I.

„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton levő szamaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta: odament, olajat és bort öntött a sebeire és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.” (Lukács evangéliuma, 10. rész: 30-35. vers)

II.

Jó egynéhány éve egy nyári életmód-táborban történt. Az érkezés napja volt, a táborlakók jövögettek, régi ismerősök üdvözölték egymást, az újakkal ismerkedtek, amikor megjelent egy leírhatatlan külsejű öregember. Ősz haja csimbókokban össszeragadva, arca borostás, látszott, hogy szappant is régen látott, kopott ruházata ki tudja, mikor volt mosva utoljára. Összes holmija egy nájlonszatyorban, és már méterekről bűzlött az egész ember. Mindenki azt hitte, koldulni jött vagy valami félreértés az egész, de kiderült, rendes táborlakó, előre jeletnkezett, befizette a részvételi díjat, épp olyan joggal van ott, mint bárki más. Botrány nem tört ki, de a tábor pártokra szakadt. Volt, aki megrémült, mit lehet itt tenni? Más felháborodott, hogy lehet ide engedni egy „ilyet”? Többen kijelentették, ők ugyan nem lesznek egy szobában vele, egyágyas szoba meg nem volt, ahová az öreget be lehetett volna dugni. És voltak olyanok is, akik cselekedtek. Nem oktatták ki az előbbieket a szeretetről, hanem némi csellel levetették a koszos ruháit és kimosták, szelíd erőszakkal rávették a fürdésre, borotválkozásra és másnapra már egészen ember formájúvá varázsolták. Lassan kiderült, hogy Zoli bácsi (nevezzük így) hajdan jobb napokat látott, iskolázott ember, még verselget is, csak éppen megdobálta az élet, egyedül maradt, jött az alkohol is, és egyre lejjebb csúszott. Azután meglátta a tábor hirdetését és talán felcsillant valami remény az emberi közösségre. A tábor végére annyira magára talált, hogy a záró esten saját verseiből olvasott fel és megtáncoltatta a lányokat.

Egy vidéki város újságjában láttam viszont nemrégen a nevét, egy reforméletmód rendezvény egyik előadójaként.

III.

Ez is tábori történet. Tavaly történt, az ország másik sarkában. Kis létszámú, családias tábor volt egy festői faluban, egy felújított parasztházban. Egy édesanya magával hozta huszonéves fiát is. Sápadt, szőke gyerek volt, vagy negyven kiló, gyógyíthatatlan daganattal, az utolsó stádiumban. Állandóan mellette kellett lenni, etetni, szállítani, szükségét intézni. Ráadásul szemmel láthatóan zsarolta betegségével az édesanyját, követelőző volt, zsarnokoskodó.

Megjelenése itt is azonnal polarizálta a résztvevőket. Voltak, akik méltatlankodva pusmogtak, hogy tönkreteszi az egész tábort, és egész idő alatt kerülték. Mások azt mondták, azért van itt, hogy segítsünk rajta. Ha meggyógyulni nem is fog, talán kap valamit, amit magával vihet. A fiú pedig minden előadáson ott volt, figyelt, tanult, és amikor megfeledkezett arról, hogy magát sajnálja, a fájdalmai ellenére jól érezte magát. Minden nap kapott valamit: reikizték, masszírozták, beszélgettek vele. Tudták, most kell segíteni, mert ki tudja, meddig lehet.

Ennek a történetnek nincs happy end a végén. Vagy mégis? A fiú ugyanis pár nappal a tábor után meghalt. Magával vitte mindazt, amit élete utolsó hetében kapott.

A szerelem a legkülönösebb dolog, ami az emberrel történhet. Bár szegény, spiritualitással kevéssé megáldott Marx pusztán humanizált nemi ösztönt látott benne, a régiek istenek adományának, mások egyszerre ajándéknak és átoknak írták le. Költők éneklik meg, milyen, amikor az olyan lesz, mint az alvajáró, ember esztelen dolgokat kezd művelni, még esztelenebbeket mondani mondjuk az élete értelméről vagy értelmetlenségéről, még a kinézete, tekintete is megváltozik, sőt még a szervezet biokémiája is furcsa dolgokat művel. A materialista egysíkúság példája volt pár éve az a fiatal magyar tudós, aki bejelentette, hogy megtalálta a szerelem okát: Ha egy (kimondhatatlan nevű) vegyület keletkezik az agyunkban, akkor érezzük a szerelmi érzést. Mivelhogy ő iksz számú szerelmes egyedet megvizsgálva úgy találta, mindnek az agyában ott van ez az anyag. Mintha azt mondanánk, nem a szomszéd, a főnök vagy a politika dühített fel, hanem egyszer csak több adrenalin kezdett keringeni a vérünkben, attól ment fel a pumpa! Nem kétes, szegény tudós nagyon szerelmes lehetett, hogy ekkora badarságra ragadtatta magát.

A szerelem megváltoztatja még a számtan törvényeit is. A legegyszerűbb összeadási művelet is más eredményt fog hozni, ha a szerelem előtti, szerelmes, és szerelem utáni emberek szerepelnek a szöveges feladványban. Platontól kezdve az európai ember úgy tudja, kezdetben egy testben, androgünként élt együtt férfi és nő. Aztán, az istenek akaratából, vagy az engedetlenség büntetéseként kettészelték, és külön testbe költöztették őket. A kettőből (amely egy volt), 1+1 lett, és mind a két egyes arra vár, hogy ismét összeadódhassanak.

Ha két, (normál esetben ellenkező nemű) ember van egymás közelében, még érvényes az 1+1=2 képlet. Mindkettő így is érzi, két különálló ember, ez együtt kettő. Ha elkezdenek szexuális vágyat érezni egymás iránt, még nem változik a helyzet. Én én maradok, bármennyire is szeretném a másik testébe kerülni vagy azt magamba fogadni. Ha ez megtörténik, egy darabig egynek érezzük magunkat, zuhanyzás után mégis két különálló ember éli tovább külön-külön az életét. Egészen addig, amíg szerelmesek nem lesznek.

Innentől az ember különállósága sokszor megszűnik. Nincs egy gondolata, amely magára vonatkozik, és elkezdi feladni magát a másikért. Mindent neki, érte tesz, és azt bizonygatja, hogy a másik a saját életénél is fontosabb. Romantikus regényhősök halálra senyvednek, a kardjukba dőlnek vagy mérget isznak, hogy bizonyítsák, mennyire szeretik a másikat. Az egyén feladja önmagát, különállóságát és elkezdi úgy érezni, hogy egy meg egy az egy, és erről sem egy matematika professzor, sem egy nálánál sikeresebb, és az imádott másikat ágyba vivő szerencsés harmadik (negyedik, ötödik stb.) sem tudja eltántorítani, legalábbis, amíg a szerelem tart. Az ember hol szárnyal a boldogságtól, hol a pokol kínjai mardossák.

Ha a szerelem beteljesül, ezt mindketten így érzik, Megszűnik az Én, megszűnik a Te, egyedül a Mi létezik. Boldogító érzés, mámor így az élet, és ez így természetes, legalábbis a nagy lángolás idején. Aki nem így érzi, nem is szerelmes.

Aztán, midőn a nagy szerelemből boldog, majd lassacskán kevésbé boldog házasság lesz, sokan így is maradnak. Az egyik ember a másik kihelyezett testrésze, alárendeltje lesz. Az egész életét a másik szolgálatába állítja. Előbb szerelemből, aztán megszokásból, vagy mert az ő szülei is így csinálták. A férfiből papucs lesz, az asszonyból házi cseléd. Ritkán jön el a fellázadás pillanata, de akkor is többnyire minden marad a régiben, hiszen hallgatólagosan ezt a felállást szentesítették. A szerelemnek itt már nyoma sincs. Sőt, lehet hogy elkezdik halálosan unni, sőt gyűlölni egymást, a köztük lévő plusz jel már csak a papíron létezik. Aztán, ha eljön a válás pillanata, megjelenik a jól ismert szólam: Pedig én mindent megtettem érted! Feláldoztam az életem, fiatalságom, karrierem stb., csak hogy neked jó legyen! Az illetők nem jönnek rá, hogy matematikai hibát követtek el, mert egy meg egy az mégiscsak kettő, legalábbis náluk az! Ezért a hibáért pedig nincs mese, bukás jár az élet iskolájában! Sajnos nem biztos, hogy rájönnek, miként lehet egy összeadás eredménye agy darabig helyes, aztán meg helytelen. Jön az elválás, lesz egy egyes meg még egy egyes számjegy, akiket többé nem lehet összeadni.

Pedig a szerelem algebrája ilyen különös, mindig máshogy és máshogy jön ki az eredő! Két érett ember szerelme másként alakul. Az érettség itt azt jelenti, hogy az ember képes rátalálni arra, aki matematikailag (genetikailag, asztrológiailag stb.), lelkileg, szellemileg a legalkalmasabb az összeadódás műveletére, és azt úgy elvégezni, hogy mindkettőjüknek a legjobb legyen. Aztán a kijött eredményt úgy fenntartani, hogy ne legyen belőle kivonás vagy oszt(ód)ás. Ezt csak önmagukra és a másikra egyaránt figyelve, magukat és a másikat finoman alakítva, egymáshoz igazítva lehet elérni. Egyik sem adja fel magát, úgy olvadnak össze, hogy megtartják önmagukat is. Megmarad a Mi érzete, de egy idő után újra megjelenik az Én és a Te is, ahol vannak közös dolgok, és vannak csak az egyikre, és csak a másikra tartozók. Ez nem csorbítja az egymás iránti érzéseket, de új dimenziókat teremt. A képlet az 1+1=3 lesz, ahol a három: az Én, a Te és a Mi szentháromsága, egyenrangú, akár az egyenlő oldalú háromszög három csúcsa. A suszter háromlábú széke sohasem billen fel és a három nem véletlenül az isteni (és emberi) tökéletesség száma! Ez a háromság akkor is háromság marad, ha megérkeznek a családba a kis jövevények. Innentől ők is a Mi fogalmába tartoznak és csak erősítik a képletet.

Hát ennyit az algebráról. De valamennyien tudjuk, az élet nem szorítható képletek közé, a szerelem nem racionális ésszel megérthető csodája az életnek. Vagy érezzük, vagy nem. De megmagyarázni ne is próbáljuk!

