tradicionális reikimester, író, NLP- és Rebirthing facilitátor, valamint a Debreceni Életreform Egyesület és az Unicornis Alapítvány honlapja

Manapság, amikor nem túl ritka eset, hogy valaki, akit egy adott közösség oszlopos tagjaként ismertünk, egyszercsak egy másik társaság soraiban tűnik fel. Többnyire csak vállat vonunk, vagy köpönyegforgatásról beszélünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez annyiból áll, hogy itt leadja a tagkönyvét, amott meg beiratkozik és befizeti a tagdíjat. Látni fogjuk, hogy magasabb szellemi és energetikai szempontból ez korántsem ilyen egyszerű.

Az alapelvet már Jézus is megfogalmazta: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté 18.20.) Ez nyilvánvalóan nem fizikai, hanem szellemi, ha úgy tetszik, energetikai jelenlétet jelent, amihez hozzáadódnak a jelenlévők hasonló irányultságú energiái. Egy energiamező, mandala alakul ki, amely annál erősebb, minél magasabb szellemi szintű személy, lény vagy eszme vezérli a közösséget. Függ a tagság létszámától, sőt attól is, milyen régi a közösség. Egy több évezrede létező szellemi vagy vallási közösség kevesebb taggal is sokkal nagyobb erőt képvisel, mint egy közelmúltban alakított tömegmozgalom, bármekkora taglétszámmal büszkélkedik is. Erre a közelmúlt történelme szép számmal mutatott példákat.

Ilyen erőtere van minden szellemi, vallási közösségnek, de van a politikai, gazdasági, katonai szervezeteknek, akár még a ferencvárosi nyugdíjasok bridzs-körének is. Erejük természetesen nem összemérhető. Az „erős” közösségek erőtere ráadásul egyre nő, mert kisugárzásukkal egyre több, velük rokonszenvező embert vonnak magukhoz. Sajnos nem csak a pozitív célú közösségek rendelkezhetnek erős kisugárzással. Példa erre Hitler és fasiszta rendszere, akiknek sok százezer, egyébként jó szándékú embert sikerült félrevezetniük. Ráadásul a Führer pontosan tudta, mire van ehhez szükség, mind mágikus praktikákkal, mind tetszetős mitológiai körítéssel tudta a nácizmus mandaláját erősíteni. A kommunisták többnyire kevésbé voltak tudatosak. Bár uralmuk sokáig tartott (tudtak azért valamit!), viszonylag kevesen voltak testestől-lelkestől mellettük.

Nem mindegy, ki vezet, és milyen jellegű szervezetet, közösséget. A régi Indiában a kasztok (szanszkritül varnák) rendszere biztosította, hogy mind a tagok, mind a vezetőik a legmegfelelőbb helyen legyenek. A brahmanák dolga a lelki vezetés, vallási közösségek szolgálata és vezetése volt.
Kastriják vezették a katonai, politikai, közigazgatási szervezeteket. A vaisják, iparosok és kereskedők nyilván maguk közül választottak vezetőket. A sudrák a többi (főleg a felső két kaszt) kiszolgálói szegények aligha voltak olyan helyzetben, hogy vezethessenek, őket uraik vezették. Ez így tökéletesen működött nem csak Indiában, de Egyiptomban, Kínában és minden tradicionális társadalomban.

Ma sajnos ez nem ilyen egyértelmű. Mivel bennünket elsősorban a szellemi közösségek érdekelnek, nézzük meg, mik történhetnek! Ma gyakorlatilag semmi akadálya, hogy egy tehetséges és ambiciózus ember szellemi közösséget vagy vallási szervezetet alapítson. Alapítanak is, szinte naponta. Tudni kell viszont, hogy bár nem társadalmi szinten, de kasztok ma is léteznek. Szellemi kasztok, attól függően, milyen az értékrendünk, milyen eszme irányít. Ez viszont nem garantálja, hogy mindenki a saját helyén legyen. Ha egy brahmana szellemiségű személy áll egy szellemi közösség élére, ott valószínűleg minden rendben lesz. Ha viszont az illető inkább ksatrija, arra vágyik, hogy hatalmi pozíciót szerezzen, a többiekben pedig harcostársat vagy legyőzendő ellenséget fog látni. Közössége versengő, dominanciára törekvő lesz. A vaisja szellemű vezető azonnal beviszi az üzletet, bevételt szeretne, tizedet szed (ma is van sok ilyen szervezet!) és hamarosan ügyes árukapcsolással árukat és szolgáltatásokat kezd kínálni a tagoknak, vagy értékesítési hálózatot szervez. Gondoljunk bele, Luther Márton is a bűnbocsátó cédulák árusításán háborodott fel – hogy a kereszténység véres térítő háborúiról ne is beszéljünk! Minden ilyen megnyilvánulás a közösség erőterét csökkenti.

Egymást metsző körök

Ha a különböző közösségek erőtereit körökként képzeljük el, látunk kisebbeket és nagyobbakat, egymástól teljesen különálló köröket, egymást kisebb-nagyobb mértékben metszőket, és egymást teljesen befogadókat is, attól függően, hogy céljaik, szellemiségük hogyan viszonyul egymáshoz. Nem metszi például egymást egy fajgyűlölő és egy humanitárius közösség erőtere, sőt inkább taszító hatással vannak egymásra. A teljes kereszténység erőtere magába foglal ugyan minden keresztény felekezetet, de azok nem egyforma mértékben kapcsolódnak egymáshoz. Valamennyi keresztény egyház erőmezejének közös tartománya egyebek között Jézusnak, mint személyes megváltónak az elfogadása, de mondjuk szűz Mária és a szentek tisztelete csak a katolikus közösségekben közös. A zsidóság és a kereszténység mandalája az egyistenhitben és az Ószövetség elfogadásában közös, másutt nem találkoznak. Szinte valamennyi egyház és szellemi közösség találkozási tartománya a szellemi létezés elfogadása, az isten- és emberszeretet. Végső soron a Dalai Lámának van igaza, aki mindig arról beszél, hogy sokkal több mindenben hasonlítunk egymásra, mint amiben különbözünk – ezért inkább az előbbiekre kellene figyelnünk!

Szellemi és ezoterikus közösségek általában nem látnak kivetnivalót abban, ha valaki más szellemi, vagy vallási közösséghez is jár – látjuk, miért. A közös területek egymást erősítik. Ezt többnyire a buddhisták is így gondolják, míg a konzervatívabb keresztény (zsidó és iszlám) felekezetek ugyanezt nem fogadják kitörő lelkesedéssel. Pedig a szellemi valóság olyan, mint az ezer oldalú gyémánt: minden oldala másként ragyog, de mind ugyanaz a drágakő, és ugyanannak a Napnak a fényét tükrözi.

