I.

„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton levő szamaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta: odament, olajat és bort öntött a sebeire és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.” (Lukács evangéliuma, 10. rész: 30-35. vers)

 

II.

Jó egynéhány éve egy nyári életmód-táborban történt. Az érkezés napja volt, a táborlakók jövögettek, régi ismerősök üdvözölték egymást, az újakkal ismerkedtek, amikor megjelent egy leírhatatlan külsejű öregember. Ősz haja csimbókokban össszeragadva, arca borostás, látszott, hogy szappant is régen látott, kopott ruházata ki tudja, mikor volt mosva utoljára. Összes holmija egy nájlonszatyorban, és már méterekről bűzlött az egész ember. Mindenki azt hitte, koldulni jött vagy valami félreértés az egész, de kiderült, rendes táborlakó, előre jeletnkezett, befizette a részvételi díjat, épp olyan joggal van ott, mint bárki más. Botrány nem tört ki, de a tábor pártokra szakadt. Volt, aki megrémült, mit lehet itt tenni? Más felháborodott, hogy lehet ide engedni egy „ilyet”? Többen kijelentették, ők ugyan nem lesznek egy szobában vele, egyágyas szoba meg nem volt, ahová az öreget be lehetett volna dugni. És voltak olyanok is, akik cselekedtek. Nem oktatták ki az előbbieket a szeretetről, hanem némi csellel levetették a koszos ruháit és kimosták, szelíd erőszakkal rávették a fürdésre, borotválkozásra és másnapra már egészen ember formájúvá varázsolták. Lassan kiderült, hogy Zoli bácsi (nevezzük így) hajdan jobb napokat látott, iskolázott ember, még verselget is, csak éppen megdobálta az élet, egyedül maradt, jött az alkohol is, és egyre lejjebb csúszott. Azután meglátta a tábor hirdetését és talán felcsillant valami remény az emberi közösségre. A tábor végére annyira magára talált, hogy a záró esten saját verseiből olvasott fel és megtáncoltatta a lányokat.

Egy vidéki város újságjában láttam viszont nemrégen a nevét, egy reforméletmód rendezvény egyik előadójaként.

 

III.

Ez is tábori történet. Tavaly történt, az ország másik sarkában. Kis létszámú, családias tábor volt egy festői faluban, egy felújított parasztházban. Egy édesanya magával hozta huszonéves fiát is. Sápadt, szőke gyerek volt, vagy negyven kiló, gyógyíthatatlan daganattal, az utolsó stádiumban. Állandóan mellette kellett lenni, etetni, szállítani, szükségét intézni. Ráadásul szemmel láthatóan zsarolta betegségével az édesanyját, követelőző volt, zsarnokoskodó.

Megjelenése itt is azonnal polarizálta a résztvevőket. Voltak, akik méltatlankodva pusmogtak, hogy tönkreteszi az egész tábort, és egész idő alatt kerülték. Mások azt mondták, azért van itt, hogy segítsünk rajta. Ha meggyógyulni nem is fog, talán kap valamit, amit magával vihet. A fiú pedig minden előadáson ott volt, figyelt, tanult, és amikor megfeledkezett arról, hogy magát sajnálja, a fájdalmai ellenére jól érezte magát. Minden nap kapott valamit: reikizték, masszírozták, beszélgettek vele. Tudták, most kell segíteni, mert ki tudja, meddig lehet.

Ennek a történetnek nincs happy end a végén. Vagy mégis? A fiú ugyanis pár nappal a tábor után meghalt. Magával vitte mindazt, amit élete utolsó hetében kapott.

‹ Vissza