Mint a legtöbb férfit, gyerekkoromtól érdekelnek a technikai mütyürök. Mióta pedig a gyógyítás alternatív ágait művelem, különösképpen figyelem, miféle eszközök, műszerek segíthetik a beteg ember gyógyulását. Ezen a téren pedig nap-mint nap látnak napvilágot olyan találmányok, amelyek többnyire hatásosak bizonyos esetekben (kivéve, amelyek a mindent gyógyító csodák ígéretével lépnek fel), csak az áruk és valós értékük tér el jelentősen egymástól

Mint a fizikában és elektrotechnikában alap-szinten jártas embert, fölöttébb bosszant, amikor a prospektusokban, videókban olyan tudományoskodó vagy áltudományos magyarázatokkal akarják eladni a készülékeket, amelyről ordít, hogy szerzőjük hadilábon áll a fentebbi tudományokkal. Amikor butaságokat írnak energiákról, lézerről, ionokról, biofotonokról, kvantumokról, polarizált fényről, nanotechnológiáról olyanok, akik lehet, hogy a kereskedelemhez értenek, ezek mibenlétéről viszont fogalmuk sincs. Mivel ezzel többnyire a reménybeli vásárlók is így vannak, kevés a vesztenivalójuk, viszont jó hívószavak a ma technikai civilizációhoz szokott emberének. Ezekben a készülékekben minden „speciális”, „különleges”. Nézzük hát meg alaposabban, mitől! Természetesen termékneveket és gyártókat nem fogunk említeni, ugyanis nem ezek a lényegesek, hanem az átverés ténye és trükkjei.

Az alábbiakban nem a „kütyük” hatékonyságáról kívánok írni, (vannak közöttük hatékonyak és bizonyíthatalan hatásúak), inkább a velük kapcsolatos kerekedelmi és reklámtükkökről lesz szó!

A gyanakvásunk ott elkezdődhet, amikor olyasmit olvasunk, hogy a szóban forgó terméket, készüléket nemzetközi (amerikai, japán stb.) kutatócsoport huszonöt éves munkával fejlesztette ki. Ugyan melyik cég fizetne egy tudóscsapatot egy tenyérben elférő kis készülék elkészítéséért több ideig, mint ameddig mondjuk az űrhajózás vagy az atomerőmű kifejlesztése tartott? Természetesen a készülékek mind csúcstechnológiát képviselnek, nanotechnológiát alkalmaznak, sejt- (szubmolekuláris, szubatomi stb.) szinten hatnak, nullponti vagy hasonló energiával dolgoznak. (Azt, hogy a fájdalom, betegség helyén fejtik ki a hatásukat, csak azért nem írják oda, mert azért értelmesebbnek gondolják a vásárlókat, mint a gyógyszergyártók.) Ehhez gyakran odabiggyesztik azt is, hogy az ősi, keleti gyógymódok tanulmányozása segítette őket a szenzációs felfedezéshez, ami szintén bevált szöveg, akár igaz, akár nem. Varázsszó lehet, ha valamiről azt állítják, hogy komputeres, mikroszámítógéppel vezérelt készülék. Ugyanis kevesen tudják, hogy az ilyen, tömegesen gyártott, néhány száz forintos áramkörök már régen nem tartoznak a csúcstechnológiához.

Az egyik, méregdrágán árult készülékről azt olvassuk, hogy huszonegy napig egy, a gyártó által kifejlesztett fúziós kamrában tárolják, hogy nullponti energiával úgy feltöltődjenek, hogy azt utána örökké sugározni tudják. Ezután elég ezzel a valamivel három kört leírni, az óramutató járása szerint, a beteg testrész fölött ahhoz, hogy a gyógyulás elinduljon. Nos, egy fúziós reaktor, ami tényleg csúcstechnológiának számít, több milliárd Euróba kerül, kicsit túlzó beruházásnak tűnik. Egy ilyen berendezés belsejében deutérium és trícium egyesül, és úgy tíz – tizenötmillió Celsius fok van! Ráadásul a reakciót, amely a Nap és a csillagok energiatermelését is biztosítja, egyelőre nem huszonegy napig (jó misztikus szám), hanem csak néhány másodpercig sikerült mesterségesen fenntartani!

Biokerámia. Több termékbemutatós cég palettáján megtalálhatók a biokerámia néven forgalmazott, vagy azt tartalmazó termékek (gyakran említik őket infravörös termékeknek is).

A kerámia nem más, mint kiégetett agyag. Ha ez a közönséges anyag elég tiszta és nincsenek idegen vegyi anyagok belekeverve, nyugodtan lehet biokerámiának nevezni bármelyik fazekasmester termékeit.

Ám a magyarázatok másra utalnak: „A  biokerámia speciálisan kiválasztott ásványok és kerámia-oxidok kombinációjából nyert rostszálas anyag. A rostszálak képesek az emberi test által leadott infravörös sugárzást felvenni és lassan a test számára újra visszaadni, így nyújtva annak pótlólagos energiát. Ezen folyamatnak köszönhetően szervezetünk számára plusz energia áll rendelkezésre a regenerációs folyamatokhoz.”

A kerámiaszemcsék poliészter szálakra vannak felhordva pl. egy biokerámia takaró esetében, hogy az anyag elasztikus legyen. Hogy mi ebben a „bio”, az maga a rejtély. A speciálisan kiválasztott ásvány más leírások szerint nem más, mint az illit, amiről kevesen tudják, hogy mi: az agyag fő összetevője, amin nap-mint nap járunk. A kerámia-oxid kifejezés pedig teljesen értelmetlen. A kerámia fő összetevői ugyanis eleve oxidok: szilícium-dioxid (kvarc), alumínium-és vasoxid, a kész kerámiát pedig nem lehet tovább oxidálni. Azt az anyagot pedig, ami a test hőjét (infravörös sugárzását) felveszi és megtartja, egyszerűen hőszigetelőnek nevezik, tehát szó sincs pótlólagos vagy plusz energiáról.

Másutt azt olvassuk, hogy a biokerámia maga bocsát ki infravörös sugárzást, ami szintén nonszensz külső energiaforrás nélkül. Van ugyan a szerves vegyületeknek és élő szervezeteknek úgynevezett biofoton kibocsátásuk, amely egy rendkívül kicsi intenzitású, a látható spektrumba eső elektromágneses hullám, de a kerámia egy szilikát, nem szerves anyag. Élettelen szerves anyagoknál ez az entrópia (egyszerűen bomlás) jele, élő szervezeteknél pedig az energiacsere egyik megnyilvánulása.

Lézerterápia az orrban. Az egyik ilyen készülék azt ígéri, hogy a vérkeringésen keresztül hat az erekre, a szívre és az agyra, azzal, hogy megakadályozza a vörösvértestek haladást nehezítő összecsapzódását, a másik csak a náthás orr kidugulását ígéri. Mivel az orr belső hajszálérhálózata igen sűrű és finom, a vérre (más készülékeknél a bőrre) történő pozitív hatások kellőképpen bizonyítva vannak. Más kérdés, hogy a lézer mibenlétéről is milyen sületlenségeket állít a reklámszöveg. De lássuk, mi is van ezekben a készülékekben! Alapvetően egy öt milliwattnál kisebb teljesítményű diódalézer (ma már szinte filléres áru), egy egyszerű, úgynevezett meghajtó áramkör, amely álladó áramerősséget biztosít, amíg az áramforrás bírja, és az elemek. Gyakorlatilag egy lézeres mutatópálca az orrba dugva, ami párszáz forintért bármelyik kínai piacon megvásárolható. Plusz egy mutatós doboz és egy beállítható időkapcsoló áramkör, hogy ne kelljen a kezelés közben az órát figyelni. Mindez nagyjából kétszázezer forintért. Amelyik csak a náthán segít, az mindössze néhány tízezer, viszont két lézerdiódát tartalmaz. A külső bőrfelületen használható, nagyobb teljesítményű orvosi és akupunktúrás lézerek ennek többszörösébe kerülhetnek, hiszen az előállításuk is költségesebb – viszont terápiás értékük is nagyobb, hiszen professzionális felhasználásra készülnek.

Polarizált fény-terápia. Ötvenezer forinttól úgy félmillióig terjednek az árak. Hatásuk nem szorul bizonyításra, működnek, sokféle problémára hatásosak. És mit kapunk ezért az összegért? Egy 20-100 Wattos halogén izzót (újabban LED-et), esetleg a hozzá tartozó biztonsági transzformátorral együtt, és egy, a fény polarizálását végző tükröt, esetleg polárszűrőt – plusz a szépen dizájnolt műanyag házat, esetleg a drágábbaknál még egy egyszerű állványt is. Plusz a színszűrők: színes műanyag vagy üvegkarikák műanyag keretben, több tízezer forintért. Persze a leírás szerint minden itt is speciális.

Kristálylámpa. Az általam ismert készülék egy, kereskedelemben is kapható rúd-elemlámpa. egy ráapplikált csúcsos hegyikristállyal. Plusz színszűrők: kulcskarikákba erősített színes műanyag fóliadarabok. Az újabb változatok ugyanezt tartalmazzák, csak formatervezett tokban. Általam ismert ár néhány éve úgy hatvanezer forint körül mozgott. A tapasztalatok szerint hat, bár a kristály egy szabálytalan, szétszórt fényfelületet ad.

Mágnesterápia. A permanens mágnesek északi mágneses pólusának kedvező élettani hatásairól is vannak tanulmányok, sőt évezredek óta használják is őket. Egy műanyagtokban el lehet helyezni egy kb. centiméter átmérőjű, öt-hat centiméter hosszú mágnesrúdat, vagy néhány mágneskorongot, esetleg ún. permalloy (lágyvas ötvözet) lemezburkolatban. A mágnesek ára talán meghaladja az ezer forintot, és bár a permalloy nehezen beszerezhető, ha valaki otthon el tudja készíteni, legfeljebb ezerötszáz forintjába kerül. Ennek viszont csaknem ezerszeresét kérik érte.

Zapper (és hasonló, biorezonanciás) készülékek. Dr. Hulda Clark világszerte ismert amerikai biológusnő egy olyan készülék leírását tette közzé, amely széles frekvenciájú elektromágneses rezgésekkel sokféle, emberben rejtőző kórokozó, parazita kiirtását szolgálja. Tette ezt azért, hogy a pár dollárból (itthoni viszonyok között úgy kétezer forintból) megépíthető készülékkel segítse az éhségövezetekben élők gyógyulását. Ára nálunk harmincezer forint körül mozog. A több frekvenciára hangolható, és műszakilag is többet tudó változatok a több százezer forintot is elérhetik. Ugyanezen az elven a legegyszerűbben működtethetők a kézelektródokkal felszerelt változatok. Bonyolultabbak, és nagyobb teljesítményűek a hatásukat elektromágneses tekercseken át kifejtő, pulzáló mágnestérrel működő változatok, amelyek valóban sokféle betegségre képesek hatni, viszont ellenzőik szerint a környezetben elekroszmogot hoznak létre.