Tartozni valahová

Hinni az egyházon kívül is lehet – vallják ma sokan, amit a papok többnyire helytelenítenek. Az egyházhoz nem tartozó hívőt talán taszítják a szervezeti keretek, vagy a tapasztalható visszásságok – és a maguk szempontjából igazuk is van. A klérikusoknak pedig abban, hogy a közösségnek mégiscsak van egy olyan ereje, amiből a kívülálló nem, vagy csak kevéssé részesül. Azoknál a közösségeknél, amelyekben nem csak a belépési nyilatkozatot kell csak aláírni, de valamilyen rituálé, beavatás is történik, (ilyen például a kereszténységben a keresztelés, a buddhistáknál a menedékvétel), sokkal erősebb az erőtér és annak segítő, megtartó ereje. Ezt a további rituálék még tovább erősítik, akkor is, ha a kívülálló avitt szokást, vagy értelmetlen hókuszpókuszt lát csak bennük.

Természetesen nem tudunk, nem is akarunk senkinek tanácsot adni, milyen közösségekhez csatlakozzanak, és melyeket kerüljék el. Nem gondoljuk azt sem, hogy rangsort lehetne felállítani, és kihirdetni, melyik a legjobb, és melyik kullog a sor végén. Azért van olyan sokféle lehetőség (pláne most, a soha nem tapasztalt nyitást hozó Vízöntő-kor küszöbén), hogy mindenki megtalálhassa a számára most legmegfelelőbbet. Nem véletlenül írtuk le a „most” szócskát: ahogy változunk, fejlődünk, úgy igényünk lehet másféle szellemi energiákra is. Mindaz az erő, áldás, energia, amit az előzőtől kaptunk, velünk marad, mindaddig, amíg olyanokhoz nem verődünk, akik ezeket az értékeket megtagadják. Onnantól ugyanis már a másik erőtérhez tartozunk. Mindez természetesen csak azokra vonatkozik, akik szívvel-lélekkel tartoznak valahová, és vállalják a közösséget. A színlelők, érdekből csatlakozók pedig bárhová mehetnek, úgysem lesznek az energia-mandala részesei. Követhetetlen és kiszámíthatatlan, mi történik azokkal, akik gurutól guruhoz vándorolnak, beavatásokat gyűjteni. Hasonló szellemi erőt hordozó beavatások egymás erejét fokozhatják, de lehet, hogy (függetlenül attól, hogy az illető mit hirdet magáról), még az is elvész, ami addig volt. Erre is lehetne példákat felhozni.

Összességében talán annyit lehet mondani, hogy azokat a közösségeket érdemes inkább kerülni, amelyet „hadurak” és „főhivatalnokok” (ksatria), vagy kalmárok (vaisja szellemiségűek) vezetnek. Azokat, amelyek egy guru, vezér, főpap személyes dicsőségéről szólnak, ahol nem szabadságot adnak a tagoknak, hanem akolba terelik őket, ahol hazug és demagóg szövegekkel akarják növelni a taglétszámot (nem tudják, hogy ez nem növeli, hanem éppen csökkenti a szellemi erőteret), ahol átláthatatlan célok érdekében manipulálják őket.

Egy igazi szellemi közösség nem fél, ha egy tagjuk otthagyja őket. Örömmel üdvözlik az újonnan érkezőket és sok szerencsét kívánnak a távozónak, aki máshol keresi további fejlődés útját. A hamisak zsarolnak, fenyegetnek (minimum a kárhozattal, rossz karmával, vagy a szellemi fejlődés elvesztésével), és minden erővel vissza akarják fogni a távozni akarókat. Azok gyakran csak félelemből maradnak, vagy kilépnek és tovább rettegnek. De tudniuk kellene, nincs felbonthatatlan kötelék. Elegendő határozottan deklarálni (főleg saját maguk számára) a kötelék felbontását, a kilépést, és saját hitük szerint kérni a magasabb létező(k)től az elbocsátást. Ha a távozó túl tud lépni a félelmén, nincs az az erő, amely ártalmára lehetne.

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

Az alábbi sorok bizonyára sokak furcsálkodó fejcsóválását fogják kiváltani, főleg azokét, akik a Földet élettelen anyagtömegnek, az embert pedig lélek nélküli, pusztán a fizika, biológia és kémia törvényei alapján működő „szerkezetnek” szeretik tekinteni. Pedig dr. James Lovelock, a NASA (az amerikai űrkutatási intézet) tudósa közel negyven éve, hogy megalkotta a híres „Gaia-elméletet”, amelyet azóta ökológusok és környezetvédő szervezetek ezrei tűztek zászlajukra.

Eszerint a Föld komplex folyamatait (a geológiától a biológiáig) csak úgy lehet megérteni, ha bolygónkat egy intelligens, önszabályzásra képes élőlénynek tekintjük. Gaia görög Föld-istennő ezek szerint ténylegesen „létezik”. Ez a rendszer gondoskodik arról, hogy az élet egyensúlya fennmaradjon, és ha valami változás áll be, a megfelelő folyamatok irányításával gondoskodik az egyensúly visszaállításáról. Sajnos az ember az a tényező, aki képes a Föld ökológiai egyensúlyát helyreállíthatatlanul felbillenteni a környezetszennyezéssel, az utána nem termelődő energiaforrások felélésével, a természet egyensúlyának megzavarásával. Mindezt a félreértelmezett „fejlődés” jelszava alatt. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a tudóstársadalom a hallgatás, félremagyarázás, sunnyogás után elismerje, hogy például a meteorológiai anomáliák mögött a felelőtlen emberi magatartás, a Földet kizsákmányoló, tönkretevő profithajhászás áll. Pedig nem nehéz megérteni, hogy ha egy hegyoldalt letarolnak, hogy a fát pénzzé tehessék, nincs, ami felszívja az esővizet, és áradás lesz, vagy hogy kiszárad a talaj, ha a vizek természetes föld alatti áramlásainak útjába betonépítmények kerülnek, vagy hogy a légkörbe jutó széndioxid a Föld túlmelegedését okozza.

