Kövesi Péter honlapja
Kövesi Péter honlapja

Média és érzelem

Konrad Lorenz, akit a világ leginkább az állati magatartás kutatójaként ismer, több mint negyedszázada írt egy könyvecskét „A civilizált emberiség nyolc főbűne” címmel. Ebben az érzelmek fagyhalálát említette az egyik legveszélyesebb jelenségként. Talán pesszimista a kijelentés, de korántsem alaptalan, sőt az azóta eltelt évek sem sok pozitív változást hoztak.

A szigorú erkölcsű polgári társadalomban, amelyben szüleink, nagyszüleink felnőttek, nem illett érzelmeket túlságosan kimutatni. Ifjúkorban természetes volt a romantikus szerelem, később viszont a házasságnak leginkább gazdasági és utódnemző-nevelő közösségnek illett lennie, és volt is sokak számára. A férfi és női szerepek meglehetősen behatároltak voltak és devianciának számított, ha valaki átlépte az illem és szokás megszentelt határait. A gátlások, tilalmak, elfojtások és neuróziusok sora nyomorította az embereket. Nem csoda, hogy Freud, aki e kor gyermeke volt, a szexuális problémák köré építette fel egész lélektanát.
A paraszti társadalom nehéz munkára kényszerítette mindkét nemet, nem sok idejük maradt az érzelmekre, a puritán szemlélet sem engedett meg ilyesmit. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak meghitt, szeretetteljes családok és kapcsolatok, csak éppen nem tárták ezt mások szeme elé.

A szocializmus alatt sem javult semmi. „A család a társadalom legkisebb egysége” – mondta Marx, akinek a gondolkodásában – mint tudjuk – vajmi kevés szerepet kaptak az érzelmek, vagy a spirituális dimenziók. A szerelemre, mint „humanizált nemi ösztönre” tekintett. A szocializmus fő ideológusai az emberi kapcsolatoknál mind fontosabbnak tekintették az ipari termelést és a „jövő társadalmának” építését. Egy sajátosan hazug, álszent és prűd világ volt ez, amelyben nem csak a szexualitásról, de a meghitt érzelmi kapcsolatokról sem illett túl sokat beszélni, mintha mindez magától értetődően rendben lenne. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt nemcsak pozitív változás nem volt, hanem egy teljesen hamis világ kezdett kialakulni.

A fogyasztói társadalom nemi szerepeit és érzelmi életét leginkább a média és a szórakoztató ipar irányítja. Megteremtette azokat az idolokat, amelyekhez fiatalok és idősebbek egyaránt hasonlítani szeretnének. Első sorban a mozi, a szórakoztató zene, majd a televíziós személyiségek adták a követendő eszményképeket. A huszadik század elején a mozibálványok erőteljes, mégis mélyen érző férfiak voltak, mint Clark Gable vagy mondjuk Jávor Pál, akik feltétlen lovagiassággal és tisztelettel viszonyultak a nőkhöz. Tudtak udvarolni, érezni, boldognak lenni és szenvedni. A western kemény cowboyai persze nem sok érzelmet árultak el, de a nők mindig meglágyították a prérin edzett szíveket. Aztán, mielőtt a szerelemből tartós kapcsolat lett volna, menetrendszerűen nyeregbe pattantak és elügettek újabb hőstettet keresni. A nőkkel való erőszakoskodásra csak a rossz fiúk vetemedtek, de ők mindig megkapták méltó büntetésüket a főhős coltjából. A hölgyek romantikusak, ábrándozók és gyámolításra szorulók voltak. Marlene Dietriech izzik a visszafogott érzékiségtől, Marilyn Monroe szoknyája is sokat ígérően lebben, de sokkal több nem történik.

A hatvanas-hetvenes évek „sármos” csábítói – Alain Delon, Belmondo, vagy az „angyal”, Roger Moore, már korántsem állnak ellen romantikus csábításnak, amelynek Sophia Loren, Claudia Cardinale, „Bébé” (Brigitte Bardot az ifjabbak kedvéért), vagy az „isteni Lollo” (Gina Lollobrigida) oly nagy művészei, akik úgy is szex-szimbólummá tudtak válni, hogy jobbára még a keblüket sem tárták fel a filmvásznon.

Aztán jött az akciófilmek kora és a kemény öklöket felváltották a halálos karateütések – rúgások, Tulipános Fanfan kardját pedig a nagy tűzerejű automata fegyverek. Stallone, Schwarzenegger, és társaik már nem sokat törődnek az illemmel, udvariassággal és az udvarlás sem kenyerük, leginkább csak az ágyra dobják a kiszemelt nőt, aki szemlátomást ennél többre nem is vágyik. Megjelenik Bruce Willis „férfiasan” ápolatlanul, szakadt és piszkos atlétában, és csak hálásak lehetünk a filmiparnak, hogy a szagos mozi még nem született meg – de szemlátomást épp ettől vonzó a filmbéli hölgyek szemében. Hol van már Humphrey Bogart visszafogott eleganciája a „Casablanca”-ból? És a „gyengébb” nem? Trinity, G. I. Jane, Lara Croft a legkeményebb harchoz is parányi bőrbikinit vesz fel és éppoly bravúrosan lő, amilyen hidegvérrel vágja el bárki torkát. Az ember fia pedig elgondolkodik, bármilyen remek munkát is végeztek rajtuk a plasztikai sebészek, vajon hány férfinak lenne kedve egy ilyen jelenet után magához ölelni őket?

