(A reformátusoknál a hetedik, a katolikusoknál a hatodik a paráználkodás tilalma.)

Mottó: Mózes jön lefelé a Sinai hegyről, hóna alatt a kőtáblákkal. Odalenn várja a népe. Halld Izrael népe, ím az Úrtól jövök – mondja. Egy jó és egy rossz hírem van számotokra. A jó, hogy sikerült a parancsolatokat tízre lealkudnom. A rossz pedig, hogy a paráznaság tilalma benne maradt.                                                          (régi vicc)

 

Mind a mai napig a tízparancsolat adja a keresztény világ egyik legfontosabb erkölcsi alapját. Bár néhány pontját ma némileg másként értelmezzük, mint annak idején (például a bálványimádást), a szigorú, féltékeny és bosszúálló Isten képe is enyhült Jézus tanítása nyomán, a legtöbb parancsolat szó szerinti értelmének, jogosultságának felülbírálata szóba sem jöhet. Egy isteni kinyilatkoztatásokra épülő vallásban ezt megtenni egyébként is a hitetlenséggel egyértelmű. Ugyanakkor mai világunkban – az ateizmus és racionalizmus nevében – kifejezetten korjelenség a vallási parancsok elvetése, vagy átértelmezése. Arra a kérdésre pedig, hogy a tíz közül melyiket tartja a legnehezebbnek, melyiket szegte meg a legtöbbször a nyugati ember, valószínűleg a „Ne paráználkodj!” lenne a válasz. Úgy tűnik, a szexuális ösztönünk tűri talán a legkevésbé a korlátokat.

Az ószövetség meglehetős pontossággal és kemény szigorral szabályozza a házasság és a szexualitás minden megnyilvánulását. Tilos a nemi kapcsolat házasságkötés előtt, házasságon kívül, a havi tisztulás alatt, tilos az önkielégítés, továbbá vérrokonnal, állattal és azonos nemű személlyel élni nemi életet. A törvények megsértői tisztátalanná válnak és a legtöbb esetben halállal kell lakolniuk. E törvényeket egyértelműen biológiai és társadalmi megfontolások indokolják. Egy mostoha természeti körülmények között, félsivatagos területen élő pásztornép számára első számú követelmény a törzs, a nemzetség fennmaradása. Nem kívánatos és veszélyes energiapazarlás az olyan kapcsolat, amelyből nem származhat utód és a közösség létét veszélyezteti az, amelyből genetikai károsodás, elkorcsulás várható. A genetika felfedezése előtt nyilván tapasztalatból tudták ezt az ókoriak (még ha egyes kultúrákban királyi családok esetén kivételt tettek is, például a testvérházasság esetében).

A társadalmi célú szabályok is áthághatatlanok: A cél nem csak az, hogy a nép szaporodjon és sokasodjon, de az is, hogy a jövendő nemzedék biztonságban fel is nőjön. Ehhez családra van szükség: anyára, hogy táplálja, apára, hogy eltartsa és védelmezze, közösségre, hogy tanítsa és nevelje. A házasságon kívül született gyermek, a családját elhagyó férfi vagy nő ezért nem kívánatos. A kivételek ugyanezt a célt szolgálják, például a legális válás lehetősége a férj akaratából, például a meddő nő elküldése (amit később a katolikus egyház megtiltott), a többnejűség, vagy hivatalos ágyasok tartása, a szolgálókkal nemzett gyermekek, vagy az a törvény, hogy a gyermek nélkül megözvegyült asszonynak a férj fivére köteles gyermeket nemzeni. Mindezekben a törvényekben a szerelem és érzelmi motívumok aalig játszanak szerepet.

Az idő múltával feltehetjük a kérdést, mennyire időszerűek ma ezek a szabályok, illetve mennyire tartoznak az ember természetéhez, vagy csak konvenciók? A biológiai alapú tilalmak természetesen ma is időszerűek lehetnek, legfeljebb a társadalmi konvenciók vitathatók, ezen túl ma nyilvánvalóan érzelmi szempontokra is jobban figyelünk. A monogámia, a párkapcsolat védelme alapvetően társadalmi termék. Ahogy az állatvilágban vannak szigorúan párban, és nyájban élő fajok is, az embernél az olyan törzsi társadalmaktól, ahol azt sem tartják nyilván, ki a gyermek apja, a nőket lakat alatt tartó poligámián át a többférjűségig minden előfordul. Nem mondhatjuk tehát, hogy létezik egy, a teljes emberiségre érvényes formáció, erkölcsi rend. Ezt csak a kereszténység térítő, kirekesztő, kevéssé toleráns szemlélete terjesztette az elmúlt két évezredben – tegyük hozzá, igen hatékonyan.