Energia-pálca. Golyóstoll méretű fém rudacska lekerekített véggel. Energiaközvetítésre használják, amit sokan éreznek is. Az úgynevezett (egyes forgalmazók által mindent azonnal gyógyító) rudacskák belsejében „speciális” ásványi őrlemény van, némelyikben pedig még néhány pici mágnes is. Hogy a mitől különlegesek ezek az ásványok, nem tudni, hiszem ásványkereskedőknél gyakorlatilag minden beszerezhető, és feltételezhetően nem gyémántot rejt a tollra emlékeztető kis rudacska

A sort még sokáig lehetne folytatni. Végezetül álljon itt még valami, ami ugyan nem „kütyü”, de a fenti gondolkodást példázza.

Nanotechnológiás spray-k. Különlegességüket az adja, hogy nem kell végigcsinálni a tabletták, kapszulák szájbevevésének, lenyelésének bonyolult műveletét, elegendő a bőrünkre fújni őket. A technológia létezik, mert ha a hatóanyag molekulái kisebb méretőek, mint a bőr pórusai, a testbe lehet juttatni bármit, a sejtek tulajdonsága pedig, hogy a sejthártyákon át képesek anyagcserét folytatni, tehát anyagokat felvenni-leadni. Évezredek óta ismeretesek olyan anyagok, amelyek a bőrön át is felszívódnak, nanotechnológia nélkül is. Gyanítható, hogy ez inkább csak bűvszó, reklámfogás. A valódi különlegesség itt az árban keresendő, ugyanis egy 10 ml-es, női rúzsnál alig nagyobb spray flakon ára 10-20.000 Ft. Azaz a készítményt literenként egy-két millió forintért kívánják eladni.

Ezeket a dolgokat gyakran „világszabadalom”-ként reklámozzák, holott a jog világában ez a fogalom nem létezik! Homályos lehet a különböző tanúsítványok megléte és tartalma is. a CE- jelzés például csak annyit jelent, hogy egy készülék biztonságos, például nem fogja az áram agyonütni a használóját, más bizonyítványok pedig csak azt igazolják, hogy nem károsak az egészségre, nem pedig azt, hogy használnak is. A gyakran hivatkozott klinikai hatásvizsgálatok tényleges megléte, objektív vagy (finoman szólva) anyagilag motivált mivolta is kétes lehet, de olyan is előfordult már, hogy a hivatkozott honlapon elvi megállapítások, nem pedig a konkrét termék tapasztalatai szerepeltek.

Természetesen a készülékekbe fektetett szellemi munkát (már amennyiben van ilyen bennük), a szép dobozokat, a marketingre és reklámra fordított költségeket meg kell a vásárlóknak fizetniük. Ha a terméket MLM hálózatban értékesítik, akkor pedig a vásárló fizeti meg a piramis valamennyi lépcsőjének jutalékait is.

Összegezve, korunk, az Uránusz uralta Vízöntő-kor sajátossága, hogy mint mindenütt, a gyógyításban is egyre több műszaki-technológiai megoldás jelenik meg. Vannak közöttük hatástalanok, bizonyos esetekben hasznosak, és valóban csodálatra méltó „tudású” készülékek. Persze nem szabadna megfeledkezni a bajok lelki oldaláról sem. Egyetlen készülék sem érvényteleníti a pszichoszomatikus szemléletet, Dahlke, Dethlefsen, Hamer és társaik munkásságát. Gyakorlatilag ugyanazt jelenti bevenni egy tablettát vagy magunkra tenni egy készüléket: hárítani a saját felelősségünket, a gyógyulást pedig valami külső tényezőre bízni. Ami pedig megkérdőjelezhető, az itt kipécézett aránytalan árképzésben, hogy a reményét vesztett, beteg ember reális lehetőségein felül, mindent képes megadni a gyógyulás reményéért. Ezzel pedig nagyon erkölcstelen visszaélni.

Mióta elterjedt a köztudatban, hogy túlságosan savas a szervezetünk, gombamód szaporodnak a gyógytermék- és bioboltokban a lúgosító táplálékkiegészítők. Sajnos nem csak a vásárlók, de sokszor az eladók sem tudják pontosan, hogyan és miért is kell lúgosítani a szervezetet, olykor a csak a termékajánlók szövegét ismerik – amelyek nyilvánvalóan az adott termék előnyeit dicsérik. A kispénzű vásárlók pedig sokszor nem tudják megvásárolni a boltok vagy MLM hálózatok divatos termékeit.

Cikkünkben körül szeretnénk járni, miért is szükséges a lúgosítás (ha kell egyáltalán), és hogyan lehet helyesen – és alkalmasint akár ingyen is – a kívánt hatást elérni.

A savas és lúgos kémhatás a szervezetben

A szervezet sav-lúg (bázis) háztartása a bio- és elektrokémiai egyensúly fenntartásának fontos eszköze, amelyet meglehetősen bonyolult szabályzó mechanizmusok irányítanak, és amelyeket nem lehet egy-két mondatban leírni. Ahhoz, hogy életfolyamataink megfelelően működjenek, a különböző szerveinkben különböző kémhatású közegre van szükségünk. Olyan, hogy az egész szervezet savas vagy lúgos, egyszerűen nem létezik. Az ideális kémhatás szervenként változik. Ráadásul a sav-bázis viszonyok állandóan és dinamikusan változnak, olykor igen széles határértékek között.

A savasság-lúgosság mértékegysége a pH-érték, amely 1 és 14 között változhat. A 7-es pH-érték a semleges kémhatás, az ettől kisebb számok a savasságot, a nagyobbak a lúgosságot jelentik. A vér, az epefolyadék, az agy-gerincvelői folyadék, az ízületi folyadék többé-kevésbé lúgos, míg a gyomornedv erősen savas. De savasnak kell lennie a bőr felszínének vagy a hüvelyváladéknak is, hogy védelmi funkciójukat betöltsék. A vizelet pH-értéke, amelyet a laikusok (és a lúgosító termékek forgalmazói) hiteles mérési lehetőségnek tartanak, igen széles határok között, 5 és 8 között változhat, azaz a savastól a lúgosig, a tápláléktól és más tényezőktől függően. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a savasság kóros állapotot jelent, sokkal inkább a szervezet egyensúlyát fenntartó mechanizmusok helyes működését (vagy arra irányuló törekvését, a fölös savasság kiválasztását) mutatja! A pH-papírral történő mérés legfeljebb a 24 óra alatt gyűjtött vizelet vizsgálata alapján lehetne valamelyest mérvadó, szabványosított étkezés és egészséges vese mellett. Valamelyest, mert az indikátor csík az ammónium-kötésben távozó savakat (amelyek a vizelet szagát adják) nem minden esetben mutatja ki. Ehhez sokkal bonyolultabb, otthoni körülmények között aligha elvégezhető laboratóriumi vizsgálatokra lenne szükség, csakúgy, mint a vér pH értékénél, amely ráadásul folyamatosan változik a légzés, munkavégzés stb. függvényében. A legkönnyebben mérhető nyál pH-értéke is csak komoly savas irányba történő (és nem közvetlen étkezés utáni) eltolódás esetén jelent veszélyes állapotot.

Mindezzel nem a lúgosítás fontosságát és a savasodás veszélyét szeretnénk elbagatellizálni, csupán az általánosításokat és téves információkat helyesbíteni. A savas közeg ugyanis valóban kedvez az oxigénszegény környezetben szaporodó mikroorganizmusok, gombák, rákos sejtdegenerációk szaporodásának, a cukorbetegség és vesebajok kialakulásának, a reflux-betegségnek, az immunrendszer gyengülésének, allergiás-asztmás tüneteknek, gyulladásoknak, csontritkulásnak, idegrendszeri panaszoknak, teljesítőképességünknek és egyáltalán a közérzetünknek. Nem véletlenül mondjuk, hogy valaki savanyú ábrázatot vág!

Ugyanakkor a túlzott lúgosság, az alkalózis (amit azért természetes körülmények között nehezebb elérni) is okoz hányást, idegrendszeri panaszokat, magas vérnyomást (a nátriumszint növekedése miatt).

A szabályzó mechanizmusok

A szervezet sav-lúg háztartásának fenntartásában több szervünk és működésünk vesz részt: a vese, a tüdő, a verejtékezés, és maga a vér is. Emellett létrejönnek olyan, ún. puffer-vegyületek, amelyek az eltolódások kiegyenlítését szolgálják. Ezek egy gyenge sav és egy erős lúg sói, tipikusan ilyen a szódabikarbóna (NaHCO3, nátrium hidrokarbonát), amelyről még a továbbiakban lesz szó.

A vér pufferelő hatása az erősebb savakat megköti, miközben szénsav, egy gyenge sav keletkezik. A további megkötést (leegyszerűsítve) a hemoglobin, a vörösvértestek végzik el. Ez a folyamat szorosan összefügg a légzéssel és a tüdő anyagcseréjével. A légzés során az oxigén és széndioxid (amely a szénsav alapja) cserélődik, ahol a széndioxid enyhén savas, az oxigén enyhén lúgos irányba mozdítja az egyensúlyt. Ezt a szervezet a légzés ritmusának (légzésszám) és mélységének változtatásával oldja meg, amely természetes körülmények között köztudottan szorosan összefügg a fizikai és pszichés tevékenységünkkel.

A vese, illetve a vizelet-kiválasztás feladata a fölös sav (savasabb vizelet) kiválasztása révén megőrizni, illetve helyreállítani a megfelelő kémhatást, ahogy már volt róla szó. Ha a vizelet savassá válik, a megfelelő táplálkozás, légzés és esetleges táplálék-kiegészítők mellett sokkal több vizet kell inni. A verejtékezéssel is savtalanítjuk a szervezetet, illetve a bőr enyhén savas természetes pH értéke a baktériumokkal szembeni védekezést szolgálja. Ezért nem célszerű az izzadást radikálisan megszüntetni, illetve fogyás céljából az izzadság eltávozását megakadályozó légzáró öltözetben edzeni.

A pH érték szabályzásában a fő szerepet játszó hidrogénionokon kívül fontos szerepet kap a kalcium (csontritkulás!), illetve a kálium – nátrium egyensúlyban tartása is. Ha a savasodással (vagy túl sok káliumot tartalmazó konyhasóval) a kálium kerül túlsúlyba, jönnek a szívpanaszok, ha pedig a lúgosítással túl sok kálium távozik, a nátrium túlsúlya vízvisszatartást (ödéma), veseproblémákat, magas vérnyomást (és ezzel kapcsolatos szövődményeket) okoz.

A savasodással járó tünetek ugyanakkor felfoghatók úgy, mint a szervezet törekvése az egyensúly helyreállítására, a fölös sav kiválasztására. Egy érdekes „hasonlót a hasonlóval” módszert is meg lehet figyelni, amikor a gyomor a savasságra fokozott savtermeléssel reagál, hogy a lúgosító reakciókat „felébressze”!

Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a jelen életformák mellett a savasodás ténye nem igaz, csupán azt, hogy a „lúgosítás” célja mindössze a fölös savmennyiség lekötése, semlegesítése, kiválasztása lehet!

Hogyan lúgosítsunk?

A két legalkalmasabb „eszköz” erre a táplálkozás és a légzés. A kedves Olvasó számtalan helyen talál táblázatokat a lúgosító és savasító élelmiszerekről, de ha csak annyit tesz, hogy elhagyja a túl sok szénhidrát, cukor, fölösleges fehérjék, olajos gyorséttermi „junkfood” fogyasztását, ezek helyett inkább zöldségeket, levélzöldséget, nyers salátákat fogyaszt, máris tett az egészsége érdekében.

Sokan úgy gondolják, hogy a savanyú gyümölcsök, például a citrom savasítanak, holott ennek az ellenkezője igaz: egyszerű citromos vízzel is lehet lúgosító kúrát végezni. Mivel az ízlelőbimbóink nem reagálnak a lúgosságra, csak a savas (savanyú) ízt tudjuk érzékelni.

A légzés sav-bázis szabályzó mechanizmusa rendkívül összetett és érdekes folyamat. Nyugalomban, pihenés vagy meditáció alatt a légzésszám és a légzés mélysége csökken. Ilyenkor több széndioxid marad a vérben, azaz savasodni kezd. Fizikai teherbírásunk csökken, ugyanakkor hajlamosabbak vagyunk spirituális élményeket átélni. Bizonyos jógalégzés-fajták épp ezt segítik elő. Érdekes módon a kissé savasabbá váló vér több oxigént képes megkötni, hogy csökkentse az oxigénhiányt.

Erős fizikai igénybevételnél a légzés szaporább és mélyebb, több oxigén kerül a vérbe, amely ezáltal kis mértékben lúgosabbá válik, Terhelhetőbbek leszünk, de spirituálisan kevésbé fogékonyak. Ha szándékosan akarunk a légzéssel lúgosítani, nem kell mást tennünk, mint a teljes tüdőkapacitást kihasználó ún. teljes jóga légzést, hasi légzést, vagy az ún. paradox légzést végezni naponta többször néhány percen át. Mellesleg a böjtölés is savasít, amit a helyes légzéstechnikával lehet kiküszöbölni. A helyes légzés technikája rövid idő alatt megtanulható, és semmibe sem kerül. Itt csak az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy a felgyorsított légzés, az erőteljes és hosszan tartó hiperventilláció (transzlégzés, holotróp légzés, rebirthing) szintén intenzív spirituális élményeket vált ki módosult tudatállapotban, de ez az extrém légzésforma nem ajánlható mindenkinek, főleg nem felügyelet nélkül!

Végezetül megemlítjük azt a szert, amely szintén (szinte) ingyen segíti a lúgosítást: ez a már említett szódabikarbóna. Mivel a szervezetünk is előállítja, természetes anyagnak tekinthetjük. Ha ezt megemlítjük valamely gyógytermék-forgalmazónak, valószínűleg azt fogja mondani, hogy tévedés, mert a bikarbóna éppenséggel savasít. Ez viszont csak túlzott bevitel esetében igaz, amikor is a gyomrot semlegesítés céljából valóban több gyomorsav termelésére készteti. Egy két hetes kúra napi kétszer egy kávéskanál vízben feloldott szódabikarbónával minden igényt kielégítő kezelés a savasság ellen. A bikarbóna méregtelenítésre is alkalmas, fürdővízben vagy lábfürdőben feloldva, elpusztítja a bőrgombákat, fertőtleníti a szájüreget, fehéríti a fogakat, sőt jó lábizzadás ellen, és száraz formájában a cipők, vagy a lakás légterének szagtalanítására is.

Tullio Simoncici olasz rákkutató orvos még fantasztikusabb dolgot állít a szódabikarbónáról: a rákos daganatok belsejébe juttatva elpusztítja a daganatsejteket. Ezt viszont csak klinikai körülmények között lehetne elvégezni.

„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”- írja Szent Pál apostol (A zsidókhoz írt levél, 11.1, Károli Gáspár fordítása). Tertullianus egyházatya pedig a második – harmadik század fordulóján így foglalja össze hitvallását: „Credo quia absurdum est.” – Hiszem, mert képtelenség. Ma, amikor egyre többen hiszünk a teremtő gondolat erejében, már egyik kijelentés igaza sem tűnik olyan elképzelhetetlennek.

A fentieket akár úgy is értelmezhetjük, hogy a hit, mint belső meggyőződéssel teremtett belső valóság képes felülírni a külső, fizikai valóságot. Természetesen ez mind a pozitív, mind a negatív hitekre érvényes – és természetesen nem csak a vallásos hitre vonatkozik. Napóleont a saját küldetése fontosságába vetett hit óvta meg a kolerától, amikor az egyik hadjáratában kitört a katonák között a járvány. De nagyszerű hazai példánk is van: Szilárd Leó atomfizikus egyike volt az atombomba kifejlesztőinek. A hirosimai pusztítás láttán rádöbbent, hogy amit megalkottak, az egész világot képes elpusztítani, és teljes hátralévő életét az atomfegyverkezés megállításra áldozta. (Teller Edével, a hidrogénbomba atyjával ellentétben, akit nemigen kínozott a lelkiismeretfurdalás!) Amikor rákbeteg lett, orvosai várakozásával ellentétben gyorsan, és maradéktalanul felépült – mert tisztában volt azzal, hogy szüksége van rá a világnak. (Ráadásul halálos sugárdózisokkal kezelte saját magát, és ez sem ártott neki!) Hasonló példákat még sokan tudnánk mesélni, akár saját életünkből is.

A hit valami nagyon furcsa dolog. Vagy van, vagy nincs, de nem lehet racionálisan előidézni, akarni, erősíteni vagy megcáfolni valaki hitét. Hitet ébreszthet egy feltétel nélkül tisztelt és elfogadott személy (erre mondja Szent Pál, hogy „a hit a hallásból jön”), vagy a saját, lehetőleg érzelmileg is mélyen átélt megtapasztalás. Hitbéli dolgokon pedig nem érdemes vitázni. „Az isten létét tagadóknál csak az Isten létét bizonygatók az ostobábbak” – valahogy így summázza Hamvas Béla. Ugyanis mindkét fél racionális érvekkel akar bizonygatni, illetve cáfolni valamit, ami nem a ráción alapszik. A materializmus sem más, mint egy hitrendszer, csupán a központi eszme más, mint egy istenhívő esetében. Bár a mai, nyugati ember büszke az intellektusára, rengeteg kísérlet, tapasztalat mutatja, hogy a hit és a ráció vitájában mindig a hit lesz a győztes.

Egy eszmébe vetett hit az egész világot képes átalakítani vagy lángba borítani az előbbiek alapján – lásd a huszadik század „világjobbító” eszméit. Még veszélyesebb, ha egy karizmatikus politikusnak sikerül elérnie, hogy hívei ne az általa hirdetett gondolatokban, hanem őbenne higgyenek. Ehhez nem kell mást tennie, mint csalhatatlan vezérnek, a nép védelmezőjének, megmentőjének beállítani magát – és tömegek fogják vakon követni, minden szavát elhinni. Az ilyen vezető gyermeknek, azaz felelősségvállalásra, önálló gondolkodásra képtelennek tekinti az embereket, és mindent megtesz, hogy azok is maradjanak, és mint jó szülő, ő majd gondoskodik róluk, dönt helyettük. Követői pedig a „jó atya”, vagy a védelmező isten archetípusát fogják benne meglátni, akinek mindig igaza van, és akinek engedelmességgel kell viszonozni a jóságát. Nem tudni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: a „Vezér” kezdi tényleg mindenhatónak gondolni magát, vagy a hajbókoló alattvalók hiszik csalhatatlannak őt, aki ezt a hitet hamarosan magáévá is teszi. A folyamat öngerjesztő, gyakran csak erőszakos események állíthatják le. Szomorú, de ez szinte mindig így működik az újabb kori diktatúrákban.

Némelyik hitünket egyszerűen kinőjük, mint egy kabátot, és újfajta hitek jönnek helyettük. Időnként viszont összedőlnek a hiteink, az események, vagy saját változásaink feldúlják őket. Egy spirituális válság következik, amiből kétfelé vezethet az út. Az egyik a teljes összeomlás, az elmebajtól az öngyilkosság felé vezet, a másik pedig egy új szintézis, új világlátás felé. Manapság ez történik nagyon sokakkal. Ilyenkor nem nyugtatókra, hagyományos módszerekkel dolgozó pszichiáterre van szükség, hanem megértő támogatásra. Terápiás segítségnyújtásra leginkább a transzperszonális pszichológia képes, mivel a legtöbben fel sem ismerik (vagy tagadják) ezt a folyamatot, depressziónak, vagy pszichózisnak (elmebaj) cimkézik. A laikus pedig a szeretetével, odafigyelő jelenlétével tud segíteni.

Alapvető hiteink

Többnyire a gyerekkorunkból hozzuk azokat a hiteket, amelyek egész világlátásunkat, ezen keresztül pedig a sorsunkat befolyásolják. Mint minden hitnek, ezeknek sincs szükségük arra, hogy a napi életünk tapasztalatai visszaigazolják őket. Nincs túl sok belőlük:

1. A világ jó, kellemes, élhető hely.
2. Az emberek is jók
3. Én is jó vagyok, szeretnek, elfogadnak
4. A világ egy szörnyű hely, ahol rossz élni.
5. Az emberek gonoszok
6. Én rossz vagyok, elégtelen, akit nem lehet szeretni.

Illetve ennek a kombinációi. Az A – B – C hitnél (minden jó, minden szép) gyaníthatjuk, hogy önáltatás vagy naivitás áll a háttérben. Egy ilyen világ nem motivál változtatásra, fejlődésre. Ugyanígy nem motiváló az ellentéte (D – E – F) sem, sőt reményvesztetté tesz. A legjobb, ha mind a világot, az embereket, mind pedig önmagunkat „elég jó”-nak látjuk, amin azért még lehet, és érdemes is változtatni.

Kétélű fegyver

Igen, a hit csodákra képes: „Ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag..”. Nem így az (ön)hitegetés. Hit, vágy, elvárás – így tanítják, hogyan tudunk megfelelő tudatállapotban, önszuggesztióval változtatni a dolgainkon. Csak éppen nem mindig tudjuk, hol végződik a hit és hol kezdődik az önbecsapás. Hiába ismételgetjük ugyanis, hogy „nem fáj, nem fáj”, ha érző idegvégződéseink mást jeleznek. Ugyanez történik, ha az énünk egyik része (a jobb agyféltekénk vezérlése alatt) szeretne ugyan hinni valamilyen változásban, ha a másik, a racionális bal féltekénk úgy véli, hogy ez lehetetlen, ellenkezik a fizika, élettan stb. törvényeivel. Vagy egy másik hit, az „ez nekem nem megy”, „képtelen vagyok rá”, „úgysem fog sikerülni” ilyesmit sugall. Ez a „negatív belső beszéd”, „belső ellenzék”, amely a múltbeli tapasztalataink, neveltetésünk alapján úgy véli, hogy nem vagyunk elég jók, nem érdemeljük meg a kívánt dolgokat.

