A hit csodákra képes – mondják, sőt tapasztaljuk is nem egyszer. Ám ehhez a legtöbbször a célra irányuló, szívós akarat sem mellőzhető. A bibliai tanítás szerinti „mustármagnyi hithez” bizony akarat is kell, hogy a hegy odább menjen. Az erős akaratú embert tisztelik, az akaratos gyermeket vagy az akarnok felnőttet viszont nehéz lehet elviselni. Ugyanis nem csak az akarat ereje számít, hanem az is, hogy mire irányul ez az akarat.

Az akarat nem más, mint hajtóerő, pszichés, és időnként azon túli, mágikus energia. A kisgyerek, amikor felfedezi saját, elkülönült énjét, elkezdi kis egóját felépíteni, még nem tud kérni, csak akarni, és nem tud lemondani sem valamiről, amire vágyik. Lényegtelen, hogy akarata megvalósítható-e, és hogy másokat ez hogyan érint. Ha nem kapja meg, amit akar, hisztizik: „Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam: hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra!” (József Attila). Nem az a jó szülő, aki ilyenkor mindent megtesz, csak hogy a gyerek elhallgasson, vagy mások meg ne szólják a gyerek ”rosszasága”miatt. Neki éppen a határait kell megtapasztalnia, a szülőnek pedig megtanulnia, hogy képes legyen kijelölni a korlátokat. Az ütközés a külvilággal elkerülhetetlen, a jó szülő pedig annyit tehet, hogy az energiákat más irányba vezesse el. A gyereknek nehéz elviselni, hogy valamit nem tehet, nem kaphat meg, sokkal könnyebb, ha valami más felé terelik, ami elérhető. A tiltás ugyanis csak az ellenállást erősíti, és az a gyermek, akit tilalomfák között neveltek, felnőtt korára vagy szorongó, neurotikus, vagy lázadó, antiszociális lesz. Szerencsés esetben a gyerek megtanulja, hogy a saját akarata és a külvilágbeli lehetőségek ütközése bizony konfrontációs helyzet, amit kölcsönös alkalmazkodással lehet csak kezelni. Ezt nevezik szocializációnak: élni, és élni hagyni. Az egészséges kompromisszumban csak kevéssé sérül a lélek – fájdalom nélkül nem megy –, viszont kialakulnak a belátás, együttérzés érzelmei, az önkorlátozás képessége.

Ahogy a kisgyerek, úgy a kamasz is hajlamos a saját lehetőségeit túlértékelni, és szembemenni a felnőttek világával, amely rossz, és amelynél ő jobbat tudna teremteni – ha hagynák. Amíg a kicsi a saját, pillanatnyi akaratát érzékeli csak, és nincs tapasztalata, véleménye a külvilágról, a serdülőnek már határozott, sőt véglegesnek hitt értékítélete van – és ez sokszor negatív, a világot meg kell változtatni. Ezt már nem csak önmaga, hanem mások boldogsága érdekében is tenné. A hatvanas évek hippimozgalmai a fogyasztói társadalom „kollektív kamaszkorának” tüneteit mutatták. A társadalomból kivonult „virággyerekek” az utópisztikus szocializmus régebbi eszméit kívánták megvalósítani kommunáikban, a személyi szabadság korlátozás nélküli kiteljesítésével, sok szexszel és alkalmasint „fűvel”, LSD-vel. Új világot szerettek volna építeni, csak éppen a jól ismert „ki vigye le akkor a szemetet?”, és a „miért nem érti meg a barátom, hogy éppen az ő barátnőjével van kedvem szeretkezni?” súlyos dilemmáit nem tudták megoldani. Azután – érdekes módon – szépen visszatagozódtak a fogyasztói társadalomba, monogám családokat alapítottak, elszegődtek dolgozni vagy vállalkozásokat alapítottak. Ma már csak egy-egy buli kedvéért veszik fel a bőrszerkót és döngetnek a Harley-Davidsonokon „Szelíd motorosok” módjára. Ma már látjuk, ez egy tanulási folyamat volt. Tanultak ők is valamit, és tanult a társadalom is tőlük. Előbbiek az „önmegvalósító” akarat korlátait, utóbbi pedig, hogy nagyobb mozgásteret, szabadságot adjon az élet sok területén. Nem mellesleg pedig épp ez a korszak nyitotta meg az önkiteljesítés, spiritualitás új útjait, a New Age-hez kötődő mozgalmak, keleti ezoterikus tanítások elterjedésnek korszakát is! (A szocializmus keretei között ez a szimbolikus felnőtté válási folyamat elmaradt. Érdekes szociológiai tanulmány tárgya lehetne felmérni ennek a hatásait a mai posztkommunista országokban.) Ugyanez a „lázadó” akarat művészek esetében csodálatos, örök érvényű alkotásokban tud manifesztálódni. Ilyen örök „kamasz” volt Petőfi, Nagy László vagy Latinovits Zoltán is. Nem tudjuk, mi lett volna belőlük hatvan-nyolcvan éves korukban.