Ehhez még hozzájárul a Szentírásnak az a középkori értelmezése, amely a testiséget szennyesnek, bűnösnek, az üdvösség fő akadályának és istentelen dolognak kiáltotta ki, elfeledve, hogy a testet is Isten adta az embernek. Az ősszülők bűnbeesése mintegy hallgatólagos megegyezéssel egybeolvadt a szexualitás fogalmával. Így alakult ki az európai ember életörömöket tagadó, bűntudatra, félelemre, elfojtásokra alapuló nemi erkölcse, amely képmutató prüdériájával, (ál)szemérmével a viktoriánus kortól a XIX. század végéig – XX. század elejéig kulminált. Nyugodtan mondhatjuk, döntő szerepe volt abban, hogy egy teljesen neurotikussá tett kultúrát örököltünk eleinktől.

A szabályok megkérdőjelezése és átlépése az asztrológia szerint tipikus Vízöntő-kori jelenség. Az avantgard korában főként értelmiségiek, művészek és bohémek szinte sportot űztek a nemi erkölcs korlátainak felrúgásából. A következő nagy változás a virág-gyermekek, a hippi-korszak lázadása volt. Hazánkban a szocializmus bigottsága a legmerevebb egyházi dogmatizmussal vehette fel a versenyt, a nemiséget nem Istenre, hanem a szocialista öntudat, termelés és világforradalom fontosságára hivatkozva száműzte a megtűrtség kategóriájába. Mindezek a változások nem múltak el hatás nélkül és a ma élő generációk kivétel nélkül egy kettős (sőt többes) tudatban nőttek fel, ahol egyrészt tilalmak és elhallgatások, másrészt a szabadság és szabadosság megnyilvánulásai, egy természetes kifejeződésre törekvő szexualitás harcolnak egymással. Tudjuk, hogy a teljes szabadosság káoszhoz vezetne, megértjük, hogy őseink biológiai, genetikai indíttatású törvényei ma is időszerűek (noha az egyneműek szerelmét egyre inkább toleráljuk), A paráznaság tilalmát nem igazán értjük, nem tudjuk értelmezni és valószínűleg sokkal gyakrabban hágjuk át, mint az előző korok gyermekei. Ősi tapasztalat, ha a korlátok szűkek, előbb-utóbb áttörjük őket. Ahhoz, hogy mégis korlátok között tudjunk maradni, tágabbra kell venni őket, nagyobb teret adni a kereteken belül. Ezt a keleti népek mindig jobban megérezték. Mivel szabályok, törvények ott is vannak, érdemes megnézni, hogyan értelmezik, hogyan bánnak velük.

A „Ne paráználkodj!” európai értelemben kizárólag a nemiségre, a házasságtörésre és a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokra vonatkozik, beleértve, hogy még a mai napig is számos egyházban bűnnek tekintik a „csak” örömszerzést és nem gyermeknemzést szolgáló együttlétet a házastársak között. (Ahol ugyanez a követelmény vonatkozik a hívekre egy önmagát keletinek nevező vallási közösségben, azt leginkább egy viktoriánus kereszténységgel beoltott keverék vallásnak lehet tekinteni.) A népi kultúra természetesebb felfogására utal, hogy bár elítélik a megesett lányt, a „szerelemgyerek” kifejezés már nem a megvetést, inkább az együttérzést fejezi ki.

A „Ne paráználkodj!” természetesen a keleti vallásokban, jelesül a hinduknál és buddhistáknál is létezik – helyesebben egy olyan parancs, életelv, amit mi így fordítunk és az ótestamentum szellemében értelmezünk! De vajon jó-e a fordítás, ők is ugyanezt értik-e alatta?