Hasonlóan működnek a negatív dolgokba vetett hitek. Béky László természetgyógyász szokta idézni a „csonttal rámutatás” törzsi szokását. Eszerint, ha a varázsló rámutat a törzs tabut (közösségi normákat) sértő tagjára, az egyenlő a halálos ítélettel, és az illető – noha semmi baja – hamarosan meghal. Mert elhitte, hogy meg kell halnia. A varázslónak mindig igaza van. Az első ilyen „varázsló” életünkben a szülő. Ha azt mondja a gyereknek, hogy ügyes, okos, jó, akkor a gyerek igyekszik ennek megfelelni. Ha viszont folyton azt hallja, hogy ügyetlen, buta, semmire sem jó, akkor félő, hogy felnőttként is ezt fogja tapasztalni. Ugyanígy működhet a pedagógus, pap, orvos is – utóbbi például, amikor közli, hogy a beteg gyógyíthatatlan és ennyi vagy annyi hónapja van hátra. Ilyen lehet a pszichológus, a természetgyógyász vagy az ezotéria berkein belül a jósok, boszorkányok is, akik sokat segíthetnek, de még többet árthatnak azoknak a naiv lelkeknek, akik feltétlenül hisznek bennük. Pontosabban, az utóbbiak nem az emberek hitére, hanem a hiszékenységére apellálnak, saját, „természetfeletti” képességeiket bizonygatva.

Jó segítő sohasem hagyhatja, hogy bárki is a varázslót lásson benne. Viszont az önbizalmat, az önmagába vetett hitet mindenkinél erősítenie kell. Ugyanez vonatkozik a „gurukra”, spirituális vezetőkre is, akikben híveik a megvilágosodott, minden kérdésre választ tudó, csodatévő bölcset látják. A „csodatevés” egyébként is veszélyes üzlet. A legnagyobbak, mint Jézus is, ha képesek voltak is rendkívüli dolgokra, mindig visszautasították, ha a kétkedők mutatványokat vártak tőlük. „A hamis tanító csodákkal fizeti ki híveit” – mondja Popper Péter.

Pszichésen sérült emberek, például a szkizofrének bizarr, mágikus-misztikus hitvilágokat képesek építeni maguk köré. A terapeuta, ha nem is lebeszéléssel, de bizonyos terápiás módszerekkel képes lehet valamilyen téveszmét megszüntetni, ám amíg a betegsége fennáll, újabbakkal fog előállni, a paranoiás beteg pedig csak azokat a dolgokat veszi bele a világába, amelyek a téveszméit alátámasztják. Veszélyes lehet a „varázsló” szerepét vállalni az ún. „borderline” személyeknél is, aki szinte vadásznak az ilyenekre, azok pedig nehezen tudják levakarni őket magukról.

Múzeumba velük!

Mármint azokkal a régi hiteinkkel, amelyek lehet, hogy valamikor jók voltak valamire, de most már akadályoznak. Ott a helyük a Mikulás vagy a Mumus mellett. Természetesen nem a „lebeszélés”, az észérvekkel való érvelés, megcáfolás a módszer. A racionalitásnak ritkán van köze a hitekhez, viszont mindig kötődnek érzelmek hozzájuk. Ezek az érzelmi „mintázatok” írhatók át személyes átélésükön keresztül, módosult tudatállapotban. Amennyiben az adott hit valamiben korlátoz, és negatív érzelmek kötődnek hozzá, ez sikerrel kecsegtet. Az NLP (neurolingvisztikus programozás) módszerével a kliens ebben a tudatállapotban a lehető legintenzívebben éli az adott hithez kapcsolódó negatív érzelmeit, majd képes lesz azt megkérdőjelezni. A régi, korlátozó hit helyére egy új, segítő, erősítő hitet kell állítani. Ha az ebbe való belehelyezkedés pozitív érzelmeket vált ki, úgy a régit valóban képes lesz a „régi hitek múzeumába” tenni, és megmaradni az új, segítő hit mellett.

Feldúlt hiteknek pedig – Nagy László versét idézve – nem fogunk „káromkodásból katedrálist” építeni, inkább keresünk olyanokat, amelyekben jobban érezzük magunkat, és amelyekkel másoknak is inkább hasznára lehetünk.

A címet szándékosan írtuk így, régiesen, hangsúlyozandó, hogy a megfelelő légzés nem csak a testre, hanem a lélekre is hatással van.

Lélegezni mindenki tud, aki él, mondhatnánk, de nem így van. A felszínes, kapkodó légzés, ahogyan a legtöbben lélegeznek, nem biztosít elegendő oxigént sem a testnek, sem az agynak, amely a legtöbb oxigént igénylő szervünk – legalábbis, ha rendeltetésszerűen, gondolkodásra szeretnénk használni. Életünk lángja csak pislákol, mint a letakart mécses, amíg ki nem alszik. Az indiai jógik úgy tartják, minden embernek meghatározott számú lélegzetvétel adatott, és ha ezt gyors, kapkodó légzéssel hamar elhasználjuk, rövidebb ideig élünk. A helyes légzés nemcsak lassabb, de mélyebb is. A nők többnyire a tüdő legfelső részébe lélegeznek. A „pihegő kebel” lehet, hogy vonzó férfiszemmel, de korántsem egészséges. A férfiak ellenben inkább a „hasukba”, a tüdő aljába lélegeznek. A helyes légzés levegővel látja el az egész tüdőnket, a rekeszizomtól a váll alatti tüdőcsúcsokig. A jóga számos légzéstechnikája nem csak az egészség megőrzését, de a betegségek megelőzését is szolgálhatja. Ha dohányfüstös (vagy baktériumokkal telt) helyiségből távozunk, tanácsos például néhány ún. fújtató légzéssel átszellőztetni a tüdőnket. Ez lassú, mély belégzés után fújtatószerű, gyors kilégzést jelent, (Vigyázat, megszédülhetünk, és magas vérnyomásnál nem ajánlott!) Az úgynevezett paradox légzés az immunrendszert erősíti, ami nem mellékes megfázásos időszakban. Az ülő munkát végzők esetében a rekeszizom nem tud rendesen mozogni, ezért ajánlatos időnként felállni, és ha lehet, nyitott ablaknál néhány mélyet lélegezni – a fejünk is jobban fog ezután. Naponta öt-tíz perc tudatos légzés egészségesebbé és szellemileg is frissebbé tesz.

Mindenki megfigyelheti, hogy érzelmeink, és a bennünket érő benyomások is befolyásolják a légzésünket. Azok a pillanatok, amikor a lélegzetünk elakad, akár félelmünkben, meglepetésünkben, örömünkben vagy a lesújtó fájdalom pillanatában, mélyen bevésődnek a tudattalanunkba. Egy mély sóhajtással pedig megkönnyebbülés jöhet.

Éppen ezért a mély, és tudatosan átélt légzést belső gátak, lelki problémák, például szorongás, depresszió oldására is lehet használni. A világhírű pszichoterapeuták (Stanislaw Grof, Leonard Orr és társaik) által kifejlesztett légzésterápiák egyszerűségük ellenére rendkívül hatékonyak tudnak lenni. Bizonyos módszerek működnek csoportban is, míg mások egyéni foglalkozásokat igényelnek, kellemesen ellazult állapotban. Hazánkban a Debrecenben is ismert Louise Bloemen holland pszichoterapeuta honosította meg a rebirthing módszerét, hazai facilitátorok kiképzésével. A „rebirthing” újjászületést jelent, de itt nem a reinkarnáció, hanem a problémáktól való megszabadulás értelmében. Kellemetlen élményeinket, csalódásainkat, veszteségeinket (haláleset, válás, szerelmi csalódás, munkahely elvesztése stb.), megaláztatásainkat a legszívesebben elfelejtenénk, ám ezzel a probléma nincs megoldva. A szakképzett terapeuták segítségével régi, elfeledett, akár születés-kori sérüléseink is a felszínre kerülnek, és feldolgozhatók. A betegségek lelki hátterével való foglakozás a testi gyógyulást segíti. Aktuális problémáinkra, kérdéseinkre is könnyebben választ, megoldást találhatunk.

A légzésterápia segít az önismeretben, könnyebben letehetjük lelki terheinket, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb emberré válhatunk.

A titokzatosnak tűnő cím sokkal egyszerűbb dolgot takar. Nem fortélyokat akarunk átadni, amivel más zsebéből ki tudnánk varázsolni a pénzt, nem tőzsdei tippeket, nem jóstudományt, amivel meg lehetne tudni előre a lottószámokat. Inkább a tudatunk, a hozzáállásunk megváltoztatását, megszüntetni a negatív, önmagunkat korlátozó, merev képzeteinket. Ezzel el tudjuk érni, hogy a jólét nem fog szinte menekülni előlünk, és bőséget tapasztalunk magunk körül. A cél nem a mérhetetlen anyagi gazdagság, hanem az érezhető bőség. A kettő pedig gyökeresen különbözik egymástól.

A Földön van annyi bőség, hogy minden földlakónak elegendő jusson belőle. Gandhi szerint a Földanya képes minden embert eltartani, de a Föld összes gazdagsága sem képes egyetlen ember kapzsiságát kielégíteni.

A pénz, a vagyon, a gazdagság akkor tölti be a rendeltetését, ha több boldogságot és szabadságot ad. Ehelyett a legtöbbször félelmet, kiszolgáltatottságot, rabságot és erőszakot szül. Ezt éli meg, akitől elveszik, hogy másé legyen és ezt éli meg, aki elveszi, és bár nem mindig veszi észre, lehet, hogy ő még kevésbé szabad és boldog, még inkább függőségben él, mint a nincstelenek. Nem tudunk úgy bánni az anyagi világgal, hogy valóban bőséget teremtsen. Ezt kell megtanulni. Ehhez adunk most néhány gondolatot.