De a neheze most következik. A Gaia nem tud petíciót benyújtani az ENSZ-hez, ahogy a kutya se tud bolhanyakörvet venni, ha élősködők kínozzák. Úgy védekezik, ahogy tud, megpróbálja lerázni magáról őket. Sajnos úgy tűnik, Földanyánk vérszívó élősdijei mi vagyunk, az emberiség, a Föld meg úgy tiltakozik, ahogy tud. Cunamival, tornádóval, földrengéssel, árvízzel, vulkánkitöréssel. Kinek nem tűnt fel, milyen gyakoriak ezek mostanában?
Természetesen igazak a geológiai meteorológiai stb. magyarázatok. De azt feltételezzük, hogy ezek nem a véletlen, hanem egy magasabb rendű szervező, irányító működés hatálya alatt állnak. Ez lehet Gaia, a Földanya, de lehet az Isteni Gondviselés is. Kinek-kinek a saját hite szerint. A lényege mindenképpen az, hogy felelősségünk tudatára ébresszen bennünket. Nekünk, „kisembereknek” nincs közvetlen befolyásunk a világpolitika, világgazdaság történéseire, de van jogunk támogatni valamit vagy tiltakozni ellene. Erre való a demokrácia. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem hogy a saját életünket éljük tudatosabban, Gaiának is tetsző módon.
Kövesi Péter
www.ezotanito.com

Könyvtárnyi irodalom jelent már meg a tudat, tudattalan, elme, gondolat teremtő, gyógyító erejéről, előadások, tanfolyamok sora tanítja, hogyan váltsuk valóra céljainkat, gyógyuljunk, tökéletesedjünk saját erőnkből. Ezek fényében azt gondolhatnánk, már szinte nincsenek is problémáink, vagy ha igen, elegendő elolvasni egy-egy könyvet, végigülni egy tanfolyamot, és szorgalmasan gyakorolni. Aki nem ezt teszi, az magára vessen. Sajnos a tapasztalat nem mindig ezt igazolja vissza. Egyes felmérések szerint a gyakorlók mintegy húsz százaléka lesz igazán sikeres, sokan abbahagyják a sikertelenség miatt, sőt olyan is akad, aki állítja, hogy neki mindig az ellenkezője jön be, hiába „programozza” a sikert, mindig kudarcot él át. A könyvek és tanfolyamok mélyen hallgatnak azokról is, akik valamilyen mentális módszer gyakorlása révén kerültek zavart állapotba, vagy éppen elmeosztályra. Saját terápiás gyakorlatomból is tudnék mindezekre példákat hozni. Hiba lenne ezek után azt gondolni, hogy minden ilyen módszer és tanács elhibázott. Inkább meg kellene vizsgálni, milyen hibákat követünk el, ha valami nem működik!

A könyvet el szeretnék adni, a tanfolyamra jelentkezőket várnak – ez természetes. Talán ezért is „túl szép a menyasszony”. A másik ok, hogy gyakran laikusok szeretnének laikusokat megtanítani – a legjobb szándékkal – arra, ami nekik már sikerült. Csak éppen elfelejtik, hogy a másik ember fejében máshogy van „behuzalozva” a „fekete doboz”, a tudat, vagy elme (kinek hogy tetszik). Ami nekünk természetes, a másiknak korántsem biztos, hogy az. Meg kell ismernünk azokat a csapdákat és buktatókat, amelyek a siker útjába állnak. Erre teszünk most egy rövidke kísérletet – a teljesség igénye nélkül. Kezdjük a legdurvább hibákkal:

– Sok mindenre vágyunk, ábrándozunk, szeretnénk. Ám ez a „szeretném” soha nem tud annyi pszichés energiát mozgósítani, mint amit igazán, komolyan akarunk is.
– Ha a cél túl kicsi, nem motivál eléggé. A „szeretnék tízezer forinttal többet keresni”, vagy „két kilóval könnyebb lenni” nem tud elég energiát mozgósítani.
– A túl nagy, elérhetetlen cél is leblokkol. Aki minimálbéren él, aligha tudja elhinni, hogy gazdagabb lesz Bill Gates-nél, a csenevész srác, hogy Schwarzeneggerhez mérhető izmokat növeszt.
– Mindig mindent egyes szám első személyben és jelen időben kell megfogalmazni, a lehető legkonkrétabban. Jézus is megkérdezi a vak embert, mit is szeretne tőle, holott nyilván tudja. De a céljainkat magunknak kell megfogalmazni. Ha valaminek a teljesülését kitoljuk a jövőbe, az a jövő sohasem jön el. A tudattalanunk a körmönfont, bonyolult megfogalmazásokat sem szereti.
– Mindig pozitív célt kell adnunk magunknak. Nem azt kell tagadó módon programozni, amit el akarunk kerülni, vagy megszüntetnénk (kövérség, félelem, sikertelenség megszűnése), hanem amit el szeretnénk érni (karcsúság, magabiztosság, siker). A Tudattalan nem szereti a tilalomfákat, a „nem”, „soha” szavakat.
– A cél nem állhat a tapasztalható realitással ellentétben. Ha a seb vérzik és fáj (az előbbi pont értelmében) duplán hibás azt ismételgetni, hogy „nem vérzik, nem fáj”, hiszen tudatunk épp az ellenkezőjét tapasztalja, és berzenkedni kezd. Jobb az „eláll, elmúlik, jobban van” megfogalmazás.
– Mindenhez legyen belső, imaginált kép, lehetőleg életszerűen! Ez azt jelenti, hogy ha a képhez hang, tapintási, hő, illat, íz stb. érzetet is fel tudunk idézni, sokkal könnyebben valóra válik. Ezt az apró trükköt tíz oktatóból kilenc és fél nem ismeri.
– Minden csak magunkra vonatkozzon. A „Józsi visszajön hozzám” senkinek se fog működni.
– A lélektelen ismételgetés, a megszokás rutinja rontja az esélyeket. Ezért az érzékletes átélés mellett időnként változtathatunk is a megfogalmazáson. A szívből, ne a fejből dolgozzunk!
– Nem tudni miért, de sokkal jobban működik a dolog, a magánügyként kezeljük, nem teregetjük ki, mivel is foglalkozunk. Legfeljebb a terapeuta, tanító, lelki vezető tudhat róla.
– Ha szorult belénk némi etikai érzék, vagy hiszünk a karmában, nem kívánunk sem másnak olyat, amit mi nem szeretnénk, sem magunknak azt, ami másnak hátrányt, veszteséget, szenvedést okoz! A hívő ember ezt úgy fogalmazza meg, hogy csak azt kívánja, amit a felsőbb akarat is jóváhagyott.

Ezeket a szabályokat (kevés kivétellel) általában tudják a gyakorlók. Ha a siker elmarad, mehetünk tovább:
Minden üzletember mérleget von, mit nyerhet, és mit kockáztat, mielőtt egy vállalkozásba belekezd. Ha a veszteség nagyobb, mint az elérhető haszon, bele se fog. Ezt mi is megtehetjük. Amikor változtatni szeretnénk a fennálló helyzeten, többnyire a jelen állapot negatívuma és a cél a pozitív oldala, „nyeresége” lebeg a szemünk előtt. A beteg ember szeretne meggyógyulni, mert egészségesnek lenni jó, és a betegség kellemetlen, fáj, korlátoz, a kezelések kínosak stb. Látszólag csupa kellemetlenség. De meg kell néznünk, mi a „jó” a betegségben: jobban odafigyelnek rá, nem kell dolgozni, kínos családi szituációkban részt venni, döntéseket hozni, lehet pihenni, olvasgatni, tévézni egész nap, nem kell felelősséget vállalni, sőt még tanulni is lehet a betegségből (pszichoszomatika!). Meggyógyulni jó, de akkor egy csomó nehézség, probléma ismét a nyakunkba szakad. Kövérnek lenne sok szempontból rossz, de ha a hölgy lefogyna, ki kellene cserélni az egész ruhatárát, a férfiak esetleg molesztálnák – és így tovább. Össze kell számolnunk mind a jelen, mind a kívánt helyzet kívánatos és nemkívánatos hozadékát. Amíg nem áll lényegesen több és hangsúlyosabb érv a jelen helyzet negatívumai és a kívánt változás pozitívumai között, csaknem biztos, hogy felesleges minden erőlködés.