Meglehetősen közismert a jóga erkölcsi alapjaiként szolgáló Jama – Nijama rendszer, öt kerülendő és öt követendő dolog (Együtt ez is tíz, mint a tízparancsolat!) A tilalmak között szerepel a „brahmacharya”. Brahma a hindu pantheon teremtő istene, az „acharya” jelentése: tanító, mester, aki tökéletesen megvalósította a tanításokat. Így együtt önmegtartóztatást jelent, amit a keresztény sémákban gondolkodó fordító azonnal a paráznaság tilalmaként értékel, holott a különbség óriási! Az önmegtartóztatás sem kizárólag a szexualitásra vonatkozik, már csak azért sem, mert nagyon jól tudják, hogy a szexualitást irányító kundalini olyan erő, amelyet nem lehet a katasztrófa veszélye nélkül visszafojtani. A parancs értelme így: mértékletesség az élet minden területén, tartózkodás a túlzásoktól, az élvezetekben való elmerüléstől. Hasznosnak tartja a lemondást, de nem feltétlen követeli meg a teljes aszkézist, illetve a hívekre bízza, mennyit tudnak és akarnak vállalni belőle. Lehet valaki aszkéta, szerzetes – ha ezt vállalja, akkor az élet minden területén a lemondást kell gyakorolnia; lehet átlagos világi életet élő, akinek a tisztességes élet a feladata, de választhatja a tantrikus jógi útját is, ahol a szexuális energia megélése és átszellemítése lesz a feladata, miközben az élet más területein tudja a lemondást megvalósítani. Nem gondolják tehát, hogy mindenkinek ugyanúgy kellene a szabályokat megtartani. A „brahmacharya” szabályához kapcsolódik a Jama, a követendő dolgok listájából a „tapas”, lemondás és uralom a test felett, továbbá a „saucha”, a testi lelki tisztaság követelménye. amelyek szintén nem csak a nemiségre vonatkoznak. Hasonlóan értelmezi az önmegtartóztatást a buddhizmus világi hívekre vonatkozó öt szabálya is. Érdekes analógia még a tízparancsolat és a keletiek között a tizedik parancs, amely szerint „Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét (házát, mezejét, szolgáját, ökrét stb.) amely első közelítésben utalhat ugyan az érzéki megkívánásra, valójában inkább a birtokláshoz való ragaszkodást tiltja, ugyanúgy, mint a hindu és buddhista szabályok.

Ha tudjuk, mi áll a fenti értelmezések mögött, olyan tanulságokhoz jutunk, amelyek a mi kultúránkban is ugyanúgy érvényesek lehetnek. A keleti felfogás szerint minderre a jó karma miatt van szükség. Ezért nem helyes testileg-lelkileg beszennyezni magunkat és szenvedést okozni másoknak, mivel ez nekünk is, nekik is rossz karma. Ezt szolgálja a nem ártás és az erőszakmentesség elve is. Ugyanakkor pedig a testet nem tartják eleve szennyesnek, szégyellnivalónak vagy bűnösnek, hanem egy nagyszerű, megbecsülendő eszköznek a lélek számára, amely alkalmas arra, hogy örömöt szerezzen a másik embernek. Ez pedig jó karma mindkettőjük számára, Nem kivétel az sem, ha az egyik ember épp a nemiségével szerez örömöt a társának. Nos valószínűleg ez az a pont, ahol az erkölcscsőszök felhördülhetnek, hogy ezek szerint mindent szabad és mindenkivel? Ám, ha következetesen a karmikus következményekben gondolkodunk, azonnal kiderül, hogy erről szó sincs. Mert két ember öröme csak akkor felszabadító, ha ezzel senki másnak sem okoznak szenvedést. A szerelmi háromszögekben (vagy négyszögekben) pedig nem ez a helyzet. Sajnos rossz karma a hazugság, titkolózás, rossz lelkiismeret is, így azt sem lehet mondani, nem baj, csak más meg ne tudja! Ha viszont két ember mindentől függetlenül úgy tudja egymást szeretni, úgy tudnak egymásnak örömöt adni, hogy ezzel senkinek se okozzanak szenvedést, és amit tesznek, tiszta lelkiismerettel, szégyen, félelem és bűntudat nélkül tehetik meg, az csak jó karmát teremhet. Természetesen a karma mellett legalább ilyen fontos szempont az öröm, a magunké és a másiké, a bensőségesség, egybeolvadás, összetartozás genitáliákon és érzékszerveken túli gyönyörűsége. Szeretkezés közben ugyanis már aligha gondol valaki a karmára. Ott a pillanatnak kell végtelenné válnia.

Megmagyarázni magunknak hogy megtehetünk valamit következmények nélkül, természetesen könnyű, megvalósítani, tényleg így érezni viszont két-három évezrednyi, génjeinkig beépült teherrel a vállunkon igencsak nehéz. Az európai civilizációnak ehhez több emberöltőre lenne szüksége. Ha belátjuk, hogy a dogmákon túllépve racionálisan, karmikus következményekben és emberi érzelmekben kell gondolkodnunk, még nem válunk paráznává, kicsapongóvá vagy szabadossá, de biztosan nagyobb szabadságot, kevesebb szenvedést és több boldogságot kapunk.

‹ Vissza