A pénz. El kell oszlatni néhány banális és elavult közhelyet: Például azt, hogy „a pénz nem boldogít”. Inkább így helyes: önmagában nem boldogít. „A magántulajdon lopás” Felvilágosodás-kori naivitás. „A pénz a kizsákmányolás eszköze, egy igazságos társadalomban nincs szükség a pénzre.” Szocialista utópia. Aki mondta, se gondolta komolyan. Marx is, Engels is dúsgazdagok voltak. „A pénz a Sátán műve.” „Könnyebb a tevének a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyországba. Ugyanaz keresztény színezettel. „A pénz akadályozza a szellemi fejlődést.” Ezoterikus tévedés. A gazdagság nem kárhozatosabb a szegénységnél, és a szegénység sem üdvözítőbb dolog a gazdagságnál. Minden attól függ, hogy éljük meg és mit kezdünk vele.

„Már megint az a rohadt pénzt!” – fakadunk ki olykor. Ha azt gondoljuk, a pénz eleve tisztességtelen dolog, vagy a gazdagság bűn, akkor a saját tudattalanunk blokkol mindent, amivel több pénzhez juthatnánk. Ugyanis, így gondoljuk tisztességes embernek magunkat, és ez a félreértelmezett önbecslésünk fogja megakadályozni azt, hogy a szűkölködésből ki tudjunk lépni. Ha valaki belső indíttatásból szegénységi fogadalmat tesz, szíve joga. De ha nem tettünk ilyen fogadalmat, miért élünk úgy, mintha tettünk volna? Olykor bizony szükség lehet egy terapeutára is, aki kibogozza, milyen tudattalan gátjaink vannak?

Önkorlátozó hiedelmek és negatív mantrák:

„Engem nem érdekel a pénz.” Nem igaz, mert egy pénzre-piacra épülő világban élünk. „Útálom”- aki ezt mondja, inkább fél tőle, vagy szégyenletesnek gondolja sok pénzt keresni.

„Nem értek a pénzhez.” „Kifolyik a kezemből.” – amíg ezeket hangoztatjuk, nem is fogunk érteni hozzá és mindig el is fog folyni. A pénzt tisztelni kell, de nem imádni, uralni de nem rabszolgájává válni. Sajnos a legtöbb gazdag ezt nem tudja.

Ár és érték

A hétköznapi életben azt hihetjük (például egy vásárlásnál), hogy a kettő összefügg. Pedig semmi közük egymáshoz. Az érték belső dolog: azt jelenti, hogy nekem valami mennyit és, az ár pedig külső: mit és mennyit kell érte adnom. Hány olyan tárgyunk van például, amelynek ára gyakorlatilag nulla, értéke pedig felbecsülhetetlen. De az ellenkezője is igaz: ha drága pénzért ránk tukmálnak valami, amire semmi szükségünk, vagy megvesszük „hirtelen felindulásból” – és milyen nehezen látjuk be, hogy semmi értéke számukra! Persze ugyanaz a dolog ettől még másnak nagyon is értékes lehet. Ha valaki nem szenvedheti Picasso képeit, számára értéktelen lenne a nappaliban függő, millió dollárért vásárolt festmény.

Tévedés azt hinni, hogy az árnak bármi köze is van mondjuk az előállítás költségéhez, árrésekhez, haszonkulcsokhoz. Kizárólag azt jelzi, mennyire tudták azt az árut vagy szolgáltatást értékesnek feltüntetni, elfogadtatni a vásárlóval. Egy liter sör előállítási költsége legfeljebb néhány forint, de a legdrágább égetett szeszeké sem biztos, hogy sokkal száz forint fölött van, talán el se éri azt. Értékessé az teheti, hogy az emberek szeretnek inni. A százezer forintos mobiltelefon akár ezer forintból előállítható, a húszezer forintos parfüm pár száz forintot érne, ha nem létezne a presztizs fogalma – egy minden realitást nélkülöző manipuláció eredményeképpen. Kettőt tehetünk: bosszankodunk (miközben vágyakozunk), vagy elfogadjuk, és felmérjük, mire is van szükségünk valójában? Mondjuk egy cipőre, vagy arra a tudatra, hogy Gucci márkajel van rajta?

El kell döntenünk, bedőlünk-e a manipulációnak, vagy szét tudjuk választani az ár – érték – hasznosság és valódi szükségleteink fogalmait? Ez a valódi gazdagság egyik kulcskérdése.

Gazdagság. Mit értünk gazdagságon? Bizonyos összeget a bankszámlánkon? Tárgyak, kincsek, vállalkozások stb. birtoklását? Egy olyan érzést, hogy többek vagyunk másnál, mert több mindenre van lehetőségünk, jogunk, mint másnak és ez több öntudatot, büszkeséget ad? Egyik sem a gazdagság. Ezek holt tények, vagy képzelődések. A gazdagság egy tudatállapot, ahogyan a szegénység is az. Relatív, megváltoztatható, és legnagyobbrészt tőlünk függ. A gazdagság a belső bőség érzése, tudata. Peter Koenig közgazdász-író szerint sok gazdag ember valójában egy szegény ember sok pénzzel. Napjaink újgazdag mentalitását nézve ez mélységesen igaz. Két kivétel van: Az egyik, aki sokgenerációs gazdag, mint egy angol arisztokrata, akinek az ún. transzgenerációs mintáiban, szinte a génjeiben van a bőség tudata – ilyes sajnos nálunk nemigen van. A másik is ritka madár: aki spirituális töltéssel képes a jólétet megélni, illetve a belső bőség tudatállapotát kifejleszteni.

Energiák áramlása. A világmindenségben az energiák körforgásban vannak, Jönnek, mennek, átalakulnak, és sohasem halmozódnak fel a szükségesnél jobban, A felhalmozott fölös energia pangást, betegséget okoz. Ugyanez a helyzet a pénzzel is. Hagyni kell, hogy jöjjön, és hagyni, ha menni akar – így lehetőséget adunk neki, hogy ismét jönni tudjon. Ameddig görcsösen ragaszkodunk hozzá, nem fog egészségesen áramlani körülöttünk. A ráktárban porosodó, elfekvő áruról minden kereskedő tudja, hogy nem hoz hasznot, a bankban heverőm nem kihelyezett összeg nem jövedelmező. De nem azért rossz, mert nem növeli valaki vagyonát, hanem mert nem áramlik. Ha eltorlaszoljuk a folyó útját, kiönt és előbb-utóbb mocsárrá, posvánnyá válik, másutt pedig kiszárad a föld. Ha egy ér záródik el a testben, ott pangás és egyéb bajok támadnak, valami pedig elhal. A kapzsi ember elzárja a pénz természetes áramlását. A bankügyletek és tőzsdei manipulációk csak látszólag, belterjesen áramoltatják a pénzt, de az nem folyhat arra, ahol valódi jólétet teremthetne. Ettől lesz egyik oldalon minden ésszerű mértéket meghaladó felhalmozás, a másikon egyre szörnyűbb nélkülözés.

Bőség. A bőség olyan többlet, amiből másnak is tudunk adni, sőt szívesen adunk. Aki úgy ad, mintha a fogát húznák, bármilyen gazdag is, az szűkölködő. A bőséget a természettől lehet megtanulni. Ez a természetes állapota: mindig, minden megvan, megterem, amire szükség van, sőt fölös mennyiségben is a szűkösebb időkre – de nem arra, hogy valaki kisajátítsa. A bőség ugyanúgy tudatállapot, mint a gazdagság.

Jólét és fejlődés. Végletesen félre vagyunk vezetve, ha azt hisszük, a jólét és fejlődés gazdasági mutatókkal mérhető. Valóban a mindenható GDP lenne a mérce? Mennyivel lehet boldogabb egy német menedzser, mint egy ujgur paraszt vagy nepáli kézműves? Ezt milyen index tudja kimutatni? Hasonló téveszméink vannak a fejlődésről is. Valóban fejlődés, ha nem fehér, hanem csíkos fogkrémmel mosunk fogat, és tiszta víz helyett ötvenféle üdítő között válogathatunk? Vagy hogy „haza” beszéljünk: attól érzi-e jobban magát a beteg, ha trezor van a kórházi ágya mellett, vagy ha emberi szót is kap?

Miért akarunk gazdagok lenni? Tisztáztuk-e már, hogy mik a pozitív indítékaink? Miért lenne ez jó nekünk, úgy, hogy másnak hasznára lehessünk? Célnak vagy eszköznek tekintjük-e az anyagi javakat? Hol van ebben a hiúság? Mindenkinek meg akarjuk mutatni, gazdag, befolyásos barátokat, csodálókat és irigyeket szerezni? Hatalmat várunk a gazdagságtól? Egyszerűen élvezni szeretnénk a bőséget? Vagy feltételnek szabjuk valami más eléréséhez? Mondjuk, ha gazdag lennék, többet segíthetnék másoknak? Vagy több időm lenne a szellemi fejlődésre? Tegyük hozzá, ez utóbbi mentalitás sohasem „jön be”. Az ilyesmi mindig csak kibúvó, újabb és újabb (gyakran teljesíthetetlen) feltételeket akkor szabunk magunknak, ha valamit valójában nem is akarunk megtenni.

Az éhes szellemek világa. A buddhista világkép szerint az egyik legszörnyűbb hely, ahová a lélek születhet, az éhez szellemek (préták) birodalma. Ők kielégíthetetlen vágyaik rabságában sínylődnek. Nagy hasú lényeknek ábrázolják őket, akik folyton esznek, mégsem lakhatnak jól soha, mert szűk torkukon nem   fér le annyi, amennyit szeretnének. A fogyasztói társadalom mindent megtesz azért, hogy ilyen prétáknak érezzük magunkat. Hogy folyamatosan fogyasszunk, felhalmozzunk, de soha ne legyen elég. Amíg ezt nem ismerjük fel, csak szűkölködők lehetünk. Legfeljebb szemtelenül gazdag szűkölködők.

Mit tettünk a gazdagságért eddig? És milyen szinten? Csak a fizikai gazdagságra törekedtünk, vagy másra is? Fektettünk-e bele elegendő energiát, vagy csak ábrándoztunk, esetleg másokra irigykedtünk? Útáljuk és erkölcstelennek tartjuk a gazdag embereket? Hát persze hogy nem leszünk gazdagok, hiszen akkor magunkat is meg kellene vetnünk. Mi akadályozta meg eddig, hogy bőségben éljünk? A külső kürülmények, mindig valaki más? A balszerencse? Netán saját magunk?

A pénz spirituális kezelése. Voltaképp ebben áll a pénz mágiája. Pozitív elfogadás, bevonzás és (ha kell) elengedés. És legfőképpen: nem elfelejteni, hogy a Mindenség részei vagyunk. Igazán csak az gazdagíthat, a mi a Világot is gazdagítja. Ennyi mindössze a titok.

(A reformátusoknál a hetedik, a katolikusoknál a hatodik a paráználkodás tilalma.)