Tudnunk kell, hogy az értelem és érzelem konfliktusában mindig az értelem marad alul. Érzelmi jelenségeket akarattal nem tudunk megváltoztatni. Az „elhatározom, hogy többé nem leszek féltékeny” éppoly értelmetlen és hatástalan, mint III. Richárd esetében az „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”.

A tudatosan megfogalmazott cél és a tudattalan belső céljai, meggyőződése, tapasztalatai konfliktusából születik az ún. „negatív belső beszéd”, „negatív mantra”, „belső ellenzék” jelensége, amit úgy is fogalmaznak, hogy egy pozitív gondolatot akarunk ráhúzni egy negatív hitrendszerre, vagy legalábbis egy ellenkező meggyőződésre. Ez a gyakorlatban úgy jelentkezik, hogy megfogalmazunk egy pozitív célt, állítást, ún. „megerősítést”, mire a tudattalan hozzáilleszt egy „titkos záradékot”:
– Képes vagyok megoldani ezt a feladatot – á, dehogyis vagyok rá képes!
– El tudom érni, amit akarok – eddig se sikerült soha, most se fog!
– Le tudok fogyni – de hiszen ilyen testalkatot örököltem!
– … – de tudom, hogy ez lehetetlen!
– … – ám akkor … lenne, amit nem szeretnék
– … – ám akkor fel kellene adnom valamit, amit szeretek
– … – de ezt valahogy tisztességtelennek érezném
– … – de akkor XY megneheztelne rám
– … – de ezt igazából nem is én szeretném, csak mások várják tőlem
– … – de apám is megmondta, hogy nem viszem semmire
A sokak által vágyott lefogyásnál ez így nézhet ki:
Le szeretnék fogyni, de ilyen testalkatot örököltem, és ezen nem lehet változtatni
– ha lefogynék, a férfiak csak szexet várnának tőlem
– ha soványabb lennék, mint az anyám (barátnőm), ő féltékeny és haragos lenne
– akkor új ruhákat kellene vennem és nincs rá pénzem
– sohasem lakhatnék igazán jól
– akkor érzelmileg sérülékenyebb lennék
– akkor fel kellene adnom azt az élvezetet, hogy azt ehetek, amit akarok
– akkor nem tudnám, hogy a férfiak önmagamért vagy csak a testemért szeretnének stb.
Ha egy üzletkötő szeretne sikeresebb lenni, de nem tud, ilyen „titkos záradékai” lehetnek:
– tulajdonképpen nem szeretek eladni
– nem vagyok eléggé élelmes, ügyes, felkészült erre a munkára
– úgy érzem, nincs szükség a munkámra
– félek a visszautasítástól
– nem hiszem, hogy tisztességes, amit csinálok stb.
Egy sportolónál:
Tudom, hogy bajnok lehetnék, de mindig kihagyom a helyzeteket,
– túl lassú vagyok, gyengék a reflexeim
– a finisre kifáradok stb.
A lényeg: a befejezés, a tudattalan kimondatlan végszava. Amíg az ellentmondó zárszót nem fedezzük fel (nem mindig egyszerű), és nem helyettesítjük igaz és hihető pozitívval, szintén nem várhatunk eredményt

Azt is célszerű megnézni, hogy amennyiben nem újkeletű a változtatás igénye, vajon miért nem történt meg eddig, mi tartott vissza tőle. Le is lehet írni:
– Az teszi lehetetlenné, hogy elérjem a célomat, hogy…
– A múltból az akadályoz, hogy…
– Az érzelmi oka az lehetett, hogy…
– Ha elértem volna, annak az lett volna a következménye, hogy…
– Ahhoz, hogy elérjem, az kellene, hogy…
– Amit valójában akarok, az nem is ez, hanem….
– Ha erre a célra gondolok, azt juttatja eszembe, hogy…
– Könnyebb lenne, ha előbb…
Többnyire valamennyien tudjuk, de legalábbis sejtjük, hogyan szabotáljuk a saját céljaink elérését – (kibúvók, önigazolások). Jó lenne egyszer nyíltan szembenézni velük!

Látjuk, hogy itt tudatos és tudattalan folyamatok összhangját kell megteremteni. Tudattalanunk képes befolyásolni tudatos működéseinket, de fordítva ez nem lehetséges. Ezért hatékonyabbak azok a módszerek, amelyek megváltozott (módosult) tudatállapotokat használnak: agykontroll, (ön)hipnózis, NLP stb. Más módszerek olyan „kapcsolókat”, ún. triggereket alkalmaznak, amelyek éber állapotban is képesek mélyebb hatásra. Ilyeneket használ egyebek között a kineziológia vagy az újabban kidolgozott EFT (Emotional Freedom Technics), amely a pozitív megerősítéseket ún. pszichoaktív testpontok stimulálásával köti össze és kiválóan alkalmas a „titkos záradékok”, belső ellentmondások semlegesítésére is (kibővített változatát a szerző is tanítja).

Fontos megerősítés tudattalanunk számára, ha egy imaginációban ellátogatunk a közeli jövőbe (ez az NLP-ben mint future pace, jövőbe lépés szerepel), és elképzeljük, mi fog történni a kívánt változás megtörténte után.

A tudati módszerek területén nincsenek tuti tippek, „bombabiztos” technikák. Legfeljebb hatékonyabbak, amelyeket az akadályok kiiktatásával még hatékonyabbá tehetünk. Ha nem úgy működik valami, ahogy a könyvek sikertörténeteiben olvassuk.

