz évvel ezelőtt. Holott akkoriban egy évszázad alatt sem változott annyit a világ, mint ma akár évente is.

„Az életben egy dolog az állandó: a változás” – szokták mondogatni, és mint minden közhely, ez is teljesen igaz. Arra viszont senki sem adott még egyetemesen használható receptet, hogyan dolgozzuk fel, hogyan kövessük a változásokat.

Minden élőlény létezésének alapvető feltétele a külső-belső világ bizonyos állandósága, a homeösztázis fenntartása. Sőt maga a Föld, Gaia is a az állandóság fenntartásra törekszik. Rendkívül bonyolult mechanizmusok biztosítják például a légköri gázok állandó arányát. Ha tíz százalékkal csökkenne például az oxigén koncentrációja, valamennyien megfulladnánk, ha ugyanennyivel nőne, nem lehetne a tüzeket eloltani, minden elégne. A szén-dioxid biztosítja az üvegház-hatást, a hőmérséklet bizonyos határok között tartását, az ózonréteg pedig az élővilágra káros ultraviola sugárzást tartja vissza. Sajnos, az emberi civilizáció „áldásos” tevékenysége eredményeként ez az állandóság egyre nehezebben tartható fent. Minimális környezeti változások elegendők növény- és állatfajok kipusztuláshoz, az általuk fenntartott tápláléklánc felbomlásához, és még sok, gyakran előre kiszámíthatatlan természeti változáshoz.

Mi emberek, mint biológiai lények is érdekeltek vagyunk az állandóságban: megbetegszünk, ha néhány százalékkal kevesebb lesz a víz a szervezetünkben (egyes kutatások szerint a legtöbb betegség oka a dehidratáció, kiszáradás), testhőmérsékletünk öt-hat fokos tartós emelkedésbe pedig belehalhatunk – és még sorolhatnánk. Szervezetünk, mint minden élőlényé, gondoskodni tud bizonyos határok között az állandóságról, tudatunk pedig segít a szélsőségek kiküszöbölésében, például hidegben felöltözünk, tüzet gyújtunk. De elmondhatjuk, hogy amíg biológiai lényünk állandóságra, pszichénk a változások követésre is be van programozva. Sajnos korántsem ugyanolyan mértékben, és amikor a változások egyre gyorsulni látszanak, nem mindenki tudja követni őket.

A görög bölcselő számíthatott arra, hogy öregségében is ugyanúgy fog élni, mint a szülei, nagyszülei, ugyanúgy gyalog, lóháton vagy lovaskocsin fog utazni, a leveleit futárral küldheti el a címzettekhez, ugyanazokat az ételeket eszi, ugyanolyan kedvteléseknek hódol, ugyanúgy fog öltözködni – mégis felfedezte a változást. Mit mondana vajon ma? Az apja lehet, hogy még szekérrel járt, miközben az ő jelenlegi autója már nem is hasonlít az elsőre, iskolás korában mártós tollal írt, ma már számítógépen, és repülőn utazhat, ha sürgős az útja. Ha a nagyapja betévedne egy élelmiszerboltba, el sem tudna igazodni a húszféle vaj, színes cimkék és konzervdobozok között, nem is beszélve a divatról. Ami pár éve elfogadott, sőt „trendi” volt, az mára-holnapra legalábbis mosolyt fakasztó lesz. Mára egy negyven éves filmet a legtöbben nézhetetlenül unalmasnak, egy Jókai- vagy Thomas Mann- regényt olvashatatlanul terjengősnek éreznek.

Az asztrológia válasza szerint mindezt a Vízöntő-kor hozza magával. A világban egyre gyorsabban követik egymást a vátozások, és ezt kénytelenek vagyunk követni, ha tetszik, ha nem Ez ott van a társadalmi változásokban, emberi kapcsolatainkban, munkakörülményeinkben is – és egy sajátos teljesítmény- és változási- változtatási kényszert hoz magával. Egy ma munkába álló fiataltól sokkal, olykor teljesíthetetlenül többet követelnek főnökei, mint amikor ők maguk munkába álltak. „Ilyen az élet”- mondják, hajtani kell, teljesíteni, egyre jobban és egyre többet, mert a konkurencia is ezt teszi. Ez pedig már a fogyasztói társadalom kíméletlen parancsa. Magánemberként is meg kell mutatni, jobbak vagyunk másnál, sőt mindenkinél, munkában, sportban, szexben – ez tűnik a legfőbb követelménynek. Közben pedig a meghittségre, érzelmekre, tartalmas kapcsolatokra alig marad idő. Csakhogy nem lehet mindenki az első. A frusztráció, stressz, majd a kiégés, depresszió az elől hajtókat ugyanúgy eléri, mint a lemaradókat. Pszichénk tolerálja a változásokat, de nem az állandó tejesítménykényszerre van kódolva.

Mit tehetünk hát, hogy a változások szelei ne sodorjanak el? A régi hajós-bölcsesség azt mondja, aki nem tudja, merre akar menni, annak egyik szél sem jó. Aki tudja, az pedig szélbe fordítja a vitorlákat. Mostanában pedig igencsak a változás szelei fújnak. Vannak emberek, akinek nemcsak hogy nem jelentenek gondot a gyors változások, maguk is gyorsan döntenek, változtatni képesek bármin. Másoknak ez bizony nem könnyű. A Levegő-elemhez tartozó zodiákusjegyek (Ikrek, Mérleg, Vízöntő) szülötteinek, vagy akiknél az Aszcendens, illetve több bolygó tartózkodik ezekben a jegyekben; de főleg a Vízönő és Ikrek-karakterű embereknek nem jelent problémát a változás-változatás. Ők, ha más-más mértékben és módon is, de többnyire mindig, és minden újra nyitottak lesznek. A Vízöntő kora tagadhatatlanul nekik kedvez.

A legnehezebb a változások követése az állandóságra, stabilitásra programozott Föld-elemnél (Bika, Szűz, Bak). Az előző csoportba tartozók keresik, az utóbbiak kerülik a kihívásokat. Sokuknak az „inkább a régi rossz, mint az ismeretlen új” lehetne a jelmondatuk. Nekik bizony tudatosan „gyúrniuk” kell a lazaságra, elengedésre is. Nehéz lesz, de nem lehetetlen. Sőt, az ő számukra jelenti a legnagyobb fejlődést, ha képesek úszni az árral, úgy fogadni – sőt élvezni – a dolgokat, ahogy vannak, változásukban.

Sajnos nem könnyű olyan tanácsokat adni, amelyek mindenkinél beválnak. A nagyon „levegős” embereknek – a hajós hasonlatnál maradva – azt kell gyakorolniuk, hogy horgonyt tudjanak vetni, különben soha, sehová sem fognak megérkezni, otthon érezni magukat. Számukra „kötelezőek” az úgynevezett „leföldelő” (angolul grounding) gyakorlatok, amelyeknél a gyökér-csakrát és/vagy a Hara-erőközpontot, a test súlypontját kell tudatosítani, és a Földanyával összekapcsolni. (Számos helyen megtalálhatják a leírásokat, illetve ahol ezt megtanulhatják). De a táplálkozásban, például az ayurvéda receptjeivel is sokat segíthetnek magukon. Sajátságos módon őket erre, minél „levegősebbek”, annál nehezebben tudjuk rávenni.

A másik véglethez tartozóknak ellenkezőleg, a horgonyt kell felhúzniuk, hogy életük hajója el tudjon indulni a feltámadó széllel. Ha Kolumbusz és társai nem bontanak vitorlát, talán máig sem lenne felfedezve Amerika (amiből azért a Coca-cola és a hamburger hiányát elég jól el tudnánk viselni). Az ő életmódjukban a levegő (könnyedség) és tűz-elem (dinamizmus) energiáit kel erősíteni.

Sokat segít a gyermeki én, belső gyermek tudatosítása, erősítése. Személyiségünknek ez a része most is jelen van, még ha a tudattalanba száműztük is. Ez az a részünk, amely nyitott a világra, kész megismerni, kipróbálni mindazt, ami körülvesz bennünket. Még nincsenek előítéletei, merev elképzelései, nem gondolkodik kategóriákban és mindenre egyformán kíváncsi. Legfőképpen pedig képes mindent játékként felfogni.

„Keep it easy” – vedd könnyedén! – szokták tanácsolni, jobbára azok, akiknek ez nem okoz gondot. A túságosan föld-jegyűeknek sajnos ez ugyanúgy nem megy parancsra, mint ahogy a szintén sokat emlegetett „elengedés” sem. Viszont sokat segíthet minden relaxációs módszer, a tradicionális meditációk közül a vipasszana vagy a zen meditáció, ahol a puszta jelenlét a cél – de akár az ugyancsak a zen buddhizmusból származó koanokon, ezeken a látszólag teljesen értelmetlen rövid szövegeken való elmélkedés is.

Jó a „Mi ez?” gyakorlat is, ahol az ember ránéz egy telkesen hétköznapi tárgyra, mondjuk egy asztalra, és nem azzal kezdi, hogy ez egy asztal, hanem megpróbál úgy tekinteni rá, mint egy csecsemő vagy egy marslakó, aki nem tudja, mi az, mi a neve és mire szolgál. Az ilyen, friss, és korlátoktól mentes szemlélettel az élet változásaira is úgy tudunk tekinteni, mint izgalmas, felfedezésre váró új lehetőségekre, akár a hajósok egy új kontinensen.