Az érett felnőttség egyik kritériuma lehet, hogyan tudja az egyén koncentrálni az energiáit adott céljaira, miközben lehetőleg mások igényeit sem veszi semmibe. Lehetőleg, hiszen mindenkinek jó megoldás nem mindig létezik. Lehet, hogy a világhírű tudósra is neheztel a felesége, mert éjfélekig görnyed a mikroszkópja fölött, ahelyett, hogy a gyerekével játszana. Napoleon vagy Attila (finoman szólva) csak mások integritásának csorbítása árán tudja megvalósítani az életét uraló nagy ideákat. Hitler is (egyebek között) a német nép élet- és akaraterejére hivatkozott a birodalmi eszme igazolására. A nagy hódítók emberfeletti akaratereje sohasem volt vitás, amit céljaikról, tetteikről és eredményeikről már kevésbé lehet elmondani.

Nemes példát mutatnak azok, akik súlyos korlátaik ellenére is képesek tejes emberré válni, teljes életet élni. Megható és tanulságos a testi fogyatékosságaikon felülkerekedő emberek története, akárcsak azé a szkizofréniában szenvedő matematikusé (film is készült róla), aki az állandó, és ellenerőket megtestesítő hallucinációit tanulta meg olyan szinten kezelni, hogy a Nobel-díjat is megkaphatta. A nagy tudósok, művészek, felfedezők, sportolók akaratereje nemzedékek sora számára volt – és lesz – példa.

Ám a nagy „akaratbajnokok” korántsem mindig jelentenek követendő példát. Kicsiben családi vagy munkahelyi zsarnokok lehetnek, akik kakas módon uralkodnak a szemétdombjukon, nagyban pedig országokat, népeket romlásba vezető, rettegett diktátor válhat belőlük. Akaraterejük, elhivatottságuk, kitartásuk valóban példaszerű, Ők azok, akik a kudarcokat is erőforrásokká tudják változtatni. Ennyiben érdemes tanulni tőlük. A realitásokat semmibe vevő, saját szerepüket és fontosságukat felnagyító paranoiájukat – amelyek nélkül talán teljesen átlagos emberek lennének – már kevésbé. Nem véletlenül mondja Popper Péter, hogy Isten óvjon mindenkit a „karizmatikus” vezetőktől! Mert ha emellett éretlen személyiségek, a tévedhetetlenség hübrisze óhatatlanul magával ragadja őket. Popper szerint pont elegendő, ha az illető jó szakember, és érti a dolgát.

Ettől függetlenül az ilyen vezérek hívei akár az életüket és áldoznák értük. Pontosabban nem is értük, hanem azokért a tulajdonságokért, amelyekről úgy érzik, hiányoznak belőlük. (Az ezotériában ez a nyugati guru-kultusz csapdája is: a mester, guru, láma, fősámán sohasem tudja azt a megélt tapasztalatot átadni, ami őt azzá tette, sem a rajongó hívő fejlődéséből kimaradt dolgokat egy áldással, beavatással pótolni. Ez megoldható ugyan terápiával, viszont a terápia nem feltétlen ezoterikus, és az ezotéria, bár időnként gyógyíthat, alapvetően nem gyógyításra való.)

A zsarnokok személyiségfejlődése – ahogyan azt már sokan kielemezték konkrét személyek esetében, és halhatatlan irodalmi művekben is megörökítették – korántsem a harmonikus utat követi, és a gyermekkoruk sem irigylendő. Vagy agyonkényeztetett „kis királyfik”, akiknek mindent szabad, akik megtanulták használni az akarat energiáját, viszont nem tanulták meg korlátozni magukat, – vagy ellenkezőleg, túlkövetelő szülők (főleg az apák), szeretet nélkül nevelt, büntetésekkel megfélemlített gyerekei voltak, akik most kompenzálnak akkori sérelmeik miatt. Mindkét esetben a fejlődésben – vagy a kisgyerekkorban, vagy a kamaszkorban – elakadt személyiségek – akik törvényszerűen a más módon elakadtakat el tudják kápráztatni.