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

Úgy érzed, neked semmi se sikerül? Elkerül a szerencse, és szinte vonzod a bajt? Hogy valami vagy valaki mindig meggátol abban, amit szeretnél? Sorozatban érnek a kellemetlenségek? Elhagyott, akit szeretsz? Magányos és boldogtalan vagy? Úgy érzed, valami sötét árnyék lebeg feletted? Akkor biztosan meg vagy átkozva – mondja a boszorkány, rontáslevevő mágus, aki jó pénzért képes orvosolni a bajt, levenni az átkot. Hogy mégsem változott semmi? Hát még megszálló szellemek is vannak rajtad, vagy újabb átok, gyere vissza két hét múlva…

Ugye ismerős a fenti történet? Ha Önnel még nem is történt meg, kedves Olvasó, bizonyára hallott már hasonlót, ahol a mágikus műveletek vagy eredményre vezettek, vagy nem. Ezzel nem azt kívánjuk mondani, hogy nem léteznek olyan, nem testben élő emberi vagy nem emberi lényektől, ún. entitásoktól jövő hatások, amelyek zavaróak, akadályozóak, és úgy érezzük, az őrületbe kergetnek, csupán azt, hogy ha akadályokba ütközünk, a problémák okát okosabb előbb magunkban keresni.

Felelősségvállalás vagy hárítás?

Sajnos az önmagunkért való felelősségvállalás nem erőssége emberi nemünknek. Hiszen már a Bibliában is ott van a felelősség áthárítása, az egymásra mutogatás: Ádám Évát okolja a parancs megszegéséért, és burkoltan az Urat is: „az asszony, akit Te adtál mellém, az csábított a rosszra”, Éva pedig a kígyót (akit szintén Isten teremtett, csak éppen megszállta a Sátán). És ez azóta is így megy, két kisgyerek torzsalkodásától államfők, pártok és kormányok háborújáig: mindig valaki más tehet a problémákról. Így keressük egyéni kudarcaink okát is másokban, és ha a látható világban nem találunk bűnbakot, ott a láthatatlan és félelmetes szellemvilág, biztosan onnan jön a baj. Amit nem látunk, nem ismerünk, az nem csak félelmetes, de könnyen felelőssé is tehető minden rosszért.

Lélektanilag a dolog teljesen érthető: kialakítottunk egy képet önmagunkról (ami vagy valós, vagy nem), és mindent megteszünk, hogy ez a kép ne sérüljön. A felelősséget hárítjuk, a rossz tulajdonságokat másba vetítjük bele. Ezt csináljuk mindaddig, amíg a személyiségünk éretlen és hadilábon állunk az önismerettel. Személyiségünknek mindig vannak olyan részei, amiket nem vállalunk, mert rossznak, erkölcstelennek, bűnösnek gondoljuk bizonyos gondolatainkat, késztetéseinket. Ezekből áll össze az úgynevezett árnyékszemélyiségünk, amit igyekszünk – nevének megfelelően – árnyékban tartani, elrejteni. A projekció pedig az a folyamat, amikor a saját nem vállalt tulajdonságainkat véljük másban felfedezni. Mindig lesz, aki erre a célra kiválóan alkalmas: főnök, szomszéd, haragos, másik oldalon álló politikus, más fajú, más vallású ember – és mindig pontosan tudjuk, mit is utálunk bennük. Ám ha túl nagy a feszültség az árnyék és a vállalt személyiségünk között, vagy szélsőséges szituációba kerülünk, az árnyék kitör és átveszi az uralmat. Ez a tipikus Dr. Jekyll – Mr. Hyde szituáció, amikor a regénybeli konszolidált tudós elvetemült gazemberré változik. Az árnyékszemélyiség elfoglalja, megszállja a tudatosat. Ez is megszállottság, még ha nem is idegen szellem a megszálló. És sokkal nehezebb is elfogadni.

Megjegyezzük, hogy az erőszakolt, félreértett „pozitív gondolkodás”, azaz hogy mindent szépnek kell látnunk ha nem is az, mindenkit szeretni kell, még ha borsózik tőle a hátunk is, a „mindig jónak kell mutatkozni” viselkedés, ugyancsak az árnyékszemélyiséget duzzasztja, hiszen elfojtunk mindent, ami ebbe a képbe nem fér bele.

Voltaképp maga a Gonosz sem más, mint az emberiség kollektív „árnyéka”: ha mindazt a jót, amit el szeretnénk érni, Isten testesíti meg, az összes rossz a Sátán alakjába szorul – és persze, hogy folyamatosan kísért. Minél jobban harcolunk vele, annál erősebb lesz. Egyéni szinten sem az elnyomás a megoldás, hanem a tudatosítás. Különféle módszerek, tréningek segítenek szembenézni és elfogadni elfojtott oldalainkat. És ezzel nem szabadjára engedjük a vadállatot, hanem éppen megszelidítjük, energiáit pozitív célra fordítjuk.

„Megszálló” személyiségrészek

Egy érdekes – de a gyakorlatban jól működő – elképzelés szerint céljaink elérést személyiségünk „leszakadt” (tudományosan: disszociált), elkülönült részei is akadályozhatják. Az Ezek úgy keletkeznek, hogy bizonyos élethelyzetben csak úgy tudjuk önmagunkat, integritásunkat megőrizni, hogy ezeket mintegy lehasítjuk magunkról, kvázi önálló léttel ruházzuk fel őket önmagunkon belül. Az is lehet, hogy annyiszor mondták már, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, amíg tényleg kialakult bennünk az a tulajdonság. Ezoterikusan azt is mondhatnánk, hogy egy elementált, elemi energia-lényt hozunk ilyenkor létre magunkban. Ez aztán ellenlábasként akadályozhat bármilyen tevékenységben. Ez nem azonos az úgynevezett többszörös személyiség nevű betegséggel, ahol az illető időnként teljesen más emberként kezd viselkedni. (A köznyelvben – tévesen – ezt nevezik szkizofréniának, holott az teljesen más betegség.) De nem kell betegnek lenni ahhoz, hogy ilyen akadályozó részeink legyenek. Ezek a felelősek az ún. negatív belső beszédért is, ami a céljaink elérését egyfajta belső ellenzékként ágálva, vitatkozva akadályozza. Ilyenkor mondjuk, hogy ambivalens érzéseink vannak, egyszerre akarunk is valamit, meg ódzkodunk is tőle. Pszichoterápiás módszerekkel meg lehet szólítani az ellentmondó részeket, meg lehet tudni tőlük, mit akarnak, és miért. Vannak módszerek az ilyen személyiségrészek azonosítására és vissza-integrálására is.

Mivel többnyire tudjuk, miként szoktuk saját céljaink elérését szabotálni, nem túl nehéz terapeuta nélkül sem felismerni akadályozó személyiségrészeinket: önkéntelenül kiejtett szavaink, elszólásaink is árulkodnak erről. Ezek úgy működnek, mintha magunk átkoznánk meg magunkat, vonzanánk be a bajt – és így is van. Egyetlen mágus se tud erősebb rontást küldeni ránk, mint amit mi programozunk be így saját magunknak. Nem a tudtunkon kívül történik, és nemcsak hogy tudunk róla, de elhisszük, és ennek megfelelően viselkedünk. Könnyen elindul egy öngerjesztő folyamat: az első kudarcnál megszólal a kárörvendő hang: na látod! Megmondtam előre! Innen kezdve minden sikertelenség őt erősíti, és minél erősebb lesz, annál rosszabbul fognak menni a dolgaink. Úgy is mondhatjuk, egyfajta önhipnózis hatása alá kerülünk.