Egy másik lehetőség a sok közül az NLP (neurolingvisztikus programozás) átkeretezési gyakorlata. Ilyenkor, ahelyett, hogy eleve kijelentenénk valamiről, hogy az rossz, megnézzük, mikor, mire, milyen kontextusban lehetne mégis jó. Ugyanis minden élethelyzet, minden emberi megnyilvánulás jó lehet valamilyen más összefüggésbe helyezve. Egy egyszerű példánál maradva, sok ember úgy éli meg a munkahelye elvesztését, egy párkapcsolat végét vagy a nyugdíjazást, hogy az rossz. Viszont lehetőséget kap valami újra, ahol a kreativitását kibontakozathatja, esetleg több pénzt keres (sok mai gazdag ember úgy kezdte, hogy húsz éve kirúgták a munkahelyéről), lehetősége nyílik egy új, jobb kapcsolatra, több időt szánhat a hobbijára, unokájára – és így tovább. A jelenkor válságai – amelyekről sokan és sokszor megírtuk már, hogy a vál-ság szótöve azonos a vál-tozás, vál-toztatás szóéval, ami mindent elmond – sokakat helyzetbe tudnak hozni. Amire már sem lehet rámondani, hogy az eleve rossz lenne. Legfeljebb nem könnyű.

Az asztrológia szerint a Plútó bolygó 2008 novemberében lépett be a Bak jegyébe, és 2024-ig ott is marad. Ez az egész Föld számára izgalmas, bár szintén nem könnyű helyzetet teremt. A Bak a maradandóság, a régihez ragaszkodás, a megmerevedett rendszerek jelölője, a Plútó pedig a mindent átalakítani képes transzformáció ereje. Benne van az összeomlás és a megújulás is. Ez a helyzet azt üzeni, hogy amit mindenáron meg akarunk tartani (ez a Bak), azt el kell veszítenünk. Csak akkor nyerünk, ha képesek vagyunk az elengedésre. Világ-szinten ez a megmerevedett társadalmi-gazdasági struktúrák átalakításának szükségességét is jelenti. Ha a ragaszkodás, megtartás helyett hagyjuk, hogy az isteni akarat, dharma, tao, egyetemes szeretet vezéreljen (azaz történjenek a dolgok a maguk rendje szerint, és ezt kívánjuk elősegíteni), a Plútó a legnagyobb lelki-szellemi transzformációt hozza, ellenkező esetben pedig a felfordulást, káoszt és háborút. Van bő tíz esztendőnk rá, hogy ne így legyen.

Valamennyien ismerjük a gondolat teremtő erejét. Vajon mi lenne, ha az előttünk álló esztendőt (és az utána következő többit) úgy fognánk fel, mint egy izgalmas kalandot, utazást, ismeretlen tájak felé, a Föld nevű űrhajón?

„Legyetek tökéletesek, ahogy a mennyei atyátok tökéletes!” „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket!” „ Aki az egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is!” – Ilyen, és ehhez hasonló tanításaival bizony nem könnyíti meg Jézus a keresztény ember boldogulását. Hogy miért teszi ilyen magasra a mércét, csak találgathatunk: talán mert túlságosan is ismeri az emberi természetet, és tudja, ha keveset követel, lesznek, akik még kevesebbet fognak megtenni? De mi lesz a perfekcionistákkal, akik tényleg meg akarnak felelni a tökéletesség követelményeinek?

Emberi ésszel Isten valódi természete felfoghatatlan, nem tudhatjuk, ő milyen, sőt ha tudnánk, sem tudnánk utánozni, hiszen ahhoz nekünk is istennek kellene lennünk. Az ellenség szeretetét sem sikerült még megvalósítani, hiszen akkor nem létezne a földön háború, azt pedig, ha valaki hagyja, hogy üssék, baleknek nézik, és még inkább bántani fogják. Ugyanígy nem válna be ma a kő helyett kenyérrel való visszadobás sem, ami – sokak elképzelésével ellentétben – nem szerepel a Bibliában, noha ugyanezt a szellemiséget képviseli. Úgy tűnik, ma nem ezt a világot éljük.

Jézus a keresztény világ hite szerint valóban a tökéletességet képviseli, és noha neki is voltak emberi indulatai, mint például az árusok asztalainak felborogatása, a fügefa megátkozása, sőt gyenge pillanatai is, mint a gecsemánéi kertben, elfogatása előtt vagy megfeszítve a keresztfán, mindezzel együtt tud emberfeletti, isteni lenni. Ugyanakkor ő a tökéletes mártíromság archetípusa is (aki az egyik arcodat megüti…), szenvedése, testi halála is ezt példázza. De valóban ezt kívánja tőlünk, a tökéletlen ember számára elérhetetlen tökéletességet?

A perfekcionizmus – betegség?

Csak a tökéletes az elfogadható – ez a tökéletesség megszállottjainak jelmondata. De ki határozza meg, hogy hol kezdődik és mi is a tökéletesség? Kimondatlanul is saját maga. És mivel sem ő, sem a környezete nem képes megütni ezt a mércét, ezért hát állandóan elégedetlen mindennel és mindenkivel, legkiváltképp saját magával. A perfekcionizmus a pszichológia szerint a kényszerbetegség egy fajtája. A tökéletesség kényszerében szenvedő ember képtelen bármit is befejezni, mert sohasem érzi úgy, hogy rendben van – sokuk ezért inkább hozzá se fog. Ha mégis, lelkiismeretfurdalás gyötri, hogy elégtelen, amit csinált. A legkisebb hiba is halálos bűn a szemükben, a kudarctól pedig a halálnál is jobban félnek. Épp ezért akár öngyilkosságba is menekülhetnek. Pedig a tökéletességre való törekvés önmagában segítő, adaptív hozzáállás, pozitív motivációt is jelenthet például a munkában. Ha az orvos a legjobb tudása szerint gyógyít, a szabó a lehető legcsinosabbra alakítja a zakót, a sportoló a dobogó legmagasabb fokára törekszik, a rendőr minden erejével el akarja kapni a bűnözőt – és így tovább. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor az író hatszor végigolvassa a kész szöveget, hogy egy vesszőhiba se maradjon benne, a festő még pár utolsó ecsetvonással kifejezőbbé teszi a képet, a műszerész még egyszer meghúzza a csavarokat az elkészült gépen – de képes befejezni, a kéziratot leadni, a képet falra akasztani, a megrendelt munkát átadni, még ha nem is könnyű. Ez az egészséges teljességre törekvés. Betegessé akkor válik, ha az az ember képtelen leállni. Ráadásul az élet minden területén ezt a tökéletességet hajszolja, és ezt is várja el mindenkitől. És persze, ha nem rendelkezik egy reális, saját korlátait is elfogadó önismerettel.

Nehéz meghúzni tehát a határvonalat a pozitív maximalizmus és a kóros tökéletességmánia között, annál könnyebb lehet viszont átbillenni a másik oldalra. Az egyetlen biztos kritérium: ez a magatartás vajon segít-e boldogabbá válni, vagy boldogtalanná tesz? Képes-e átélni a kész munka, befejezett tevékenység örömét, felsóhajtani és örülni bárminek is, amit csinál? A beteg ember viszont nem boldog: folyamatosan szorong, feszültségben él, fél a konfrontációtól (hiszen kiderülhet, hogy nem tökéletes), hajlamos önmaga leértékelésére, negatív gondolkodásra (úgysem lesz jó), depresszióra, személyisége merev, alkalmazkodásra képtelen, és egyre több kényszeres gondolat kerítheti hatalmába. A táplálkozási- és testképzavarok (az előzőekben már írtunk róluk) is gyakran ilyen emberre utalnak. A kutatások szerint szervi betegségeket is kaphatnak, mint például asztmát, migrénes fejfájást, irritábilis bélszindrómát vagy fibromyalgiát, ezt a nehezen meghatározható, a test legváltozatosabb pontjain jelentkező izomfájdalommal járó betegséget.

A maximalizmus kétarcúságát nagyon jól felismerhetjük a természetgyógyászok, életreformerek és pácienseik körében: míg egy betegség gyógyulását nagyon jól segíti a javasolt diéta és életmód pontos megtartása, az orthorexia – amikor az illető egész élete már csak a megfelelő táplálkozás körül forog – már egyértelműen kóros állapot.

A jungi pszichológia világít rá a legjobban a lényegre: a perfekcionizmus nem más, mint a saját árnyékszemélyiségünkkel, lényünk el nem fogadott, tökéletlennek, bűnösnek tartott részeivel folytatott, eleve reménytelen küzdelem. Mindaz, amit a saját vagy mások tevékenységében nem fogadunk el, a tudattalanba száműzött valós vagy vélt negativitásaink kivetülése. Könnyen lehet, hogy az illető voltaképp nem is egy önmaga állította eszménynek akar folyamatosan megfelelni, hanem mások elfogadását, szeretetét szeretné mindenáron kivívni. Azok a gyerekek, akiket szeretet nélkül, túlzott követelmények között („azt akarom, hogy ember legyen belőled”), büntetéssel, elismerés nélkül neveltek, gyakran válnak ilyenné felnőtt korukra. Ami a gyereknél külső kényszerre adott válaszként történik („jónak kell lennem, hátha akkor szeretni fognak”), a felnőttnél belsővé válik. A „túl jó” gyerekből vagy kényszeres-neurotikus, vagy a szabályokat el nem fogadó, deviáns felnőtt válhat.

Nincs ember, aki egy személyben tökéletes munkaerő, tökéletes férj vagy feleség, szerető, tökéletes gyerek, apa vagy anya, tökéletes barát, barátnő, haver – és még sorolhatnánk – lenne. De ugyanilyen hibás elvárás ezoterikusoknál a „duálpár” megtalálásának vágya is. Platón gondolatát ugyanis – mely szerint minden ember valaha egy férfi és egy női részből állt, amit szétválasztottak, ezért keressük a tökéletes párunkat – nem szabad szó szerint venni, mert így csak csalódásban lehet részünk. Popper Péter szerint életünk során többször is találkozhatunk azzal az emberrel, aki tökéletes párunk lenne – persze csak akkor, ha kellő toleranciával rendelkezvén, el tudnánk fogadni azt is, amiben nem olyan tökéletes. Ami persze lehetetlen egy perfekcionista számára. Nem csak ő, az egész környezete szenved tehát.

