„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”- írja Szent Pál apostol (A zsidókhoz írt levél, 11.1, Károli Gáspár fordítása). Tertullianus egyházatya pedig a második – harmadik század fordulóján így foglalja össze hitvallását: „Credo quia absurdum est.” – Hiszem, mert képtelenség. Ma, amikor egyre többen hiszünk a teremtő gondolat erejében, már egyik kijelentés igaza sem tűnik olyan elképzelhetetlennek.

A fentieket akár úgy is értelmezhetjük, hogy a hit, mint belső meggyőződéssel teremtett belső valóság képes felülírni a külső, fizikai valóságot. Természetesen ez mind a pozitív, mind a negatív hitekre érvényes – és természetesen nem csak a vallásos hitre vonatkozik. Napóleont a saját küldetése fontosságába vetett hit óvta meg a kolerától, amikor az egyik hadjáratában kitört a katonák között a járvány. De nagyszerű hazai példánk is van: Szilárd Leó atomfizikus egyike volt az atombomba kifejlesztőinek. A hirosimai pusztítás láttán rádöbbent, hogy amit megalkottak, az egész világot képes elpusztítani, és teljes hátralévő életét az atomfegyverkezés megállításra áldozta. (Teller Edével, a hidrogénbomba atyjával ellentétben, akit nemigen kínozott a lelkiismeretfurdalás!) Amikor rákbeteg lett, orvosai várakozásával ellentétben gyorsan, és maradéktalanul felépült – mert tisztában volt azzal, hogy szüksége van rá a világnak. (Ráadásul halálos sugárdózisokkal kezelte saját magát, és ez sem ártott neki!) Hasonló példákat még sokan tudnánk mesélni, akár saját életünkből is.

A hit valami nagyon furcsa dolog. Vagy van, vagy nincs, de nem lehet racionálisan előidézni, akarni, erősíteni vagy megcáfolni valaki hitét. Hitet ébreszthet egy feltétel nélkül tisztelt és elfogadott személy (erre mondja Szent Pál, hogy „a hit a hallásból jön”), vagy a saját, lehetőleg érzelmileg is mélyen átélt megtapasztalás. Hitbéli dolgokon pedig nem érdemes vitázni. „Az isten létét tagadóknál csak az Isten létét bizonygatók az ostobábbak” – valahogy így summázza Hamvas Béla. Ugyanis mindkét fél racionális érvekkel akar bizonygatni, illetve cáfolni valamit, ami nem a ráción alapszik. A materializmus sem más, mint egy hitrendszer, csupán a központi eszme más, mint egy istenhívő esetében. Bár a mai, nyugati ember büszke az intellektusára, rengeteg kísérlet, tapasztalat mutatja, hogy a hit és a ráció vitájában mindig a hit lesz a győztes.

Egy eszmébe vetett hit az egész világot képes átalakítani vagy lángba borítani az előbbiek alapján – lásd a huszadik század „világjobbító” eszméit. Még veszélyesebb, ha egy karizmatikus politikusnak sikerül elérnie, hogy hívei ne az általa hirdetett gondolatokban, hanem őbenne higgyenek. Ehhez nem kell mást tennie, mint csalhatatlan vezérnek, a nép védelmezőjének, megmentőjének beállítani magát – és tömegek fogják vakon követni, minden szavát elhinni. Az ilyen vezető gyermeknek, azaz felelősségvállalásra, önálló gondolkodásra képtelennek tekinti az embereket, és mindent megtesz, hogy azok is maradjanak, és mint jó szülő, ő majd gondoskodik róluk, dönt helyettük. Követői pedig a „jó atya”, vagy a védelmező isten archetípusát fogják benne meglátni, akinek mindig igaza van, és akinek engedelmességgel kell viszonozni a jóságát. Nem tudni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: a „Vezér” kezdi tényleg mindenhatónak gondolni magát, vagy a hajbókoló alattvalók hiszik csalhatatlannak őt, aki ezt a hitet hamarosan magáévá is teszi. A folyamat öngerjesztő, gyakran csak erőszakos események állíthatják le. Szomorú, de ez szinte mindig így működik az újabb kori diktatúrákban.

