tradicionális reikimester, író, NLP- és Rebirthing facilitátor, valamint a Debreceni Életreform Egyesület és az Unicornis Alapítvány honlapja

Bármerre is barangol az érdeklődő az ezotéria, mágia, misztika, vagy akár a vallásfilozófiák világában, ugyanazokkal a számosságokkal találkozik mindenütt. Ezeket nem holmi babonából, vagy vallási dogmából tartják szent számoknak, hanem, mert az ősi tudás mindenütt azt mondja, hogy a számok – és a hozzájuk kapcsolódó fogalmak – a világ építőelemei. Ez minden számmisztika alapja, ez az alapja a kozmogóniától a jóslásig minden ilyen jellegű tudománynak és praxisnak. Az alábbiakban a számok ilyen értelmét szeretnénk nagy vonalakban megvilágítani. Teljes és kimerítő elemzést szinte lehetetlen lenne adni, hiszen Pithagorastól és a kinai számmisztikától a modern kozmológiáig, biológiáig és elméleti fizikáig könyvtárnyi adatot kellene feldolgozni. Itt ezért most megmaradunk a fontosabb analógiák felismerésénél.

A nullát az európai gondolkodás nemigen tekinti számnak. Kínában viszont úgy gondolják, hogy a Tao, a keletkezés előtti ős-eredeti állapot, a meghatározhatatlan abszolút lét(törvény) jelképe. Ugyanígy gondolkodik a buddhizmus: az üresség (tér) mindennek az alapja. Itt az üresség nem hiányt jelent, hanem ún. „tartalmazó” üresség, amely lehetőséget ad mindennek, hogy megnyilvánuljon benne. A szakrális geometriában a pont jelképezheti a nullát (nulla kiterjedés).

Az egy mindenütt az abszolút szentség száma. Nem véletlen, hogy a magyar nyelvben is szentet jelent (pl. egyház). Minden vallás a legmagasabb isteni lényt/ létezést eggyel jelöli: Isten, Jahve, Brahman – Atman, Manitu, Logosz, Abszolutum stb. Az élet száma is az egy. A taoizmusban ez a kezdet nélküli egység, a világ polarizálódás előtti anyagtalan (szellemi, energetikai) állapota, a Wu Csi. A kínai szemlélet szerint az egy nem a legkisebb, hanem a legnagyobb szám – mivel a kezdete mindennek és a többi összes ebből keletkezik. A keresztény világban ez az Ige, amely Istennél van és Istennel azonos. Isten az Ige által teremti a világot. (Ezek szerint Isten a teremtés előtti állapotában az ürességgel (0) azonos, noha ezt a kereszténység nem hangsúlyozza.) Az eredeti egység, teljesség, végtelenség a kör formájában fejeződik ki. Ha a nulla a tér volt, az egy lehet például az idő (a kör végtelen körvonala analógiájára).

A kettősségek is mindenütt ismertek. A kettő az anyagba szállt erő, a szellem megjelenése a matériában, amely azonnal polarizációt hoz létre. A Bibliában ez az a pillanat, amikor a fény szétválik a sötétségtől, a föld pedig a víztől és létrejön a világmindenség. A polaritás, relativitás, dialektika a földi világ alaptulajdonsága. Ez a görög filozófiában és a kínai taoizmusban egyaránt fontos. A kínaiaknál a Tai Csi jele fogja egybe a két pólust: a középen hullámvonallal szétválasztott, egyik felében sötét, másikban világos kör. Nem véletlen, hogy amint a nyugati világ megismerte, nagy előszeretettel alkalmazza (bár sokszor nem a megfelelő helyen). A két pólus, a Yin és a Yang elv szerint az analógiák végtelen sorát állíthatjuk fel:

stb.
Ezek természetesen nem abszolút tulajdonságok, hanem mindig a másik pólushoz képest értelmezhetők ennek, vagy annak.

A három az isteni teljesség száma. „Omne tritum perfectum”, azaz minden hármasság tökéletes, mondja a latin közmondás. A kettősség viszonylagosságához képest a három maga a stabilitás. A Tai Csi (yin – yang) és a Wu Csi együtt adja a hármat, másként a teremtő és a teremtett világ. A kínaiaknál a három az Ég – Föld – Ember hármassága is. Ugyanez jelenik meg a keresztény Szentháromságban Atya – Fiú – Szentlélek/Szent Szellem formájában, vagy az ezoterikus és gnosztikus kereszténységben Atya – Anya – Fiú háromságként, hogy a női pólus se legyen száműzve. A hindu filozófiában Brahma a teremtő, Visnu a fenntartó, Siva pedig a megújító, mozgató erő (európai félreértés, amikor csupán pusztítónak gondolják), de mindhárman Brahman (Atman), az egyetlen abszolút istenség kivetülései, formái. A háromszög, mint mindennek a jele, úgyszintén a szakrális geometria alapformái közé tartozik. Az előzőhöz hasonlóan itt is felrajzolhatunk egy analógia-sort:

Egy másik filozófiai – ismeretelméleti hármasság: 1. Tézis – 2. Antitézis – 3. Szintézis. Hamvas Béla spirituális értelmezésében ez az Isten – Sátán (vagy anyag) – Világ (vagy ember) hármassága is.

Különböző filozófiai fogalmakról lévén szó, a megfeleltetés nem mindig teljes, de az elv követhető. A két szélső pólus sok rendszerben a középsőben egyesül, és ez az emberi fejlődés célja, elérni az ős-eredeti egység állapotát (megváltás, megszabadulás, megvilágosodás stb.). Így lesz a háromból ismét egy(ség). A szellemi gyakorlás útján a tanulónak ehhez három gyakorlatot kell tökélyre vinnie: Koncentráció (összpontosítás), Kontempláció (szemlélődés), Meditáció (elmélyülés). Valamennyi vallási és spirituális iskola valamennyi gyakorlata ezekre vezethető vissza.

A négyes szám a földre, a földi életre, az emberre utal. Megjelenhet a kereszt formájában, és ekkor a tér és idő együttesének értelmezhető, ahol a horizontális és vertikális vonalak középpontja a most és itt, az abszolút jelenvalóság helye és pillanata. Négyzet formájában felrajzolva pedig mindarra utal, ami a négy földi őselemre vezethető vissza. (Arról, hogy egyes rendszerek négy, mások öt, esetleg hat őselemről beszélnek, a későbbiekben lesz szó.) A Föld a stabilitás, az alap, a nyugalaom, a test, a Föld a maga valójában. A víz a mozgás, változás, alkalmazkodás, az érzelmek, a tudattalan világa. A levegő a kötetlen, határok nélküli, szabad elem, amely a gondolkodásnak, intellektusnak felel meg. A tűz az élet tüze, amely átalakít, épít vagy lebont, az anyagcsere, de a szellem ereje és a spirituális szeretet is.

Az analógiáknak itt is hosszú sora állítható fel:

Igen érdekes, hogy a buddhizmusban a négy elem Buddha alap-tanításaiban jelenik meg (lévén a buddhizmus sokkal inkább gyakorlati tanítás, mint teológiai rendszer). A Föld-elemhez az első Nemes Igazság, a szenvedés igazsága tartozik: a lények itt a földi létforgatagban szenvedésben élnek. Hétféle szenvedés van: 4 testi és 3 lelki (4+3). A Víznek a második, a Szenvedés Keletkezésének Nemes Igazsága felel meg: a vágy, gyűlölet és nemtudás az, ami miatt szenvedünk, tehát belső, lelki dolgok. A harmadik a Szenvedés Megszüntetésének Nemes Igazsága (Levegő elem): az ember a tudatossággal fel tudja ismerni mindezt és meg tudja szüntetni a lények szenvedését. A Tűz elemhez a Szenvedés Megszűnéséhez Vezető Út Nemes Igazsága: ez nem más mint a buddhizmus által tanított spirituális út, a Nemes Nyolcrétű Ösvény (2×4). A tanításban megjelent hetes és nyolcas számokról később lesz szó. A déli (Hinayana) buddhizmus alapgyakorlata a négy szemlélődés: a testre, az érzelmekre, a gondolatokra és a Dharmára (út, tanítás) fordított figyelem.A Zen is négy alapelvet követ a fentieken túl: nem támaszkodni az írásokra, szavakon túli átadás, közvetlen a szívre irányulni és megvilágosodni valódi természetünk felismerése által. A buddhista a négy mérhetetlen tulajdonság elsajátítására törekszik: a mérhetetlen szeretet, a mérhetetlen együttérzés, a mérhetetlen öröm, és a mérhetetlen rendíthetetlenség. Látjuk tehát, hogy bár a négyes szám alapvetően földi, emberi dolgokkal kapcsolatos, a négyességekkel megfogalmazott tanítások is a spiritualitást szolgálják.

Az ötös szám kétféle geometriai alakban jelenhet meg. Az egyik (a ritkább) a csúcsára állított négyzet, közepén ponttal, a négy világtájat és a középpontot, az itt és most helyét és idejét jeleníti meg. Ez a világegyetem egyetlen szilárd pontja, olyan, mint Tejútrendszerünkben a Sarkcsillag. „Adjatok egy fix pontot a világegyetemben, és én kimozdítom sarkaiból a Földet!”- mondta …

A középpont egyben a transzcendencia pontja is, a kilépés lehetősége a földi téridő-rendszerből. A kereszténység jelképrendszerében ezt jelképezi a téridő keresztjére feszített Krisztus, a középpont, aki nem csak megmutatta, hogy el lehet oldódni a testtől (abi a bűn jelképe is), kilépni és újra felvenni is lehet, azaz van feltámadás, de másoknak is megmutatta és megnyitotta a felfelé vezető utat.

Az ötösség másig geometriai megjelenítési módja a pentagram, magyarul ötágú csillag. Megjelenhet egyszerű ötszögként, a csúcsok összekötésével az ötszögbe rajzolt csillaggal, sőt a csillag köré húzott körrel együtt is. Az ötágú csillag sokféle jelentéssel is bírhat. Felejtsük most el, hogy a szent jelképeket politikai mozgalmak is zászlajukra tűzhetik. Bár kétségkívül jó választás valami ilyennel operálni, egy embertelen ideológia a legpozitívabb jelképtől sem lesz sem jobb, sem hosszabb életű – ahogyan a történelem azt bizonyította mind a kommunizmus, mind a fasizmus (a svasztika legalább annyi idős jelkép, mint a pentagram) esetében. A pentagram az ezotériában jelentheti magát a mágiát általában, szimbolizálhatja az embert, az ember és kozmosz harmóniáját (körbe rajzolva), vagy lehet a mágikus és energetikai védelem szimbóluma is. Lefelé fordítva egyértelműen sátánista és boszorkány-jelkép. Olykor még – hogy kétségünk se lehessen – még a bakkecske- fejet (a Sátán jelképe) is belerajzolják. Általában ez minden nem szimmetrikus szimbólumra érvényes: akár horizontálisan, akár vertikálisan fordítjuk meg, a jelentése ellenkezőjére válik. Ilyen például a sátánisták másik jelképe, a hosszú szárával felfelé álló kereszt is. Egy rossz jelkép alatt pedig a legjobb szándékkal sem lehet huzamosan pozitív erkölcsiséget gyakorolni, hiszen a forma hordozza mindig a tartalmat és egy ún. „karmikusan terhelt” szimbólummal eleve nem érdemes kísérletezni. Mellesleg: az ősi kerezstény szimbólumok, az egyenlő szárú máltai- és az András-kereszt nem adják meg a lahatőséget az ilyen visszaélésekre. Talán érdemes azon is elgondolkozni, mit jelent a szimbológia nyelvén, amikor a föld felé mutató szárat (antennát?) meghosszabbítjuk, az ég felé irányulót pedig megkurtítjuk!

A négy elemet az előbbiekben sikerült a nény őselemmel azonosítanunk. Hogyan lesz ebből a négyességből ötösség? Úgy, hogy a négyhez ötödikként egy másik dimenzió járul: a tér (éter, vagy akasha), mint az a közeg, amelyben az összes többi megnyilvánulhat. Ezt a rendszert az indiaiaknál találhatjuk meg a legkiforrottabb formában, de nyomait őrzi a magyar ősműveltség is (egészen a XVIII – XIX. századig), ahol az ötödik elem gyakran az „élőfa” nevet viseli.
Nézzünk meg néhány analógiát az öt elemre az indiai gondolkodásból:

A kínai filozófia és gyógyászat is öt elemet használ, ám ezeket helyesebb fázisoknak nevezni (ők maguk is így hívják), mert míg a nyugati őselemek egymástól független princípiumok, addig a kínaiak egy folyamat, a csi (qi) energia áramlásának állapotai, körforgásának stációi. Épp ezért nem is lehet túl pontosan megfeleltetni őket a nyugati elemeknek. Az öt elem rendjét követi a bolygók rendszerétől az emberi test működéséig minden. Kis ízelítő az analógiákból:

…folytatás következik…

A fájdalom értelme

Minden civilizáció és vallás kiemelten foglalkozik a fájdalom és szenvedés kérdéseivel. Miért kell az embernek elviselni, van-e célja, értelme, jó-e, elviselendő rossz, vagy legyőzendő ellenség?
A fájdalom – létezik. Ezt a megállapítást már korai őseink is megtették. Keveset tudtak tenni a megelőzéséért vagy csillapításáért, ezért úgy vélhették, erősnek kell lenni, tudni kell elviselni. Erre utal, hogy szinte minden felnőtté avatási rituáléban kulcsfontosságú volt a fizikai fájdalom elviselése. Csak az válhatott a törzs teljes jogú tagjává, aki elviselte a kínzásokat. Ez fontos volt a túléléshez, a mostoha körülmények elviseléséhez, a háborúhoz egyaránt. A fájdalom fizikai okát nyilván felismerték, valódi, ezen túli eredetét bizonnyal ártó szellemi erőknek tulajdonították. Nem túl valószínű, hogy a lelki fájdalmakkal sokat törődtek volna. Bár a gyógyítók mindent megtettek, hogy csökkentsék a fájdalmat, őseinknek sokszor el kellett viselniük, de aligha hihetjük, hogy különösen örültek volna neki, vagy kívánatosnak tartották volna.
A keresztény világ az egyetlen, ahol azt tanítják, hogy a fájdalom közelebb visz Istenhez, sőt nem csak erény, de céllá is válik. Jézus szenvedése mintává vált: ő az emberekért szenvedett, az embernek pedig őérte kell szenvednie. Noha a mai egyház sok mindenről másként gondolkodik, a kétezer éves hatást nem lehet csak úgy kitörölni a kultúrából és a tudatokból. A keresztény aszkézisnek ez az eredete teljesen más, mint a keleti vallások önsanyargatásának. Nálunk a szenvedés érték volt, akár szentté is válhatott, aki Isten nevében halálra kínozta magát, a szentté avatott mártírok szadista kínzásainak hátborzongató története pedig évszázadokig a legfontosabb erkölcsnemesítő tanítások szerepét töltötte be. Nem tagadhatjuk, ez emberek millióit tanította önfeláldozásra, önzetlenségre. Mint mindenütt, a problémát itt is a túlzásokban kell keresni, a fájdalom önmagáért való értékké magasztalásában. Ez a szemlélet összhangban állt a középkori kereszténység minden életörömöt sátáninak, bűnösnek tartó felfogásával, amely erőteljesen neurotizálta az egész civilizációnkat. Sajátos módon a fájdalom elviselését szenteknél Istentől, eretnekeknél a Sátántól kapott segítségnek tudták be. Az előzőeknél a fájdalom okozója gonosznak, míg az utóbbi esetben a hit és a keresztényi szeretet védelmezőjének számított, cselekedete pedig istenfélő tettnek. Félelmetes még elgondolni is, hány torz, perverz lélek talált kielégülést az inkvizívió szadizmusában, amelyhez minden földi és égi segítséget megkaptak, vagy legalábbis megkapni véltek.
Csak zárójelben jegyezzük meg, miféle torz gondolkodás Isten nevében ítéletet mondani valaki felett? Ha Isten mindenható, lesz rá módja, hogy megbüntesse, ha valaki megbántotta. Vagy megbocsátja, hiszen ezt várja az embertől is. De tud-e halandó ember kárt okozni a Mindenhatónak? És miért gondolja az ember, hogy Isten szerepét átveheti? Ez legalább akkora istentelenség, mint az eretnekek bűnei! Nem nehéz átlátni, valójában az inkvizíció valódi célja nem ez volt, hanem a megfélemlítés és manipuláció. A fájdalom-okozással való fenyegetés a pedig rendszerint beválik, akár a mai titkosszolgálati és katonai gyakorlatban is.
Bár a középkor sötét századai elmúltak, a fájdalom, szenvedés valójában mindmáig a nyugati kultúra tisztázatlan kérdései közé tartozik. Ahogyan sok mindennek, ennek sincs igazán kultúrája. Bár a fogyasztói társadalom teljesíthetetlen – mondjuk ki, hazug – ígéretei közé tartozik, hogy a fogyasztás az életet könnyebbé, fájdalom- és szenvedésmentesebbé tudja tenni, nagyjából a következő módokon reagálunk a fájdalomra:
Vannak, akik a legkisebb kellemetlenségre is azonnal gyógyszert keresnek (itt a fizikai fájdalomra gondolunk). Ők a fogyasztói társadalom által elrontott emberek, a gyógyszerreklámok követői – hipochonderek, vagy alkatilag, illetve neveltetésükből eredően (ilyen minta is van!) a legkisebb a fájdalomtűrő képességük. Utánuk következnek, akik egy bizonyos mértékig el tudják viselni, aztán keresnek segítséget. Itt lehetnek azok, akik ezoterikus, vagy pszichoszomatikus szemlélettel először a fájdalom jelzés- és üzenet-értéket szeretnék megérteni, mielőtt csillapítanák. A skála másik végén gyógyíthatatlan fájdalmat is csendben, bátran elviselők, a Gondviselés akaratában vagy a karmában feltétlen megnyugvók vannak – ez még egészséges viszonyulásnak mondható. A túlzó végletet a mazochisták és a mártírkodók, fájdalmukkal kérkedők képviselik.
A nyugati orvoslás a fájdalmat – a betegséggel együtt – feltétlen rossznak, legyőzendőnek tekinti. Bár evidens, hogy a fájdalom jelzés valami kóros működésről, ezen a funkcióján túl feleslegesnek tekinti. A beteg is ahhoz van szokva, hogy a tüneteire azonnal fájdalomcsillapítókat kapjon, és nem könnyen fogadja el, ha ezt a természetgyógyász nem feltétlen helyesli. Ez a magatartás – túl a gyógyszerek káros hatásán – mindenképpen jelez valami gyengeséget, elpuhultságot. A fájdalom elviselését „meg kell tanulni együtt élni vele” jelszóval csak a legutolsó esetben javasolja a nyugati orvos. A materialista orvoslás két esetben apellál Istenre és a hitre: ekkor, és a végzetes diagnózis közlésekor.
A fájdalmat a hétköznapi életben kétségbevonhatatlan tényként éljük meg. Ha fáj valamink, érezzük, tudjuk és nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Bár a tudomány tudja, hogy a fájdalom voltaképp szubjektív, nehezen mérhető pszichés jelenség, az egyik ember fájdalma fizkailag teljességgel érzékelhetetlen a másik számára, sohasem vonta kétségbe a létezését. Egyedül a „tapasztalati” és „lényegi” világot kettéválasztó duális gondolkodásban merülhet fel, hogy megkérdőjelezzék a fájdalom tényleges létét. A fájdalom csak a „tapasztalati”, illuzórikus világban létezik, ezért nem más, mint illúzió. Ugyanaz nagyon fáj az egyik embernek, míg alig a másiknak – hogyan is lehetne objektív? „Az én fájdalmam”- mondja a nyugati, mintha a fájdalom birtok lenne (és a mazochista még örül is, büszkén viseli, mutogatja a fájdalmát). „Kinek fáj?” – kérdezné erre a keleti, aki tudja, hogy a teste is csak birtok, nem a birtokos. A válasz erre csak az lehet, hogy nem nekem, hanem a testemnek, én pedig nem a testem vagyok. Lehet, hogy fáj a kabátomnak, ha elszakad, de én mégsem a kabát vagyok, még ha rajtam is van. Ez lényegileg független attól, hogy a testemben érzőidegek vannak és a jelzéseiket végső soron az érzékeli, akit önmagamnak érzek. Ugyanígy, a lelki fájdalom is „csak” a lelkemé, az érzelmeimé, nem az enyém. Mindez nagyon logikus, de jelent-e segítséget a fájdalomban? Ha a fentieket nem értjük, aligha. Ha igen, a fájdalom sokkal kezelhetőbbé válik. Kevésbé vagyunk kiszolgáltatva neki, nem bénít meg, nem tesz kiszolgáltatottá. Megtanuljuk elfogadni, ha kell, együtt élni vele, vagy átlépni rajta és objektíven, külsőként szemlélni. Persze nagy fájdalom esetén erre csak a spiritualitás, a meditáció nagymesterei képesek, de sok példánk van arra, hogy ez megtehető.
A fájdalomcsillapítás – helyesebben a fájdalmon való túllépés – keleti módszere a nem azonosulás, például a fájdalom tárgyiasítása. De ezt tanítja az agykontroll és számos más módszer is. Ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy egyek vagyunk a fájdalommal, megkereshetjük a fájdalmat, mint idegen „testet” magunkban, alakot, formát, színt, szagot stb., azaz fizikai, érzékszervi jellemzőket adunk neki, és máris önmagunkon kívül helyezhetjük és megszüntethetjük. A lényeg tehát: nem én „fájok”, a fájdalom valami tőlem elkülöníthető, rólam leválasztható dolog.
Ez nem jelenti azt, hogy más módszerrel nem szabad a fájdalmat csillapítani. A fenti módszer nagyon hatásos kisebb fájdalmaknál, de egy nagy fájdalom, mondjuk egy epegörcs képtelenné tehet arra, hogy ezt megcsináljuk, vagy legalábbis egy nagy jógi tudása kellene hozzá. Ilyen esetben bizony indokolt a gyógyszeres csillapítás is, (még ha nem is ért ezzel egyet minden természetgyógyász), egyszerűen azért, mert túl sok tudati energiát von el, és a fájdalmas helyhez köti a gondolatainkat. A túl sok, tompító fájdalomcsillapító pedig a fájdalom tudatos kezelését teszi lehetetlenné.
Buddha a fájdalmat korántsem tartja célnak, vagy erénynek. Mint minden szenvedést, ezt is a nemtudás, ragaszkodás és gyűlölet következményének tartja, amely az okok megszüntetésével, a helyes élettel megszüntethető. Ugyanez az út vezet a megvilágosodáshoz is. Ezen az úton a fájdalom nem ellenség, helyes felfogással, eszköz lehet a megvilágosodáshoz. A fájdalom nem erény, de átalakítható, energiája, mint minden negativitásé, hasznos nyersanyag lehet. A módszer a tudatosítás, a fájdalom üzenetének megértése. A fájdalom nyilvánvalóan karma, előző tettek, gondolatok vagy szavak következménye, amit meg kell élni – de nem benne ragadni és azonosulni vele. Megélése eszköz lehet a karma ledolgozására, teljesítésére is – de csak addig, amíg magasabb szintű megoldást nem találunk. Ott, ahol aszkézist gyakorolnak – nem kötelességként és nem egyetlen üdvözítő módszernek tekintve – a fájdalom elviselése ott sem önmagáért való érdem, egyszerűen csak módszer a test uralására, a test és tudat különválasztására.
Mindezek ellenére a fájdalom hozzátartozik az élethez, szükségünk van rá, ahogyan az örömre is – egymás kiegészítői, egy tőről fakadnak, egyik nélkül értelmetlen a másik. Aki nem érez testi fájdalmat, az súlyosan fogyatékos, rendkívül sérülékeny ember, sokkal kiszolgáltatottabb, mint akinél a fájdalom képes a veszélyt, az elváltozást jelezni, figyelmeztetni. Szükségünk van a mások fájdalmára is: együttérzésre, segítőkészségre tanít. Lelkileg beteg, akiből ez hiányzik. Mind a keleti, mind a nyugati világban nagyszerű példákat, tanításokat kapunk erről. Embertelen, rideg, végletesen önző az, aki a másik fájdalmára érzéketlen. Ráadásul – és ez klinikai tapasztalat – az a beteg, aki nem fordul magába, nem dédelgeti a saját fájdalmát, hanem inkább másokra figyel, segít a nála elesettebbek gondozásában, sokkal gyorsabban gyógyul. Gyógyítja az a tudat, hogy hasznára van másoknak. Buddha azzal gyógyította a gyermekét sirató anya fájdalmát, hogy más szenvedőket kerestetett vele: a fájdalom bénító erejével szemben felébresztette az együttérzés gyógyító energiáját.
A recept tehát a fájdalom kezelésére: elfogadni, tudatosítani a létezését, megérteni a jelentését, átalakítani az energiáját – és a sokszor már meg is szűnt. Ez azt jelenti, hogy vegyük tudomásul, azért van fájdalmunk, mert szükségünk van rá, bármilyen rossz is, értünk és nem ellenünk van. Próbáljuk megérteni, túl a testi jelzéseken, valójában mit üzen, mire akar figyelmeztetni. Erre ugyanaz a megközelítés vonatkozik, mint a betegségek értelmezésére. Kitűnő könyvek jelennek meg erről a pszichoszomatikus (és a szomatopszichés) szemléletről, hiszen a kettő együtt lesz egész, folyamatosan, ráadásul közérthető nyelven, érdemes forgatni őket. Ha megértjük az üzenetet és nem ellenségként kezeljük, a fájdalom energiáját segítő erővé alakíthatjuk, és ha ez megtörtént, lehet, hogy már nincs is szükségünk rá. Persze nem szabad megfeledkeznünk a fizikai szintről se, korántse biztos, hogy minden fájdalmunkat egyszerűen „el tudjuk meditálni”: a lyukas fogat be kell tömni, a beteg testet-lelket meggyógyítani, különben csak a tünetet szüntettük meg. Ha pedig belemerülnénk az önsajnálatba, a fájdalom mazochisztikus örömébe, gondoljunk ilyenkor másokra, azokra, akik sokkal nehezebb helyzetben vannak nálunk. Sajnos ilyenek mindig bőven vannak és már sem gondoljuk, hogy a mi fájdalmunk a legelviselhetetlenebb.

Hamvas Béla szerint a rend mindig „pre-egzisztens”, azaz lét-megelőző állapot. Ez minden idealizmus alapja, a Rend eleve, öröktől való isteni mintája a Mindenségnek, amelybe, mint öntőformába ömlik a Forrásból nem csak az anyag, de a lélek és a szellem is. Amikor a rend megszűnik – folytatja – akkor jelennek meg a rendszerek. Ez alatt azokat a kategóriákat – ketreceket – érti, amelyeket az ember az ember akkor állít fel, amikor már kiesett az eredeti Rendből, már nem érti a világ lüktetését, de még érzi és kétségbeesetten keresi a dolgok rendjét. Kategóriákat és teóriákat állít fel, megteremti a tudományt, és az izmusokat, amelyekre azelőtt nem volt szükség. De ebbe bele is pusztul minden élet, hiszen ahhoz, hogy be lehessen skatulyázni valamit, el kell venni az egyediségét.
Ha a belső rend hiányzik, a külsővel akarjuk pótolni. Ezek az ember által alkotott rendszerek. Ám a belső hiányt eddig még sohasem sikerült valami külső támasszal pótolni

Ma – és ez Hamvas óta mit sem változott – rendszerek összedőlt romjain próbálunk megkapaszkodni az élet sok területén, így a mindennapjainkban is. Keresőként fogalmazzuk meg magunkat, a hiányból erényt kovácsolva. A belső biztonság, amely eleink szerves társadalmaiban a lét, az alkotás biztonságát adta, csak kevesek sajátja. A többség élete a biztonság keresésével telik el – nem számítva az ostobák alaptalan magabiztosságát. Hibául rójuk fel a régi kultúrák stabilis mivoltát, igénytelennek és fejlődésre képtelennek bélyegezve őket, miközben titokban irigyeljük nyugalmukat és biztonságukat, amellyel a világban közlekedtek. Azért figyel a ma embere olyannyira a Keletre is, mert úgy érezzük, az ő világukban még megmaradt az a rend, amit mi feláldoztunk a korlátlan fejlődés oltárán.
Borzadállyal nézzük a regényírók és filmesek agyrémeit, amelyekben elkorcsult, visszaképződött, emberre alig emlékeztető lények már a rend kereséséről is lemondva a pillanat ösztönét követve tengetik vad újbarbár életüket. Bizony nem túl felemelő az az út, amely az antik harmónia-eszménytől egy valahányadik világháború utáni elpusztult metropolisz romjai közt garázdálkodó bandák harcáig vezet. Vátesz, vagy pánikkeltő aki ilyenekkel riogat az éjszakai akciófilmekben? Ki merne esküt tenni, hogy nem a jövőt vetíti elénk?

Van-e fontosabb feladatunk a Vízöntő kor küszöbén, mint visszatalálni a Rendhez, a lélekben és a Kozmoszban egyaránt?