A pszichológia ezért találta ki a „tökéletes” helyett az „elég jó” kifejezést. Nem kell tökéletesnek lennem. Elég, ha elég jónak tudom magamat és másokat érezni, egyben el tudom fogadni és meg tudom bocsátani a hibákat és tökéletlenségeket is. A buddhizmus ideálja a hétköznapi életben talán ezért nem a tökéletes (hiszen ehhez buddhává kellene válnunk), hanem a helyes. A helyes életviteltől a helyes elmélyülésig (meditáció), ahogyan a Négy Nemes Igazságban a Nemes Nyolcrétű Ösvény (Buddha „hegyi beszéde”) meghatározza. Ami, ha követjük, majd elvezet a megvilágosodottság tökéletességéhez. Ugyanezt célozza a kelti világ Áhimszá, a „nem ártani” parancsa is, amely szerint az a helyes, amivel sem magunknak, sem más érző lénynek nem okozunk feleslegesen szenvedést. A tökéletesség megszállott hajszolása pedig szenvedéshez vezet.

Elfogadni azt, ami van

A Bhagavad Gítá azt tanítja, bármit teszünk, tanuljuk meg elfogadni minden eredményével, kudarcával, kellemes és kellemetlen eredményével együtt, és ne ragaszkodjunk annak gyümölcseihez. Cselekedjünk önzetlenül és ne várjuk viszonzást, még csak vállveregető elismerést se érte. Természetesen nem várható mindenkitől, hogy hindu vagy buddhista fejjel gondolkodjon, így keresse a boldogságot. A keresztény ember elmélkedhet azon, hogy egyedül Isten a tökéletes, és nincs teremtmény, aki felérne teremtőjével, aki ugyanakkor azt szeretné, hogy minden ember boldog legyen. A szerető isten szemében nem jár büntetés annak, aki jó szándékkal cselekszik, még ha nem is hibátlanul. Az iszlám szent könyve, a Korán szerint egyenesen „hibát követ el az, aki a tökéletességre törekszik”. Az önmagunkkal való megbékélés, belső békesség módszereit valamennyi vallás ismeri, csak követni kellene. Az önismeret elvezet a tökéletesség vágyának feladásáig, az önmagunknak való megbocsátásig.

A „pillanatban élni” a tudatosabbá válás (éberség, mindfulness az ún. pozitív pszichológiában) módszerei, a kognitív- és viselkedésterápiák, az NLP (neurolingvisztikus programozás) és hasonló módszerek is eljuttatnak ahhoz, hogy feladjuk a tökéletességért való reménytelen küzdelmet. Szent Ágoston, a kereszténység nagy tanítója pedig egy rövid paradoxonban így foglalta össze a lényeget: „Az igazi tökéletesség tökéletlenségeink elfogadása”.

„Az Ige Testté lőn.” „Legyen világosság! – és lőn világosság” – olvassuk a Bibliában és azóta könyvek tucatjai magyarázzák, miként valósulnak meg a pozitív (és persze a negatív) gondolatok. Módszereket, tanfolyamokat alapoznak a pozitív gondolatra, a belső képekkel történő gyógyulás, sorsváltoztatás megtanítására. A gyakorlók olykor fantasztikus eredményeket érnek el egyszerű módon, máskor pedig a fantasztikus sikereket ígérő módszerek maradnak eredménytelenek. Most eme kettősség okának szeretnénk utána járni.

A Kabbala emanáció-tana részletesen elmondja, hogyan teremtette Isten a világot. Ez egy négy lépcsős folyamat:

1. Az Emanáció. A teremtésre irányuló idea megszületik.
2. Kreáció. Teremtés, egyelőre eszmei (imaginatív) szinteken.
3. Formáció: A részletek kidolgozása, az egész alakítása – még mindig eszmei szinten
4. Produkció. A kész egész anyagi formába öntése.

Ha jól meggondoljuk, mi sem csináljuk másként. Az asztalos nem fűrészeléssel kezdi egy bútordarab elkészítését. Először elhatározza, mit fog megcsinálni, aztán elképzeli, lerajzolja, majd kidolgozza magában a részleteket: milyen lesz, mekkora, milyen fából, milyen módszerekkel állítja majd össze, milyen díszítéseket tesz rá, és így tovább. Csak ezután megy le a műhelybe. Nem komoly szakember, ha nem így teszi. Amikor hebehurgya módon valaminek a közepébe ugrunk bele, vagy nem lesz belőle semmi, vagy csak sokkal nagyobb munka, utólagos korrekciók árán.

Olykor hajlamosak vagyunk az önmagát megvalósító gondolat eszméjét (vagy önmagunkat) túlértékelni, és azt hinni, nekünk is csak egyetlen gondolat kell ahhoz, hogy valami létrejöjjön vagy megváltozzon. Talán néha összekeverjük az önálló alkotás folyamatát a „Kérjetek és megadatik”, az isteni (magasabb szintekről, szellemi segítőktől) jövő segítség fogalmával. A jézusi kijelentés persze nem úgy szól, hogy bármit kérhettek, mindent megkaptok, képzeljük el, mekkora kalamajka lenne ebből! „mindössze” arról van szó, hogy az igazán pozitív szándék nálunk magasabb szintről is kap megerősítő energiákat. És persze hajlamosak vagyunk az azonnali csodavárásra, az „add meg Uram, de rögtön” elvárására is.

A teremtő gondolat, illetve a gondolat működésének mikéntje az ezotéria elképzelései szerint úgyszintén egy több lépcsős folyamat. Fokról-fokra tud megvalósulni, amennyiben nálánál erősebb ellenhatások nem gátolják, és mindig időbe is kerül.

A gondolat a mentális szinten születik meg, illetve itt alkotjuk meg a mentális képeket, imaginációkat. Sok minden már itt eldől, milyen intenzitással, mennyi energiával hozzuk létre őket. Átlagos hétköznapi gondolataink, fantáziaképeink olyanok, mint a szappanbuborék, nincs belül semmi és egy szempillantás alatt semmivé válnak, eloszlanak. A koncentrált szellemi erővel létrehozott, vággyal, intenzív érzelmi erővel töltött, visszatérő, ismétlődő, vagy tudatosan ismételt gondolat viszont egyre nagyobb energiatöltést jelent és tartósan fennmarad az ún. mentális térben. Az ilyet nevezik gondolatformának. Addig marad fenn és hat, ameddig az energiájából telik. Ez lehet néhány perc, hetek, de akár évezredek is! (A híres-hírhedt „fáraó átka” is lehet ilyen gondolatforma, amelyet óegyiptomi papok azért alkottak meg anno, hogy megakadályozzák, illetve megbosszulják a sírok fosztogatóit. Valószínűleg sokan együtt, és eleve különleges szellemi képességekkel, különleges kiképzés után.)

A gondolatforma létrejöhet spontán és megalkotható tudatosan is. Létrehozhatja egy ember, illetve egy hasonlóan gondolkodó közösség is. Bármiről „szólhat”, vallásos gondolatoktól a természettudományos kutatásokig. A hasonló gondolatformák egymást erősítő gondolatmezőt hoznak létre, amely akár az egész Földre kiterjedhet. Manapság ezt nevezik morfogenetikus mezőnek (Sheldrake). A hasonló gondolatok nemcsak táplálják ezt az erőteret, de inspirációt adnak másoknak is. A bizonyos célra tudatosan létrehozott energia-és gondolatmező másik formája az egregor, amelyet szellemi közösségek tudatosan hozhatnak létre, illetve ráhangolódva energiát, információt hívhatnak le onnan.

A létrejött gondolatformák támogatást kaphatnak „fentebbről”, az ún. szupramentális síkokról, a tudattalanból illetve az embertől független szellemi lényektől (angyali szintekről), ugyanakkor gátló erők is jöhetnek saját kétségeinkből vagy mások ellenkező akaratából. Ezekről később lesz szó.

Ahhoz, hogy a gondolatból valóság legyen, még további lépések szükségesek. A gondolatforma az alatta lévő asztrális szinten „asztrális anyagot” ölt magára. Ez a finom-anyagi szubsztancia hihetetlenül képlékeny, gondolati-érzelmi hatásokkal alakítható. A nagy „átverések” színtere is, például a spiritizmusban, mindenféle idéző mágiában, invokációban, hiszen az asztrális szinten látók előtt bárki bármilyen formát felölthet és jobbára nincs mód ellenőrizni, valóban az jelent-e meg, akit hívtak? Mint egyik előző írásunkban megjegyeztük, ez a nagy veszélye a manapság annyira elterjedt angyal-idézéseknek is.

Ahhoz, hogy ez a transzformáció megtörténjen, erőteljes és pozitív érzelmi közegre van szükség. Itt érvényes az Agykontrollban tanított „hit, vágy, elvárás” hármassága. Ezek adják az energiát ahhoz, hogy a gondolati forma, mint mag, asztrális anyagot öltsön magára, és egy fokkal közelebb kerüljön a fizikai megvalósuláshoz.

A következő megvalósulási lépcső az éteri szint. Az erőteljes, és folyamatos ismétlésekkel megerősített, pozitív elvárásokkal támogatott gondolati- és asztrálforma létrehozza a maga másolatát az éteri szinten, amely már a fizikai anyag mátrixa, öntőmintája. Innen már szinte automatikus a folyamat. A fizikai anyag mintegy beleömlik az éteri mintába, mint az olvadt acél az öntőformába, lehűl, kikristályosodik, mint a rézgálic a kékkő oldatból.