Mottó: Mózes jön lefelé a Sinai hegyről, hóna alatt a kőtáblákkal. Odalenn várja a népe. Halld Izrael népe, ím az Úrtól jövök – mondja. Egy jó és egy rossz hírem van számotokra. A jó, hogy sikerült a parancsolatokat tízre lealkudnom. A rossz pedig, hogy a paráznaság tilalma benne maradt.                                                          (régi vicc)

Mind a mai napig a tízparancsolat adja a keresztény világ egyik legfontosabb erkölcsi alapját. Bár néhány pontját ma némileg másként értelmezzük, mint annak idején (például a bálványimádást), a szigorú, féltékeny és bosszúálló Isten képe is enyhült Jézus tanítása nyomán, a legtöbb parancsolat szó szerinti értelmének, jogosultságának felülbírálata szóba sem jöhet. Egy isteni kinyilatkoztatásokra épülő vallásban ezt megtenni egyébként is a hitetlenséggel egyértelmű. Ugyanakkor mai világunkban – az ateizmus és racionalizmus nevében – kifejezetten korjelenség a vallási parancsok elvetése, vagy átértelmezése. Arra a kérdésre pedig, hogy a tíz közül melyiket tartja a legnehezebbnek, melyiket szegte meg a legtöbbször a nyugati ember, valószínűleg a „Ne paráználkodj!” lenne a válasz. Úgy tűnik, a szexuális ösztönünk tűri talán a legkevésbé a korlátokat.

Az ószövetség meglehetős pontossággal és kemény szigorral szabályozza a házasság és a szexualitás minden megnyilvánulását. Tilos a nemi kapcsolat házasságkötés előtt, házasságon kívül, a havi tisztulás alatt, tilos az önkielégítés, továbbá vérrokonnal, állattal és azonos nemű személlyel élni nemi életet. A törvények megsértői tisztátalanná válnak és a legtöbb esetben halállal kell lakolniuk. E törvényeket egyértelműen biológiai és társadalmi megfontolások indokolják. Egy mostoha természeti körülmények között, félsivatagos területen élő pásztornép számára első számú követelmény a törzs, a nemzetség fennmaradása. Nem kívánatos és veszélyes energiapazarlás az olyan kapcsolat, amelyből nem származhat utód és a közösség létét veszélyezteti az, amelyből genetikai károsodás, elkorcsulás várható. A genetika felfedezése előtt nyilván tapasztalatból tudták ezt az ókoriak (még ha egyes kultúrákban királyi családok esetén kivételt tettek is, például a testvérházasság esetében).

A társadalmi célú szabályok is áthághatatlanok: A cél nem csak az, hogy a nép szaporodjon és sokasodjon, de az is, hogy a jövendő nemzedék biztonságban fel is nőjön. Ehhez családra van szükség: anyára, hogy táplálja, apára, hogy eltartsa és védelmezze, közösségre, hogy tanítsa és nevelje. A házasságon kívül született gyermek, a családját elhagyó férfi vagy nő ezért nem kívánatos. A kivételek ugyanezt a célt szolgálják, például a legális válás lehetősége a férj akaratából, például a meddő nő elküldése (amit később a katolikus egyház megtiltott), a többnejűség, vagy hivatalos ágyasok tartása, a szolgálókkal nemzett gyermekek, vagy az a törvény, hogy a gyermek nélkül megözvegyült asszonynak a férj fivére köteles gyermeket nemzeni. Mindezekben a törvényekben a szerelem és érzelmi motívumok aalig játszanak szerepet.

Az idő múltával feltehetjük a kérdést, mennyire időszerűek ma ezek a szabályok, illetve mennyire tartoznak az ember természetéhez, vagy csak konvenciók? A biológiai alapú tilalmak természetesen ma is időszerűek lehetnek, legfeljebb a társadalmi konvenciók vitathatók, ezen túl ma nyilvánvalóan érzelmi szempontokra is jobban figyelünk. A monogámia, a párkapcsolat védelme alapvetően társadalmi termék. Ahogy az állatvilágban vannak szigorúan párban, és nyájban élő fajok is, az embernél az olyan törzsi társadalmaktól, ahol azt sem tartják nyilván, ki a gyermek apja, a nőket lakat alatt tartó poligámián át a többférjűségig minden előfordul. Nem mondhatjuk tehát, hogy létezik egy, a teljes emberiségre érvényes formáció, erkölcsi rend. Ezt csak a kereszténység térítő, kirekesztő, kevéssé toleráns szemlélete terjesztette az elmúlt két évezredben – tegyük hozzá, igen hatékonyan.

Ehhez még hozzájárul a Szentírásnak az a középkori értelmezése, amely a testiséget szennyesnek, bűnösnek, az üdvösség fő akadályának és istentelen dolognak kiáltotta ki, elfeledve, hogy a testet is Isten adta az embernek. Az ősszülők bűnbeesése mintegy hallgatólagos megegyezéssel egybeolvadt a szexualitás fogalmával. Így alakult ki az európai ember életörömöket tagadó, bűntudatra, félelemre, elfojtásokra alapuló nemi erkölcse, amely képmutató prüdériájával, (ál)szemérmével a viktoriánus kortól a XIX. század végéig – XX. század elejéig kulminált. Nyugodtan mondhatjuk, döntő szerepe volt abban, hogy egy teljesen neurotikussá tett kultúrát örököltünk eleinktől.

A szabályok megkérdőjelezése és átlépése az asztrológia szerint tipikus Vízöntő-kori jelenség. Az avantgard korában főként értelmiségiek, művészek és bohémek szinte sportot űztek a nemi erkölcs korlátainak felrúgásából. A következő nagy változás a virág-gyermekek, a hippi-korszak lázadása volt. Hazánkban a szocializmus bigottsága a legmerevebb egyházi dogmatizmussal vehette fel a versenyt, a nemiséget nem Istenre, hanem a szocialista öntudat, termelés és világforradalom fontosságára hivatkozva száműzte a megtűrtség kategóriájába. Mindezek a változások nem múltak el hatás nélkül és a ma élő generációk kivétel nélkül egy kettős (sőt többes) tudatban nőttek fel, ahol egyrészt tilalmak és elhallgatások, másrészt a szabadság és szabadosság megnyilvánulásai, egy természetes kifejeződésre törekvő szexualitás harcolnak egymással. Tudjuk, hogy a teljes szabadosság káoszhoz vezetne, megértjük, hogy őseink biológiai, genetikai indíttatású törvényei ma is időszerűek (noha az egyneműek szerelmét egyre inkább toleráljuk), A paráznaság tilalmát nem igazán értjük, nem tudjuk értelmezni és valószínűleg sokkal gyakrabban hágjuk át, mint az előző korok gyermekei. Ősi tapasztalat, ha a korlátok szűkek, előbb-utóbb áttörjük őket. Ahhoz, hogy mégis korlátok között tudjunk maradni, tágabbra kell venni őket, nagyobb teret adni a kereteken belül. Ezt a keleti népek mindig jobban megérezték. Mivel szabályok, törvények ott is vannak, érdemes megnézni, hogyan értelmezik, hogyan bánnak velük.

A „Ne paráználkodj!” európai értelemben kizárólag a nemiségre, a házasságtörésre és a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokra vonatkozik, beleértve, hogy még a mai napig is számos egyházban bűnnek tekintik a „csak” örömszerzést és nem gyermeknemzést szolgáló együttlétet a házastársak között. (Ahol ugyanez a követelmény vonatkozik a hívekre egy önmagát keletinek nevező vallási közösségben, azt leginkább egy viktoriánus kereszténységgel beoltott keverék vallásnak lehet tekinteni.) A népi kultúra természetesebb felfogására utal, hogy bár elítélik a megesett lányt, a „szerelemgyerek” kifejezés már nem a megvetést, inkább az együttérzést fejezi ki.

A „Ne paráználkodj!” természetesen a keleti vallásokban, jelesül a hinduknál és buddhistáknál is létezik – helyesebben egy olyan parancs, életelv, amit mi így fordítunk és az ótestamentum szellemében értelmezünk! De vajon jó-e a fordítás, ők is ugyanezt értik-e alatta?

Meglehetősen közismert a jóga erkölcsi alapjaiként szolgáló Jama – Nijama rendszer, öt kerülendő és öt követendő dolog (Együtt ez is tíz, mint a tízparancsolat!) A tilalmak között szerepel a „brahmacharya”. Brahma a hindu pantheon teremtő istene, az „acharya” jelentése: tanító, mester, aki tökéletesen megvalósította a tanításokat. Így együtt önmegtartóztatást jelent, amit a keresztény sémákban gondolkodó fordító azonnal a paráznaság tilalmaként értékel, holott a különbség óriási! Az önmegtartóztatás sem kizárólag a szexualitásra vonatkozik, már csak azért sem, mert nagyon jól tudják, hogy a szexualitást irányító kundalini olyan erő, amelyet nem lehet a katasztrófa veszélye nélkül visszafojtani. A parancs értelme így: mértékletesség az élet minden területén, tartózkodás a túlzásoktól, az élvezetekben való elmerüléstől. Hasznosnak tartja a lemondást, de nem feltétlen követeli meg a teljes aszkézist, illetve a hívekre bízza, mennyit tudnak és akarnak vállalni belőle. Lehet valaki aszkéta, szerzetes – ha ezt vállalja, akkor az élet minden területén a lemondást kell gyakorolnia; lehet átlagos világi életet élő, akinek a tisztességes élet a feladata, de választhatja a tantrikus jógi útját is, ahol a szexuális energia megélése és átszellemítése lesz a feladata, miközben az élet más területein tudja a lemondást megvalósítani. Nem gondolják tehát, hogy mindenkinek ugyanúgy kellene a szabályokat megtartani. A „brahmacharya” szabályához kapcsolódik a Jama, a követendő dolgok listájából a „tapas”, lemondás és uralom a test felett, továbbá a „saucha”, a testi lelki tisztaság követelménye. amelyek szintén nem csak a nemiségre vonatkoznak. Hasonlóan értelmezi az önmegtartóztatást a buddhizmus világi hívekre vonatkozó öt szabálya is. Érdekes analógia még a tízparancsolat és a keletiek között a tizedik parancs, amely szerint „Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét (házát, mezejét, szolgáját, ökrét stb.) amely első közelítésben utalhat ugyan az érzéki megkívánásra, valójában inkább a birtokláshoz való ragaszkodást tiltja, ugyanúgy, mint a hindu és buddhista szabályok.

