„Legyetek tökéletesek, ahogy a mennyei atyátok tökéletes!” „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket!” „ Aki az egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is!” – Ilyen, és ehhez hasonló tanításaival bizony nem könnyíti meg Jézus a keresztény ember boldogulását. Hogy miért teszi ilyen magasra a mércét, csak találgathatunk: talán mert túlságosan is ismeri az emberi természetet, és tudja, ha keveset követel, lesznek, akik még kevesebbet fognak megtenni? De mi lesz a perfekcionistákkal, akik tényleg meg akarnak felelni a tökéletesség követelményeinek?

Emberi ésszel Isten valódi természete felfoghatatlan, nem tudhatjuk, ő milyen, sőt ha tudnánk, sem tudnánk utánozni, hiszen ahhoz nekünk is istennek kellene lennünk. Az ellenség szeretetét sem sikerült még megvalósítani, hiszen akkor nem létezne a földön háború, azt pedig, ha valaki hagyja, hogy üssék, baleknek nézik, és még inkább bántani fogják. Ugyanígy nem válna be ma a kő helyett kenyérrel való visszadobás sem, ami – sokak elképzelésével ellentétben – nem szerepel a Bibliában, noha ugyanezt a szellemiséget képviseli. Úgy tűnik, ma nem ezt a világot éljük.

Jézus a keresztény világ hite szerint valóban a tökéletességet képviseli, és noha neki is voltak emberi indulatai, mint például az árusok asztalainak felborogatása, a fügefa megátkozása, sőt gyenge pillanatai is, mint a gecsemánéi kertben, elfogatása előtt vagy megfeszítve a keresztfán, mindezzel együtt tud emberfeletti, isteni lenni. Ugyanakkor ő a tökéletes mártíromság archetípusa is (aki az egyik arcodat megüti…), szenvedése, testi halála is ezt példázza. De valóban ezt kívánja tőlünk, a tökéletlen ember számára elérhetetlen tökéletességet?

A perfekcionizmus – betegség?

Csak a tökéletes az elfogadható – ez a tökéletesség megszállottjainak jelmondata. De ki határozza meg, hogy hol kezdődik és mi is a tökéletesség? Kimondatlanul is saját maga. És mivel sem ő, sem a környezete nem képes megütni ezt a mércét, ezért hát állandóan elégedetlen mindennel és mindenkivel, legkiváltképp saját magával. A perfekcionizmus a pszichológia szerint a kényszerbetegség egy fajtája. A tökéletesség kényszerében szenvedő ember képtelen bármit is befejezni, mert sohasem érzi úgy, hogy rendben van – sokuk ezért inkább hozzá se fog. Ha mégis, lelkiismeretfurdalás gyötri, hogy elégtelen, amit csinált. A legkisebb hiba is halálos bűn a szemükben, a kudarctól pedig a halálnál is jobban félnek. Épp ezért akár öngyilkosságba is menekülhetnek. Pedig a tökéletességre való törekvés önmagában segítő, adaptív hozzáállás, pozitív motivációt is jelenthet például a munkában. Ha az orvos a legjobb tudása szerint gyógyít, a szabó a lehető legcsinosabbra alakítja a zakót, a sportoló a dobogó legmagasabb fokára törekszik, a rendőr minden erejével el akarja kapni a bűnözőt – és így tovább. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor az író hatszor végigolvassa a kész szöveget, hogy egy vesszőhiba se maradjon benne, a festő még pár utolsó ecsetvonással kifejezőbbé teszi a képet, a műszerész még egyszer meghúzza a csavarokat az elkészült gépen – de képes befejezni, a kéziratot leadni, a képet falra akasztani, a megrendelt munkát átadni, még ha nem is könnyű. Ez az egészséges teljességre törekvés. Betegessé akkor válik, ha az az ember képtelen leállni. Ráadásul az élet minden területén ezt a tökéletességet hajszolja, és ezt is várja el mindenkitől. És persze, ha nem rendelkezik egy reális, saját korlátait is elfogadó önismerettel.

Nehéz meghúzni tehát a határvonalat a pozitív maximalizmus és a kóros tökéletességmánia között, annál könnyebb lehet viszont átbillenni a másik oldalra. Az egyetlen biztos kritérium: ez a magatartás vajon segít-e boldogabbá válni, vagy boldogtalanná tesz? Képes-e átélni a kész munka, befejezett tevékenység örömét, felsóhajtani és örülni bárminek is, amit csinál? A beteg ember viszont nem boldog: folyamatosan szorong, feszültségben él, fél a konfrontációtól (hiszen kiderülhet, hogy nem tökéletes), hajlamos önmaga leértékelésére, negatív gondolkodásra (úgysem lesz jó), depresszióra, személyisége merev, alkalmazkodásra képtelen, és egyre több kényszeres gondolat kerítheti hatalmába. A táplálkozási- és testképzavarok (az előzőekben már írtunk róluk) is gyakran ilyen emberre utalnak. A kutatások szerint szervi betegségeket is kaphatnak, mint például asztmát, migrénes fejfájást, irritábilis bélszindrómát vagy fibromyalgiát, ezt a nehezen meghatározható, a test legváltozatosabb pontjain jelentkező izomfájdalommal járó betegséget.