Látjuk tehát a teljes folyamatot. Mindez, ha elegendő időt és energiát koncentrálunk rá, akkor is megvalósul, ha nem ismerjük (sőt a legtöbbször nem is tudjuk lépésről-lépésre követni) a fenti folyamatot. Felfoghatjuk úgy is, hogy ez a teremtő gondolat inkubációs folyamata, mentális alkímiája. Energia, kitartás, idő kell hozzá. Ahogy a régiek mondták: a tyúk szeretete költi ki a csibét a tojásból. Mi, modern emberek, leginkább az idővel állunk hadilábon. Szeretnénk mindent azonnal, de legalábbis rövid idő alatt megkapni. Voltak, és talán vannak is olyan mesterek, akik képesek az azonnali teremtésre, legtöbbünknek viszont végig kell vezetnie a fenti folyamatot. Vannak, akik úgy gondolják (sőt tanfolyamon tanulják), hogy képesek szempillantás alatt beteg szerveket egészségesre kicserélni. Amennyiben nem rendelkeznek krisztusi képességekkel, ennek vajmi kicsi az esélye. Mások úgy hiszik (vulgarizálva a „kérjetek és megadatik” elvét), hogy Isten cseréli ki azonnal a szerveket. Többnyire elzárkóznak a kontrolltól, tudomásunk szerint egyetlen ilyen „gyógyító” sem ment még bele abba, hogy CT felvétel készüljön a „szervcsere” után, igazolandó, hogy mi is történt valójában. Kudarc esetén pedig ott a mentség: az illető nem volt elég jó, és Isten nem engedte meg. Nyilvánvalóan félreértésről van szó: a dolog megtörténhet, de időt, energiát, kitartást igényel, amit nem lehet megspórolni. Ha beindul a folyamat, nem célszerű magára hagyni, azt hinni, magától zökkenőmentesen végbe is megy. Amennyiben másról van szó, magától értetődően kell hozzá az ő segítsége, részvétele is. Az is nyilvánvaló, hogy egy szerv teljes regenerációjához (nem mondanék cserét) sokkal több idő kell, mint egy apró sérülés gyors begyógyulásához.

Ez a folyamat azonos nem csak a gyógyulás-gyógyításban, de minden területen, ahol változást szeretnénk elérni, kívül belül, az élő vagy élettelen környezetben – de természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül az élet és a fizika törvényeit, a karmát, az egyéni akaratot, sem az erkölcsi törvényszerűségeket. Az egoista célok egy határon túl pedig könnyen a fekete mágia területére csábítanak. (Egészséget, boldogságot, sőt az élethez szükséges anyagi biztonságot kérni még nem egoizmus, hanem természetes igény!) Lehetetlenre, és jogtalan, etikátlan dologra nem okos vállalkozni. Tanulságos lehet például az az eset, amikor valaki – a család kérésére – meg próbálta változtatni egy hat hónapos magzat nemét – gondolhatni, milyen „sikerrel”!

Ám a legjobb és legtisztességesebb szándékkal sem sikerül minden mindig. Minden mentális módszernek vannak alapszabályai, amelyeket jó betartani:

• Csak az valósulhat meg, amit nagyon komolyan szeretnénk, sőt akarunk, nem csak úgy ábrándozunk róla a „de jó lenne” szintjén!
• A célkitűzés legyen egyszerű és konkrét! Nem elég például azt mondani, szeretnék boldog lenni, meg kell határoznunk, hogy konkrétan mi is jelenti számunkra ezt az állapotot?
• Azt fogalmazzuk meg, amit el szeretnénk érni, nem amit elkerülni! Másképp: pozitív megfogalmazásokat használjunk, a tiltó, tagadó formulák elkerülésével!
• Helyezzük az elérendő célt jelen időbe. A „majd”, „fogok” „lesz” nem szokott működni! (Uri Geller közelmúltban elhangzott dohányzásról leszoktató szuggesztiója, „nem fogok dohányozni” a hatásvadász stílus mellett mindkét előző hibát elkövette – félő, hogy nem is járt a remélt eredménnyel!)
• Tudjuk elhinni, hogy amit szeretnénk, meg is történhet – sőt meg is fog!
• Ha a cél túl kicsi, nem elég motiváló, nem tudunk elegendő energiát mozgósítani a megvalósítására.
• Ha túl nagy, nehéz lehet hinni abban, hogy megtörténhet.
• A célt (amennyiben saját magunkra vonatkozik) egyes szám első személyben fogalmazzuk meg!
• Alkossunk hozzá életszerű belső képet!
• Mind a megfogalmazást, mind a képeket változtassuk időnként a megszokás, unalom ellen!
• Minden kívánság, megerősítés a szívből, ne a fejből jöjjön! A lélektelen ismételgetés nem lesz eredményes!

• Nem lesz működőképes, ha egy pozitív gondolatot próbálunk „ráhúzni” egy negatív hitrendszerre. Sajnos sokan esnek ebbe a hibába. Csalódásuk szinte törvényszerű, ami tovább erősíti negatív hozzáállásukat.

Ez utóbbi akadályról külön szólnunk kell, mert vélhetően gyakran előforduló probléma. Az eleve negatív gondolkodás, az, hogy valaki mindenről csak rosszat gondol, rosszat akar, nagyon ritka, és az ilyen ember eleve nem folyamodik ilyen mentális módszerekhez. Az viszont gyakori, hogy ún. önkorlátozó gondolatok, félelmek akadályoznak. Vajon miért tapasztalják sokan úgy, hogy sokkal könnyebben valóra válnak a félelmeink, aggodalmaink, mint a pozitív elvárások? – Mert valóban túlságosan sok ellenerő dolgozhat bennünk. Ezek többnyire eddigi negatív benyomásainkból, kudarcainkból, másoktól kapott negatív értékelésekből táplálkoznak, de nagyon erős a nevelés, társadalmi szokások, beidegződések, elvárások hatása is.

A „negatív automatikus belső beszéd”, „belső záradék” tudatunknak egy olyan betanult működése, amely a gondolat, megerősítő önszuggesztió után odateszi: „te ezt nem tudod megcsinálni!”, „lehetetlen”, „nem fog sikerülni!”, „képtelen vagyok rá!”, „ez nem történhet meg, mert…”, „nem is érdemled meg!” – és így tovább. Ez pedig elég ahhoz, hogy tényleg ne történjen érdemi változás. A negatív gondolat épp ugyanúgy valósul meg, mint a pozitív. Az, hogy elég gyakran a negatív várakozások válnak valóra, azt jelzi, mennyivel többet foglalkozunk velük, több energiát adunk nekik, mint azoknak, amiket valóban szeretnénk. Igaz a mondás: mindegy, mit hiszel, sikerül-e valami, vagy nem, mindenképp igazad lesz!

Kicsit odafigyelve rájövünk, mindig így szabotáljuk saját céljaink elérését. Ha viszont sikerül azonosítani a tiltakozó belső „záradékot”, helyettesíthetjük pozitív megfelelőkkel: „és ez így van!”, „képes vagyok rá, hogy…”, „megérdemlem, hogy…”

Ha mindezeket figyelembe vesszük, elegendő koncentrációval és kitartóan dolgozunk, a cél reális, elérhető, sem a fizikai, sem a szellemi világ törvényeivel nem ütközik, sőt a változásra időt is hagyunk, valószínűleg az eredmény sem marad el.

A hit csodákra képes – mondják, sőt tapasztaljuk is nem egyszer. Ám ehhez a legtöbbször a célra irányuló, szívós akarat sem mellőzhető. A bibliai tanítás szerinti „mustármagnyi hithez” bizony akarat is kell, hogy a hegy odább menjen. Az erős akaratú embert tisztelik, az akaratos gyermeket vagy az akarnok felnőttet viszont nehéz lehet elviselni. Ugyanis nem csak az akarat ereje számít, hanem az is, hogy mire irányul ez az akarat.

Az akarat nem más, mint hajtóerő, pszichés, és időnként azon túli, mágikus energia. A kisgyerek, amikor felfedezi saját, elkülönült énjét, elkezdi kis egóját felépíteni, még nem tud kérni, csak akarni, és nem tud lemondani sem valamiről, amire vágyik. Lényegtelen, hogy akarata megvalósítható-e, és hogy másokat ez hogyan érint. Ha nem kapja meg, amit akar, hisztizik: „Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam: hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra!” (József Attila). Nem az a jó szülő, aki ilyenkor mindent megtesz, csak hogy a gyerek elhallgasson, vagy mások meg ne szólják a gyerek ”rosszasága”miatt. Neki éppen a határait kell megtapasztalnia, a szülőnek pedig megtanulnia, hogy képes legyen kijelölni a korlátokat. Az ütközés a külvilággal elkerülhetetlen, a jó szülő pedig annyit tehet, hogy az energiákat más irányba vezesse el. A gyereknek nehéz elviselni, hogy valamit nem tehet, nem kaphat meg, sokkal könnyebb, ha valami más felé terelik, ami elérhető. A tiltás ugyanis csak az ellenállást erősíti, és az a gyermek, akit tilalomfák között neveltek, felnőtt korára vagy szorongó, neurotikus, vagy lázadó, antiszociális lesz. Szerencsés esetben a gyerek megtanulja, hogy a saját akarata és a külvilágbeli lehetőségek ütközése bizony konfrontációs helyzet, amit kölcsönös alkalmazkodással lehet csak kezelni. Ezt nevezik szocializációnak: élni, és élni hagyni. Az egészséges kompromisszumban csak kevéssé sérül a lélek – fájdalom nélkül nem megy –, viszont kialakulnak a belátás, együttérzés érzelmei, az önkorlátozás képessége.

