Hamvas Béla szerint a rend mindig „pre-egzisztens”, azaz lét-megelőző állapot. Ez minden idealizmus alapja, a Rend eleve, öröktől való isteni mintája a Mindenségnek, amelybe, mint öntőformába ömlik a Forrásból nem csak az anyag, de a lélek és a szellem is. Amikor a rend megszűnik – folytatja – akkor jelennek meg a rendszerek. Ez alatt azokat a kategóriákat – ketreceket – érti, amelyeket az ember az ember akkor állít fel, amikor már kiesett az eredeti Rendből, már nem érti a világ lüktetését, de még érzi és kétségbeesetten keresi a dolgok rendjét. Kategóriákat és teóriákat állít fel, megteremti a tudományt, és az izmusokat, amelyekre azelőtt nem volt szükség. De ebbe bele is pusztul minden élet, hiszen ahhoz, hogy be lehessen skatulyázni valamit, el kell venni az egyediségét.
Ha a belső rend hiányzik, a külsővel akarjuk pótolni. Ezek az ember által alkotott rendszerek. Ám a belső hiányt eddig még sohasem sikerült valami külső támasszal pótolni

Ma – és ez Hamvas óta mit sem változott – rendszerek összedőlt romjain próbálunk megkapaszkodni az élet sok területén, így a mindennapjainkban is. Keresőként fogalmazzuk meg magunkat, a hiányból erényt kovácsolva. A belső biztonság, amely eleink szerves társadalmaiban a lét, az alkotás biztonságát adta, csak kevesek sajátja. A többség élete a biztonság keresésével telik el – nem számítva az ostobák alaptalan magabiztosságát. Hibául rójuk fel a régi kultúrák stabilis mivoltát, igénytelennek és fejlődésre képtelennek bélyegezve őket, miközben titokban irigyeljük nyugalmukat és biztonságukat, amellyel a világban közlekedtek. Azért figyel a ma embere olyannyira a Keletre is, mert úgy érezzük, az ő világukban még megmaradt az a rend, amit mi feláldoztunk a korlátlan fejlődés oltárán.
Borzadállyal nézzük a regényírók és filmesek agyrémeit, amelyekben elkorcsult, visszaképződött, emberre alig emlékeztető lények már a rend kereséséről is lemondva a pillanat ösztönét követve tengetik vad újbarbár életüket. Bizony nem túl felemelő az az út, amely az antik harmónia-eszménytől egy valahányadik világháború utáni elpusztult metropolisz romjai közt garázdálkodó bandák harcáig vezet. Vátesz, vagy pánikkeltő aki ilyenekkel riogat az éjszakai akciófilmekben? Ki merne esküt tenni, hogy nem a jövőt vetíti elénk?

Van-e fontosabb feladatunk a Vízöntő kor küszöbén, mint visszatalálni a Rendhez, a lélekben és a Kozmoszban egyaránt?

A rend másik megközelítése szerint beszélhetünk annak szerves és szervetlen formájáról. A természet-közeli ember rendet lát az erdő fái, a rét fűszálai és a madarak röpte látszólagos véletlenszerűségében, míg a kategóriákhoz szokott városi számára mindez spontán, érthetetlen és kaotikus. A szerves rend sajátossága, hogy mindig egyedi és sohasem végérvényesen lezárt, mindig ad a további növekedés, fejlődés számára lehetőséget. Élő példája ennek minden növény – a növekedés nem véletlenül van benne a nevében (szemben az állattal, akinek a növekedése megáll, amikor elér egy állapotot). A méhsejt hatszög-rendje a geometrikus forma ellenére minden irányba nyitott, bármerre tovább lehet építeni. Ezzel szemben a négyzetrács végletesen lezárt, halott forma. Az alapforma mechanikus sokszorozása, amely az életre jellemző egyedi sokszínűségre nem képes. Szomorú tény, hogy panelházban élő százezrek életüket egy ilyen halott struktúra szorításában kénytelenek leélni. Ha hiszünk a szimbólumok és mandalák erejében, ebből semmi jó se származhat.

A szerves rend sajátja még, hogy holografikus, vagy fraktálszerű alakzatokat alkot, azaz olyan formákat, ahol a részben tükröződik az egész, vagy az egész vég nélkül bontható kisebb értelmes, és az egész rendjét tükröző részekre. Ilyen az emberi szervezet is, ahol a mikro-területek (fül, szem, kéz, láb stb.) az egész testet leképezik, de ugyanez a szerves rend jelenik meg egy még „elrontatlan” közösség szerveződésében, vagy népművészetében is. Ahogyan az ifjú Lukács György (!) írja „Szerves kultúra” c. tanulmányában: „képes olyan alkotásokat létrehozni, amelyekben a teljes társadalom tükröződik”. Pap Gábor művészettörténész szerint a népművészet ezért képes olyan alkotásokat létrehozni, amelyek egyetlen darabjából a teljes élet, teljes kultúra dekódolható – ha ismerjük a megfelelő jelrendszert. Sajnos ehhez képest ma jobbára széttöredezett létünk fragmentumait, látleleteit adja a műalkotások jelentős része.