Ha tudjuk, mi áll a fenti értelmezések mögött, olyan tanulságokhoz jutunk, amelyek a mi kultúránkban is ugyanúgy érvényesek lehetnek. A keleti felfogás szerint minderre a jó karma miatt van szükség. Ezért nem helyes testileg-lelkileg beszennyezni magunkat és szenvedést okozni másoknak, mivel ez nekünk is, nekik is rossz karma. Ezt szolgálja a nem ártás és az erőszakmentesség elve is. Ugyanakkor pedig a testet nem tartják eleve szennyesnek, szégyellnivalónak vagy bűnösnek, hanem egy nagyszerű, megbecsülendő eszköznek a lélek számára, amely alkalmas arra, hogy örömöt szerezzen a másik embernek. Ez pedig jó karma mindkettőjük számára, Nem kivétel az sem, ha az egyik ember épp a nemiségével szerez örömöt a társának. Nos valószínűleg ez az a pont, ahol az erkölcscsőszök felhördülhetnek, hogy ezek szerint mindent szabad és mindenkivel? Ám, ha következetesen a karmikus következményekben gondolkodunk, azonnal kiderül, hogy erről szó sincs. Mert két ember öröme csak akkor felszabadító, ha ezzel senki másnak sem okoznak szenvedést. A szerelmi háromszögekben (vagy négyszögekben) pedig nem ez a helyzet. Sajnos rossz karma a hazugság, titkolózás, rossz lelkiismeret is, így azt sem lehet mondani, nem baj, csak más meg ne tudja! Ha viszont két ember mindentől függetlenül úgy tudja egymást szeretni, úgy tudnak egymásnak örömöt adni, hogy ezzel senkinek se okozzanak szenvedést, és amit tesznek, tiszta lelkiismerettel, szégyen, félelem és bűntudat nélkül tehetik meg, az csak jó karmát teremhet. Természetesen a karma mellett legalább ilyen fontos szempont az öröm, a magunké és a másiké, a bensőségesség, egybeolvadás, összetartozás genitáliákon és érzékszerveken túli gyönyörűsége. Szeretkezés közben ugyanis már aligha gondol valaki a karmára. Ott a pillanatnak kell végtelenné válnia.

Megmagyarázni magunknak hogy megtehetünk valamit következmények nélkül, természetesen könnyű, megvalósítani, tényleg így érezni viszont két-három évezrednyi, génjeinkig beépült teherrel a vállunkon igencsak nehéz. Az európai civilizációnak ehhez több emberöltőre lenne szüksége. Ha belátjuk, hogy a dogmákon túllépve racionálisan, karmikus következményekben és emberi érzelmekben kell gondolkodnunk, még nem válunk paráznává, kicsapongóvá vagy szabadossá, de biztosan nagyobb szabadságot, kevesebb szenvedést és több boldogságot kapunk.

Közhely, de igaz, hogy minden ember boldogságra vágyik. De vajon az ezotéria másképp értelmezi-e a boldogság fogalmát, mint a hétköznapi ember?

Alapvetően nem, de abban van némi különbség, hogy mit értünk boldogság alatt, illetve hogyan lehet ezt az állapotot elérni.

Fiziológiailag a boldogság az az állapot, amikor a szerotonin nevű hormon elárasztja az agyunkat, amikor valamilyen célt elérünk, valami beteljesül, és ebben a pillanatban az újabb tevékenységre sarkalló dopamin hormon szintje minimálisra csökken. Ez többnyire nem túl hosszú idő – és a hétköznapi életben ezeket a pillanatokat érzékeljük boldogságként. Valójában ilyenkor megszűnik az idő érzékelése. Ez a boldogság madara, amely sajnos hamar tovaröppen, és visszazökkenünk a napi kerékvágásba.

Számos irodalmi mű foglalkozik a boldogságkeresés témájával. Vörösmarty „Csongor és Tünde” mesedrámájában három archetipikus figura, a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós keresi Tündérhont, a boldogság birodalmát. Természetesen egyik sem találja, sem a vagyon, sem a hatalom, sem pedig a tudás nem ad kulcsot a boldogsághoz. Faust azt szeretné, ha a boldogság pillanata örökre megmaradna, és ezért üdvösségét is kész feláldozni. De a végtelenségig folytathatnánk a sort, hiszen akár az emberélet, akár a világtörténelem is felfogható a boldogsághoz vezető út keresésének.

Arra a kérdésre, hogy lehet-e valaki tartósan, netán állandóan boldog, sokan válaszolják, hogy persze, például ha szeretetteljes környezetben él, szereti a munkáját, elismerik, amit csinál, elég pénze van megvenni azt, amit akar – de ez nem így van. Az ilyen, magát általánosságban boldognak nevező ember is kelhet bal lábbal, érhetik kellemetlenségek, elveszítheti a szeretteit, munkáját, pénzét – és oda a boldogság. Hogy miért? Mert azt az állapotot, amelyet ő boldogságnak nevez, külső feltételek meglétéhez köti. Az ezotéria felfogása szerint ez lehet egy örömteli állapot, de nem a boldogság.

Aki a pénzben, birtoklásban, hatalomban, vagy akár a valakihez fűződő kapcsolatában „vesz menedéket”, azaz azt követi, arra vágyik, attól teszi függővé a boldogságát, az nagyon könnyen csalódik, boldogtalanná válik. Épp ezért inkább valami olyan eszményben kellene menedéket, megnyugvást találni, amely örök, és nincs változásnak kitéve. Ezek pedig a magasabb szellemi ideálok, és a valamilyen egyetemes rendbe vagy létezésbe vetett hit: Isten, Tao, Buddha (Buddhák) Dharma, Nirvána – ki miben hisz.

Van egy olyan felfogás, hogy a boldogság a vágytalanság állapota. Ez igaz a fiziológiai megközelítés szerint is, de jelenheti a keleti típusú bölcsesség szerinti vágytalanság állapotát is, amely már nem pillanatnyi, hanem tartós állapot. Más szavakkal: amikor az ember megelégedett azzal, ami van. Tökéletesen benne él a pillanatban, nincs múlt, amihez hasonlíthatunk, és nincs jövő, azaz elérendő célok, megszerzendő dolgok. Ez pedig nem más, mint a megvilágosodott bölcsesség állapota. Rövidebb, de nem biztos, hogy kevésbé tartalmas módon pedig elérhető a mély meditáció állapotában – ami nem tévesztendő össze a vezetett imaginációval, ahol csak a képzelet teremti meg a boldogság képeit és illúzióját.

Hogy el lehet-e az igazi és tartós boldogság állpotát érni? Minden bizonnyal igen, bár a nyugati típusú embernek sokkal nehezebben. Mi ugyanis egy keleti tipológia szerint többnyire vágy-típusú emberek vagyunk. Ez a megállapítás a buddhizmusból jön, ahol az embert hátráltató három negatív állapot („bűn”, bár ezt a kifejezést nem használják) a vágy (sóvárgás dolgok után), a harag (gyűlölet, agresszió), és a nemtudás (tompultság, zavaros elme). Valóban, bennünket többnyire teljesítmények elérésére nevelnek, és arra, hogy soha ne legyünk megelégedve azzal, ami van, mindig akarjunk többet, jobbat. Így az örömteli pillanat el is illan, amikor újabb elérendő cél jelenik meg előttünk. A fogyasztói társadalom nagy átverése, hogy a szerzéshez, birtokláshoz, fogyasztáshoz kötik a boldogság érzését, legyen az autó, dezodor, szépészeti műtét, életbiztosítás, mosópor vagy intimbetét – nem is beszélve a „Pepsi érzés”-ről, azaz csupa olyasmihez, amik ideiglenesek, hiszen mindig jön az „új” (minden reklámban kötelező szó), ami máris azt sugallja, hogy ne legyünk elégedettek semmivel. Mi pedig bevesszük a maszlagot, vásárolunk, fogyasztunk ész nélkül, a boldogság reményében.

A kommunisztikus politikai mozgalmak és „népboldogító” társadalmi rendszerek is boldogságot ígértek az embereknek, csak éppen az egyenlő elosztás hamis ígéretével. Mindkét esetben már a kiindulópont is hibás, hiszen a boldogságot kizárólag materialista módon, az anyagi javak birtoklásának szintjén képesek értelmezni. A kommunizmus eszméje megbukott, a fogyasztói társadalom pedig az összeomlás szélén imbolyog, egyre kevesebben hisznek benne. Filozófiai szinten ez azt (is) jelenti, hogy a fogyasztás nem lehet a boldogság kulcsa. Másként fogalmazva, a boldogságot nem lehet anyagi feltételekhez kötni. Sőt, ha feltételei vannak (akkor lehetsz boldog, ha…), akkor már gyanús, hogy az sem vezet a boldogsághoz, mert az feltételek nélküli állapot.

De nézzük meg, mit mond a keresztény vallás a boldogságról!

A Bibliában Jézus így tanít a Hegyi Beszédben a nyolc boldogságról:

2. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. 2. Boldogok a szelidek, mert ők bírják a földet. 3. Boldogok, akik sirnak, mert ők megvigasztaltatnak. 4. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők kielégíttetnek. 5. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. 6. Boldogok a tisztaszivűek, mert ők meglátják az Istent. 7. Boldogok a békességesek, mert ők Isten fiainak hívatnak. 8. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” (Máté Evangéliuma 5,1-10.)

A tanítások egy része egyértelműen a boldogságot ígérő szellemi feltételekről beszél, míg mások (akik sírnak, és akik szenvednek) a földi és az égi világot állítják szembe, ahol a szenvedés jutalma majd a mennyben lesz. Sajnos a földi „siralomvölgy” képzete túlságosan sokáig keserítette meg a hívők életét.

A legnehezebb, és két évezrede a legtöbb vitára okot adó gondolat a „lelki szegények” kifejezés értelmezése. A mi olvasatunkban ez kétféle dolgot jelent: Egyrészt a „sancta simplicitas”, a szent együgyűség állapotát, az ostobák (és szellemi fogyatékosok) bamba „boldogságát”, másrészről pedig a világon felülemelkedett bölcset, aki mindent elfogad, úgy ahogy van, nem csinál magának bonyodalmat és semmivel sem frusztrálja magát. Ez analóg a Tarot „Bolond” lapjával, amely egyszerre mindkét állapotot jelenti. Csak éppen a bolond még nem vesz tudomást a külvilág nehézségeiről, a bölcset meg már nem zavarják. Mellesleg a Tarot más lapjai is mutatják az öröm különböző állapotait, de a boldogság ezen kívül csak a „Végítélet” és még inkább a „Világ” lapjain jelenik meg.

Hitünk szerint az ember boldogságra van teremtve, a boldogság állapota belénk van programozva, és a legtöbbször rajtunk múlik, ha elvágjuk magunkat tőle. A személyiségünk mélyén élő „magasabb én”, „belső mester” ugyanis az állandó boldogság megvilágosodott örömállapotában él. Szomorúságunk, bánatunk, depressziónk pedig olyan, mintha egy sötét függönyt húznánk a fény elé, amire szörnyű dolgok vannak festve. A feladatunk (vagy a terapeuta feladata) pedig az, hogy ezt a sötét függönyt elhúzzuk, és beengedjük a világosságot az életünkbe.