Ahogy a kisgyerek, úgy a kamasz is hajlamos a saját lehetőségeit túlértékelni, és szembemenni a felnőttek világával, amely rossz, és amelynél ő jobbat tudna teremteni – ha hagynák. Amíg a kicsi a saját, pillanatnyi akaratát érzékeli csak, és nincs tapasztalata, véleménye a külvilágról, a serdülőnek már határozott, sőt véglegesnek hitt értékítélete van – és ez sokszor negatív, a világot meg kell változtatni. Ezt már nem csak önmaga, hanem mások boldogsága érdekében is tenné. A hatvanas évek hippimozgalmai a fogyasztói társadalom „kollektív kamaszkorának” tüneteit mutatták. A társadalomból kivonult „virággyerekek” az utópisztikus szocializmus régebbi eszméit kívánták megvalósítani kommunáikban, a személyi szabadság korlátozás nélküli kiteljesítésével, sok szexszel és alkalmasint „fűvel”, LSD-vel. Új világot szerettek volna építeni, csak éppen a jól ismert „ki vigye le akkor a szemetet?”, és a „miért nem érti meg a barátom, hogy éppen az ő barátnőjével van kedvem szeretkezni?” súlyos dilemmáit nem tudták megoldani. Azután – érdekes módon – szépen visszatagozódtak a fogyasztói társadalomba, monogám családokat alapítottak, elszegődtek dolgozni vagy vállalkozásokat alapítottak. Ma már csak egy-egy buli kedvéért veszik fel a bőrszerkót és döngetnek a Harley-Davidsonokon „Szelíd motorosok” módjára. Ma már látjuk, ez egy tanulási folyamat volt. Tanultak ők is valamit, és tanult a társadalom is tőlük. Előbbiek az „önmegvalósító” akarat korlátait, utóbbi pedig, hogy nagyobb mozgásteret, szabadságot adjon az élet sok területén. Nem mellesleg pedig épp ez a korszak nyitotta meg az önkiteljesítés, spiritualitás új útjait, a New Age-hez kötődő mozgalmak, keleti ezoterikus tanítások elterjedésnek korszakát is! (A szocializmus keretei között ez a szimbolikus felnőtté válási folyamat elmaradt. Érdekes szociológiai tanulmány tárgya lehetne felmérni ennek a hatásait a mai posztkommunista országokban.) Ugyanez a „lázadó” akarat művészek esetében csodálatos, örök érvényű alkotásokban tud manifesztálódni. Ilyen örök „kamasz” volt Petőfi, Nagy László vagy Latinovits Zoltán is. Nem tudjuk, mi lett volna belőlük hatvan-nyolcvan éves korukban.

Az érett felnőttség egyik kritériuma lehet, hogyan tudja az egyén koncentrálni az energiáit adott céljaira, miközben lehetőleg mások igényeit sem veszi semmibe. Lehetőleg, hiszen mindenkinek jó megoldás nem mindig létezik. Lehet, hogy a világhírű tudósra is neheztel a felesége, mert éjfélekig görnyed a mikroszkópja fölött, ahelyett, hogy a gyerekével játszana. Napoleon vagy Attila (finoman szólva) csak mások integritásának csorbítása árán tudja megvalósítani az életét uraló nagy ideákat. Hitler is (egyebek között) a német nép élet- és akaraterejére hivatkozott a birodalmi eszme igazolására. A nagy hódítók emberfeletti akaratereje sohasem volt vitás, amit céljaikról, tetteikről és eredményeikről már kevésbé lehet elmondani.

Nemes példát mutatnak azok, akik súlyos korlátaik ellenére is képesek tejes emberré válni, teljes életet élni. Megható és tanulságos a testi fogyatékosságaikon felülkerekedő emberek története, akárcsak azé a szkizofréniában szenvedő matematikusé (film is készült róla), aki az állandó, és ellenerőket megtestesítő hallucinációit tanulta meg olyan szinten kezelni, hogy a Nobel-díjat is megkaphatta. A nagy tudósok, művészek, felfedezők, sportolók akaratereje nemzedékek sora számára volt – és lesz – példa.

Ám a nagy „akaratbajnokok” korántsem mindig jelentenek követendő példát. Kicsiben családi vagy munkahelyi zsarnokok lehetnek, akik kakas módon uralkodnak a szemétdombjukon, nagyban pedig országokat, népeket romlásba vezető, rettegett diktátor válhat belőlük. Akaraterejük, elhivatottságuk, kitartásuk valóban példaszerű, Ők azok, akik a kudarcokat is erőforrásokká tudják változtatni. Ennyiben érdemes tanulni tőlük. A realitásokat semmibe vevő, saját szerepüket és fontosságukat felnagyító paranoiájukat – amelyek nélkül talán teljesen átlagos emberek lennének – már kevésbé. Nem véletlenül mondja Popper Péter, hogy Isten óvjon mindenkit a „karizmatikus” vezetőktől! Mert ha emellett éretlen személyiségek, a tévedhetetlenség hübrisze óhatatlanul magával ragadja őket. Popper szerint pont elegendő, ha az illető jó szakember, és érti a dolgát.

Ettől függetlenül az ilyen vezérek hívei akár az életüket és áldoznák értük. Pontosabban nem is értük, hanem azokért a tulajdonságokért, amelyekről úgy érzik, hiányoznak belőlük. (Az ezotériában ez a nyugati guru-kultusz csapdája is: a mester, guru, láma, fősámán sohasem tudja azt a megélt tapasztalatot átadni, ami őt azzá tette, sem a rajongó hívő fejlődéséből kimaradt dolgokat egy áldással, beavatással pótolni. Ez megoldható ugyan terápiával, viszont a terápia nem feltétlen ezoterikus, és az ezotéria, bár időnként gyógyíthat, alapvetően nem gyógyításra való.)

A zsarnokok személyiségfejlődése – ahogyan azt már sokan kielemezték konkrét személyek esetében, és halhatatlan irodalmi művekben is megörökítették – korántsem a harmonikus utat követi, és a gyermekkoruk sem irigylendő. Vagy agyonkényeztetett „kis királyfik”, akiknek mindent szabad, akik megtanulták használni az akarat energiáját, viszont nem tanulták meg korlátozni magukat, – vagy ellenkezőleg, túlkövetelő szülők (főleg az apák), szeretet nélkül nevelt, büntetésekkel megfélemlített gyerekei voltak, akik most kompenzálnak akkori sérelmeik miatt. Mindkét esetben a fejlődésben – vagy a kisgyerekkorban, vagy a kamaszkorban – elakadt személyiségek – akik törvényszerűen a más módon elakadtakat el tudják kápráztatni.

Az akarat a spirituális önmegvalósítás útján járok számára is erőket jelent, de csapdákat is rejthet. Kétségtelen akaraterő kell a szerzetesi élethez, a remeteségben a befelé forduláshoz, a külvilág nyújtotta örömök elutasításához, bármelyik vallásban, de még egy néhány napos elvonulási gyakorlathoz is. Erő kell a böjthöz, és a gyakorlatok megkövetelte csendhez, szótlansághoz is. Nagy lelkierő és eltökéltség szükséges egy több éves buddhista gyakorlat véghezviteléhez, számtalan leborulással és mantra-ismétléssel – de ahhoz is, hogy utána ne érezzük különbnek magunkat annál, aki ezt nem tudta megtenni. Nyugati gyakorlókkal ez is előfordul. Az ego trükkje, hogy a spirituális úton járó ember magasabb rendűnek hiheti magát, mint a többiek – ami persze nem igaz. A felfuvalkodottság, „spirituális gőg” (régebben már írtunk erről a korántsem ritka jelenségről), bizony nem a fejlett szellemiség jele. Jelen sorok írója is találkozott olyan, gyermekét egyedül nevelő jóga-tanítvánnyal (bár az irányzat itt lényegtelen), aki hatalmas eltökéltséggel, pénzt és időt nem kímélve követte guruját mindenhová, miközben neveletlen kislánya szélsőséges csoportokhoz sodródott, és kishíján prostituált lett, miközben a mama „önmegvalósított”. Évekbe telt, amíg végül is – minden bizonnyal a jóga jótékony hatására – megtalálta az egyéni akarat megvalósítása és a hozzá tartozók jogos szükségleteinek kielégítése közötti egyensúly állapotát.

Az akarat mágiája

Szepes Mária szerint gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni. Ha ez így van, akkor az akarat is mágikus erő, ahogy fentebb írtuk. A mágia aranyszabályai, elvei között a „tudni, merni, hallgatni” mellett nem véletlenül szerepel az „akarni” is. A hit a misztikus oldal, az akarat a mágikus, ha úgy tetszik, az önmagunk, és a világ megváltoztatásra irányuló energia jin és jang oldala. Mindkettő fontos, és mindkettő veszélyes is lehet. Az akarat nélküli „elvarázsolt” misztikus, bár csodák részese lehet, csak sodródik, míg aki a misztikus erőket a saját akarata igájába akarja hajtani, az feltétlenül a sötét mágia útjára kerül.

Szemléletes példája volt ennek a híres angol mágus, Aleister Crowley a huszadik század elején. A bigott anglikán szellemben nevelt, nagy tudással és rendkívüli okkult képességekkel rendelkező fiatalember egész életében lázadt, minden ellen, ami kora társadalmában körülvette. Ebben meghatározó volt a kereszténység korlátaival szemben érzett gyűlöletének, és a szexualitást körülvevő álszent tabu-rendszernek is. Szinte mindent elkövetett, ami abban a korban erkölcstelennek és bűnnek számított – és természetesen örömét lelte bennük. Az akaratot tekintette a legfontosabb erőnek. Tégy, amit akarsz, és ez lesz a törvény – ez volt az egyik legfontosabb tanítása. Nyilvánvalóan sérült lelkek közül kerültek ki a hívei, akiket a legkülönbözőbb fekete mágikus démonidézésekbe és perverz szexuális orgiákba egyaránt bevont. (Utóbbiak azt jelzik, pszichoszexuális fejlődésében is elakadt, a kamaszkor hormonok irányította, szocializálatlan, féktelen vágyai irányították.) Önmagát, jellemező módon a „666-ossal”, az Apokalipszis nagy vadállatával azonosította, és kortársai között is volt, aki szerint „a világ leggonoszabb embere” volt. Ettől függetlenül inkább csak egy végtelenül egoista, csak a vágyainak és élvezeteinek élő, antiszociális, pszichésen sérült, ugyanakkor nagy hatású, karizmatikus személyiséget kell látnunk benne, aki az akarat mágikus erejét a legszélsőségesebb módon használta ki. A már említett hippi-korszak óta az ezotéria szélsőségesebb művelői, a popkultúra bizonyos köreinek konformizmus- és fogyasztói társadalom-ellenes lázadói, és sátánista csoportok körében vált követendő ikonná Aleister Crowley, és az individuális akarat mindenek fölött valósága.