A rend másik megközelítése szerint beszélhetünk annak szerves és szervetlen formájáról. A természet-közeli ember rendet lát az erdő fái, a rét fűszálai és a madarak röpte látszólagos véletlenszerűségében, míg a kategóriákhoz szokott városi számára mindez spontán, érthetetlen és kaotikus. A szerves rend sajátossága, hogy mindig egyedi és sohasem végérvényesen lezárt, mindig ad a további növekedés, fejlődés számára lehetőséget. Élő példája ennek minden növény – a növekedés nem véletlenül van benne a nevében (szemben az állattal, akinek a növekedése megáll, amikor elér egy állapotot). A méhsejt hatszög-rendje a geometrikus forma ellenére minden irányba nyitott, bármerre tovább lehet építeni. Ezzel szemben a négyzetrács végletesen lezárt, halott forma. Az alapforma mechanikus sokszorozása, amely az életre jellemző egyedi sokszínűségre nem képes. Szomorú tény, hogy panelházban élő százezrek életüket egy ilyen halott struktúra szorításában kénytelenek leélni. Ha hiszünk a szimbólumok és mandalák erejében, ebből semmi jó se származhat.

A szerves rend sajátja még, hogy holografikus, vagy fraktálszerű alakzatokat alkot, azaz olyan formákat, ahol a részben tükröződik az egész, vagy az egész vég nélkül bontható kisebb értelmes, és az egész rendjét tükröző részekre. Ilyen az emberi szervezet is, ahol a mikro-területek (fül, szem, kéz, láb stb.) az egész testet leképezik, de ugyanez a szerves rend jelenik meg egy még „elrontatlan” közösség szerveződésében, vagy népművészetében is. Ahogyan az ifjú Lukács György (!) írja „Szerves kultúra” c. tanulmányában: „képes olyan alkotásokat létrehozni, amelyekben a teljes társadalom tükröződik”. Pap Gábor művészettörténész szerint a népművészet ezért képes olyan alkotásokat létrehozni, amelyek egyetlen darabjából a teljes élet, teljes kultúra dekódolható – ha ismerjük a megfelelő jelrendszert. Sajnos ehhez képest ma jobbára széttöredezett létünk fragmentumait, látleleteit adja a műalkotások jelentős része.

A matematikában a huszadik században kezdték kutatni a káosz elméletét. Az eredmény csak a laikus számára meglepő: A káosz – mint kiszámíthatatlan véletlen – nem létezik. A kaotikus események – akár egy vízesés lehulló cseppjeinek elrendeződése – modellezhetők, kiszámíthatók. „A rend káosznak álcázza magát”- mondja J. Gleick, a téma jeles szakértője. A rend nem feltétlenül lineáris rendet jelent – mint a polcon az egymás mellé állított könyvek sora -, sőt a természet a nem-lineáris, sokváltozós, magas szintű, úgynevezett nagy szabadságfokú rendszereket részesíti előnyben. Káoszt ott látunk, ahol képtelenek vagyunk átlátni a rendet, vagy mi magunk zavarjuk össze a dolgokat. A kutatások azt jelzik, Az űrhajózástól a halászati lehetőségek előrejelzéséig a káosz matematikája hasznosnak bizonyult és folyamatosan fejlődő szakterület. Az orvostudományban a szervezet irányító, szabályzó mechanizmusainak jobb megértésében fog előreláthatóan segítséget adni.

Az egész univerzum a felszínes szemlélő számára szintén kaotikusnak és spontánnak tűnhet, holott maga a Rend. Ezt már az ókoriak is tudták, hiszen a görög „kozmosz” szó a mindenség „szép rendjét” jelenti, míg a „chaos” a rendezetlenség. Valójában a rend maga az élet, míg a káosz a lét tagadása. Keresztény szemlélettel maga a Sátán. Egyik görög-latin neve, a „diabolos” is erre utal, hiszen annyit jelent, mint „szétdobáló”, tehát aki a rend helyett rendetlenséget teremt. (Ellentéte a szüm-bolosz viszont az összerakó, egységesítő.) Ám, ha következetesek vagyunk, a káosz valójában nem is létezik! Hiszen csak a létről tudunk bármit is, a lét és a rend tölti ki az Univerzumot végtelen formában, és nincs, nem lehet fogalmunk a nem-létről. A rendezetlenség sem maradhat fenn sokáig, a rend mindig újra teremti önmagát. Lehet, hogy a káosz csak a tudatunkban létezik, mint belső zavar, tudatlanság, vagy félelem? Sokan a Sátánról is ugyanezt gondolják, hogy csak a tudatunkban létezik. A nem-tudás és zavarodottság mindenesetre a keletiek szerint is csak a meg nem világosodott emberi tudatban létezik, míg a megvilágosodott tudat végtelen és mindent magába fogad, akár a tér – és ez a tér azonos a mindenség rendjével. A Rend, Egyetemes Igazság és Törvény – a Dharma – maga a kozmosz rendje, akár az ókori Egyiptomban Maat, az igazság-istennő. Ám a keletiek szemében az Üresség nem a hiány, a káosz, vagy az ördög, hanem a Minden, aminek megtapasztalása a meditációban a legmagasabb fokú és múlhatalan öröm forrása.

Az élet kutatásában sajátos módon találkozik a biológia és fizika a rend kérdésével. A termodinamika egyik legfőbb tétele szerint a zárt rendszerekre jellemző, hogy energiájuk kimerülésével a rendezettségük megszűnik – szaknyelven az entrópiájuk növekszik. Ez a jellemzője az élettelen világnak, a folyamatos lebomlás, ahogyan az egyszer kialakult sziklából a szél és víz munkája folytán végül föld, vagy homok válik. Az élet azért rendhagyó jelenség, mert az élőlény ebből a „rendezetlen” anyagból építi fel önmagát, az entrópiát negatív entrópiává alakítja, azaz a rendezetlenségből rendet (életet) teremt. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha folyamatosan energiát vesz fel – ezt pedig csak valami olyan kimeríthetetlen forrásból teheti meg, amit mindig is minden rend és élet eredetének és forrásának tekintettek és hol személytelenül Univerzumnak, hol megszemélyesítve Istennek neveznek. Ugyanitt lehet a válasz az evolúció nagy kérdéseire is: a valószínűség-számításokon, úgy tűnik, megbukik az az elmélet, hogy az élet bonyolult szerves anyagok véletlenül képződő vegyületeiből alakult ki, sőt az is, hogy a fajok (és végül az ember) spontán mutációk révén alakultak ki és fejlődtek tovább. A tudósok szerint nem spontán mutációról van szó, hanem tudatosan kontrollált fejlődésről – enélkül még a rovarokig se juthatott volna máig a fejlődés -, azaz „valaki” előre tudta, minek kell kialakulni, valahol már készen kellett lennie egy mintának, Rendnek, amelyhez az élet úgy idomult, mint olvadt vas az öntőformához. A fizika nagy egységesítő elméletei (angolul GUT – Great Unifying Theories) a világban működő erőket először négy alap-erőre (gravitáció, elektromágnesség, gyenge és erős nukleáris kölcsönhatás) vezették vissza, de készen áll a feltételezés, hogy a négy pedig egyetlen, szuper-finom, mégis szuper-erős erőből ered.

Bármely irányból is közelítünk, a jelenségek mélyén a Rendhez jutunk. A világot fenntartó Rendet szakkifejezések mögé bújtatva, de hovatovább a tudomány is kénytelen számításba venni. A véletlenre alapuló elméletek lassan kénytelenek visszavonulót fújni. A legtöbb ember önmagát még mindig a véletlen termékének, saját sorsát csakúgy, mint a történelmet véletlenek sorozatának éli meg, és valóban úgy tűnik, harc dúl a káosz és a Rend képviselői között. Ám Vízöntő kor embere az egységet, a Rendet keresi. Tudja, a Rendet nem feltalálni, hanem felismerni, nem megalkotni kell, hanem visszatérni hozzá. Élet, Lét, Tér, Rend, Kozmosz, Isten – egybecsengő fogalmak.

Kövesi Péter

„Az életet csak visszafelé érthetjük meg, de csak előrefelé élhetjük”
(Sören Kierkegaard)

Jó néhány éve divatba jöttek az úgynevezett reinkarnációs utazások és utaztatások. Azelőtt ilyesmit csak néhány pszichológus vagy pszichiáter végzett hipnózisban, indokolt esetben, a beteg olyan problémáinak feltárására és megoldására, amelyeket a jelen élet keretein belül nem lehetett megérteni, megmagyarázni vagy megváltoztatni. Mostanában szinte mindenki utaztat mindenkit. Ám ezek gyakran nem többek a puszta kíváncsiság kielégítésére szolgáló játékoknál – divatos, a fejlődésről szóló ezoterikus körítéssel. Az emberek általában megkönnyebbülten és jókedvűen távoznak egy-egy ilyen összejövetelről – bár előfordul az ellenkezője is, hogy valaki zokogva megy haza -, de hosszú távon nemigen változik az életük, sőt, olyannal is találkozni, akinek a meglévő problémái mellé egy-egy ilyen múltéleti út után még új problémái is jelentkeztek, tehát kifejezetten ártalmas volt számára a kaland. Az egy hétvége alatt kitanult „utaztatók” általában egyetlen módszert használnak jól-rosszul, alapvető hibákat követnek el, fontos dolgokra nincsenek tekintettel, megelégszenek az élmények előhívásával, de azok feldolgozása és integrálása szinte mindig elmarad. Pedig épp ez lenne a lényeg. „Veszély”-helyzetben, kritikus szituációkban gyakran elvesztik a fejüket, és nem tudják, hogy mit kellene tenni. Sikertelenség esetén pedig kész a válasz: az alany magasabb énje (Isten, az angyalok stb.) nem engedték, hogy lássa az előző életeit, nem elég érett hozzá – és így tovább. Már a karma és reinkarnáció fogalmai sem tiszták sokaknak, a New Age -mozgalom elterjedése óta pedig nagyon sok közkeletű tévedés és félreértés van forgalomban. Téves alapállásból kiindulva pedig téves, vagy legalábbis bizonytalan eredményekhez lehet jutni. Sokakban az igazolási vagy önigazolási kényszer munkál. Mindenáron azt szeretnék bizonyítva látni, hogy igaz, megtörtént az, amit egy-egy ilyen ülésben átéltek, nem pedig azt, hogy mire lehet ezt használni, illetve az élmények birtokában az életüket hogyan tudnák jobbá, könnyebbé, egészségesebbé tenni.

Mitől lesz a játékból terápia?

A reinkarnációs terápia alatt az előző életek tudatos felidézését, köztes létbeli élmények átélését, valamint mindezek tudatosítását, feldolgozását, integrálását értjük. A lélektani felkészültséggel rendelkező terapeuta teljesen más szemlélettel és módszerrel dolgozik, mint az ezt nélkülöző laikus. A terapeuta nem a jelenségekben, az érdekes élményekben érdekelt, hanem abban, hogy ezek milyen kapcsolatban állnak a kliens jelen személyiségével, miként tükrözik jelenlegi problémáit, és milyen lehetőséget nyújtanak azok megoldására. Nem keres bizonyítékokat, hogy valóban megtörtént-e, amiről a kliens beszél, nem figyel különösképpen olyan lényegtelenebb momentumokra, mint nevek, pontos helyszínek és évszámok, sőt voltaképp az sem érdekli, hogy ezek valójában reinkarnációs élmények-e, vagy csupán a kliens valamilyen történetbe vetíti ki azokat a problémáit, amelyekkel közvetlen módon nem tud szembesülni. Ez a távolítás mindenképpen nagyobb rálátást biztosít, és a személyes érintettség hiánya miatt a legkényesebb kérdések, problémák kezelésére is lehetőséget nyújt. Azt is mondhatjuk, az a pszichológus is végezhet reinkarnációs terápiát, aki nem is hisz a reinkarnáció létezésében, ugyanis itt a középpontban nem a múltéleti kaland, hanem a kliens jelen személyisége áll.
A terapeuta számára tehát teljesen közömbös, hogy a mit a kliens átél és elmond, az valóban megtörtént-e a múltban, ha igen, pontosan hol és mikor. Minden, amit tapasztal, róla, a jelen életéről szól. Szakszerű vezetéssel pont azok az emlékek jönnek elő, melyekre most szüksége van. A terápiás lehetőségek egy részét közvetlen a terápia alatt, a múltéleti élmények átélése közben, más részét pedig utánuk, éber állapotban végezhetjük el. Mire alkalmas a reinkarnációs terápia? Összességében mindazon problémák megoldására, amelyek (feltehetőleg) nem a jelen életünkben keletkeztek. Néhány ilyen lehetőség:

• az önismeret elmélyítése: honnan jöttünk, miért vagyunk itt,
• személyiségproblémák és zavarok gyógyítása,
• önelfogadás javítása,
• gátlások, fóbiák, viselkedési zavarok megszüntetése,
• szocializációs zavarok feldolgozása, megértése, megszüntetése,
• bizonyos személyek elfogadása,
• kapcsolataink megértése, elfogadása és javítása (párkapcsolat, család, rokonság, barátok, ellenfelek),
• testi problémák, adottságok és jellembeli problémák megértése, elfogadása,
• szellemi fejlődés, önismeret,
• betegségek megértése,
• pszichoszomatikus betegségek gyógyítása,
• egzisztenciális problémák, szociális helyzet megértése, elfogadása.

Az adott helyzet megértése és elfogadása természetesen alapot teremt azok megváltoztatásához is: amíg ugyanis valamit nem tudunk elfogadni, változtatni sem lehet rajta.

Mire nem való, vagy nem javasolható a reinkarnációs ülés?

• A puszta kíváncsiság kielégítésére (kellő motiváció nélkül ezek az ülések általában nem túl sikeresek),
• Az ego ápolása (akinek előzetes elképzelései vannak nagyszerű életekről, többnyire azokat fogja megtapasztalni),
• Kompenzációra (aki a jelenlegi kisszerű életét nagyszerű előzőekkel szeretné kompenzálni).