Ott van például bennünk az örök aggodalmas, aki azt mondja: nem lesz ebből baj? Mit szólnak hozzá? Csak nehogy megtudják! Vagy a fatalista: meglátod, nagy baj lesz ebből! Ez lehetetlen! Az akadékoskodó: na jó, de… És ha nem sikerül? Az önleértékelő: úgysem tudod megcsinálni! Nem vagy elég okos (erős, ügyes, gazdag stb.) hozzá! Képtelen vagy rá! Lehet, hogy másnak megy, neked nem fog! Nem érdemled meg! A perfekcionista: ha nem tudod tökéletesen, hozzá se fogj! XY sokkal jobb nálad ebben! A halogató: ráérsz holnap is megcsinálni – és így tovább. És előbb-utóbb mind eléri, hogy igaza legyen – ha nem tudunk tenni ellenük.

Ki ne hallotta volna már ezeket a szavakat, mondatokat magában? Pedig ezek nem megszálló entitások, nem átkok, hanem saját, elidegenült személyiségrészeink. Ha visszavinni, újra integrálni nem is tudjuk őket segítség nélkül, fél siker, ha azonosítjuk őket: Aha, most megszólalt a gyáva részem! Most meg az okoskodó, körülményeskedő részem akadékoskodik! Akár neveket is adhatunk nekik.

A „titkos záradék”

Amikor megfogalmazzuk a céljainkat, az ellenérdekelt személyiségrész máris közbeveti az ellenérveit, Ezek a „titkos záradékok” így hangozhatnak például egy hölgy sikertelen fogyókúrája esetén:
Le akarok fogyni, de nem tudok, mert ilyen testalkatot örököltem, erősek a csontjaim stb.

• ha lefogynék, a férfiak csak szexet várnának tőlem
• ha soványabb lennék, mint az anyám, ő féltékeny lenne
• akkor érzelmileg sérülékenyebb lennék
• akkor fel kellene adnom azt az élvezetet, hogy jókat ehetek
• akkor nem tudnám, hogy a férfiak önmagamért vagy csak a testemért szeretnének stb.

Hasznos lehet tisztázni, azt is, hogy eddig mi akadályozott valami elérésében. Könnyen rájöhetünk, hogy ezek közül mi volt tényleges akadály, és mi az, amit csak képzeltünk:

• Azt hittem, hogy akkor…
• Most azért nem megy, mert…
• Ha elértem volna, annak az lett volna a következménye, hogy…
• Ahhoz, hogy elérjem, az kellene, hogy…
• Amit valójában akarok, az nem is ez, hanem….
• Valahogy nem tartanám tisztességesnek, ha…
• Könnyebb lenne, ha előbb…

Ha pedig felismertük, melyik részünk szól, mit mond, már könnyebben el tudjuk hallgattatni: De igenis meg tudom csinálni, sőt meg is fogom, már most! Képes vagyok rá, és nem érdekel, ki mit szól hozzá! A titkos záradékot is ki tudjuk cserélni pozitívra. Egyes, önállóan is alkalmazható módszerek, például az NLP (Neurolingvisztikus Programozás), EFT (Emotional Freedom Technics, magyarul az Érzelmi Szabadság Módszere) módszereket adnak az akadályozó személyiségrészek felismerésére, és megerősítéseket a semlegesítésükre.

A másik oldalon ott van a pozitív gondolkodásról szóló könyvek, tanítások tömkelege, amelyek azt mondják, csak el kell képzelni a jót, hinni benne, várni – és az el is jön. Elvileg. De a valóságban meg kell ütköznie a negatív szuggesztiókkal, akadályozó személyiségrészekkel, és ekkor más nem biztos, hogy ő lesz a győztes. Kialakulhatott bennünk egy régóta, és olyan erősen rögzült negatív énkép, kudarc-orientált hozzáállás, hogy az unalomig ismételt pozitív állítások szinte lepattannak róla. És még ekkor sem kell rontáslevevőhöz rohanni, mert inkább önmagunkról alkotott képünk, alapvető hozzáállásunk szorul javításra.

Néhány szabály, amivel hatékonyabbá lehet tenni a pozitív önszuggesztiókat:

1. Akarni kell, a „szeretném”, „de jó lenne”, a vágyakozás kevés.
2. Azt fogalmazd meg, amit elérni szeretnél, ne azt, amit elkerülni!
3. Tudd elhinni, hogy amit akarsz, be is fog következni!
4. Ha a cél elérhetetlenül nagy, nehéz lesz elhinni.
5. Ha túl kicsi, nem lesz elég motiváló.
6. Ne legyen túl általános a cél, konkretizáld, amennyire lehet!
7. Egyes szám, első személyben fogalmazz, tömören, közvetlenül!
8. Kísérje eleven belső kép, imagináció a szavakat és gondolatokat!
9. Változtasd a megfogalmazásokat időről időre a megszokás ellen!
10. Csak a saját változásodra koncentrálj, ne a másokéra!

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

Jó egy- másfél évtizede egyszer már elterjedt a hír az akkor bimbózgató magyar ezoterikus életben, hogy valahol Indiában van egy titokzatos „pálmalevél könyvtár”, ahol valamennyi ember valamennyi előző, jelen és következő élete meg van írva pálmaleveleken. A leveleket, mivel a levelek idővel tönkremennek, ezer (másutt 800) évente a szorgos szerzetesek újraírják. A könyvtár helyét egyesek Bangalore, mások Vaithisvarankoil helyiségben jelölik meg (több is lenne belőlük?). De senkit sem láttunk, aki a tényleg járt volna ott, és látta a saját lapjait.

Sajnálatos módon az ezotéria hívei általában nem szeretnek számolni. Ha utána gondolnának, hogy jelenleg úgy hat és fél milliárd ember él a földön és az előrejelzések szerint 2020 körül már legalább tízmilliárdan leszünk, érdekes dolgok jönnének ki. Csak a jelenlegi létszámmal számolva (állítólag mindenkiről két, egyenként 48x 6 cm-es lap van teleírva egy milliméter nagyságú betűkkel – javaslom, próbáljon meg valaki egy szárított pálmalevélre ekkora betűket írni!), és ha a két lap vastagsága csak 2 milliméter, az akkor is huszonhatezer kilométernyi anyag. Ekkora könyvtárat pedig nehéz titokban tartani. És vajon mennyi időt vesz igénybe tizenhárom milliárd lap leírása? És hány szerzetesnek kell dolgoznia rajta? Állítólag ugyanis a lapokat ezer esztendőnként újraírják. Az is kérdéses, hogy a két lapon hogyan fér el egy ember eddigi összes előző és elkövetkező élete. A keletiek tudása szerint ugyanis az előző életek száma tíz- és százezrekben mérhető, akárcsak a következőké – kivéve azon keveseket, akik hamarosan elérik a megvilágosodást és megszabadulást. Csak a nyugatiak hiszik, hogy akinek már húsz előző élete volt, az már „öreg lélek”. Állítólag, ha valaki eljut a szent helyre, először egy tisztulási szertartáson kell részt vennie, majd a születési dátuma alapján keresik ki a megfelelő lapot – ami hat és félmilliárd feljegyzés között nem lehet egyszerű feladat.