Végeredményben az akarat nagyszerű adottságunk, csak meg kell tanulnunk a használatát, ami nem mindig magától értetődő. Az ösztönök és biológiai szükségletek kiélésétől kezdve az önmegélés és önmegvalósítás útján az egyéni és szociális élettől a transzcendenciáig terjednek a lehetőségek. A megvilágosodottság szintjén pedig az egyéni akarat feloldódik az egyetemes létben, egyetemes akaratban és szeretetben.

Eckhart Tolle korunk egyik legnagyobb hatású, elismert szellemi tanítója. Az alábbiakban az ő néhány, 2012-ben, a fenti címen közreadott, aforizma-szerű tömörséggel megfogalmazott gondolatához füzünk néhány megjegyzést. (A fordítás Füredi Ágnes munkája)

„Spirituális (fel)ébredésed nem csak a sajátod, hanem egyben az emberiségnek adható ajándék is. Történelmünk folyamán először, az emberiségnek nagyon nagy szüksége van erre az ébredésre. Ha ez nem történik meg, kockáztatjuk az általunk ismert életet; kihalt fajjá válhatunk.”

Hogy mit ért Tolle spirituális ébredés alatt, az az alábbiakból ki fog derülni. Nyilvánvalóan nem azt, hogy tisztánlátóvá és mindentudóvá válunk vagy levitálva fogunk közlekedni. Az üzenet lényege az, hogy ami velünk, bennünk történik, az többé nem magánügy, az mindenkire hatással van. Ezt fogalmazta meg Rupert Sheldrake évtizedekkel ezelőtt híres morfogenetikus mező-elméletében, és ezt tanítja kétezer éve az északi buddhizmus, ahol a gyakorló bódhiszattvaként nem a maga, hanem minden lény érdekében kívánja elérni a megvilágosodást.

„Földünknek egy még ismeretlen mértékű, de alapvető válsággal kell szembenéznie. Eddig soha nem volt ekkora veszélye a levegő, az élelmiszerek és a víz szennyezésének. Eddig soha nem voltunk annyira felfegyverkezve és dühhel telve, hogy egy egyszerű incidens (és a rá egóból adott válasz) az emberi nemnek és annak az állatvilágnak a megtizedeléséhez vezethet, amellyel közösen népesítjük be bolygónkat.”    

Az ismert, az élet minden területét érintő politikai, gazdasági és ökológiai válság mellett legalább ennyire veszélyes az a harag, ellenségeskedés és agresszivitás, amit nap, mint nap tapasztalunk. És aminek emberi módon való kezelésére nem nagyon vannak módszereink. Élesített bomba, és nem tudni, ki és mikor nyomja meg az indítógombot.

„Mint bármely komoly válság esetén, most is alapvetően fontos döntés előtt állunk: követjük-e élet- és viselkedésmódunkban a régi mintáinkat – amelyek ehhez a válsághoz vezettek – vagy felismerjük, hogy meghaladtuk a régi formákat, el kell hagynunk a „járt utat”, és FEJLŐDNÜNK kell. A világ mai krízisében személyesen és kollektíven egyaránt azzal az alapvető igazsággal szembesülünk, hogy vagy fejlődünk, vagy meghalunk. Ez minden.”

Már Einstein is beszélt arról, hogy egy problémát nem lehet ugyanarról a szintről megoldani, amelyen maga a probléma keletkezett, a megoldás csak egy magasabb szintről lehetséges. Hiábavaló az emberiségnek az a remény, hogy a jelen válságaira bármilyen technikai újítás – legyen az akár a nullponti energia felhasználása -, új gazdasági rendszerek vagy politikai változások, tartós megoldást hozzanak. A fejlődés mai, technicista értelmezése – több, gyorsabb, kényelmesebb, „korszerűbb”, divatosabb stb. – tévút, járhatatlan. Még a „környezettudatos” vagy „korlátozott növekedés” eddigi elvei sem hoznak önmagukban eredményt. A magasabb szint, a fejlődés ma csak a tudat, tudatosság fejlődését jelenheti!

„Ne áltassuk magunkat a New Age és a New Thought (új vallások) ígéreteivel, amelyek szerint vizualizációval megtaláljuk a válságból kivezető utat; gondolatainkkal és vízióinkkal egy új világot teremthetünk. A fejlődés nem ilyen egyszerű… Az emberiséget megmentő fejlődés lényege nem új hitrendszerben, új vallásban, új mitológiában rejlik, sem pedig elménk és gondolatainak új, kreatív használatában.”

Ez a gondolat vélhetően „meredek” lesz a pozitív gondolkodás mindenhatóságában hívők számára. Nagyon sokan olvasnak okos könyveket, hallgatnak előadásokat, sőt végzik a megtanult gyakorlatokat, várva a beígért fejlődést – amely bizony sokszor elmarad. Milliószám meditálnak, programoznak, küldenek pozitív gondolatokat, használnak mentális technikákat és természetgyógyászati módszereket –amelyek sokszor működnek is az egyéni életben, de ha mindaz igaz lenne, amit ezek a módszerek ígérnek, már lassan nem szabadna boldogtalanságnak, szenvedésnek, nyomornak, betegségnek lennie a Földön. Talán nem igaz a gondolatok ereje, vagy a morfogenetikus mező nem működik? Nem ez a válasz. A válasz az, hogy ameddig a spiritualitásban (vagy a gyógyításban) is ugyanúgy az újabbnál újabb, csalhatatlan technikák, mindenre jó módszerek függésében élünk, mint a hétköznapi életben, de legbelül nem változunk, addig ezt kívül sem várhatjuk. Ez a fogyasztói társadalom csapdája. Mára a spirituális és gyógyító módszereknek is piaca, és fogyasztó rétege alakult ki, akik nem kevés pénzt és időt áldoznak azért, hogy „fejlődjenek”. Ugyanezt ígérik a gombamód szaporodó új vallásos vagy vallási színezetű közösségek is.

A pozitív gondolkodás számos híve elfordul a napi valóság „negatív” jelenségeitől, nem vesz azokról tudomást, nem olvas újságot, nem néz tévét, nehogy „negatív” energiák hassanak rájuk. És erre rendkívül büszkék szoktak lenni! Az úgynevezett „meditálók” (valójában imaginációs gyakorlatokat végzők) elmenekülnek egy maguk által épített világba, ahol minden csupa fény és szeretet, angyalok vesznek körül, és megélik, hogy egyre „fejlettebbek” lesznek ezáltal. Ezzel pedig besétálnak egy veszélyes csapdába. Elfeledkeznek arról, hogy minél nagyobb a fény, annál sötétebb az árnyék is!

Az árnyék lélektani értelemben pedig mindaz, amit elutasítunk, ki akarunk rekeszteni az életünkből. Ha elutasítjuk saját személyiségünk negatívnak ítélt részeit, gondolatainkat, indulatainkat (mondván, hogy ez nem én vagyok), akkor két dolog történik. Az egyik, hogy a tudattalanba száműzzük őket, ahol blokkokat képeznek, visszatartásuk energiákat tart lekötve, és bármikor előfordulhat, hogy kitörnek börtönükből. Ilyenkor történik az, hogy jónak, „fejlettnek”, szeretetre méltónak tartott emberek egyszer csak szélsőséges eszmék sodrába kerülnek, szörnyűségeket követnek el, vagy megtébolyodnak. Az irodalom „Dr. Jekyll és Mr. Hyde” vagy „Frankenstein” típusú történetei épp erről szólnak, az elfojtott árnyékszemélyiség lázadásáról.

A másik következmény pedig az, hogy minél több negativitást utasítunk el, annál többel fogunk találkozni a külvilágban! Ne feledjük el, a külvilág a mi tükrünk! Mindaz, amit a legelítélendőbbnek tartunk, legalábbis csíráiban bennünk is ott van. Ugyanis arra rezonálunk, mint egyik hangvilla a másikra. Ha a másik hangvilla más frekvencián rezeg, a mienk sem szólal meg. Tiszta fizika. Ez nem jelenti azt, hogy ha felizgatnak a terrorizmusról vagy a korrupcióról szóló hírek, akkor mi is ilyenek lennénk, de azt biztosan, hogy az agresszióval, vagy a pénz kezelésével vannak olyan gondjaink, amiket magunknak sem vallunk be talán. Ezért hát ezekkel kell találkoznunk, ha nem is az elkövető, de az áldozat szerepében. Ezért mondja C.G.Jung, hogy nem a fényeset kell tovább fényesíteni, hanem az árnyékba kell bevilágítanunk. Foglalkoznunk kell a „nemszeretem” dolgokkal, elsősorban a saját ún. árnyék-személyiségünkkel. Ez hosszú folyamat, többnyire külső segítséget is igényel, és sokkal kellemetlenebb, sőt fájdalmasabb, mint becsukni a szemünket, és fénylényeket imaginálni magunk köré. Ez nem más, mint ál-spiritualitás, és a félreértelmezett „pozitív gondolkodással” együtt csak az árnyékoldalt erősíti magunkban, és a külvilágban is. Zsákutca.