A matematikában a huszadik században kezdték kutatni a káosz elméletét. Az eredmény csak a laikus számára meglepő: A káosz – mint kiszámíthatatlan véletlen – nem létezik. A kaotikus események – akár egy vízesés lehulló cseppjeinek elrendeződése – modellezhetők, kiszámíthatók. „A rend káosznak álcázza magát”- mondja J. Gleick, a téma jeles szakértője. A rend nem feltétlenül lineáris rendet jelent – mint a polcon az egymás mellé állított könyvek sora -, sőt a természet a nem-lineáris, sokváltozós, magas szintű, úgynevezett nagy szabadságfokú rendszereket részesíti előnyben. Káoszt ott látunk, ahol képtelenek vagyunk átlátni a rendet, vagy mi magunk zavarjuk össze a dolgokat. A kutatások azt jelzik, Az űrhajózástól a halászati lehetőségek előrejelzéséig a káosz matematikája hasznosnak bizonyult és folyamatosan fejlődő szakterület. Az orvostudományban a szervezet irányító, szabályzó mechanizmusainak jobb megértésében fog előreláthatóan segítséget adni.

Az egész univerzum a felszínes szemlélő számára szintén kaotikusnak és spontánnak tűnhet, holott maga a Rend. Ezt már az ókoriak is tudták, hiszen a görög „kozmosz” szó a mindenség „szép rendjét” jelenti, míg a „chaos” a rendezetlenség. Valójában a rend maga az élet, míg a káosz a lét tagadása. Keresztény szemlélettel maga a Sátán. Egyik görög-latin neve, a „diabolos” is erre utal, hiszen annyit jelent, mint „szétdobáló”, tehát aki a rend helyett rendetlenséget teremt. (Ellentéte a szüm-bolosz viszont az összerakó, egységesítő.) Ám, ha következetesek vagyunk, a káosz valójában nem is létezik! Hiszen csak a létről tudunk bármit is, a lét és a rend tölti ki az Univerzumot végtelen formában, és nincs, nem lehet fogalmunk a nem-létről. A rendezetlenség sem maradhat fenn sokáig, a rend mindig újra teremti önmagát. Lehet, hogy a káosz csak a tudatunkban létezik, mint belső zavar, tudatlanság, vagy félelem? Sokan a Sátánról is ugyanezt gondolják, hogy csak a tudatunkban létezik. A nem-tudás és zavarodottság mindenesetre a keletiek szerint is csak a meg nem világosodott emberi tudatban létezik, míg a megvilágosodott tudat végtelen és mindent magába fogad, akár a tér – és ez a tér azonos a mindenség rendjével. A Rend, Egyetemes Igazság és Törvény – a Dharma – maga a kozmosz rendje, akár az ókori Egyiptomban Maat, az igazság-istennő. Ám a keletiek szemében az Üresség nem a hiány, a káosz, vagy az ördög, hanem a Minden, aminek megtapasztalása a meditációban a legmagasabb fokú és múlhatalan öröm forrása.

Az élet kutatásában sajátos módon találkozik a biológia és fizika a rend kérdésével. A termodinamika egyik legfőbb tétele szerint a zárt rendszerekre jellemző, hogy energiájuk kimerülésével a rendezettségük megszűnik – szaknyelven az entrópiájuk növekszik. Ez a jellemzője az élettelen világnak, a folyamatos lebomlás, ahogyan az egyszer kialakult sziklából a szél és víz munkája folytán végül föld, vagy homok válik. Az élet azért rendhagyó jelenség, mert az élőlény ebből a „rendezetlen” anyagból építi fel önmagát, az entrópiát negatív entrópiává alakítja, azaz a rendezetlenségből rendet (életet) teremt. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha folyamatosan energiát vesz fel – ezt pedig csak valami olyan kimeríthetetlen forrásból teheti meg, amit mindig is minden rend és élet eredetének és forrásának tekintettek és hol személytelenül Univerzumnak, hol megszemélyesítve Istennek neveznek. Ugyanitt lehet a válasz az evolúció nagy kérdéseire is: a valószínűség-számításokon, úgy tűnik, megbukik az az elmélet, hogy az élet bonyolult szerves anyagok véletlenül képződő vegyületeiből alakult ki, sőt az is, hogy a fajok (és végül az ember) spontán mutációk révén alakultak ki és fejlődtek tovább. A tudósok szerint nem spontán mutációról van szó, hanem tudatosan kontrollált fejlődésről – enélkül még a rovarokig se juthatott volna máig a fejlődés -, azaz „valaki” előre tudta, minek kell kialakulni, valahol már készen kellett lennie egy mintának, Rendnek, amelyhez az élet úgy idomult, mint olvadt vas az öntőformához. A fizika nagy egységesítő elméletei (angolul GUT – Great Unifying Theories) a világban működő erőket először négy alap-erőre (gravitáció, elektromágnesség, gyenge és erős nukleáris kölcsönhatás) vezették vissza, de készen áll a feltételezés, hogy a négy pedig egyetlen, szuper-finom, mégis szuper-erős erőből ered.

Bármely irányból is közelítünk, a jelenségek mélyén a Rendhez jutunk. A világot fenntartó Rendet szakkifejezések mögé bújtatva, de hovatovább a tudomány is kénytelen számításba venni. A véletlenre alapuló elméletek lassan kénytelenek visszavonulót fújni. A legtöbb ember önmagát még mindig a véletlen termékének, saját sorsát csakúgy, mint a történelmet véletlenek sorozatának éli meg, és valóban úgy tűnik, harc dúl a káosz és a Rend képviselői között. Ám Vízöntő kor embere az egységet, a Rendet keresi. Tudja, a Rendet nem feltalálni, hanem felismerni, nem megalkotni kell, hanem visszatérni hozzá. Élet, Lét, Tér, Rend, Kozmosz, Isten – egybecsengő fogalmak.

Kövesi Péter

‹ Vissza