Az akarat a spirituális önmegvalósítás útján járok számára is erőket jelent, de csapdákat is rejthet. Kétségtelen akaraterő kell a szerzetesi élethez, a remeteségben a befelé forduláshoz, a külvilág nyújtotta örömök elutasításához, bármelyik vallásban, de még egy néhány napos elvonulási gyakorlathoz is. Erő kell a böjthöz, és a gyakorlatok megkövetelte csendhez, szótlansághoz is. Nagy lelkierő és eltökéltség szükséges egy több éves buddhista gyakorlat véghezviteléhez, számtalan leborulással és mantra-ismétléssel – de ahhoz is, hogy utána ne érezzük különbnek magunkat annál, aki ezt nem tudta megtenni. Nyugati gyakorlókkal ez is előfordul. Az ego trükkje, hogy a spirituális úton járó ember magasabb rendűnek hiheti magát, mint a többiek – ami persze nem igaz. A felfuvalkodottság, „spirituális gőg” (régebben már írtunk erről a korántsem ritka jelenségről), bizony nem a fejlett szellemiség jele. Jelen sorok írója is találkozott olyan, gyermekét egyedül nevelő jóga-tanítvánnyal (bár az irányzat itt lényegtelen), aki hatalmas eltökéltséggel, pénzt és időt nem kímélve követte guruját mindenhová, miközben neveletlen kislánya szélsőséges csoportokhoz sodródott, és kishíján prostituált lett, miközben a mama „önmegvalósított”. Évekbe telt, amíg végül is – minden bizonnyal a jóga jótékony hatására – megtalálta az egyéni akarat megvalósítása és a hozzá tartozók jogos szükségleteinek kielégítése közötti egyensúly állapotát.

Az akarat mágiája

Szepes Mária szerint gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni. Ha ez így van, akkor az akarat is mágikus erő, ahogy fentebb írtuk. A mágia aranyszabályai, elvei között a „tudni, merni, hallgatni” mellett nem véletlenül szerepel az „akarni” is. A hit a misztikus oldal, az akarat a mágikus, ha úgy tetszik, az önmagunk, és a világ megváltoztatásra irányuló energia jin és jang oldala. Mindkettő fontos, és mindkettő veszélyes is lehet. Az akarat nélküli „elvarázsolt” misztikus, bár csodák részese lehet, csak sodródik, míg aki a misztikus erőket a saját akarata igájába akarja hajtani, az feltétlenül a sötét mágia útjára kerül.

Szemléletes példája volt ennek a híres angol mágus, Aleister Crowley a huszadik század elején. A bigott anglikán szellemben nevelt, nagy tudással és rendkívüli okkult képességekkel rendelkező fiatalember egész életében lázadt, minden ellen, ami kora társadalmában körülvette. Ebben meghatározó volt a kereszténység korlátaival szemben érzett gyűlöletének, és a szexualitást körülvevő álszent tabu-rendszernek is. Szinte mindent elkövetett, ami abban a korban erkölcstelennek és bűnnek számított – és természetesen örömét lelte bennük. Az akaratot tekintette a legfontosabb erőnek. Tégy, amit akarsz, és ez lesz a törvény – ez volt az egyik legfontosabb tanítása. Nyilvánvalóan sérült lelkek közül kerültek ki a hívei, akiket a legkülönbözőbb fekete mágikus démonidézésekbe és perverz szexuális orgiákba egyaránt bevont. (Utóbbiak azt jelzik, pszichoszexuális fejlődésében is elakadt, a kamaszkor hormonok irányította, szocializálatlan, féktelen vágyai irányították.) Önmagát, jellemező módon a „666-ossal”, az Apokalipszis nagy vadállatával azonosította, és kortársai között is volt, aki szerint „a világ leggonoszabb embere” volt. Ettől függetlenül inkább csak egy végtelenül egoista, csak a vágyainak és élvezeteinek élő, antiszociális, pszichésen sérült, ugyanakkor nagy hatású, karizmatikus személyiséget kell látnunk benne, aki az akarat mágikus erejét a legszélsőségesebb módon használta ki. A már említett hippi-korszak óta az ezotéria szélsőségesebb művelői, a popkultúra bizonyos köreinek konformizmus- és fogyasztói társadalom-ellenes lázadói, és sátánista csoportok körében vált követendő ikonná Aleister Crowley, és az individuális akarat mindenek fölött valósága.

Végeredményben az akarat nagyszerű adottságunk, csak meg kell tanulnunk a használatát, ami nem mindig magától értetődő. Az ösztönök és biológiai szükségletek kiélésétől kezdve az önmegélés és önmegvalósítás útján az egyéni és szociális élettől a transzcendenciáig terjednek a lehetőségek. A megvilágosodottság szintjén pedig az egyéni akarat feloldódik az egyetemes létben, egyetemes akaratban és szeretetben.

‹ Vissza