Az első lépés tehát az önismeret. Nem azok a „személyiségfeljesztő” kurzusok, amik dédelgetik és simogatják az egónkat, hanem amelyek kíméletlenül szembesítenek önmagunkkal. Hogy lépjünk túl a merev elképzeléseken, ítélkezésen, vonjuk vissza a projekcióinkat, azaz ne vetítsük ki másokra mindazt a zűrzavart, ami bennünk van. Rossz példa, hogy sajnos a világban ez zajlik, mind az egymás közötti csetepatéinkban, mind a nagypolitika színpadán.

„A fejlődés, amely az emberiséget megmenti, a gondolat meghaladása – transzcendenciája lesz. A gondolat meghaladása nem több mint egy olyan dimenzió felfedezése és felismerése magunkban, amely a gondolat felett áll. Ez maga a gondolat forrása. Az igazi Magasabb Elme, Magasabb Én. Ezt a Magasabb Ént a Jelenlét, a Létezés egyszerű aktusával ismerjük fel, és egy szív-központú tudatossággal kapcsolódunk hozzá.”

Tévedés lenne azt hinnünk, hogy a fény-árnyék kettősség csapdáját valami szürke semlegességbe burkolózva, a világtól közönyösen elvonulva tudjuk elkerülni. Ez sem lenne más, mint menekülés. Az elvonult remeték sem ezért nem vesznek részt a világi sürgés-forgásban. Ők tudják azt, amiről Tolle a következőkben ír:

„Fejlődésünk nem más, mint a formákkal és gondolatokkal való azonosulásról (az egó tudatosságától) a saját egzisztenciális Létezésünk növekvő tudatossága felé történő elmozdulás.”

Létezésünk két tengely körül zajlik. A horizontális tengely köt össze az anyagi külvilággal és embertársainkkal. Itt zajlanak a konfliktusaink is. Szimbolikus képe a két kitárt karunk. A vertikális tengely a fizikai szinten a gerincünk, energetikai szinten a csakrák sora lentről felfelé, spirituálisan pedig az ösztönlénytől a szellemi ember felé vezet. Az állati létszinten tudatosságról nincs szó, a külvilágból jövő ingerek és saját ösztöneik irányítják az élőlényeket. Az emberi szinten az egó, tudatossága a horizontális tengely. Ez a szinten éljük meg úgy a világot, hogy jobb és bal oldal, pozitív-negatív, jó és rossz, barát vagy ellenség. Gondolatainkat és érzéseinket igaznak és valóságosnak fogjuk fel. Ez a formákkal és gondolatokkal való azonosulás szintje. Az imaginációban pedig mindössze annyi történik, hogy gondolatainkkal nekünk tetsző újabb formákat teremtünk. Hol gőzgépet, hol mennyei fénylények képét. Lehet, hogy évezredeken keresztül ez elég volt a fejlődés fenntartásához. Tolle szerint ma már nem elég.

A horizontális szint tehát a dualitás szintje is. A „jó” és a „rossz”, rendőr és a bűnöző ugyanazon tükör két oldalán állnak. Az egyik oldal a „bűn”, a másik a bűnüldözés. A bölcs szereti a rendet és a békességet, de tudomásul veszi, hogy ezek ellentétei szükségszerűen vannak a világban. Szellemi erejével segíti a Rendet, de nem áll be sem a bűnözők, se a nyomozók közé. Meghagyja ezeket a szerepeket azoknak, akiknek még a kettősségek világában kell fejlődniük. Így a bűnözőből egyszer bűnüldöző lesz, majd ezen is felülemelkedve mindezt ő is meghagyja azoknak, akiknek még ezekkel van dolguk.

Ez pedig a továbblépés a lét vertikális tengelye felé. Az egó tudatossága után a szív tudatossága következik. Ez nem az egyes spirituális közösségekben elterjedt vég nélküli ölelkezést vagy a szeretetről szóló szirupos ömlengést jelenti, hanem a cselekvő szeretetet, amelyről Pál apostol beszél, vagy amelyet Teréz anya élete példáz.

Ez a tudatosság együtt jár a felső csakrák által szimbolizált magasabb szellemi tudatossággal. Kis énünk, egónk vezető szerepét a Self, magasabb énünk, belső mesterünk veszi át, aminek közvetlen kapcsolata, „forró drótja” van az egyetemes létezéshez, Egységhez, Istenhez, Taóhoz, Dharmához – ki hogyan nevezi.

A meditációban a forma és a gondolat meghaladása a belső csendet jelenti. Amikor elhagyjuk a gyönyörű képekben való elmerülést, és a Lét végtelen, csendes nyugalmában időzünk.

De nem szabad megfeledkezni a tengely alsó pontjáról sem, ami az anyagi világgal, a Földanyával kapcsol össze. Ez az (angol „grounding”-ból nem túl szerencsésen fordított) földeltség biztosítja egyebek között, hogy emellett tudatosak maradjunk a földi szinten, testünkben is. Sajnos néhány, a spiritualitást helytelenül értelmező közösségben ezt lényegtelennek tartják, és innen kerülnek jó szándékú keresők az elmegyógyászatokra! A helyes értelmezés és megélés mellett meg tudunk maradni hétköznapi életünkben, működnek természetes és egészséges ösztöneink, és rendeltetése szerint tudjuk használni az egónkat is – amely, ne feledjük, nem egoizmust jelent, hanem óriási erőt, amely a túlélést segíti! Teljesen téves az az elképzelés, amely szerint az egót le kell bontani, el kell pusztítani. Arra kell használni, amire való – ennyi az egész!

„Ez az emberi tudatosság kivirágzása, amely most van folyamatban, s először történik meg igen nagy számban. Azért történik most, mert most kell megtörténnie.

Az ébredés az emberiség legsürgetőbb szükséglete, és ez életünk legfontosabb célja.”

Örömteli dolog, hogy Tolle is úgy látja, ez a változás elindult. Bár a legtöbben a változást még mindig csak a fizikai szinten tudják elképzelni, egyre többen lépnek túl a „spirituális materializmuson”, a gondolkodást meghaladó transzcendencia felé. Természetesen ez hosszú folyamat, nem megtanulható könyvből vagy tanfolyamokon, ehhez szellemileg is felnőtté kell válni. Ez az írás is ezt kívánja segíteni.

A buddhizmusban, csakúgy, mint más keleti rendszerekben, egyaránt előfordul mind a négy, mind pedig az öt őselem tanítása, hol direkt, hol látens formában. A dilemmára, hogy négy, vagy öt létezik, a nézőpont adja meg a megoldást. Az ötösségek az eredet, míg a négyességek a megvalósulás, a Föld szintjét jelentik. Az alábbiakban vázlatosan áttekintjük megjelenési formáikat a Dharma tanításában és gyakorlásában, távolabbi analógiáikkal együtt

A négy elem tanítása

A négy őselem és analógiái:

Föld                       Víz                         Levegő                   Tűz

fizikai +éteri         asztrál                   mentál                   teljesség, spirituális szint.

Máté                      Lukács                  Márk                     János

melankolikus       flegmatikus          kolerikus               szangvinikus        (temperamentum)

sárga epe              nyál                       fekete epe             vér – testnedvek     (Hippokratesz szerint)

ősz                         tél                           tavasz                   nyár

Ny                          É                             K                            D

produkció             formáció               kreáció                  emanáció – teremtés (kabbala)

kelipóth                 aszijá                     berijah                   acilúth – a kabbala szintjei

A szellemi fejlődésben:

test-tudat              érzelmek               gondolkodás        bölcsesség/tiszta tudatosság

A buddhizmus négy nemes igazsága:

1. A szenvedés nemes Igazsága

„A szenvedés létezik” A mulandóság = szenvedés

Szenvedés (7 féle: testi és lelki): öregség, betegség, halál, szeretettől távol lenni, nem szeretettel együtt lenni, vágyottat el nem érni

Az ösztönlény, az állat még nem szenved: nem ismerte fel. Aki felismerte és túllépett rajta, az már nem szenved – örök derű

1. A szenvedés keletkezésének nemes igazsága: A lét szomja a lényt a létforgataghoz köti

A szenvedés okai:vágy (kötődés), gyűlölet (harag, negatív érzelmek), nemtudás (tompultság, zavarodottság)

III. A szenvedés megszüntetésének nemes igazsága: Eszköze a tudat (mentális szint), módszere a tudatosság

1. A szenvedés megszüntetésének útja: a nemes 8 rétű ösvény (2×4):

helyes tudás, elhatározás, beszéd, cselekedet, életmód, törekvés, elmélkedés, elmélyedés

Az éberség megvalósitása (Sattipattana Sutta) – Hinayana beavatási út.

1. (föld)

A mozdulatokra, testhelyzetekre és légzésre fordított figyelem

4 testhelyzet: álló, járó, ülő, fekvő/alvó megfigyelése

Gyémánt Szútra: aki a folyóba lépett – első beavatási fokozat (önbeavatás) – az I. nemes igazság

1. (viz)

Érzelmekre és beszédre fordított figyelem

Szív szútra: a szkandhák tana (felhalmozódás, szennyeződés)

Beavatási foka: aki egyszer tér vissza (II. igazság)

III: (levegő)

A gondolatokra és szándékokra fordított figyelem

Jelenlét a gondolkodásban. Rögeszmék elengedése, tiszta gondolkodás

Akadályai: érzelmi zavarodottság, testi érzéseknek tulajdonitott fontosság (jó és rossz egyaránt)

Ha az I-II-III. igazságot magáévá tette: ő az, aki nem tér vissza

1. (tűz)

A dharmára fordított figyelem

A IV. nemes igazság: a 8 rétű ösvény megvalósitása: a ARHAT (szent) fokozata

A 4 szemlélődés (meditációs gyakorlatok)

– a test

– az érzések

– a tudat állapotai (5 féle: tompultság, szétszórtság, asszociatív vagy elvont gondolkodás, éberség

– a tudat tartalma (üresség vagy gondolatok)

A 4 mérhetetlen

– Mérheteten szeretet

– Mérhetetlen együttérzés

– Mérheteten öröm

– Mérhetetlen közömbösség (mérhetetlen együttérzéssel együtt): nem közönyösség, hanem középút, rendithetelen, szélsőségektől mentes, teljes elfogadás

Buddhista karma-jóga – konfliktusok kezelése

4 karma: – lecsendesités, gazdagitás, vonzás, pusztitás

A ZEN négy alapelve:

– Nem támaszkodni az írásokra

– Szavakon túli átadás

– Közvetlen a szívre irányulás (nem gondolkodás, logika, intellektus)

– Megvilágosodás valódi természetünk meglátása (a Buddha-természet) által – meglátni, hogy szamszára és nirvána egyek.

