A statisztikák szerint világszerte ugrásszerűen emelkedik azok száma, akik nem tudják a testüket elfogadni. Nem csak azokról van szó, akik a konditermekben és szoláriumokban szeretnének tökéletesebbek lenni, hanem azokról is, akik a belső értékekre, harmóniára, spiritualitásra törekszenek. Ez pedig komoly hiba, ha békétlenek vagyunk azzal az „öltözettel”, a testünkkel, amelyet a lelkünk visel egész életünkön át.

Régebben főleg a nőkre volt ez jellemző, de mára a férfiak is felzárkóztak melléjük. Sokkal többről van itt szó, mint a löttyedt fenékről vagy sörhasról, amelyeken megfelelő táplálkozással, fogyókúrával, mozgással nem túl nehéz segíteni. Önelfogadásunk nagyon alapvető hiányosságait jelzi. Az el nem fogadás – sőt gyakran kifejezett utálat, gyűlölet – vonatkozhat az egész testre vagy csak valamelyik testrészre. A lényeg ugyanaz. Egyre több ember nem mer meztelenül a tükörbe nézni.

A fogyasztói társadalom ideálja a megvásárolható (külső) tökéletesség: szépség és fiatalság. Feszes, ránctalan, napbarnított bőr és fotómodell-alak. És persze nem önmagáért, hanem azért, hogy az ezt kínáló termékek és szolgáltatások piacra leljenek. Mellékhatásként pedig egy jól kifejlett társadalmi ízlésficamot és lelkibeteg emberek millióit kapjuk. És hazugságokat, betarthatatlan ígéreteket a reklámokban. Ahhoz nem kell sok ész, hogy valaki felismerje, csupán tudományoskodó blöff, hogy egy arckrémtől a ráncok 87,5 százaléka el fog tűnni. Sokkal veszélyesebbek azok a reklámok, amelyek az árut összekapcsolják a fiatalság, boldogság, szabadság, sikeresség képeivel – tudatosan épp azokkal, amelyekre vágyunk, miközben egyre kevesebbeknek van részük benne. Pszichológiai bűncselekmény, de jól jövedelmez.

Az ilyen reklámok fő célcsoportját a gyenge énképű, frusztrált, önbizalomhiányos, sikertelen, mások véleményétől túlságosan függő emberek alkotják. És persze a koruknál fogva könnyen befolyásolható fiatalok. És ők azok, akik bele is betegszenek abba, ha nem lehetnek olyanok, mint a média és a divat sugallta ideálok.

Az úgynevezett testkép zavarok tipikusan huszadik századi „találmányok”. Ez a betegség azt jelenti, hogy valaki nem olyannak látja a testét, mint amilyen az a valóságban, hanem csúnyának, torznak, elfogadhatatlannak, és mindent elkövet, hogy azt megváltoztassa. Szélsőséges esetben bele is halhat a változtatásba (például a magukat halálra éheztető anorexiások), vagy abba, ha nem tud olyanná válni, mint szeretne.

A testzsír, a kövérség a legnagyobb ellenség. Az anorexia főképp fiatal lányokra lehet jellemző. A betegség nem maga a fogyókúrázás (amely persze önmagában is egészséget veszélyeztethető lehet), hanem az, hogy az illető még csontsoványan is kövérnek érzi, sőt a tükörben is annak látja magát. Férfiakra inkább az izomdiszmorfia a jellemző. Az ilyen ember egész életét a konditeremben töltheti, mégis cingárnak, csenevésznek látja magát. A konditerem-függőség nőknél is előfordul, ám náluk gyanítható, hogy a férfias izmokra vágyás mögött saját nőiességük elutasítása is ott van – ami szintén pszichés probléma, olykor ezéleti, olykor előző életekre visszavezethető okokkal.

Hasonló testképzavar, amikor valaki valamelyik testrészét, vagy az évek múlásával bekövetkező testi változásokat tartja elfogadhatatlannak. Ezek pedig a plasztikai sebészet érdekeit szolgálják. Ma már nincs olyan testrész a fejtől a lábig, amit ne lehetne átalakítani. Haj(beültetés), fül, homlok, szem, arcbőr, száj, állkapocs, fogak, nyak, karok, mell, derék, has, nemi szervek, csípő, comb, lábszár, lábujjak, megváltoztatható bőrszín – és valószínűleg a lista még korántsem teljes. Bárhová lehet beültetni, kivenni, feszesíteni, ha a kedves megrendelő úgy kívánja. Olykor a dolog rosszul sül el, a keblek még csúnyábbak lesznek, a zsírleszívott has dimbes-dombos, egyenetlen, a meghosszabbított pénisz merevedésre képtelen lehet, a megkurtított kisajkak az örömérzetet csökkenthetik, de ezekről a reklámok hallgatnak. A már tinédzser lányok között (!) is terjedő botox-kezelés hosszú távú hatásait sem ismeri senki. Bár a szakemberek ezt vadul fogják cáfolni, mi van, ha az arcba injekciózott idegméreg lassan felszivárog az agyba, és ott is bénítja, pusztítja az idegsejteket? Lassú, de biztos elhülyülés két-három évtized múlva? Miközben a mérget beadó orvos a Bahamákon sütteti magát, hogy ő is trendi legyen…

A plasztikai sebészet „remekműve” az az ifjú ukrán hölgy, aki hihetetlen összegek és megszámlálhatatlan műtét árán élő Barbie-babává változtatta a testét. Valószínűleg a róla írható pszichiátriai esettanulmány is vaskos dossziét töltene meg. Mindenki ismeri Michael Jackson történetét is, aki helyes fekete kisfiús arcából fehér női ábrázatot faragtatott, ám szomorú élettörténete mutatja, hogy ettől semmivel sem lett boldogabb.