Nem javasolt a módszer pszichésen labilis embereknek, komolyabb személyiségzavarban szenvedőknek, pszichoaktív szerek hatása alatt állóknak (erős nyugtató, alkohol, antidepresszáns, drog vagy pszichiátriai gyógyszer). Indokolt esetben néhány terapeuta akár elmebetegeket is kezel – míg mások ezt szigorúan elítélik. Nehéz terápiát végezni feszült, szorongó, a félelem állapotában lévő, szélsőségesen extravertált, hipomán vagy túlzott önkontrollal rendelkező emberrel. A primitív személyiség önmagában nem akadály, kellő stílusban vezetve nagyszerű eredményeket lehet velük elérni. Sokan azt hiszik, hogy az erős akaratú egyének sem alkalmasak ilyesmire, de sokszor ennek épp az ellenkezője igaz.
A terapeuta nem irányíthatja a kliensét a saját elvárásai szerint. A sarlatánság csúcsa volt például az a televízióban is bemutatott reinkarnációs „hipnózis”, ahol a kliens pár pillanat alatt visszaérkezett az ókori „Egyiptomba”, mire a vezető azonnal rá is kérdezett: „Egy piramisban vagy?” – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Azt mindenképpen tudatosítani kell, hogy senki sem felelős az előző életek tetteiért, nem azonos az akkori személlyel. Nem lehet lelkiismeretfurdalása valakinek, ha az előző életében gazember volt, és nem teheti felfuvalkodottá, ha nagyszerű személyiség. Pedig de sokan kérkednek manapság előző életeikkel, amikor is „fáraók”, „atlantiszi főpapok”, vagy egyszerűen csak szentek voltak. Nagy valószínűséggel ezek nem mások, mint vágyak kivetülései, kisebbrendűségi érzések (túl)kompenzálásai.
Terápiás szempontból érdektelen és használhatatlan, amit egy jós, látnok – legyen akár a legjobb, legmegbízhatóbb is – mond el valakinek az előző életeiről. Azokat mindenképpen az embernek magának kell átélnie.
A terapeutának tudnia kell, a kliens meddig maradhat egy szituációban, adott esetben mi a célszerűbb: a szituáció átélése, átalakítása, esetleg a mára vonatkozó hatások törlése. Nem szabunk meg merev határokat, az idővonalon szabadon lehet mozogni a különböző életek között, illetve a reinkarnáció, az előző életek és a korregresszió, a jelen élet korai szakaszai között. A korregressziónak különlegesen fontos szerepe van, ezért erről a későbbiekben külön lesz még szó.
Bár számos könyv állítja ennek ellenkezőjét, nem érdemes progresszióval, azaz jövőbe utazással foglalkozni, hiszen amíg élünk, folyamatosan alakítjuk a jövőt. A progresszió ezért értelmetlen és félrevezető. Gyakorlatilag annyi történik, hogy a kliens a jelenkori állapotát vetíti ki és hoz létre egy képzeletbeli jövőképet, aminek gyakorlatilag semmi realitása, és amennyiben lenne, úgy is használhatatlan. A leírások és esetismertetések alapján alapján könnyű felismerni, hogy sci-fi könyvek és filmek fordulatai köszönnek minduntalan vissza. A jövőbe lépésnek egyetlen esetben van értelme: amennyiben a klienst az egészen közeli jövő átélésére, elképzelésére kérjük meg, mintegy tesztelendő, hogy egy létrehozott viselkedésváltozás miképpen fog a jövőben működni. Ennél többre nyugodt lelkiismerettel nem vállalkozhatunk.

Folyamatos múlt

Az életet egyetlen folyamat a jelentől a jövőbe, vagy visszafelé, az előző pillanattól a jelen életbeli múltban, a gyermekkoron, születésen, fogantatáson, köztes léten, előző életeken át az ősidőkig, a kezdetekig. Valójában a korregresszió, azaz a jelen élet korábbi szakaszainak, problémáinak és pozitív pillanatainak átélése, felidézése sokkal több segítő, terápiás lehetőséget hordoz, mint a reinkarnációs ülések, és a legtöbb terapeuta a gyakorlatban is lényegesen többször alkalmazza. Az, hogy általában a reinkarnációs módszerekkel foglalkoznak többet, nem csupán divat, nem csak azért történik, mert a laikus inkább ezek iránt érdeklődik, sokkal inkább azért, mert egyszerűbbek, könnyebben megtanulhatók és végezhetők, és nem utolsó sorban kockázatmentesebbek. Ezért olyan népszerűek ezoterikus körökben – kár, hogy a legtöbben megállnak a felszínen, az élmények felidézésénél.
A korregresszió a személyes érintettség okán nehezebb, kockázatosabb, de éppen ezért hatékonyabb is. Természetesen meg lehet tenni azt is, hogy csak a pozitív élményekbe megyünk bele, önmagában ez is nagyon hasznos a jelen problémáinak kezelésében. Ez viszonylag még kockázatoktól mentes megoldás. A nehéz élethelyzetek kezelése viszont feltétlenül felkészültebb szakembert kíván és a módszerek széles körű ismeretét igényli, nemkülönben fejlett empátiás segítő attitűdöt a terapeuta részéről. Egy néhány héttel, hónappal, évvel ezelőtti sérelmet, negatív élményt feldolgozni, hatását megszüntetni korrigálni, természetesen sokkal egyszerűbb, mint az úgynevezett korai sérüléseket.
A tapasztalatok szerint a jelenlegi problémák, a közelmúlt traumái csak rárakódnak (idegen szóval: szuperponálódnak) a korai sérülésekre, amelyeket kisgyerekkorban éltünk át. Ahogyan elindulunk a jelen problémától, sok esetben a helyzet vizuálisan úgy néz ki, mint egy fej káposzta: ahogy lehántunk egy réteget, ráakadunk a következőre, és az alatt egy ismét következőre, és így haladunk visszafelé az időben. Azután valahol megtaláljuk a torzsát is – ha elég kitartóak vagyunk. A legtöbb ember problémái ilyen szerkezetűek. Természetesen ilyenkor nem elég egyetlenegy terápiás ülés, egy élmény feldolgozása, a megoldás megtalálása sok időt igényel. Valamely természetgyógyászati konferencián szólalt fel egy kitűnő előadás után imígyen egy ifjú titán, meglehetősen flegma hangnemben: „Minek ezt ennyit ragozni! Tudjuk, hogy mindenkit szeretni kell, mindenkinek meg kell bocsátani, és meggyógyul a beteg!” – Nos, ha ez ilyen egyszerű lenne, aligha lenne beteg ember! A másik, dilettánsokra nagyon jellemző megnyilvánulás: „Problémád van? Hát engedd el!” – Szomorú, hogy ilyen szemléletű emberek gyógyítónak hiszik magukat!
Sokan valóban a gyors megoldásokat várják, és kedvüket vesztik, ha az eredmény nem azonnali. Néha úgy tűnik, a terápia egy helyben topog. Hónapok óta dolgozunk együtt, de semmi értékelhető változás. Lehet, hogy a beteg meg is unja és abbahagyja. És ekkor – csodák csodája – „működni” kezd Valami. A tünetek elmúlnak, a kliens a saját lábára áll. A hatás ugyanis nem feltétlenül lineáris. Lehet, hogy akkumulálódik, majd egyszerre jelenik meg. Lehet, hogy a hosszú ülések alatt a terapeuta (akár tudtán kívül) megadja a kliensnek azt a támogatást, védelmet, biztonságot, amit annak idején a szüleitől (jobbára az anyjától) nem kapott meg – lehet, hogy épp ettől beteg – és most ettől képes „felnőni”, a jelen életkorának megfelelően élni. Ezen mit sem változtat, ha a terapeuta történetesen férfi.
Vissza lehet menni a születésig, átélni, segíteni a kliens megszületését. Sokféle, a születéskor keletkezett sérülésünk lehet. El lehet jutni a méhen belüli időszakba, újraélni az akkori tapasztalatokat. Természetesen minél mélyebben megyünk vissza az időben, annál kevésbé intellektuálisak az élmények, inkább érzékszerviek és érzelmiek, vagy inkább fordítva: visszafelé az időben előbb az érzelmi, utána pedig az érzékszervi szintet tudjuk átélni. Így lehet visszajutni akár a fogantatás pillanatáig is. Idáig kevesen tudnak visszamenni, kevés a feldolgozható élmény is, és azok is nehezen verbalizálhatóak. Természetesen nem feltétlenül kötjük ki előre, hogy hová szeretnénk visszamenni. Ez mindig attól függ, a kliens problémái, sérülései hol és mikor keletkeztek. Így nyitottak vagyunk arra, hogy megálljunk a jelen élet bármely korábbi szakaszában, visszamenjünk a méhen belüli időszakba a fogantatásig, vagy akár a köztes létbe (bár annak értékéről az előzőekben már szóltunk), vagy akár az előző életekig, amennyiben arra van szükség.
A korregressziónak általában két indoka és célja lehet: vissza lehet menni az időben, megkeresni, felderíteni jelen probléma okát, keletkezését, problémás helyzeteket fel lehet idézni, átélni, megtapasztalni, tudatos szintre hozni – szükség szerint átírni, megszüntetni. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség, amikor kifejezetten pozitív, megerősítő élményeket keresünk, ezeket pedig erőforrásként lehet használni, áthozni a jelen problémáinak megoldásához. Mindkét módszer egyformán hasznos lehet. Olyan kliensnél, aki az adott pillanatban nem terhelhető jobban és kilátástalannak látja a jelenlegi helyzetét, okosabb lehet erőforrásokat keresni a legégetőbb problémái megoldásához, mint visszavinni esetleg még nehezebb helyzetekbe. Ez ebben az esetben lehet, hogy csak tüneti megoldást jelent, de hasznosabb lehet, mint újabb traumákkal szembesíteni.
Más esetekben pedig akár elegendő megerősítést és erőt is ad a kliensnek ahhoz, hogy ahogyan a múltban bizonyos problémáit meg tudta oldani, úgy ugyanazokkal a módszerekkel és erőkkel a jelen problémáin is úrrá tudjon lenni. Ilyenkor lehet, hogy a régebbi traumákat keresni, feszegetni nem is érdemes. Ez természetesen attól függ, hogy mit jelölünk meg célként, vagy mire „szerződünk”, milyen probléma megoldására akarunk vállalkozni. Nem feltétlenül az a cél, hogy az illető életének valamennyi problémáját megoldjuk, kiváltképp, ha ezt a kliens maga sem igényli, mert egy adott probléma miatt keresett meg.

A megváltozott tudatállapot

„A folyóba esett érmét a folyóban lehet megtalálni” – mondja a zen bölcsesség. A múlt emlékei – legalábbis jelen tudásunk szerint – az ember tudattalanjában raktározódnak. A megváltozott (módosult) tudatállapot mindössze annyit jelent, hogy tudatunk más állapotba kerül, mint amilyenben általában lenni a szokott napi tevékenységünk közepette. Az agykutatások szerint ezek általában alacsonyabb frekvenciájú agyhullámokkal járnak együtt – ezek közül az ún. „alfa állapot” már szinte mindenkinek ismerős. A megváltozott tudatállapotban másképpen érzékelünk (többnyire intenzívebben), másképpen reagálunk külső hatásokra (többnyire kevésbé) és sok mindenre képesek vagyunk amire éberen nem. A tudatosság határai kitolódnak a tudattalan irányába. Ezt a lehetőséget tudjuk felhasználni.
A megváltozott tudatállapotoknak számtalan változata lehet, a kiváltás technikájától, illetve az állapot mélységétől függően. Közöttük szinte lehetetlen éles határvonalat húzni. Ahhoz, hogy a múlt képei, emlékei hozzáférhetők legyenek, nem feltétlen szükséges a hagyományos „klinikai” hipnózis alkalmazása (amely ráadásul a jelenleg érvényes törvények szerint nem szakembereknek tilos is). Relaxációs, meditációs, szuggesztiós (önszuggesztiós) vagy más, úgynevezett transz-módszerekkel a hétköznapi, éber tudatszintről kiindulva egyre mélyebb szinteket el tudunk érni, és ezekben a tudattalan egyre mélyebb, ősi rétegei tehetők tudatossá.

A feldolgozás és terápia

Olykor elegendő valamit a tudattalan mélyéből a tudatosság napvilágára hozni ahhoz, hogy valami megváltozzon az emberben. Más esetekben terápiás módszerek egész skálájára van szükség. Kellő vezetéssel a klienst oda lehet visszavinni, ahol a konfliktusok keletkeztek, hipnoterápiás, NLP (neurolingvisztikus programozás), szimbólumterápiás és imaginációs módszerekkel megoldani azokat, majd áthozni és integrálni a kliens jelen életébe.
Tudnunk kell, hogy a gondolatok, érzések, imaginált képek a tudat számára éppolyan valóságosak, mint a közvetlenül az érzékszervekkel szerzett benyomások, sőt a test is éppúgy reagál rájuk. Ezt a közelmúlt agykutatásai tökéletesen igazolták, és ez minden megváltozott tudatállapotban végzett terápia alapja és igazolása – még akkor is, ha sok pszichiáter kizárólag csak a gyógyszeres kezelés hatásában hisz.
A felidézett képeket át lehet, és át kell érzékszervileg is élni. „Mert nem a tudás által elégszik meg a lélek, hanem ha a dolgokat érzékileg ízleli és tapasztalja” – írta úgy ötszáz éve Loyolai Szent Ignác, akinek lelkigyakorlatai ma is hihetetlenül korszerűek, és nagyon igaza volt. Nem elég, ha kliens elmondja, hogy egy erdőben van, éreznie kell a színeket, formákat, a kőmérsékletet, a szellőt, az illatokat, a fák tapintását. Ezeket nevezik érzékszervi modalitásoknak. Megváltozott tudatállapotban mindez lehetséges, ha pedig valaki nem érzékeli, nincs a megfelelő tudatállapotban.
Az érzékszervi tapasztalatoknak mindig van érzelmi, hangulati, indulati töltésük. A legtöbbször ezekkel kell dolgoznunk, hiszen a problémákat általában nem az okozza, ami történik, hanem az, ahogyan reagálunk rá, ahogy feldolgozzuk (vagy nem dolgozzuk fel). Megváltozott tudatállapotban lehetőségünk van átírni, megváltoztatni az emlékekhez kapcsolódó érzéseket, érzelmeket – mind a múltban, mind pedig a változásokat „átírni” a jelenre. Ez pedig a kliens változását, gyógyulását egész-szé válását eredményezi minden szükséges szinten.

Kövesi Péter

(A szerző „Időkapu” című, reinkarnációs és korregressziós terápiával foglalkozó könyve a Bioenergetic Kiadó gondozásában jelent meg.)

Az új évezred hajnalán az emberiség a legkülönbözőbb reményeit és félelmeit vetiti ki, várja a jövőtől. Van, aki a boldogság és harmónia korát, az Új Jeruzsálemet vagy Jézus újjászületést várja (természetesen mindenki a saját szülőföldjén), van aki végítéletet, katasztrófát. A legtöbben pedig semmit sem várnak, úgy gondolják, minden úgy megy tovább és ők is ugyanúgy élhetnek, ahogy eddig. A reális gondolkodó úgy látja, igen messze még a földi paradicsom, és bár világvégétől nem tart, el kell gondolkodnia azon, vajon valóban véletlen egybeesés, balszerencse-e a szemlátomást szaporodó katasztrófák, árvizek, földrengések sorozata? Van-e közöttük kapcsolat, vagy csak mi akarjuk egy nem létező láncra felfűzni az esményeket? Üzenet rejlik-e bennük, Isten, vagy Gaia üzenete, vagy racionális következményei a környezettel való felelőtlen bánásmódunknak? A gondviselés büntet, vagy saját gondatlanságunk üt vissza? S ha így van, akkor a katasztrófák miért a szegény országokat sújtják főleg és miért nem a sok mindenért valóban felelős nagyhatalmakat?