Úgy tűnik, az érzelemmentesség jött divatba. Az erőszak, nyílt kultusza valóban nem tűri a gyöngédséget. Egy ilyen világban halálos hiba lenne. A dolgok, cselekedetet végletesen lecsupaszodtak és lepusztultak. Nincsenek árnyalatok, a szereplők vagy gonoszak, vagy jók – de ők is épp úgy gyilkolnak. Sőt, a legtöbbször a jó fiú sokkal többet robbant és öl, mint a gazemberek. A szerelemre nincs idő, elég helyette a nemi aktus. A nemek egyenjogúsága teljes, legalábbis abban, hogy mindkettő egyformán agresszív. A nővel nem kell feleslegesen udvariaskodni, meg lehet ütni, rúgni, lőni, hiszen ő is ugyanezt teszi. Az, hogy mindez gyakran egy nem túl távoli jövőben játszódik, (általában valami nagy civilizációs katasztrófa után), nem nyújt túl biztató perspektívát a meghitt érzelmi kapcsolatok számára.

A divat követői megpróbálnak példaképeikhez hasonlóvá válni, konditermekben gyúrnak, fekete bőr szerelést hordanak kopasz fejhez és borostához, a lányok pedig szívesen büszkélkednek plasztikázott kebleikkel. A lélektan ismerői persze tudják, hogy ez a mesterkélten kemény férfiasság korántsem biztos, hogy igazi férfias lelket takar, sokszor inkább valami hiányt hivatott leplezni és aligha van rendben azok nőiessége is, akik akcióhősnőkhöz szeretnének hasonlítani.
Igazságtalan lenne viszont, ha nem vennénk észre, mekkora igény, kiéhezettség van a romantikára és az érzelmekre is. A Rómeó és Júliától a Titanic-ig teltházzal mennek a melodramatikus, vagy igazán drámai szerelmes filmek is, nem elégít ki mindenkit a brutalitás. Más kérdés, menyire őszinte és mély, ami a vásznon megjelenik. Van erre is szerencsére példa, de a filmipar ontja az olcsó, szirupos giccset, amerikai „remeklésekben” stadionnyi néző tombol, mikor két órányi „vekengés” után a film középiskolás (?) hősei végre eljutnak az első csókig, virágszirom-eső és pomponos lányok kalimpálása közepette. Sajnos az ilyen infantilis szereplők infantilis történetei nem a valódi meghittségről szólnak (ahhoz nem kell ünneplő közönség), hanem mintha a nézőt szeretnék infantilissá tenni. Piac kell ugyanis az egyre alacsonyabb szintű „kultúrszemét” eladásához, befogadásához. Erre pedig a tévé a legjobb eszköz, csak gondosan kell ügyelni arra, hogy valódi értékek lehetőleg csak a legkevésbé nézett időpontban kerülhessenek képernyőre. Nem mentség azt mondani, hogy „erre van igény” és nem kellett volna kiselejtezni az „átkos szocializmus” azon nézetét, amely szerint a médiának nevelő, ízlésformáló feladatokat is el kell(ene) látni.

Megdöbbentő az úgynevezett „valóságshow”-k érzelmi sivársága is. Talán a műfaj képes lenne valódi emberi kapcsolatok megmutatására, ha nem működne valami rejtélyes kontraszelekció már a szereplők kiválasztásánál. Bár az is lehet, hogy érzelmileg felnőtt és az intelligencia-átlag alsó határát meghaladó ember aligha vállal részvételt effélében. Szomorú látlelet érzelmi kultúránkról, hogy épp innen kerülnek ki a média új „sztárjai”, akik érzelmi sivárságánál csak önteltségük nagyobb. Ők mellesleg cseppet sem hasonlítanak az akcióhősökre, sőt jobbára a férfiasság minden jellegzetességét nélkülözik, ahogyan társnőik is legfeljebb küllemükben hordoznak némi nőiességet. Hadd ne említsünk neveket – nem érdemelnek még itt is reklámot!
Valami sajátos ellenpólusai az akciófilmek nyers macho-inak a popzene úgynevezett „fiúcsapatai” is: cingárok, férfiatlanok, nyafogósak, érzelmesnek szánt „nyálas” dalaik valójában híján vannak az igazi érzéseknek, nem adnak egyebet sablonoknál. Ahhoz pedig gyengék, kevesek, hogy valami valódi hiányt pótolhassanak. Nem érzelmeket, csak érzelem-pótlékokat kapunk tőlük.
Elvileg érzelmi problémákat dolgoznának fel az úgynevezett „kibeszélős” műsorok, de itt az agresszív, lebuktató, megalázó, intim dolgokat kiteregető stílus eleve kizár minden pozitív megnyilvánulást, és aki csak egy ilyet is megnézett, megdöbbenhet a szereplők – na és a műsorvezetők! – primitívségén, érzelmi analfabetizmusán. Még csak kinevetni sem, legfeljebb szánni tudjuk a szerencsétleneket, miközben egész más érzésekkel gondolunk azokra, akik mindezt jó pénzért kitalálják és elénk kitálalják.