A maximalizmus kétarcúságát nagyon jól felismerhetjük a természetgyógyászok, életreformerek és pácienseik körében: míg egy betegség gyógyulását nagyon jól segíti a javasolt diéta és életmód pontos megtartása, az orthorexia – amikor az illető egész élete már csak a megfelelő táplálkozás körül forog – már egyértelműen kóros állapot.

A jungi pszichológia világít rá a legjobban a lényegre: a perfekcionizmus nem más, mint a saját árnyékszemélyiségünkkel, lényünk el nem fogadott, tökéletlennek, bűnösnek tartott részeivel folytatott, eleve reménytelen küzdelem. Mindaz, amit a saját vagy mások tevékenységében nem fogadunk el, a tudattalanba száműzött valós vagy vélt negativitásaink kivetülése. Könnyen lehet, hogy az illető voltaképp nem is egy önmaga állította eszménynek akar folyamatosan megfelelni, hanem mások elfogadását, szeretetét szeretné mindenáron kivívni. Azok a gyerekek, akiket szeretet nélkül, túlzott követelmények között („azt akarom, hogy ember legyen belőled”), büntetéssel, elismerés nélkül neveltek, gyakran válnak ilyenné felnőtt korukra. Ami a gyereknél külső kényszerre adott válaszként történik („jónak kell lennem, hátha akkor szeretni fognak”), a felnőttnél belsővé válik. A „túl jó” gyerekből vagy kényszeres-neurotikus, vagy a szabályokat el nem fogadó, deviáns felnőtt válhat.

Nincs ember, aki egy személyben tökéletes munkaerő, tökéletes férj vagy feleség, szerető, tökéletes gyerek, apa vagy anya, tökéletes barát, barátnő, haver – és még sorolhatnánk – lenne. De ugyanilyen hibás elvárás ezoterikusoknál a „duálpár” megtalálásának vágya is. Platón gondolatát ugyanis – mely szerint minden ember valaha egy férfi és egy női részből állt, amit szétválasztottak, ezért keressük a tökéletes párunkat – nem szabad szó szerint venni, mert így csak csalódásban lehet részünk. Popper Péter szerint életünk során többször is találkozhatunk azzal az emberrel, aki tökéletes párunk lenne – persze csak akkor, ha kellő toleranciával rendelkezvén, el tudnánk fogadni azt is, amiben nem olyan tökéletes. Ami persze lehetetlen egy perfekcionista számára. Nem csak ő, az egész környezete szenved tehát.

A pszichológia ezért találta ki a „tökéletes” helyett az „elég jó” kifejezést. Nem kell tökéletesnek lennem. Elég, ha elég jónak tudom magamat és másokat érezni, egyben el tudom fogadni és meg tudom bocsátani a hibákat és tökéletlenségeket is. A buddhizmus ideálja a hétköznapi életben talán ezért nem a tökéletes (hiszen ehhez buddhává kellene válnunk), hanem a helyes. A helyes életviteltől a helyes elmélyülésig (meditáció), ahogyan a Négy Nemes Igazságban a Nemes Nyolcrétű Ösvény (Buddha „hegyi beszéde”) meghatározza. Ami, ha követjük, majd elvezet a megvilágosodottság tökéletességéhez. Ugyanezt célozza a kelti világ Áhimszá, a „nem ártani” parancsa is, amely szerint az a helyes, amivel sem magunknak, sem más érző lénynek nem okozunk feleslegesen szenvedést. A tökéletesség megszállott hajszolása pedig szenvedéshez vezet.

Elfogadni azt, ami van

A Bhagavad Gítá azt tanítja, bármit teszünk, tanuljuk meg elfogadni minden eredményével, kudarcával, kellemes és kellemetlen eredményével együtt, és ne ragaszkodjunk annak gyümölcseihez. Cselekedjünk önzetlenül és ne várjuk viszonzást, még csak vállveregető elismerést se érte. Természetesen nem várható mindenkitől, hogy hindu vagy buddhista fejjel gondolkodjon, így keresse a boldogságot. A keresztény ember elmélkedhet azon, hogy egyedül Isten a tökéletes, és nincs teremtmény, aki felérne teremtőjével, aki ugyanakkor azt szeretné, hogy minden ember boldog legyen. A szerető isten szemében nem jár büntetés annak, aki jó szándékkal cselekszik, még ha nem is hibátlanul. Az iszlám szent könyve, a Korán szerint egyenesen „hibát követ el az, aki a tökéletességre törekszik”. Az önmagunkkal való megbékélés, belső békesség módszereit valamennyi vallás ismeri, csak követni kellene. Az önismeret elvezet a tökéletesség vágyának feladásáig, az önmagunknak való megbocsátásig.

A „pillanatban élni” a tudatosabbá válás (éberség, mindfulness az ún. pozitív pszichológiában) módszerei, a kognitív- és viselkedésterápiák, az NLP (neurolingvisztikus programozás) és hasonló módszerek is eljuttatnak ahhoz, hogy feladjuk a tökéletességért való reménytelen küzdelmet. Szent Ágoston, a kereszténység nagy tanítója pedig egy rövid paradoxonban így foglalta össze a lényeget: „Az igazi tökéletesség tökéletlenségeink elfogadása”.

 

‹ Vissza