Az élet nagy vonalakban minden valószínűség szerint ugyanúgy fog menni tovább, de hogy minden ember ugyanúgy élhet ezután is, mint eddig, az már súlyos, katasztrófális tévedés.

László Ervin professzor, a planetáris tudat mozgalom elindítója és a Budapest Klub elnöke szerint az emberiség egy neolit korból ittragadt eszme bűvöletében él. Ezen eszme szerint a Föld energiakészletei kimeríthetetlenek, végtelen fejlődésre (és pazarlásra) elegendő élelem, nyersanyag és energia áll rendelkezésünkre és a Föld végtelen mennyiségű hulladékot képes elnyelni. Az ősember számára ez igaz is volt: csöppnyi településeik, kezdetleges technológiájuk számára fölös bőségben volt minden, takarékosan bántak javaikkal, kevéske, könnyen lebomló hulladékukat nyomtalanul feldolgozta a természet. De ez már az ókor végére megváltozott, bár még észre nem vehető mértékben, leginkább a nagyvárosok körül. Az ipari forradalommal kezdődött a Föld arculatának rohamos (de még visszafordítható) átalakulása az erdők kivágásával, a fa és kőszén üzemanyagként történő elégetésével. Az iparnak egyre több nyersanyag és energia kellett, a fogyasztók pedig egyre több és egyre lebonthatatlanabb hulladékot termeltek, amelynek elhelyezése egyre nagyobb gondot jelentett. Elkezdődött a környezet magától vissza nem rendeződő pusztulása, növény és állatfajok kihalása, termékeny területek elsivatagosodása, meg nem újuló energiaforrások fokozatos kimerülése. A városokban összezsúfolódó tömegek körében megjelentek az urbanizáció ártalmai, új betegségek és lelki bajok. A huszadik századra megszületett a fogyasztói társadalom, urakodóvá vált az északi féltekén és megfertőzte eszméivel a világ szegényebb országait is. Ilyen körülmények között köszöntött be a harmadik évezred.

A neolit eszmék végképp tarthatatlanokká váltak, követésük jelenti ma a legnagyobb katasztrófaveszélyt. A Föld ugyanis megújuló energiaforrásai révén legalább ötven milliárd ember eltartására lenne képes – feltéve, hogy ez a népesség legeljebb az ókor szintján fogyaszt energiát és termel hulladékot. A mai hatmilliárdos lélekszámot éppen el tudná tartani, akár a végtelenségig is, ha a termelési és fogyasztási szokásainkat a mai szinten tudnánk tartani. Igen ám, de immár a teljes emberiséget megfertőzte a fogyasztás mítosza, a jóléti társadalom álma. A gazdag nyugati polgárnak esze ágában sincs visszafogni magát és megállni a jelenlegi szinten, hiszen jövedelme egyre többet tesz lehetővé, egyre növekvő igényeiről pedig a reklámok gonoskodnak, a szegény országok lakóinak legfőbb vágya pedig, hogy ők is ugyanúgy élhessenek, mint a nyugat-európai, amerikai vagy japán polgár. Erre pedig már nem képes a Föld. Csak ahhoz, hogy minden mai ember ilyen szinvonalon élhessen, még legalább két ugyanekkora bolygó kellene, ráadásul a szegény országok népszaporulatát mind a mai napig nem sikerült az eltarthatóság szintjére korlátozni. A jelenlegi tendencia szerint a XXI. század derekára a Föld népessége eléri a tíz milliárdot, a fogyasztás és környezetszennyezés növekedésével számolva pedig mindössze két milliárd ember számára lesz már csak energia, élelem és iható víz. Mi ez, ha nem világkatasztrófa, méghozzá Isten haragja, Sátán, vagy támadó ufók nálkül?

Súlyosbítja a helyzetet, sőt folyamatos háborús veszélyt jelent a gazdagság egyenlőtlen elosztása: a földlakók összvagyonának a fele alig ötszáz multimilliárdos zsebében van és a többi döntő többsége is az emberiség néhány százalékat boldogítja. Szertefoszlottak azok az álmok, melyek szerint a tőke és a piac önmagától igazságosan oszlik el, a gazdagok munkát és kenyeret adnak a szegényeknek, a terített asztalról csak jut egy kis maradék a nélkülözőknek is. Ennek világméretekben épp az ellenkezője igaz: kiegyenlítődés helyett a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek. Az egykori “harmadik világ” – a fejlődők – mellett megjelent a negyedik, a végképp lemaradók, eladósodók világa, az éhségövezet, akik egyre képtelenebbek adósságterheiket rendezni, saját népüket etetni és sajátos módon ami kevéske hasznot megtermelnek, az is a “multik” zsebében köt ki. Ebben a világban, ahol percenként tizenöt gyerek hal éhen, egyre elérhetetlenebb vágy emberhez méltóan élni. A gazdagok világa pedig, hogy rossz lelkiismeretét megnyugtassa, segélycsomagokat küld, ahogy mondják: halat ad, ahelyett, hogy hálót adna és halászni tanítaná őket.

A fejlődés mítosza korunk egyik legsúlyosabb félreértése. Graham Hancock szerint a mai ember azt hiszi, az a fejlődés, hogy tudunk csíkos fogkrémet, Coca Colát és atombombát csinálni. A fejlődés a mai értelmezés szerint annyit jelent, mint többet fogyasztani, többet felhalmozni, könnyebbé, kényelmesebbé tenni az életünket, gyorsabban közlekedni – de nem gondolunk arra, mi az ára. Például arra, hogy a földkerekségen minden percben húsz hektár erdő tűnik el, ugyanannyi termőföld válik sivataggá, és csak az északi féltekén kétszáz tonna tömény kénsav hullik se a savas esők formájában. Az emberi életminőségnek pedig ez a “fejlődés” többet árt, mint az eddigi összes háborúk, járványok és éhínségek együttvéve. Civilizációs betegségeink széles skálájának okát a közmondás határozza meg a legprecízebben: “a kutya is akkor vész meg, amikor a legjobban megy a dolga”. Állatkísérletekből tudjuk, ha egy populáció létszáma egy kritikus határ fölé emelkedik, betegségek ütik fel a fejüket, vagy egyszerűen a stress miatt hullanak el, és nem akkor a legsérülékenyebbek, amikor az életkörülményeik válságosak – ez csak fokozza az életösztönt és új képességeket fejleszt ki – hanem akkor, amikor minden a legnagyobb rendben van és semmiért nem kell tenni semmit. Vajon nem ez történik a fejlett országokban?

Az “ideális” fogyasztó olyan, mint a rákos sejt. Fejlődni akar, korlátlanul szaporodni, anélkül, hogy a környezetére tekintettel lenne. Fel is fal mindent maga körül, mert odáig nem lát, hogy ha felfalja az anyaszervezetet, önmagát is pusztulásra ítéli. Nem, a rákos sejt mindvégig abban a tudatban van, hogy ő örökké fog élni. Ez a fogyasztói társadalom szemlélete is. A rák ezek szerint a tudat betegsége, a korlátlanul fogyasztani, gazdagodni, “fejlődni” vágyó nyugati tudaté. A teljes nyugati civilizáció tudata rákos, és amikor a sejtburjánzás a testben is megjelenik, az már az első áttét. A gyógymódra vonatkozó első kisérletek közé tartozik nyugaton a “buy nothing day” (ne végy semmit nap), amelynek első próbálkozásai már Budapesten is elkezdődtek.

Daniel Quinn Ismael című regényében egy intelligens gorilla mondja el a véleményét az emberi nemről. A földlakókat elvevőkre és meghagyókra osztja. Az elvevő, ha talál mondjuk egy gyümölcsfát, leszedi a termést az utolsó szemig. Amit nem tud elfogyasztani, eladja annak, aki maga is leszedhette volna, és ha pénzzé nem tudja tenni, inkább megsemmisíti, nehogy másé legyen. A meghagyó csak annyit vesz el, amennyi neki és az övéinek kell, a többit ott hagyja másnak. A Földön egyetlen “elvevő” élőlény él, és az élővilág történetének jelentéktelen hányada alatt csaknem sikerült az összes többi élőlény létfeltételeit veszélybe sodornia. A planetáris tudat mozgalom alapelvei között pedig ott van az élet valamennyi formájának feltétel nélküli tisztelete és védelme is. Le kell számolni azzal az ótestamentumi balhittel is, hogy a Föld valamennyi élőlénye (és természeti ereje) csak arra szolgál, hogy uralmunk alá hajtsuk őket, illetve fel kell ismerni, hogy az uralkodás legmagasabbrendű formája: szolgálni az alattunk lévőket.

Ma még a legtöbb ember számára képtelenségnek tűnik, hogy a további életminőség javítása a fogyasztás visszafogása révén is elképzelhető, hosszú távon pedig csakis így lehetséges. Pedig elegendő a táplálkozási szokások, az életmód és a betegségek összefüggéseit megnézni! Az asztrológia szerint a Vízöntő kor két vezérlő elve, planétája az Uránusz és a Szaturnusz. Az Uránusz a korlátlan növekedés, de ott van mellette a fék, a korlát: a Szaturnusz. Amelyről jó, ha tudjuk, hogy valóban az “infortunata maior”, a nagy szerencsétlenség, ha a józan önkorlátozásra képtelenek vagyunk.

A globális gondolkodás azt jelenti, hogy felelősek vagyunk a többi enber és az egész bolygó jólétéért. A Budapest Klub jelszava: globális gondolkodás – felelősségteljes cselekvés. Ma már idejét múlt eszme országhatárokon belül, nemzeti érdekekben gondolkodni, amikor a piac nemzetközi és a környezetszennyezés sem áll meg a határsorompóknál. Kevés az “élni és élni hagyni”, tudatosan úgy kell élni, hogy más is hozzánk hasonló szinten élhessen. Az “amint fenn, úgy lenn” összefüggés nem csak az ember-kozmosz viszonylatban igaz, hanem itt a Földön a “lenn” és “fenn” lévők viszonyára is ugyanúgy. Az, hogy minden mindennel összefügg, nem csak egy elvont elv, filozófiai tétel, amit fennen lehet ezoterikus közösségekben hangoztatni, minden amit teszünk (vagy nem teszünk) minden embertársunk életére kihat. A holisztika nem állhat meg a test és lélek összefüggéseinek kutatásánál, ez a holisztikus gondolkodás globális méretekben.

Az elvek azonosak az ezotéria, a természetes életmód gondolkodásával, de a globális tudat mozgalom gyakorlati javaslatokat is ad, hogyan lehet az elveket valóban hasznosan alkalmazni. Ökológiai és gazdasági érvekkel alátámasztva ugyanazt a táplálkozási és életmód-modellt kínálja, mint a természetgyógyászat. Az állattenyésztés gazdaságossági mutatói szerint a marhatartásnál például hét egységnyi tápanyagból egy egység hús lesz (a többit az állat a saját létfenntartására használja), holott mind a hét egységnyit (például gabonát termesztve a legelőn) fel lehetne használni emberi tápláléknak. A csirke jóval gazdaságosabb, itt három az egyhez az arány. Globális méretekben tehát az egészségesebb táplálkozás (főként gabonára és zöldségekre alapozva) javítja az éhezők életlehetőségeit is. Az élvezeti cikkek, a dohány, tea és kávé termőterületei is a nyomorgókat károsítják, mert a pénzéhes tőke inkább a nagyobb haszonnal kecsegtető exportra termelést támogatja, ahelyett, hogy a hazai nincsteleneknek adna enni. Minden, amit a természetgyógyászok a jólétben élőket veszélyeztető tényezőnek tartanak, veszélyezteti a teljes bioszférát és a bolygó gazdasági egyensúlyát is. Ez is az “Amint fenn, úgy lenn” elvhez tartozik.

Az ezotéria szemléletmódja ugyanakkor lényeges gondolati többletet adhat a környezetvédelem és a gazdaság szakértőinek is. Nagyobb távlatban láttatja cselekedeteink súlyát és következményeit. Megmutatja, hogy a környezettudatos, a pazarlást és fölösleges felhalmozást csökkentő “meghagyó” életmód saját magunkra visszaható, ha úgy tetszik, karmikus oldalát, azt, hogy aki az élet bármely területén másokra is tekintettel van, saját túlélését és jövőbeli sorsát szolgálja. Szerencsés, és mindkét fél számára gyümölcsöző lenne, ha egyre több ezotériával, holisztikával foglalkozó szakember és érdeklődő laikus keresné a kapcsolatot a környezetvédő mozgalmakkal, legkiváltképp pedig a Budapest Klubbal, és viszont.

Kövesi Péter

A korunkra jellemző ambivalens értékrend egyik megnyilvánulását jelentik azok a magatartásformák, ahogyan a spirituális értékekre érzékeny ember a pénzre reagál, illetve amelyekkel lépten-nyomon a világban találkozik. Kétségkívül sokakat irritál a pénzközpontú szemlélet, amely mindent és mindenkit anyagi értéke illetve vagyona szerint ítél meg. Része ez a jelen maszkulin világ értékrendjének: a pénz – hatalom – erő(szak) szent(ségtelen) háromságának. Szomorú példáit látjuk nap mint nap, hová vezet, ahol a szeretetet, törődést, nevelést valaki anyagiakkal akarja megváltani vagy éppen megvásárolni.

Végső soron pénzközpontúság a materializmus velejárója és ez – tévedés ne essék – nem a kommunisták találmánya, hanem majd’ kétezer éve jellemzi a nyugati kultúrát. A materializmus itt nem világnézetet jelent, hiszen a harácsoló, kincseket felhalmozó egyházakra ugyanúgy jellemző volt, mint a világi hatalmakra. És az is természetes, hogy azokban a korokban, amikor egyre szélesre nyílik a szakadék a szegények és gazdagok között, egyre többeknek nem tetszik ez a szemlélet. De ennek önmagában még semmi köze a spiritualitáshoz, eredhet egyszerű igazságérzetből, vagy akár irigységből is. Az elmúlt száz év folyamán a társadalmi viszonyok változásai csak átrendezték, de nem tették igazságosabbá a vagyoni viszonyokat és a fogyasztói társadalom arcátlan expanziója is csak folyamatosan fokozza a pénz világával szembeni ellenérzéseket. Így míg az egyik ember mindent pénzben mér és élete fő célja a vagyon felhalmozása, a másik legszívesebben kikerülné az egészet. Ám nem térhetünk vissza az osztály- és pénz nélküli társadalomba és a társadalomból való kivonulás is többnyire naiv ábránd, ahogyan az volt negyven éve a hippik pénz nélküli, szeretetre (és némi drogra) alapuló kommuna-elképzelése is.