A hazánkban nem túl gyakori nem-átalakító műtétek (illetve a transz-szexuálisok, transzvesztiták ellenkező nem ruháiba való öltözése már nem csak a test, hanem a nemi identitás, nemi szerep visszautasítását jelentik. Bizonyára vannak indokolt esetek, ha a kliens a teste ellenére pszichésen tényleg a másik nemhez tartozik, de véleményünk szerint a műtőasztalt minden esetben pszichoterápiának kellene megelőznie.

Bár közvélemény a tetoválást és a testékszereket csupán divatjelenségeknek tartja, de amennyiben azok nem egy adott közösséghez való tartozást jeleznek, mint a törzsi társadalmak idején, úgy ezek is azt jelezhetik, hogy az illetők nincsenek jóban a testük „natúr” megjelenésével, és valamivel feltűnőbbé, szebbé szeretnék tenni azt. Az persze más kérdés, hogy a külső szemlélő szemében is szebbek lettek-e? A tetováló, piercing-elő elsősorban magának szeretne tetszeni.

Látszólag a testtel való gondos foglalkozás vagy az egészséges táplálkozás nem lehet kóros, gondolnánk, de itt is vannak kivételek. A szakemberek mindössze néhány éve írtak le két új kórképet, a metroszexualitást és az orthorexiát. Az első főleg jómódú, nagyvárosi fiatal férfiakra jellemző. Melegeknek nézik őket, de nem azok. „Mindössze” a nőket is megszégyenítő gondossággal öltözködnek, járnak „sztájliszthoz”, fodrászhoz, kozmetikushoz, sminkelik magukat, méregdrága parfümöket használnak, kifestik a körmüket, szemüket. Az okokról itt is el lehet gondolkodni.

Az orthorexia az egészséges táplálkozás túlhajtása. Ezek az emberek életük nagy részét a táplálék beszerzésével és összeállításával töltik. Kínosan ügyelnek arra, hogy minden elég „bio” legyen, figyelik a kalória- és vitamintáblázatokat, idegenben semmit sem mernek megenni, és betegesen félnek attól, hogy valami egészségtelen(nek vélt) ételt fogyasszanak el. Bár a hazai életreform mozgalom felfutása idején ezt a kórképet még nem ismertük, (és a legnagyobb „apostolai” sem nagyon élnek már), gyanítható, hogy közöttük, és odaadó híveik között nem volt ritka ez az állapot.

Természetesen nem könnyű eljutni odáig, hogy a médiából áradó mű-emberek között megtanuljuk olyannak elfogadni a testünket, amilyen. Alacsonynak vagy magasnak, soványnak vagy teltebbnek, sőt tudomásul venni, hogy hatvan évesen nem lehetünk olyanok, mint harminc évvel ezelőtt. Még a fogyókúra, sokak öngyötrő kényszere is csak akkor lehet eredményes, ha előtte (!) el tudtuk fogadni azt, amilyenek vagyunk. Változtatni ugyanis csak így lehet – mert ugyan ki fordítana arra időt, amit gyűlöl, még ha a saját teste is az?

Nem baj, nem bűn, ha egyedül erre valaki képes. Vannak szakemberek és vannak módszerek, amelyek segítenek. A terapeuta azt kérheti, keresse, találja meg a testének azt a porcikáját, amelyet képes elfogadni, szeretni, majd ezt a megtalált érzést terjessze ki az addig el nem fogadott részeire is. Tapasztalja meg, milyen boldogító érzés, ha már nem kell haragudnia magára. A mostanában egyre ismertebb EFT (Emotional Freedom Technics – az Érzelmi Szabadság Módszere) egy „bűvös” mondattal, önszuggesztiós megerősítéssel kezdődik: „Azzal együtt, hogy (ilyen vagy olyan) vagyok, tökéletesen elfogadom, és mélyen szeretem magam.” A zárójeles rész helyett a megoldandó probléma szerepel. Ha ez testi állapot, úgy a testünk elfogadása a kiindulópont, ahonnan a változás elindul, ha lelki vagy viselkedésbeli problémát jelölünk meg, úgy a negativitásaink, árnyékszemélyiségünk integrálása a cél, azaz külső vagy belső önelfogadásunk.

A pszichoszomatika és szomato-pszichológia tudománya még tovább lép: megtanít a testünk üzeneteit megérteni. Semmi sem véletlenül olyan, amilyen. A testrészeinkben elfojtott érzelmek manifesztálódhatnak, blokkolhatják, deformálhatják azokat, fájdalmat, betegségeket okozhatnak. Testrészeink „megszólaltathatók”, kifejezhetik, illetve feloldhatják elfojtott érzelmeinket, blokkjainkat. A pszichoszomatikus személet nagyjai, Louise L. Hay. Kurt Tepperwein, Rüdiger Dahlke, Thorwald Dethlefsen és társaik megtaníthatnak arra, hogy megértsük a test beszédét, a tünetek üzenetét. Természetesen erre is csak akkor vagyunk képesek, ha az elfogadáson már túl vagyunk. (Csak megjegyezzük, hogy az előző jeles szerzők leírásait nem szabad mereven, szó szerint értelmeznünk. Eligazítanak, merrefelé érdemes kereskednünk, de az okokat nem a könyvből kiolvasva, hanem személyre szólóan, magunkban kell felismerünk.)

És mivel az anyagi világban tárgyak és testek között élünk, hozzájuk is úgy kerülhetünk közelebb, ha a saját testünkkel, anyagi mivoltunkkal jóbarátként tudunk bánni.

‹ Vissza