Azután hosszú ideig csend volt, míg a közelmúltban egy magyar fiatalember bejelentette, hogy ő az a kiválasztott, akit az indiai szent emberek a pálmalevelek nyugati népszerűsítésre szenteltek fel. Ő már jobban tud számolni, szerinte a tízmillióból csak 162 ezer magyarnak van lapja – hogy valakinek miért van vagy miért nincs, az titok marad. Az se derül ki, hol, és hogyan találta meg a könyvtárat. Mindenesetre a saját bevallása szerint megtalálta, sőt olvasta (szanszkrit nyelven) a róla szóló lapokat, megdöbbentően pontos és részletes információkkal. Sőt le is fényképeztette magát egy pálmalevél lappal a kezében. Sajnos a háttér, környezet nem látszik a képen, nem lehet eldönteni, hol készült. Azután hazaérkezte után elkezdte hirdetni, hogy lehet nála jelentkezni a lapok megismerésére, sőt még a tévében is elmondta mindezt, és országos terjesztő hálózatot indított. Nála már nem kell tisztulási ceremónia, csak internetes regisztráció, és egy ujjlenyomatvétel. Hogy miért ujjlenyomat és nem születési dátum, az szintén titok, hiszen ha eddig nem vettek tőlünk mintát a szent könyvtárőrök, vajon mivel tudnak beazonosítani valakit, ráadásul komputeres ujjlenyomat-felismerő program nélkül? Az, hogy mindez mennyibe kerül, csak a regisztráció után fog kiderülni, de feltehetőleg nincs ingyen, hiszen nem mindennapi „fejlődési” lehetőségről van szó.

Ami eddig a médiában igen megjelent riportokból kiderült, az illetők a mostani életük előző szakaszairól, családjukról, életeseményeikről, kapcsolataikról kaptak olyan bőséges információt, amiben még a szereplők neve is pontosan szerepelt. De ehhez miért kellenek indiai pálmalevelek, ha egy hazai magánnyomozó iroda is képes erre? És mit lehet abból tanulni, amit úgyis tudunk magunkról? Persze mindenki szeret ámélkodni, egzotikus dolgokon csodálkozni.

Nem kell valakinek Poirot felügyelőnek lenni, hogy a történet ellentmondásaira felfigyeljen. Azokon a képeken, amik állítólag a pálmalapokat ábrázolják, szemlátomást nem egy milliméteres betűk vannak, hiszen jól kivehetően a hat centiméter magas lapokon nem hatvan, csak tíz sor írás van, ez pedig jelentősen csökkenti a ráírható szöveg mennyiségét. Nehéz elképzelni, hogyan fér el ott az összes előző élet, a jelenlegi név, foglalkozás, életesemények, születés és halálozás dátuma, szülők, házastárs, gyermekek neve, és a többi fontos adat. Azon is el lehet gondolkodni – mint minden jövőre vonatkozó jóslat esetében – hogy mi van akkor, ha az illető kedvezőtlen választ kap a jövőjére vonatkozóan, és mondjuk tudatosan nem ül fel arra a vonatra, amely ki fog siklani – de ez már más kérdés.

Ha a jóslat valakivel azt közli megmásíthatatlan tényként, hogy mondjuk rákban fog meghalni egy adott időben, az bűncselekmény, hiszen az illető „beprogramozza” magának a véget, ha pedig letagadja, akkor hazudik. Jókora csapda, vajon hogy másznak ki belőle India mindent tudó szent emberei?

Félreértés ne essék, pálmalevelekre írott könyvtárak igenis vannak Indiában. Aki viszont jártas arrafelé, tudja, hogy ősidők óta – papír híján – pálmalevelekre írták a szútrákat, sásztrákat, puranákat, minden szent szöveget. (És az ezekről készült képeket mutogatják, mintha ezek lennének ama titokzatos, egyénekről szóló dokumentumok.) Ugyanúgy, mint nálunk a Bibliát, régen szinte minden házban őriztek úgynevezett puranákat, amelyek épp ilyen pálmalevelekre voltak írva, és az istenekre vonatkozó legendákat tartalmaztak. A tizenhatféle purana kézírással másolva sok tízezer példányban volt forgalomban. Múzeumok polcain fatáblák közé kötve ezerszám találhatók ilyen „könyvek”. Szanszkrit (páli, hindi, tamil, szingaléz stb.) tudás nélkül nem eldönthető, hogy a megjelent képeken purana-szövegek, más szent iratok, vagy valakire vonatkozó személyes adatok vannak-e? (Úgy mellesleg a vállalkozás honlapjának háttere nem pálmalevél, hanem egyiptomi papirusz mintázata.)

A keleti világban úgy gondolják, hogy azért felejtjük ez az előző életeinket, mert nincs szükségünk azok ismeretére. Amikor valaki megfelelően magas tudati szintre jut, úgyis tudni fogja. Addig csak a kíváncsiság kielégítését, és nem a fejlődésünket szolgálná ez a tudás, sőt kifejezetten káros is lehet, tehát egy ilyen kezdeményezéssel nem értenek egyet. A mai, reinkarnációt valamilyen szinten elfogadó pszichológiai irányzatok is azt mondják, az előző életek (vagy annak értelmezhető élmények) feltárásának csakis terápiás célból lehet értelme.

Vajon India bölcsei most jöttek rá, hogy amit eddig ezredévek óta titokban tartottak, azt most a nagyvilág elé kell tárniuk, és megtalálták az erre hivatott közvetítőt, vagy csak a naiv ezotéria-rajongók megvágásának újabb ötletét látjuk? Ezt ki-ki döntse el magának, a legjobb belátása szerint. Mindenesetre sokan vannak, akik válogatás nélkül hajlamosak elhinni mindent, ami Indiából, Tibetből (esetleg Egyiptomból, Atlantiszról stb.) származik. Látván a nyugatiak csoda-éhségét, a keleti világban is sokan utaznak már az ezoterikus turisták zsebére: szabott honorárium ellenében „titkos” tanításokat, beavatásokat, misztikus képességeket adnak bárkinek. Egy internetes blog hozzászólója szerint mindenesetre az alatt a három hónap alatt, amire a megfelelő pálmalevél előkerítéséhez szükség van, elég sok adatot lehet mágikus képességek nélkül is összegyűjteni valakiről, sőt akár valami irkafirkát is produkálni hozzá. (Tényleg, vajon mire kell az ujjlenyomat, csak nem a bűnügyi nyilvántartókhoz is hozzáférésük van? Ha igaz, amit az ujjlenyomatban „kódolt” információról állít, ezt a felfedezést a CIA is örömmel megvásárolná!)

