A szerelem a legkülönösebb dolog, ami az emberrel történhet. Bár szegény, spiritualitással kevéssé megáldott Marx pusztán humanizált nemi ösztönt látott benne, a régiek istenek adományának, mások egyszerre ajándéknak és átoknak írták le. Költők éneklik meg, milyen, amikor az olyan lesz, mint az alvajáró, ember esztelen dolgokat kezd művelni, még esztelenebbeket mondani mondjuk az élete értelméről vagy értelmetlenségéről, még a kinézete, tekintete is megváltozik, sőt még a szervezet biokémiája is furcsa dolgokat művel. A materialista egysíkúság példája volt pár éve az a fiatal magyar tudós, aki bejelentette, hogy megtalálta a szerelem okát: Ha egy (kimondhatatlan nevű) vegyület keletkezik az agyunkban, akkor érezzük a szerelmi érzést. Mivelhogy ő iksz számú szerelmes egyedet megvizsgálva úgy találta, mindnek az agyában ott van ez az anyag. Mintha azt mondanánk, nem a szomszéd, a főnök vagy a politika dühített fel, hanem egyszer csak több adrenalin kezdett keringeni a vérünkben, attól ment fel a pumpa! Nem kétes, szegény tudós nagyon szerelmes lehetett, hogy ekkora badarságra ragadtatta magát.

 

A szerelem megváltoztatja még a számtan törvényeit is. A legegyszerűbb összeadási művelet is más eredményt fog hozni, ha a szerelem előtti, szerelmes, és szerelem utáni emberek szerepelnek a szöveges feladványban. Platontól kezdve az európai ember úgy tudja, kezdetben egy testben, androgünként élt együtt férfi és nő. Aztán, az istenek akaratából, vagy az engedetlenség büntetéseként kettészelték, és külön testbe költöztették őket. A kettőből (amely egy volt), 1+1 lett, és mind a két egyes arra vár, hogy ismét összeadódhassanak.

 

Ha két, (normál esetben ellenkező nemű) ember van egymás közelében, még érvényes az 1+1=2 képlet. Mindkettő így is érzi, két különálló ember, ez együtt kettő. Ha elkezdenek szexuális vágyat érezni egymás iránt, még nem változik a helyzet. Én én maradok, bármennyire is szeretném a másik testébe kerülni vagy azt magamba fogadni. Ha ez megtörténik, egy darabig egynek érezzük magunkat, zuhanyzás után mégis két különálló ember éli tovább külön-külön az életét. Egészen addig, amíg szerelmesek nem lesznek.

 

Innentől az ember különállósága sokszor megszűnik. Nincs egy gondolata, amely magára vonatkozik, és elkezdi feladni magát a másikért. Mindent neki, érte tesz, és azt bizonygatja, hogy a másik a saját életénél is fontosabb. Romantikus regényhősök halálra senyvednek, a kardjukba dőlnek vagy mérget isznak, hogy bizonyítsák, mennyire szeretik a másikat. Az egyén feladja önmagát, különállóságát és elkezdi úgy érezni, hogy egy meg egy az egy, és erről sem egy matematika professzor, sem egy nálánál sikeresebb, és az imádott másikat ágyba vivő szerencsés harmadik (negyedik, ötödik stb.) sem tudja eltántorítani, legalábbis, amíg a szerelem tart. Az ember hol szárnyal a boldogságtól, hol a pokol kínjai mardossák.

Ha a szerelem beteljesül, ezt mindketten így érzik, Megszűnik az Én, megszűnik a Te, egyedül a Mi létezik. Boldogító érzés, mámor így az élet, és ez így természetes, legalábbis a nagy lángolás idején. Aki nem így érzi, nem is szerelmes.

 

Aztán, midőn a nagy szerelemből boldog, majd lassacskán kevésbé boldog házasság lesz, sokan így is maradnak. Az egyik ember a másik kihelyezett testrésze, alárendeltje lesz. Az egész életét a másik szolgálatába állítja. Előbb szerelemből, aztán megszokásból, vagy mert az ő szülei is így csinálták. A férfiből papucs lesz, az asszonyból házi cseléd. Ritkán jön el a fellázadás pillanata, de akkor is többnyire minden marad a régiben, hiszen hallgatólagosan ezt a felállást szentesítették. A szerelemnek itt már nyoma sincs. Sőt, lehet hogy elkezdik halálosan unni, sőt gyűlölni egymást, a köztük lévő plusz jel már csak a papíron létezik. Aztán, ha eljön a válás pillanata, megjelenik a jól ismert szólam: Pedig én mindent megtettem érted! Feláldoztam az életem, fiatalságom, karrierem stb., csak hogy neked jó legyen! Az illetők nem jönnek rá, hogy matematikai hibát követtek el, mert egy meg egy az mégiscsak kettő, legalábbis náluk az! Ezért a hibáért pedig nincs mese, bukás jár az élet iskolájában! Sajnos nem biztos, hogy rájönnek, miként lehet egy összeadás eredménye agy darabig helyes, aztán meg helytelen. Jön az elválás, lesz egy egyes meg még egy egyes számjegy, akiket többé nem lehet összeadni.

 

Pedig a szerelem algebrája ilyen különös, mindig máshogy és máshogy jön ki az eredő! Két érett ember szerelme másként alakul. Az érettség itt azt jelenti, hogy az ember képes rátalálni arra, aki matematikailag (genetikailag, asztrológiailag stb.), lelkileg, szellemileg a legalkalmasabb az összeadódás műveletére, és azt úgy elvégezni, hogy mindkettőjüknek a legjobb legyen. Aztán a kijött eredményt úgy fenntartani, hogy ne legyen belőle kivonás vagy oszt(ód)ás. Ezt csak önmagukra és a másikra egyaránt figyelve, magukat és a másikat finoman alakítva, egymáshoz igazítva lehet elérni. Egyik sem adja fel magát, úgy olvadnak össze, hogy megtartják önmagukat is. Megmarad a Mi érzete, de egy idő után újra megjelenik az Én és a Te is, ahol vannak közös dolgok, és vannak csak az egyikre, és csak a másikra tartozók. Ez nem csorbítja az egymás iránti érzéseket, de új dimenziókat teremt. A képlet az 1+1=3 lesz, ahol a három: az Én, a Te és a Mi szentháromsága, egyenrangú, akár az egyenlő oldalú háromszög három csúcsa. A suszter háromlábú széke sohasem billen fel és a három nem véletlenül az isteni (és emberi) tökéletesség száma! Ez a háromság akkor is háromság marad, ha megérkeznek a családba a kis jövevények. Innentől ők is a Mi fogalmába tartoznak és csak erősítik a képletet.

 

Hát ennyit az algebráról. De valamennyien tudjuk, az élet nem szorítható képletek közé, a szerelem nem racionális ésszel megérthető csodája az életnek. Vagy érezzük, vagy nem. De megmagyarázni ne is próbáljuk!

 

‹ Vissza