Megélt tapasztalataink fényében cseppet sem meglepő, hogy az úgynevezett spirituális ébredés sokaknak azt sugallja, hogy a pénz valami gonosz, sátáni dolog. Az ember ilyenkor hajlamos túlontúl fehér-feketében látni a világot. Felháborodik, ha pénzt kérnek egy tanfolyamért, ahol spirituális értékekről vagy kozmikus energiákról van szó, és megkövetelné a gyógyítótól a krisztusi: „Ingyen kaptátok – (ami ma korántsem igaz, hiszen rengeteg tanulás, vizsga, engedélyek stb. beszerzése előzi meg egy praxis megkezdését) – ingyen is adjátok!” elvét. Hivatkoznak Jézusra: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán (állítólag pontatlan fordítás), mint a gazdagnak bejutni a mennyországba.” Ám valójában a szegénység semmivel sem spirituálisabb a gazdagságnál – legfeljebb a vagyonos embert jobban a materiális világhoz köti a birtokláshoz való ragaszkodás és a veszteségtől való félelem. Legfeljebb irigyelni lehet azokat a korokat, ahol az élethez egy köntös, egy saru, egy vándorbot, egy koldulószilke – és összességében is két kézen megszámolható „vagyontárgy” elegendő volt, például Buddha korában egy szerzetes számára, de ez mára anakronisztikus lenne, hiszen lassan a nepáli kolostorokban is van internet. Nem is sokan vállalnánk ezt – ahogyan én is szívesebben írom ezt a cikket számítógépen és küldöm el e-mailben, mintha lúdtollal kellene körmölnöm és lovas futárral vitetnem a szerkesztőségbe. A mai világban a pénz hiánya egy határon túl a fejlődés gátja is lehet, ha valaki nem tud megvenni egy fontos könyvet, vagy elutazni valahová, hogy meghallgasson egy szellemi tanítót vagy részt vegyen egy szertartáson.

Lássuk be: a pénz nélküli világ ma éppúgy illúzió, mint ahol úgy vélik, csak a pénz a fontos. Ugyanannak az éremnek a másik oldala, más szavakkal az egész életünkön átívelő anyag – szellem kettősség dilemmája. Pontosabban nem is igazán dilemma, hiszen egy dilemmában valamely oldal javára döntenünk kell, itt pedig döntés helyett az elfogadás és egyensúlyba hozás lenne a dolgunk. Lehetőleg álszentség nélkül. Egy tanfolyamnak ugyanúgy ára van, mint egy szoba kifestésének. Akkor is, ha mondjuk az angyalokról szól. (Feltéve, ha nem maguk az angyalok tartják, mivel náluk – úgy tudjuk – még nincs bevezetve a bankrendszer és a gázszámla.) És ahogy a festő el szeretné tartani a családját, úgy a tanító, szellemi vezető is. Távol vagyunk már (még?) attól az időtől, hogy a közösség tartsa el szellemi vezetőit. Kérdéses legfeljebb az ár lehet. Például el lehet-e kérni egy cipő árát (ami egy-két év alatt szétmegy) valami olyanért, ami életünk végéig a mienk marad? Már Arisztotelésznek is szemére vetették, hogy sokba kerül nála tanulni. De akkor sem köteleztek erre senkit, lehetett a „hordószónokokat” is hallgatni az agorán, a főtéren, ingyen. Bár általános recept nincs, sok gyógyító például úgy véli – jogosan – hogy bizonyos dolgok, mint például az energia nem megfizethetők, de joga van annyit kérni egy kezelésért, amennyit másféle munkával megkereshetne. Szomorú látlelet korunkról, hogy az autószervizben dohogás nélkül kifizetjük a rezsióradíjat, de a testünk-lelkünk egészségéért ugyanennyit már sajnálunk.

Természetesen itt nem azokról beszélek, akik spirituális gyógyítónak, mesternek álcázva magukat, ugyanúgy a pénz, a szerzés bűvöletében, a matéria illúziójában élnek, mint akik ezt üzletemberként be is vallják. Ez utóbbi sokkal tisztességesebb, mint egyes MLM hálózatok „filozófiája” (tisztelet a kivételnek), ahol a hálózatépítés, az üzlet az emberiség önzetlen szolgálatának, a szeretet terjesztésének jelszava mögé rejtve folyik.

Valójában a pénz nem más, mint az energia közvetítésének egy lehetséges eszköze. Bár nem sok mindenben volt Marx Károlynak igaza, ezt ő is így látta, még ha mást is értett energia alatt, mint mi. Így tekintenek a keletiek is a pénzre, mint egy szükséges (de nem feltétlen rossz) dologra, amely lehet bűnös és szennyes, ha bűnös és tisztátalan módon szerzik meg, vagy ilyesmire fordítják, de lehet tiszta, és az emberek javát, üdvét szolgáló eszköz is. A lényeg mindenképpen az, hogy csak eszköz és sohasem cél.

Simonia és áldozat

Jó egynéhány éve érdekes beszélgetést folytattam egy idős pappal, aki elfogadta, hogy a gyógyító energiák, amelyeket közvetítünk, Istentől jönnek. Kételye csak azzal volt, hogy szabad-e ezért pénzt kérni? A kereszténységben (Simon mágusról, aki mellesleg nem varázsló, hanem gnosztikus beavatott volt) simoniának hívják a szentségek pénzért való árusítását, és emlékezzünk rá, a reformáció elindulásának épp ez volt az egyik indítéka. Egy gyógyító beavatás pedig – ebben egyet is értettünk – egyfajta szentség felvételét jelenti. Egyetértett azzal is, hogy az áldozathozatal – amely akár pénzben is kifejeződhet, hisz az egyház is fogad el pénzbeli felajánlásokat – mennyire fontos. Sőt tulajdonképpen lelkileg fontosabb annak, aki a beavatást kapja, mint annak, aki adja. Az áldozathozatal és a vételár megfizetése között a különbség lelki, a megélés módjában van. Aki megfizet valamit, azt érzi, hogy megvette, birtokolja. Aki áldozatot hoz valamiért, az megköszöni, hogy megkaphatja. Más gondolatok és más energiák kötődnek ugyanahhoz az anyagi objektumhoz.

Végül is abban egyeztünk meg, hogy akkor lehet simoniáról beszélni, ha a dolognak „hoci-nesze” üzleti jellege van. Ha a pénzen kívül semmiféle – fejlődés- és tudásbeli, erkölcsi stb. – követelményt nem támasztanak és válogatás nélkül bárkinek bármilyen beavatás szentségét kiadják. Világszerte vannak olyan társaságok, ahol szellemi fokozatokat, akár „mesteri” beavatásokat így árusítanak, és akár három nap alatt bárki „mester” lehet. Sőt – meg nem erősített források szerint – egyes helyeken akár az „arhat” (szent) vagy „apostol” címet is meg lehet így szerezni. De ennek a spiritualitáshoz semmi köze, ez ugyanannak a fogyasztói társadalomnak bűvkörébe láncolja a jámbor keresőt, ahonnan szabadulni szeretett volna. Próbáljunk meg nem beleesni ebbe az ördögi körbe!

Kövesi Péter
(A szerző egyik tanfolyama éppen a pénz ezotériájáról és a pénzhez való spirituális viszonyról szól. Információ az aktuális programokról: 70/2580551)

[1] Lélektani értelemben az a jelenség, amikor  az úgynevezett életközépi krízis során a legtöbb emberben felébred a vágy, hogy újraértékelje az eddigi életét és esetleg más, szellemibb célok felé menjen tovább.

Kép forrása

1. A gondolkodás csõdje

Bizonyára sokan emlékeznek még arra az idõszakra, amikor az orvostudomány biztos volt abban, hogy a rákot valami vírus okozza és idõrõl idõre felröppentek a hírek, hogy végre megvan a gonosztevõ, emberek millióinak adva meg a hitet, hogy hamarosan meggyógyulhatnak. Sajnos e remények szétfoszlottak. Ma már senki sem kutat vírusok után, az okokat a genetika és az anyagcsere szintjén keresik, arra a kérdésre pedig, hogy az egész folyamat mitõl indul el, mindmáig nincs egyértelmû válasz. Jelenleg a tudomány leginkább a daganatos sejtek, vagy a környezetük anyagcseréjébe való beavatkozással látja a gyógyítást megvalósíthatónak és komoly reményt fûznek a géntechnikai beavatkozásokhoz is. A klinikákon viszont egyetlen beteg esetében sem keresnek konkrét okokat, a diagnózis, tipus, fokozat, malignitás stb megállapítása után elkezdõdik a beteg gyógyítása az orvos legjobb tudása és a klinika anyagi lehetõségeinek megfelelõen.
A természetgyógyászat berkeiben közhelynek számít, hogy a rosszindulatú daganatok sokféle okra vezethetõk vissza: testi-fizikai oldalról a nem megfelelõ életmódra, hiányos, vagy rossz táplálkozásmódra, ahol létfontosságú anyagok nem szívódnak fel, a szervezet elsalakosodására vagy elsavasodására, mozgáshiányra és hasonló tényezõkre, míg lelki oldalról az érzelmi-gondolkodási negativitásokra, a fel nem dolgozott traumákra, egyszóval a lelki élet defektusaira. Sajnos az okok olyan sokrétûek és egyediek, hogy minden séma-felállítási kísérlet kudarcra van ítélve. Nem lehet a legjobb könyvekbõl sem megállapítani, Kovács úr, vagy Nagyné asszony mitõl betegedett meg. Itt bizony a természetgyógyásznak pszichológusnak is kell lennie, hiszen a beteg ember ahhoz van szokva, hogy mindent mondjon el a tüneteirõl, de az élete csõdjeit szégyelli, inkább elhallgatja. Testileg levetkõzik, de lelkileg inkább begombolkózik és nagyon el kell találni, kinek és mitõl nyílik meg.
Mindkét megközelítési mód esetén látványosan csõdöt mód az akadémikus tudományosságban szinte egyeduralkodó lineáris, egy ok – egy okozat elven mûködõ gondolkodás. A rák pont ugyanúgy nem beskatulyázható, okszerûségre fittyet hányó, multikauzális jelenség, mint maga az élet. Ezért is mondhatjuk, hogy az életmód, sõt maga az Élet betegsége.

2. A változtatás keservei

Isten mentsen meg mindenkit a kategóriákban gondolkozó gyógyítóktól! Õk azok, akik tanulmányaik alapján pár perc után megmondják mindenkirõl, mitõl betegek. Az egyik megállapítja, hogy a húsevés a bûnös, a másik szerint a szeretetlenség az ok, míg a harmadik kiingázza, hogy a baj valamelyik elõzõ életébõl ered, a negyedik szerint rossz helyen van az ágya – és így tovább. Utána következnek a bölcs tanácsok, amelyeket betartva biztos lesz a gyógyulás – elméletileg. Annyi bizonyos, hogy változtatások kellenek, de a változtatás nehézségeire is tekintettel kell lenni. A legtöbb ember számára az élet apró szokásai – így a táplálkozás is – egyfajta belsõ biztonságérzetet adnak, ami alapvetõ emberi szükséglet. A beteg ember, fõként, miután megtudta a diagnózist – ne feledjük, a hárombetûs szó:rák, a közgondolkodásaban azonos a halálos ítélettel – minden biztonságérzetét elvesztette. Ezután jön a gyógyító, aki még a maradéktól is megfosztja és ráolvassa, hogy mindaz rossz, amit és ahogy eddig csinált. Ugye ismerõs az a beteg, aki miután ezt végighallgatta, messzire elkerüli a természetgyógyászt, õ pedig megállapítja, hogy éretlen volt a tanácsok befogadására és a gyógyulásra?
A betegség lelki okaként megállapított problémákra gyakran halljuk az alábbi bölcs tanácsokat: engedje el, bocsásson meg, lépjen túl rajta! Ezek azok, amikkel a beteg ember biztosan semmire sem megy. Hiszen épp attól (is) beteg, hogy nem tudja megtenni, és attól sem fogja tudni, hogy valaki kívülállóként, szakmai tudása magaslatáról elõírja neki. Itt bizony lélekgyógyászra is szükség van, kézen fogni a beteget és elvezetni addig, hogy tényleg meg tudja tenni. Kijelenteni, hogy megtette, önmagát áltatni, hogy túl van rajta – reflex-szerû válasz a gyógyító imperatívuszára, de ugyanúgy nem ér semmit. Sajnos erre az ETI vizsga nem ad képességet.
Összességében: vajon nem lenne-e fontosabb tanácsok helyett az elvesztett biztonságérzetet és hitet visszaadni akkor is, ha tudjuk, hogy betegünk továbbra is meg fogja enni a pörköltet és haragudni fog a vejére?

3. A visszatérés veszélyei

Egy rosszindulatú daganatos betegség minden esetben teljes életcsõdöt jelent. A kiút kétféle: befejezni az életet, vagy újraszervezni, újraértelmezni. Az okos életmód tanácsok a lelki “felegyenesedést” kell, hogy kövessék, de akkor elengedhetelenek. Segítségükkel kell egy új életmódot kialakítani. Nem lebecsülendõ ennek a nehézsége, nem is mindig és nem is mindenkivel sikerül. Ha mégis, és mindenféle módszerek alkalmazásával együtt bekövetkezik a gyógyulás, jön a következõ buktató. A gyógyult beteg ugyanis olyan, mint a gyógyult alkoholista: amikor az elsõ pohárért nyúl, oda a gyógyulás. A rákosoknak nemigen mondják meg (kivéve például a Gerson-terápiát), hogy az életmód-váltás mindörökre szól, sohasem térhetnek vissza az elõzõ életvitelükhöz, ami érthetõ is, hiszen a csõdhelyzet körülményeit visszaállítani annyi, mint felidézni a csõdöt. Bizony van olyan eset, amikor a gyógyult beteg fellélegezvén, hogy túl van a nehezén, szép lassan visszaszokik a régi életmódjára, régi ételeihez és szokásaihoz. Ez persze azt is jelzi, nem volt igazán mély és meggyõzõdéses a változás. Ez pedig könnyen katasztófális lehet: kiújul a betegség. Lehet, hogy másutt és másféle daganat, de ugyanazt jelzi. A tapasztalatok szerint ekkor már nem lehet segíteni. Úgy tûnik, az életben egyszer kapunk lehetõséget, ezt kell véglegessé tenni.