Összességében azt mondhatjuk, nagyon nagy, alapvető bajok vannak mind a férfi, mind a női szerepek megélésével. Hogy válhatna valódi férfivá vagy nővé, aki torz mintákon nő fel? Honnan is tudhatná, neki hogyan kellene megélni saját nemiségét, és mit kellene keresnie – találnia a másik nemben? És hogyan lehetnének megértő, gyengéd társai egymásnak? Sok házasságban is azt látjuk a felek csak egymás mellett, de nem egymással élnek, sőt mintha az együtt járó fiatalok is leginkább csak együtt unatkoznának.

A probléma megoldása nyilvánvalóan nem a sekélyességben érdekelt média és szórakoztatóipar dolga lesz (bár az előbbié akár lehetne is!). A felnőtteknek, a családnak kellene példát adni a fiataloknak. Ebben nagyon sokat tud segíteni, ha a gondolkodásunk az ezotéria, spiritualitás, vagy a modern lélektan felé is nyitott. Ekkor megértjük, sőt átéljük, hogy a „tai-csi” jel köre csak akkor teljes, ha a jin és jang fele teljesen össze képes simulni. Az egyik emitt húzódik kicsit össze, hogy elférjen a másik, a társa pedig amott. Azaz: kölcsönös alkalmazkodással. Mindegyik beengedi magába a másikat, kicsit azzá válik: ez a sötét pötty a világos részben, a világos a sötétben. Más kifejezéssel: ez a férfi rész (animus) a nőben, a női (anima) a férfiban. Az igazi férfi nem akar mindig hős, erős lenni, megengedi magának a gyöngédséget, sőt akár időnként a gyöngeséget is (ami alatt nem a nyafogós sztárocskákat értem). Az igazi nő pedig így, sőt ettől fogja igazi férfinak tartani, és ezzel tud ő is viszont-gyöngédséget ébreszteni párjában. Nincs olyan nő ugyanis, akiben egy vérfoltos ruhájú, dzsungelharcos Rambo gyöngéd érzelmeket tudna ébreszteni – sőt egy igazi nő aligha vágyhat ilyen társra. De nem létezik olyan „kőkemény” férfi sem, aki ne vágyna időnként egy nő dédelgetésére.

A kínai bölcsesség szerint amikor a jang elérte e tetőfokát, visszavonul, hogy átadja helyét a jinnek. Nos, jelen világunk épp eléggé agresszív, jang már, épp itt az ideje, hogy beengedjünk egy kis jin gyöngédséget!

Kövesi Péter

Kép forrása

‹ Vissza

Legfrissebb kiadványaim

Szent László táltosa

A történet Szent László királyról és a táltosságról szól, az előző két könyvből ismert hajdanvolt táltos, Bacsa elbeszélésében - természetesen ehhez illő stílusban. A könyvet a debreceni Unicornis Alapítvány adja ki,...

Részletek »

A vaskorona

Megrendelhető az Unicornis Humánszolgálati Alapítványnál: @; telefon: 70/2580551 A könyv akciós ára: Ft (plusz postaköltség) Hamarosan e-book formában is! Nézd meg, miről szól a könyv: Kövesi Péter: A Vaskorona (tartalmi ismertető) „Egyszer egy ilyen beszélgetés...

Részletek »

Megnézem az összes kiadványt »

Friss hírek

Elkészült új regényem, a „Szent László táltosa”

2015 november 28. szombat - 12:52

Örömmel tájékozatom régi és új olvasóimat, hogy elkészült új regényem, a "Szent László táltosa", amely bizonyára örömöt fog szerezni "A Pilis-összeesküvés" és a "Vaskorona" kedvelőinek, hiszen azok történéseinek korai előzménye....

Elolvasom »

Mi is az igazi „kapcsolatteremtő gyógyítás”?

2015 november 25. szerda - 15:21

A reiki az igazi „kapcsolatteremtő gyógyítás”! Mi emberek, már csak olyanok vagyunk, hogy újra és újra felfedezzük a spanyolviaszt.  Az emberiség évezredek óta tudja, hogy a spirituális, holisztikus gyógyítás lényege az...

Elolvasom »

Megnézem a többi hírt is »

Küldd el barátaidnak email-ben Email küldése
X