Az öt elem tana

Ábrázolása: négyzet (csúcsán áll), középpontban a Föld – vagy ötszög alakban

A Taoizmusban:

Föld                       Fa                           Tűz                        Fém                       Víz

közép                    K                            D                            Ny                          É

Saturnus             Jupiter                   Mars                      Vénusz                  Merkur

tél                           tavasz                   nyár                       nyárutó                 ősz

Jóga, ayurvéda:

Föld                       Víz                         Tűz                        Levegő                  Éter/Tér

Az 5 cselekvő képesség

nemzés                  anyagcsere           mozgás                  megfogás              kifejezés

Az 5 érző képesség

szaglás                  izlelés                     látás                       tapintás                 hallás

5 érzet. (ugyanaz)

5 íz

édes                       savanyú                keserű                     csípős                    sós

Az elme 5 tényezője

gondolkodás        karakter                 buddhi                   ősanyag                 szellem

manasz                 ahamkára            buddhi                      prakriti                  purusa

Az öt őselem a magyar néphagyományban:

föld                        szél                         víz                          tűz                          élőfa

 Az öt buddhista parancsolat (5 tartózkodás)

– nem ártani

– nem elvenni, ami nincs önként odaadva (nem csak tárgy)

– nem paráználkodni (tartózkodni a tisztátlan élettől)

– nem hazudni

– nem élni bódulatkeltő szerekkel (tartózkodni a részegségtől és bódulattól: a tiszta tudat megőrzése)

Az 5 parancs a szerzetesek számára:

– betartani az étkezések idejét

– tartózkodni az énektől, tánctól, zenétől

– a kényelmes ágyon való alvástól

– aranytól és ezüsttől

Jóga: 5 jama

– nem ártani – nem hazudni – nem lopni – nem paráználkodni – nem kívánni valamit egyéni tulajdonul

5 niyama

– tisztesség – megelégedettség – önmegtagadás – tanulás – Isvara utáni odaadás

Az öt elem beavatási útja (tao és kinai buddhizmus)

Külső ági út (harcművészet): az öt állat stílus: sárkány, daru, tigris, leopárd, kígyó

Belső ági beavatás:

– Föld: Hűség és gondosság erénye

– Fa: Szeretet és engedékenység

– Tűz: Szerénység és felvilágosodottság

– Fém: Igazságosság és erényesség

– Víz: Békesség és nyugalom

Tízparancsolat (kereszténység): 5 parancs az Istenért – 5 az emberért

Az európai misztikában az 5 a mágia, a védelem, az ember és univerzum kapcsolata is.

Az emberiség azon része, akinek volt egyáltalán mit ennie, évezredeken keresztül nem csinált problémát abból, hogyan táplálkozzon. Ette, ami volt, amire tellett, ami ízlett neki, vagy ami szokásban vagy divatban volt. Sokan ma is – és sajnos nálunk is – örülnek, ha bármilyen ételhez juthatnak. A (viszonylagos) jólét, az ételválaszték növekedése, a táplálkozásfüggő betegségek felfedezése és az egészég iránti fokozódó érdeklődés hívta életre, vagy hozta be messzi tájakról a különböző táplálkozási rendszereket. Olyannyira, hogy az érdeklődő ma csak kapkodja a fejét a különböző irányzatok és tanítások között, amelyek jó része azt hangoztatja, hogy az övé a legjobb, és mindenkinek azt kellene követnie, ha egészséges és hosszú életű akar lenni. Azzal szemben ott áll az a bölcselkedés, hogy ami jól esik, az nem árthat meg. Az eleink táplálkozására való hivatkozásoknál azért nem szabad elfelejteni, hogy az ő étkeik nem gyárakban készültek!

A hivatalos táplálkozástudomány szerint az ember alapvetően (fogazata, emésztőrendszere stb. alapján) mindenevő, legfeljebb az túlzásoktól és egyoldalúságtól kellene tartózkodnia. A legtöbb ember számára a „reformtáplálkozás” egyértelműen vegetáriánizmust, azaz a hús nélküli étkezést értik, ahol a tej, tejtermék, tojás még megengedett. (noha a „lazábbak” azért némi halat vagy baromfit is fogyasztanak). Ennek szigorúbb, a tejet megengedő, a tojást és egyes növényeket viszont tiltó változatát művelik a Krisna-hívők. A vegánok minden állati eredetű terméket, akár még a mézet is elutasítják. A nyerskosztosok (régebbi nevükön „bicsérdisták”) pedig csak nyers ételt esznek. Az ún. bibliai táplálkozás hívei, a Szentírásból következtetnek az ehető és nem ehető dolgokra – de nem azonosan a kóser konyha elveivel.

Az indiai jóga- vagy ajurvédikus-konyha az ételek „szattvikus” (szellemiséget erősítő) hatására és a „nem ártani” elvére hivatkozva a gabonaételeket, tejet, zöldségeket és gyümölcsöket kultiválják. Az ősi kínai elvek alapján, de a mai formájában Japánban kidolgozott makrobiotika az ételek jin-jang energiatartalmára (és a nyers-főtt étel arányára) figyel, kategorikusan semmit sem tilt meg, és a fentiek egyensúlyára törekszik. Figyelembe veszi az egyén testalkatát, korát, munkáját, az aktuális évszakot, de még az éghajlatot is, ahol élünk.

A legújabb kori irányzatok egyike a vércsoport szerinti táplálkozás, ahol az ember számára, aszerint, hogy A, B, AB vagy 0 vércsoportú vannak ajánlott vagy tiltott ételek. (Az orvostudomány szerint ez teljesen tudománytalan, de sokaknál beválik.) Egyes irányzatoknál, ahol gyártói háttér is van, azért az üzleti szándék azért jól kitapintható. E szempontból a paleolit táplálkozás teljesít a legjobban, hiszen lassan a legkisebb faluban is boltjuk van, és tucatnyi könyv állítja, hogy ez a legjobb módszer az egészség megőrzésére. Az alaptézis, hogy a metabolikus szindróma néven ismert civilizációs betegség a túlzott szénhidrátfogyasztás következménye, a következtetések viszont elhamarkodottak, és a módszer elvakult követése akár káros is lehet. Abból indulnak ki, hogy a peleolitikum (ős-kőkor) idején az emberek nem ismerték a gabonatermesztést, ezért a gabonákból készült ételeket ma is mellőzni kell, viszont hús (továbbá magvak, zöldség és gyümölcs) minden mennyiségben fogyasztható. Arról viszont megfeledkeznek, hogy pár százezer évig az ősember a tüzet sem ismerte, az elejtett állatok húsát nyersen ette. Gyökereket, gumókar rágcsált, vadon termő gyümölcsöket – és sok rovart, férget, kukacot, fogyasztott fehérjeforrás gyanánt. Tehát ha a „paleósok” következetesek akarnak lenni, mai híveiknek is így kellene tenniük, a paleolit fagylalt, sütemény, palacsinta pedig csak vicc lehet. És ezzel csak a legismertebb táplálkozási rendszereket soroltuk fel.

Nagy a zűrzavar tehát. Minden egészségtudatos irányzat közös alapelve, hogy minél természetesebb legyen, amit megeszünk, és lehetőleg vegyipari adalékok nélkül. A modern élelmiszeripar pedig épp az ellenkezőjére törekszik: tartósítókkal, állag- és ízjavítókkal, szinezékekkel igyekeznek eladhatóbbá tenni a termékeiket, nem ritkán egészségesebbnek, egészségvédőnek állítva be azokat. A tojás, olaj, margarin, disznózsír egészséges vagy káros voltáról a mai napig folyik a vita – amelyet bizony gyártói érdekek is igyekeznek befolyásolni. A legújabb ötlettel pedig a vegyi cégek után a gyógyszergyárak is bevásárolják magukat az élelmiszergyártásba. Az „okos” élelmiszerekbe, egyelőre a sütőiparban. A kenyérfélékbe vitaminokat, ásványianyag-pótlókat, immunerősítőket, koleszterincsökkentőket, emésztésjavítókat kevernek, nem fukarkodva az ígéretekkel, hogy mennyire egészségesek leszünk tőlük. Hamarosan a kiflin is ott lehet majd a felirat: „A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg a péket!”

Mit lehet hát az érdeklődőknek tanácsolni? Az egyedüli, mindig és mindenki számára üdvözítő módszer, ahogy máshol sem, úgy itt sem létezik. Legfeljebb annyi, hogy igyekezzenek minél természetesebb, minél kevésbé feldolgozott, finomított dolgokat enni, és ne dőljenek be a reklámoknak! Az emberiség tízezer éveket kibírt a nagyiparilag előállított, kemizált ételek nélkül. Ha vannak a táplálkozásra is ható vallási vagy spirituális elveik, kövessék azokat – továbbá próbálják ki, tapasztalják meg, mitől érzik hosszabb távon testileg-lelkileg jobban magukat, és amellett maradjanak.