4. Földanya védekezik

Ha az egyes ember életében fontos megtalálni a betegség okát, vajon nem lehet-e ezt globális léptékben is megtenni, hiszen nem elszigetelt jelenségrõl van szó, hanem az egész emberiséget fenyegetõ veszélyrõl?. Ezt a megközelítést több irányból is el lehet kezdeni és látni fogjuk, hogy ugyanoda jutunk. Az egyik lehetõség elindulni a Gaia elmélet szerint, a Földanya nézõpontjából. Eszerint a Föld nem egy holt anyagtömeg, amely más anyagtömegek körül kering az ûrben, hanem egy élõ és szuper-intelligens organizmus, amely tudatában van mindannak, ami a felszínén történik, képes önmaga és a bioszféra egyensúlyának fenntartására (homeösztázis). Évmilliókon keresztül a rendszer tökéletesen mûködött, mindaddig, amíg a milliárdnyi élõlény közül egy faj annyira ki nem kupálódott, hogy megtanult Gaia mûködésébe beavatkozni (Ugye ismerõs az istenekkel dacoló ember mítosza?). Úgy gondolta, az egész Föld az övé, amivel azt tehet, amit akar. És mivel mindenbõl egyre többet akar, felborítja az önfenntartó rendszereket. Hol kontinenseket változtat sivataggá, hol azt kockáztatja, hogy a tenger borítson el virágzó országokat, hol a termõföldet teszi tönkre, hol a levegõt, hol a vizet, veszélyeztetve ezzel nem csak önmaga, de valamennyi élõlény létét. Ha a Föld valóban szeretõ édesanyja minden élõlénynek, ezt nem nézheti tétlenül. Elõször megpróbálja figyelmeztetni renitens gyermekét – mondjuk természeti katasztrófákkal – de ha ez nem segít, keményebb eszözökért nyúl. Fájó döntés lehet, de a többi érdekében úgy is dönthet, végképp kiiktatja, akikkel nem lehet boldogulni. Akár a rák is lehet a megoldás. Annál is inkább, mivel épp ott tarol, ahol a Földdel és a biológiai egyensúllyal is a legtöbb rosszat teszik: a fejlettebb, iparosodottabb vidékeken. Thorwald Dethlefsen is egy ilyen analógiát lát a rákban: ahogyan az ember mohóságában mindent tönkretesz maga körül, úgy pusztítja a rákos daganat maga körül az ép szöveteket, míg az egész szervezet el nem pusztul. Szomorú kérdés: lehet, hogy az ember valóban egy rosszindulatú betegséggé fajult a Föld testén?

5. A tudat rákja az elsõ

Az elõzõ gondolatot folytatva Kovács úr vagy Nagyné asszony rákja nem csak az õ betegségük, hanem egy globális folyamat része, az egész emberiség rákjáé – amiben õk személy szerint akár ártatlanok is lehetnek. Tagjai viszont az emberiségnek és részei az emberiség kollektív tudatmezejének. Ez a tudat a beteg. Beleõrült a bármi áron való terjeszkedésbe, szerzésbe, kapzsiságba, a fogyasztásba és a kényelmes élet ígéretébe. Összezavarja az ép elméket is, mert mindezt fejlõdésnek állítja be. Ez a fogyasztói társadalom demagógiája, egyben halálos ítélete a Föld, a bioszféra és önmaga fölött. Ma az úgynevezett civilizált ember tudata rákos. Mindenkié, aki a fogyasztói társadalom bûvöletében él. Ez a rák primér formája. Amikor a testben megjelenik a daganat, az már az elsõ áttét, amit még követhet a többi. A gyógyulásnak abszolút esélye van, ha a folyamatot az elsõ fázisban le tudjuk állítani. A gyógyszerek: nemet mondani a reklámok igérte világra, itt és most, a realitásban élni, globális, felelõsségteljes gondolkodás, érzelmi-gondolati pozitivitás, befelé (és “felfelé”) vezetõ utak: önismeret, személyiségfejlõdés, lelkigyakorlatok, hit, ima, meditáció. Ha a tudat rákja ily módon meggyógyult, sem kiújulás, sem áttét nem várható. A gyógyítást önmagunkban, önmagunkon kell kezdeni. Nem várhatjuk a gyógyszert sem a gyógyszergyáraktól, sem a politikai vagy gazdasági hatalmaktól. Õk a betegségben érdekeltek, hiszen hasznot húznak belõle. Ha viszont meggyógyultunk, mi lehetünk a gyógyszer a többiek számára.is

Kövesi Péter

Régen látott ismerős van a vonal másik végén, és feltétlenül szeretne találkozni velem. Többet nem mond, legfeljebb azt, hogy nagyon fontos ügyről van szó. Végigfut az emlékezetemen, ugyan milyen fontos közös ügyünk lehet? Talán valami régi, be nem tartott ígéret? Esetleg magánügy, amiről nem lehet telefonban beszélni? Nem jut eszembe ilyen, de hátha egy közös ismerős… Megígérem hát, hogy ott leszek. (Csak pénzt ne kérjen, mert akkor rossz helyen kopogtat!)
Fennakad a szemem, amikor befut a barátunk, akit legutóbb még kopott farmerben, elnyúlt pulóverben láttam. Kifogástalan menedzser- (értsd drága, és a márkajelzést jól látható helyen mutató) öltöny, nyakkendő. Breitling – mondja lazán, amikor megakad a tekintetem a mandzsetta alól kivillanó óracsodán. Ilyen úriember lett? (Biztosan nem kölcsönkérni akar.) Elkapja egyre tágabbra nyíló tekintetemet, és már mondja is: hát igen, sokat változott a világ, amióta nem találkoztunk, és nem akar dicsekedni, de megtalálta a számítását. Összejön pár milka havonta, – annak idején alkalmazottként ugyanúgy tengődött ő is, mint más – ráadásul olyan egyszerűen, hogy nem is hinném. Éppen ezért hívott is ide, hogy egy nagyszerű lehetőséget ajánljon az életem megváltoztatására. (Micsoda önzetlenség!)

Legelőször is elegáns, vaskos dosszié kerül elő a diplomatatáskából. Cégünk New York-i székháza – bök rá a legelső képre. (Érdekes, nem látok cégfeliratot, emblémát, ilyesmit. Rákérdezek, legyint, hogy lényegtelen.) A további képeken minimum negyvennyolc foggal mosolygó igazgatók, menedzserek, titkárnők. Mindenki boldog, valóságos földi paradicsom. Hiába, ez Ámerika. Azután számokkal teleírt oldalak kezdődnek és ismerősöm fellelkesülten magyarázza a számoszlopokat, ilyen és ilyen kategóriában ennyi és ennyi havi jövedelemre lehet számítani. Zsonglőrködik a számokkal, százezrek, milliók kerülnek elő, mint nyuszi a cilinderből. Zúg a fejem, ezt legfeljebb Soros György tudná követni, és egy-egy pillanatra már a fehér Bentley-ben érzem magam. Teszek néhány erőtlen kísérletet, hogy levegővétel közben rákérdezzek, árulja el, egyáltalán miről van szó, milyen munkával lehet ennyi pénzt keresni? Ám ő nem hagyja magát, amíg szám van a lapon. Azért csak megkérdezem, melyik ez a fantasztikus csodacég. A válaszban nevet nem hallok ugyan, de megtudom, hogy mind az öt kontinensen jelen vannak, több mint nyolcezerötszáz irodát (bocsánat, központot és alközpontot) működtetnek, munkatársaik száma tavaly volt kétszázharmincötezer-hatszáznegyvenkettő és huszonnyolc, világszínvonalon álló termékcsaládjuk van. Rákérdezek: ezek szerint valami eladásról, termékforgalmazásról van szó? Szinte felháborodottan tiltakozik: Ez nem holmi ügynökösködés, itt nem kell házalni – ez menedzsment, hálózatépítés, netvörking, multilevölmarketing-szisztem, a legújabb trendek szerint!

Szemlátomást érzi, még nem vagyok kellően elbűvölve, ezért hangnemet vált. Kérdi, meg vagyok-e elégedve a jelenlegi életszínvonalammal? Naná, hogy nem, ki mondhatja el ezt ma magáról, hacsak nem szerepel a száz leggazdagabb magyarról szóló kiadványban? Hát persze, hogy szeretnék kevesebb munkával több pénzt keresni, anyagi biztonságot teremteni magamnak öreg napjaimra, a családomnak meg hosszú távra. Márpedig náluk ez vár, ráadásul semmilyen plusz megterhelést sem jelent, sokkal több lesz a szabadidőm (ez bizony rám férne), napi néhány óránál nem vesz több időt igénybe, és ahogyan engem ismer, könnyedén haladnék a plusz százalékokat jelentő ranglétrán, hamarosan ezrek dolgoznának alattam és megkapnám a gyémánt-fokozatot, sőt egy-két év alatt területi igazgató lennék. Rengeteg barátot szereznék és sok emberen tudnék segíteni. Mert őt is boldoggá teszi, mennyivel tartalmasabb lett az élete, mióta ezt csinálja. Mielőtt újra rákérdeznék (ismét eredménytelenül), bökje már ki, melyik cégről van szó, még felvillantja egy amerikai továbbképzés és a hawaii jutalomüdülés lehetőségét is.

Aztán jön a következő csali: Szeretnék-e tenni valamit magam és a családom egészségéért? Mert termékcsaládjaik kifejezetten az egészséges életmódot szolgálják. Erősítik az immunrendszert és az aranyértől a rákig minden betegségre jók. Az elveket voltaképp már az ősi egyiptomiak is ismerték, de ez persze huszonegyedik századi technológia, amit a NASA szupertitkos laboratóriumában kísérleteztek ki. Az csak természetes, hogy minden minimum száz százalékosan természetes, vegyszermentes és környezetkímélő, mert ez is a cég filozófiájának része. (Ezek szerint ilyen is van nekik!) Sőt, szívükön viselik a munkatársaik fejlődését is, rendszeresen tartanak nekik üzletszervezési, eredményességi és személyiségfejlesztő tréningeket. (Még mindig nem tudom, miről beszél, és egyre bizonyosabbá válik bennem, hogy személyiségfejlesztés címén valami agymosásban vehetett részt szegény.)
Hamarosan megkapom a kegyelemdöfést: barátunk hangja megtelik érzelemmel, akár a falusi plébánosé, amikor az üdvözült lelkek paradicsombéli gyönyöreiről beszél, mélyen a szemembe néz, majd elárulja: Ezt az egész hatalmas és virágzó szervezetet pedig nem más mozgatja, mint a pozitív gondolkodás, az emberiség önzetlen szolgálata és a szeretet (végig nagybetűvel természetesen)!

Úgy látszik, ezekből nekem kevesebb jutott (nem vettem részt a tréningeken), mert itt felállok (eddig fél óra telt el), és ha úri neveltetésem nem akadályozna, kirúgnám a vigécet (sajnos nekem csak az marad, bármennyire is gyémántfokozatú területi igazgató őkelme), mint macskát nagydolgozni. Meg kell állapítanom, a derék négylábú hamarabb meg szokta érteni, mit akarok. Ehelyett halaszthatatlan tennivalóimra való tekintettel, sűrű elnézések közepette veszem a kabátomat és az ajtó felé araszolok. Ebből végre megérti a helyzetet. Összepakolja a dossziéit, kezembe nyomja a névjegyét, hogy gondolkodjak a dolgon, és feltétlen hívjam fel. Nem venné a lelkére, hogy éppen én, egy régi barát, aki pont erre született, szalassza el élete nagy lehetőségét. Alig hiszem, hogy megszabadultam tőle.
Immár sohasem fogom megtudni, mibe nem szerveztek be.

Egy tanács sorstársaimnak, hiszen kis országunkban még legalább nyolc és fél millióan a beszervezés előtt állnak: okosabb, ha már az első telefonnál megkérdezzük, mit akar és milyen céget képvisel az illető. Ha nem mondja meg, el se menjünk, vagy ha mégis, vágjuk ki, vigyük magunkkal, és mutassuk fel ezt a cikket. Így a beszervezőnek sem kell strapálnia magát, hogy végigmondja az egészet, mindketten megspórolunk egy félórát, szükség esetén pedig az előző bekezdést (már ami a macskát említi) nyugodtan tekintsük követendő példának.

Kép forrása

Konrad Lorenz, akit a világ leginkább az állati magatartás kutatójaként ismer, több mint negyedszázada írt egy könyvecskét „A civilizált emberiség nyolc főbűne” címmel. Ebben az érzelmek fagyhalálát említette az egyik legveszélyesebb jelenségként. Talán pesszimista a kijelentés, de korántsem alaptalan, sőt az azóta eltelt évek sem sok pozitív változást hoztak.

A szigorú erkölcsű polgári társadalomban, amelyben szüleink, nagyszüleink felnőttek, nem illett érzelmeket túlságosan kimutatni. Ifjúkorban természetes volt a romantikus szerelem, később viszont a házasságnak leginkább gazdasági és utódnemző-nevelő közösségnek illett lennie, és volt is sokak számára. A férfi és női szerepek meglehetősen behatároltak voltak és devianciának számított, ha valaki átlépte az illem és szokás megszentelt határait. A gátlások, tilalmak, elfojtások és neuróziusok sora nyomorította az embereket. Nem csoda, hogy Freud, aki e kor gyermeke volt, a szexuális problémák köré építette fel egész lélektanát.
A paraszti társadalom nehéz munkára kényszerítette mindkét nemet, nem sok idejük maradt az érzelmekre, a puritán szemlélet sem engedett meg ilyesmit. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak meghitt, szeretetteljes családok és kapcsolatok, csak éppen nem tárták ezt mások szeme elé.

A szocializmus alatt sem javult semmi. „A család a társadalom legkisebb egysége” – mondta Marx, akinek a gondolkodásában – mint tudjuk – vajmi kevés szerepet kaptak az érzelmek, vagy a spirituális dimenziók. A szerelemre, mint „humanizált nemi ösztönre” tekintett. A szocializmus fő ideológusai az emberi kapcsolatoknál mind fontosabbnak tekintették az ipari termelést és a „jövő társadalmának” építését. Egy sajátosan hazug, álszent és prűd világ volt ez, amelyben nem csak a szexualitásról, de a meghitt érzelmi kapcsolatokról sem illett túl sokat beszélni, mintha mindez magától értetődően rendben lenne. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt nemcsak pozitív változás nem volt, hanem egy teljesen hamis világ kezdett kialakulni.

A fogyasztói társadalom nemi szerepeit és érzelmi életét leginkább a média és a szórakoztató ipar irányítja. Megteremtette azokat az idolokat, amelyekhez fiatalok és idősebbek egyaránt hasonlítani szeretnének. Első sorban a mozi, a szórakoztató zene, majd a televíziós személyiségek adták a követendő eszményképeket. A huszadik század elején a mozibálványok erőteljes, mégis mélyen érző férfiak voltak, mint Clark Gable vagy mondjuk Jávor Pál, akik feltétlen lovagiassággal és tisztelettel viszonyultak a nőkhöz. Tudtak udvarolni, érezni, boldognak lenni és szenvedni. A western kemény cowboyai persze nem sok érzelmet árultak el, de a nők mindig meglágyították a prérin edzett szíveket. Aztán, mielőtt a szerelemből tartós kapcsolat lett volna, menetrendszerűen nyeregbe pattantak és elügettek újabb hőstettet keresni. A nőkkel való erőszakoskodásra csak a rossz fiúk vetemedtek, de ők mindig megkapták méltó büntetésüket a főhős coltjából. A hölgyek romantikusak, ábrándozók és gyámolításra szorulók voltak. Marlene Dietriech izzik a visszafogott érzékiségtől, Marilyn Monroe szoknyája is sokat ígérően lebben, de sokkal több nem történik.