Némelyik hitünket egyszerűen kinőjük, mint egy kabátot, és újfajta hitek jönnek helyettük. Időnként viszont összedőlnek a hiteink, az események, vagy saját változásaink feldúlják őket. Egy spirituális válság következik, amiből kétfelé vezethet az út. Az egyik a teljes összeomlás, az elmebajtól az öngyilkosság felé vezet, a másik pedig egy új szintézis, új világlátás felé. Manapság ez történik nagyon sokakkal. Ilyenkor nem nyugtatókra, hagyományos módszerekkel dolgozó pszichiáterre van szükség, hanem megértő támogatásra. Terápiás segítségnyújtásra leginkább a transzperszonális pszichológia képes, mivel a legtöbben fel sem ismerik (vagy tagadják) ezt a folyamatot, depressziónak, vagy pszichózisnak (elmebaj) cimkézik. A laikus pedig a szeretetével, odafigyelő jelenlétével tud segíteni.

Alapvető hiteink

Többnyire a gyerekkorunkból hozzuk azokat a hiteket, amelyek egész világlátásunkat, ezen keresztül pedig a sorsunkat befolyásolják. Mint minden hitnek, ezeknek sincs szükségük arra, hogy a napi életünk tapasztalatai visszaigazolják őket. Nincs túl sok belőlük:

1. A világ jó, kellemes, élhető hely.
2. Az emberek is jók
3. Én is jó vagyok, szeretnek, elfogadnak
4. A világ egy szörnyű hely, ahol rossz élni.
5. Az emberek gonoszok
6. Én rossz vagyok, elégtelen, akit nem lehet szeretni.

Illetve ennek a kombinációi. Az A – B – C hitnél (minden jó, minden szép) gyaníthatjuk, hogy önáltatás vagy naivitás áll a háttérben. Egy ilyen világ nem motivál változtatásra, fejlődésre. Ugyanígy nem motiváló az ellentéte (D – E – F) sem, sőt reményvesztetté tesz. A legjobb, ha mind a világot, az embereket, mind pedig önmagunkat „elég jó”-nak látjuk, amin azért még lehet, és érdemes is változtatni.

Kétélű fegyver

Igen, a hit csodákra képes: „Ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag..”. Nem így az (ön)hitegetés. Hit, vágy, elvárás – így tanítják, hogyan tudunk megfelelő tudatállapotban, önszuggesztióval változtatni a dolgainkon. Csak éppen nem mindig tudjuk, hol végződik a hit és hol kezdődik az önbecsapás. Hiába ismételgetjük ugyanis, hogy „nem fáj, nem fáj”, ha érző idegvégződéseink mást jeleznek. Ugyanez történik, ha az énünk egyik része (a jobb agyféltekénk vezérlése alatt) szeretne ugyan hinni valamilyen változásban, ha a másik, a racionális bal féltekénk úgy véli, hogy ez lehetetlen, ellenkezik a fizika, élettan stb. törvényeivel. Vagy egy másik hit, az „ez nekem nem megy”, „képtelen vagyok rá”, „úgysem fog sikerülni” ilyesmit sugall. Ez a „negatív belső beszéd”, „belső ellenzék”, amely a múltbeli tapasztalataink, neveltetésünk alapján úgy véli, hogy nem vagyunk elég jók, nem érdemeljük meg a kívánt dolgokat.