A hatvanas-hetvenes évek „sármos” csábítói – Alain Delon, Belmondo, vagy az „angyal”, Roger Moore, már korántsem állnak ellen romantikus csábításnak, amelynek Sophia Loren, Claudia Cardinale, „Bébé” (Brigitte Bardot az ifjabbak kedvéért), vagy az „isteni Lollo” (Gina Lollobrigida) oly nagy művészei, akik úgy is szex-szimbólummá tudtak válni, hogy jobbára még a keblüket sem tárták fel a filmvásznon.

Aztán jött az akciófilmek kora és a kemény öklöket felváltották a halálos karateütések – rúgások, Tulipános Fanfan kardját pedig a nagy tűzerejű automata fegyverek. Stallone, Schwarzenegger, és társaik már nem sokat törődnek az illemmel, udvariassággal és az udvarlás sem kenyerük, leginkább csak az ágyra dobják a kiszemelt nőt, aki szemlátomást ennél többre nem is vágyik. Megjelenik Bruce Willis „férfiasan” ápolatlanul, szakadt és piszkos atlétában, és csak hálásak lehetünk a filmiparnak, hogy a szagos mozi még nem született meg – de szemlátomást épp ettől vonzó a filmbéli hölgyek szemében. Hol van már Humphrey Bogart visszafogott eleganciája a „Casablanca”-ból? És a „gyengébb” nem? Trinity, G. I. Jane, Lara Croft a legkeményebb harchoz is parányi bőrbikinit vesz fel és éppoly bravúrosan lő, amilyen hidegvérrel vágja el bárki torkát. Az ember fia pedig elgondolkodik, bármilyen remek munkát is végeztek rajtuk a plasztikai sebészek, vajon hány férfinak lenne kedve egy ilyen jelenet után magához ölelni őket?

Úgy tűnik, az érzelemmentesség jött divatba. Az erőszak, nyílt kultusza valóban nem tűri a gyöngédséget. Egy ilyen világban halálos hiba lenne. A dolgok, cselekedetet végletesen lecsupaszodtak és lepusztultak. Nincsenek árnyalatok, a szereplők vagy gonoszak, vagy jók – de ők is épp úgy gyilkolnak. Sőt, a legtöbbször a jó fiú sokkal többet robbant és öl, mint a gazemberek. A szerelemre nincs idő, elég helyette a nemi aktus. A nemek egyenjogúsága teljes, legalábbis abban, hogy mindkettő egyformán agresszív. A nővel nem kell feleslegesen udvariaskodni, meg lehet ütni, rúgni, lőni, hiszen ő is ugyanezt teszi. Az, hogy mindez gyakran egy nem túl távoli jövőben játszódik, (általában valami nagy civilizációs katasztrófa után), nem nyújt túl biztató perspektívát a meghitt érzelmi kapcsolatok számára.

A divat követői megpróbálnak példaképeikhez hasonlóvá válni, konditermekben gyúrnak, fekete bőr szerelést hordanak kopasz fejhez és borostához, a lányok pedig szívesen büszkélkednek plasztikázott kebleikkel. A lélektan ismerői persze tudják, hogy ez a mesterkélten kemény férfiasság korántsem biztos, hogy igazi férfias lelket takar, sokszor inkább valami hiányt hivatott leplezni és aligha van rendben azok nőiessége is, akik akcióhősnőkhöz szeretnének hasonlítani.
Igazságtalan lenne viszont, ha nem vennénk észre, mekkora igény, kiéhezettség van a romantikára és az érzelmekre is. A Rómeó és Júliától a Titanic-ig teltházzal mennek a melodramatikus, vagy igazán drámai szerelmes filmek is, nem elégít ki mindenkit a brutalitás. Más kérdés, menyire őszinte és mély, ami a vásznon megjelenik. Van erre is szerencsére példa, de a filmipar ontja az olcsó, szirupos giccset, amerikai „remeklésekben” stadionnyi néző tombol, mikor két órányi „vekengés” után a film középiskolás (?) hősei végre eljutnak az első csókig, virágszirom-eső és pomponos lányok kalimpálása közepette. Sajnos az ilyen infantilis szereplők infantilis történetei nem a valódi meghittségről szólnak (ahhoz nem kell ünneplő közönség), hanem mintha a nézőt szeretnék infantilissá tenni. Piac kell ugyanis az egyre alacsonyabb szintű „kultúrszemét” eladásához, befogadásához. Erre pedig a tévé a legjobb eszköz, csak gondosan kell ügyelni arra, hogy valódi értékek lehetőleg csak a legkevésbé nézett időpontban kerülhessenek képernyőre. Nem mentség azt mondani, hogy „erre van igény” és nem kellett volna kiselejtezni az „átkos szocializmus” azon nézetét, amely szerint a médiának nevelő, ízlésformáló feladatokat is el kell(ene) látni.

Megdöbbentő az úgynevezett „valóságshow”-k érzelmi sivársága is. Talán a műfaj képes lenne valódi emberi kapcsolatok megmutatására, ha nem működne valami rejtélyes kontraszelekció már a szereplők kiválasztásánál. Bár az is lehet, hogy érzelmileg felnőtt és az intelligencia-átlag alsó határát meghaladó ember aligha vállal részvételt effélében. Szomorú látlelet érzelmi kultúránkról, hogy épp innen kerülnek ki a média új „sztárjai”, akik érzelmi sivárságánál csak önteltségük nagyobb. Ők mellesleg cseppet sem hasonlítanak az akcióhősökre, sőt jobbára a férfiasság minden jellegzetességét nélkülözik, ahogyan társnőik is legfeljebb küllemükben hordoznak némi nőiességet. Hadd ne említsünk neveket – nem érdemelnek még itt is reklámot!
Valami sajátos ellenpólusai az akciófilmek nyers macho-inak a popzene úgynevezett „fiúcsapatai” is: cingárok, férfiatlanok, nyafogósak, érzelmesnek szánt „nyálas” dalaik valójában híján vannak az igazi érzéseknek, nem adnak egyebet sablonoknál. Ahhoz pedig gyengék, kevesek, hogy valami valódi hiányt pótolhassanak. Nem érzelmeket, csak érzelem-pótlékokat kapunk tőlük.
Elvileg érzelmi problémákat dolgoznának fel az úgynevezett „kibeszélős” műsorok, de itt az agresszív, lebuktató, megalázó, intim dolgokat kiteregető stílus eleve kizár minden pozitív megnyilvánulást, és aki csak egy ilyet is megnézett, megdöbbenhet a szereplők – na és a műsorvezetők! – primitívségén, érzelmi analfabetizmusán. Még csak kinevetni sem, legfeljebb szánni tudjuk a szerencsétleneket, miközben egész más érzésekkel gondolunk azokra, akik mindezt jó pénzért kitalálják és elénk kitálalják.

Összességében azt mondhatjuk, nagyon nagy, alapvető bajok vannak mind a férfi, mind a női szerepek megélésével. Hogy válhatna valódi férfivá vagy nővé, aki torz mintákon nő fel? Honnan is tudhatná, neki hogyan kellene megélni saját nemiségét, és mit kellene keresnie – találnia a másik nemben? És hogyan lehetnének megértő, gyengéd társai egymásnak? Sok házasságban is azt látjuk a felek csak egymás mellett, de nem egymással élnek, sőt mintha az együtt járó fiatalok is leginkább csak együtt unatkoznának.

A probléma megoldása nyilvánvalóan nem a sekélyességben érdekelt média és szórakoztatóipar dolga lesz (bár az előbbié akár lehetne is!). A felnőtteknek, a családnak kellene példát adni a fiataloknak. Ebben nagyon sokat tud segíteni, ha a gondolkodásunk az ezotéria, spiritualitás, vagy a modern lélektan felé is nyitott. Ekkor megértjük, sőt átéljük, hogy a „tai-csi” jel köre csak akkor teljes, ha a jin és jang fele teljesen össze képes simulni. Az egyik emitt húzódik kicsit össze, hogy elférjen a másik, a társa pedig amott. Azaz: kölcsönös alkalmazkodással. Mindegyik beengedi magába a másikat, kicsit azzá válik: ez a sötét pötty a világos részben, a világos a sötétben. Más kifejezéssel: ez a férfi rész (animus) a nőben, a női (anima) a férfiban. Az igazi férfi nem akar mindig hős, erős lenni, megengedi magának a gyöngédséget, sőt akár időnként a gyöngeséget is (ami alatt nem a nyafogós sztárocskákat értem). Az igazi nő pedig így, sőt ettől fogja igazi férfinak tartani, és ezzel tud ő is viszont-gyöngédséget ébreszteni párjában. Nincs olyan nő ugyanis, akiben egy vérfoltos ruhájú, dzsungelharcos Rambo gyöngéd érzelmeket tudna ébreszteni – sőt egy igazi nő aligha vágyhat ilyen társra. De nem létezik olyan „kőkemény” férfi sem, aki ne vágyna időnként egy nő dédelgetésére.

A kínai bölcsesség szerint amikor a jang elérte e tetőfokát, visszavonul, hogy átadja helyét a jinnek. Nos, jelen világunk épp eléggé agresszív, jang már, épp itt az ideje, hogy beengedjünk egy kis jin gyöngédséget!

Kövesi Péter

Kép forrása

-mivelhogy az angolszász ajkúak valahogy így ejtik a február tizennegyedikén aktuális ünnep nevét. A kérdés nagyjából a rendszerváltás óta gyötör, amikor valakik úgy gondolták, hogy a fejlett fogyasztói társadalommal együtt ezt is importálnunk kell. El is árasztották (és az óta is árasztják) a sajtót lelkendező írásokkal és fizetett hirdetésekkel, hogy milyen nagyszerű, immár van a szerelmeseknek is külön ünnepük – no meg a piacot az erre az alkalomra való feliratozott piros szívekkel, amerikai lufikkal, rózsaszín giccsel, mindenféle émelyítő és gusztustalan csicsával. A jelek szerint nem kis üzleti sikerrel.

Hogy mi ebben a fájó? Az őszintétlenség, az érzelmeket üzletté silányító számítás, az idegenlelkűség. Az amerikai “keep smiling”, a kötelező bájvigyor, ami ott a jó megjelenés és az üzleti siker elengedhetetlen kelléke és még véletlenül sem a pozitív érzések jelzése, a “strigulázós” szemlélet, ami úgy látszik, túlélte a KISZ akcióprogramjait: van öregek napja, van környezetvédelem, nők, anyák, közbiztonság és még ki tudja minek a napja, ünnepségekkel, beszédekkel és politikusi nyilatkozatokkal, aztán egy évre le van tudva az egész. Pedig egész évben lehetünk (vagyunk) szerelmesek – miért kellene ehhez külön ünnep, ha minden nap ünnep lehet?

Nem az a baj, hogy ünnepeljük a szerelmet, megajándékozzuk azokat, akiket szeretünk. Valójában az egész farsang, a tél elmúltának örömére tartott vigalmak sora kapcsolatos a szerelemmel, párválasztással. Az ifjabb generációnak fogalma sincs, milyen gazdag és változatos szokásokkal ünnepelték a régiek a farsangot – e sorok írója is bevallhatja, sokukat csak könyvből ismeri. Nyilván lennének közöttük is felelevenítésre méltóak, aktualizálhatóak. Február 14. a magyar kalendáriumban Bálint napja. Több országban e napot tartják a “madarak menyegzőjének”, az angol hajadonok pedig Valentine-nap előestéjén babérlevelet tettek a párnájuk alá, hogy megálmodják, ki lesz a jövendőbelijük, egy másik hagyomány szerint pedig az első másnemű egyén, akit a jeles napon megpillantanak, számíthat a boldog nászra. A magyar hagyományban viszont szent Bálint inkább gyógyító, mindenféle lelki bajok, szédülés és nyavalyatörés (epilepszia) esetén kérték a segítségét, akiket pedig a “frász” tört, böjtöltek e napon. A Bálint név jelentése is erős, egészséges. Párválasztó, kiházasító ünnep, szokás hagyományainkban több is van, farsangtól a szerelem hónapján, májuson át egészen a SzentIván-napi tűzugráson keresztül a Luca-napijóslásokig, nem szorulunk tehát importra.

Ennek ellenére félművelt, de élelmes üzletemberek ismét felfedezték a spanyolviaszt, mint már annyiszor, hogy külföldről hozhassanak be valamit, ami itthon is van, esetleg több, szebb, jobb változatban is. Vagy nagyon is tudatos elidegenítésről, a (főleg amerikai) tőke globalizációs törekvéseiről van szó, ezúttal a szeretet álarca mögött? Arról a szándékról, hogy a nemzeti értékeket, kultúrát, ipart tönkretéve az amerikai tömegkultúra és tömegtermelés piaca legyen az egész bolygó. Sajnos ezt olyan hatékonysággal művelik, hogy a legtöbb nép fiataljai el is hiszik, attól menőek, ha amerikai cuccot hordanak, amerikai filmet néznek, amerikai szemetet esznek. (A hamburgert és egyéb gyorsétkezdei ételpótlékokat ők maguk is “junk food”-nak, szemét-ételnek hívják!)
Ismerjük a médiák és a demagógia hipnotizáló hatalmát. Attól, hogy valamit folyamatosan sulykolnak, még nem lesz igaz, de mindenkivel el lehet hitetni. A szeretettel pedig különösen vissza lehet élni, hiszen az emberszeretetre teremtett lény, és minél kíméletlenebb körülöttünk a világ, annál inkább éhezünk rá – vagy amit e címen adnak el nekünk. Amit a kommunizmus fegyverrel és ideológiával akart elérni, Amerika sokkal kifinomultabban és veszélyesebben teszi. Csak kellő reklám kérdése és máris kezdjük megtanulni, hogy nem mindenszentek, hanem Halloween van (egyre műanyag töklámpást és kísértet-jelmezt lehet eladni), a húshagyó keddet felváltja a Mardi Gras, lesz kis hazánkban Thanksgiving Day (hálaadás napja) – egyedül a Liberations Day elfogadtatása lesz nyűgösebb, de csak a neve miatt, mivel a felszabadulás ünnepét az előző”nagy testvér” sem igazán tudta megszerettetni velünk. Bár lehet, hogy csak a reklámstratégiája volt gyenge.

Kép forrása