Hasonlóan működnek a negatív dolgokba vetett hitek. Béky László természetgyógyász szokta idézni a „csonttal rámutatás” törzsi szokását. Eszerint, ha a varázsló rámutat a törzs tabut (közösségi normákat) sértő tagjára, az egyenlő a halálos ítélettel, és az illető – noha semmi baja – hamarosan meghal. Mert elhitte, hogy meg kell halnia. A varázslónak mindig igaza van. Az első ilyen „varázsló” életünkben a szülő. Ha azt mondja a gyereknek, hogy ügyes, okos, jó, akkor a gyerek igyekszik ennek megfelelni. Ha viszont folyton azt hallja, hogy ügyetlen, buta, semmire sem jó, akkor félő, hogy felnőttként is ezt fogja tapasztalni. Ugyanígy működhet a pedagógus, pap, orvos is – utóbbi például, amikor közli, hogy a beteg gyógyíthatatlan és ennyi vagy annyi hónapja van hátra. Ilyen lehet a pszichológus, a természetgyógyász vagy az ezotéria berkein belül a jósok, boszorkányok is, akik sokat segíthetnek, de még többet árthatnak azoknak a naiv lelkeknek, akik feltétlenül hisznek bennük. Pontosabban, az utóbbiak nem az emberek hitére, hanem a hiszékenységére apellálnak, saját, „természetfeletti” képességeiket bizonygatva.

Jó segítő sohasem hagyhatja, hogy bárki is a varázslót lásson benne. Viszont az önbizalmat, az önmagába vetett hitet mindenkinél erősítenie kell. Ugyanez vonatkozik a „gurukra”, spirituális vezetőkre is, akikben híveik a megvilágosodott, minden kérdésre választ tudó, csodatévő bölcset látják. A „csodatevés” egyébként is veszélyes üzlet. A legnagyobbak, mint Jézus is, ha képesek voltak is rendkívüli dolgokra, mindig visszautasították, ha a kétkedők mutatványokat vártak tőlük. „A hamis tanító csodákkal fizeti ki híveit” – mondja Popper Péter.

Pszichésen sérült emberek, például a szkizofrének bizarr, mágikus-misztikus hitvilágokat képesek építeni maguk köré. A terapeuta, ha nem is lebeszéléssel, de bizonyos terápiás módszerekkel képes lehet valamilyen téveszmét megszüntetni, ám amíg a betegsége fennáll, újabbakkal fog előállni, a paranoiás beteg pedig csak azokat a dolgokat veszi bele a világába, amelyek a téveszméit alátámasztják. Veszélyes lehet a „varázsló” szerepét vállalni az ún. „borderline” személyeknél is, aki szinte vadásznak az ilyenekre, azok pedig nehezen tudják levakarni őket magukról.

 

Múzeumba velük!

Mármint azokkal a régi hiteinkkel, amelyek lehet, hogy valamikor jók voltak valamire, de most már akadályoznak. Ott a helyük a Mikulás vagy a Mumus mellett. Természetesen nem a „lebeszélés”, az észérvekkel való érvelés, megcáfolás a módszer. A racionalitásnak ritkán van köze a hitekhez, viszont mindig kötődnek érzelmek hozzájuk. Ezek az érzelmi „mintázatok” írhatók át személyes átélésükön keresztül, módosult tudatállapotban. Amennyiben az adott hit valamiben korlátoz, és negatív érzelmek kötődnek hozzá, ez sikerrel kecsegtet. Az NLP (neurolingvisztikus programozás) módszerével a kliens ebben a tudatállapotban a lehető legintenzívebben éli az adott hithez kapcsolódó negatív érzelmeit, majd képes lesz azt megkérdőjelezni. A régi, korlátozó hit helyére egy új, segítő, erősítő hitet kell állítani. Ha az ebbe való belehelyezkedés pozitív érzelmeket vált ki, úgy a régit valóban képes lesz a „régi hitek múzeumába” tenni, és megmaradni az új, segítő hit mellett.

Feldúlt hiteknek pedig – Nagy László versét idézve – nem fogunk „káromkodásból katedrálist” építeni, inkább keresünk olyanokat, amelyekben jobban érezzük magunkat, és amelyekkel másoknak is inkább hasznára lehetünk.

‹ Vissza