Az agilis fiatalember mindenesetre már elkezdte a maga országos hálózatának kialakítását, és nyilván a kliensekben sem lesz hiány. A hiszékenység mindig megköveteli az áldozatait, vagy ahogy mondani szokták, amíg lócitrom van, veréb is van. Sőt, minden kritikus megnyilvánulás csak erősíti naiv hitüket és rajongásukat a „kiválasztottak” iránt.

A magam részéről életem fontosabb eseményeire és személyeire indiai szent emberek nélkül is emlékszem. Az elmúlt életeimről tudok, amennyit tudok, és elfogadom, hogy idejében meg fogom tudni, amire szükségem van. A jövőmre pedig nem vagyok kíváncsi – abban hiszek, hogy képes vagyok a sorsomat a saját kezemben tartani, és nem szeretném, ha ebben bármilyen jóslat is korlátozna.

Kövesi Péter

„A föld képes lenne minden embert eltartani, de nem képes egyetlen ember kapzsiságát kielégíteni”
(Mahatma Gandhi)

A mohóság természetrajza

A buddhizmus egyik alaptanítása szerint három fő „méreg” teszi tönkre az életünket, és tart a szenvedés állapotában: a gyűlölet (harag), a mohóság (vágy, ragaszkodás) és a nemtudás (zavarodottság). A tibetiek szerint ennek megfelelően három típusú ember van, attól függően, hogy melyik tulajdonság a legerősebb bennük. A nyugatiakat nagyrészt a második típusba tartozónak tartják, akikre a szerzés, birtoklás vágya sokkal jellemzőbb, mint a keleti emberekre. Persze itt némi kiegészítést érdemes tenni: A vágy nem a szerelmi vágyra, és a szép, magasztos ideákra vonatkozik, hanem a kielégíthetetlen birtoklás vágyára, a ragaszkodás pedig azokra a dolgokra, amelyek természete az elmúlás lenne. Az ilyen embert sodorja a karmája halála után az „éhes szellemek”, préták világába, akiket úgy ábrázolnak, hogy hordónyi a hasuk, a torkuk meg tűhegynyi, ezért, bár folyton esznek, soha nem érzik magukat jóllakottnak. Hát nem tökéletes leírás a fogyasztói társadalmak emberére?

Ezeket a vágyakat neurotikus vagy neurotizáló vágyaknak is nevezhetjük, hiszen amíg a szexuális vágy kielégülését egy tartósabb, megelégedett boldogságérzet követi, ugyanúgy, ahogy a szellemi célok beteljesülését, itt ez elmarad. Elmarad a beígért boldogság, hiszen még annyi mindent nem szereztünk meg! Erre épül a termelés – fogyasztás szinte teljes rendszere. Ma már kevés, ha egy ruhát a mosóporral fehérre lehet mosni. Az új mosópor még a fehérnél is fehérebbet ígér. De a rafináltabb reklámok nem is ilyen egyszerű előnyöket ígérnek, hanem szépséget, egészséget, örök fiatalságot, gondtalan öregkort, egyszóval magát a boldogságot – és mivel ez nem következik be az adott termék vagy szolgáltatás megvásárlásával, a kielégültség érzése csak pillanatnyi – és máris jön a következő reklámimpulzus, ami még az előzőnél is többet ígér. Mire megvesszük a vágyott, új csodaautót, máris a piacon van a még újabb, amire újfent vágynunk kell – legalábbis amíg ebben a körforgásban telik az életünk. Ugyanerről szól a divat, aminek már semmi köze nincs a praktikumhoz, a kényelemhez, vagy az öltözködés alapvető értelméhez, a test védelméhez. Nem csak a szépségről, eleganciáról, de legalább annyira a vágyról, és a szerzésre, birtoklásra ösztönzésről – hiszen divattrendek az élet minden területén vannak.

Az érték közfelfogásban elterjedt fogalma messze eltávolodott a hasznosság, használati érték fogalmától, és azt tekintjük értéknek, amiről elhitették velünk, hogy az. Ami nem a legújabb, legmodernebb, legdivatosabb, csak akkor érték a fogyasztói társadalom számára, ha pénzben kifejezhető csereértékű ritkaság, antikvitás. És mindenképpen tárgyi, megfogható, elraktározható dolog.

Paradox módon a préták világába merült ember nem a hasznos és működő dolgokhoz, kapcsolatokhoz, eszmékhez akar ragaszkodni, hanem csupa olyasmihez, ami múlandó. A szépséghez, fiatalsághoz (erre épül a kozmetikai ipar), az egészséghez (ami nem baj, de az élet nehezen úszható meg betegség nélkül), és legalább ekkora probléma, hogy nem tudjuk elfogadni a halált sem, és ezekre is iparágak épülnek, például az egészség- (táplálékkiegészítő és csodaszer) biznisz és a (szerencsére nálunk még nem honos) hibernálási vállalkozások. De ide tartozik a sikerek hajszolása, vagy a szórakoztatóipar is, az élmények, élvezetek, különleges utazások dömpingjével. Aki megengedheti magának, vehet földbirokot a Marson (!), vagy indulhat akár űrutazásra is – mondjuk egy közép-afrikai ország teljes államvagyonának megfelelő pénzért.

Az egész nyugati emberiséget egy téveszme tartja bűvöletében: a folyamatos fejlődés, növekedés téveszméje, ami úgy nagyjából két-háromszáz éves lehet. László Ervin professzor ezt „neolit kori” eszmének nevezi, ugyanis az őskorban, de legfeljebb az ókorig lehetett volna abban hinni, hogy a Föld nyersanyagkészlete, ivóvize, tiszta levegője végtelen, és végtelen mennyiségű hulladékot tud tárolni vagy lebontani. Bár már minden gondolkodó elme tudja, hogy ennek az ellenkezője igaz, és az utolsó perceket éljük, a gazdaság, sőt a fogyasztóvá nevelt ember úgy tesz, mintha nem tudna róla: mindig mindenből újat, és többet akar. Figyeljük meg, a legtöbb reklám így kezdődik: „fedezze fel az új…”! A fejlődés egyoldalú, anyagi és mennyiségi értelmezése folytán a neurotikus társadalom paranoiássá nőtte ki magát, és olyan, teljesen irracionális dolgokat produkál, mint például a zenélő és fűtött vécé-ülőke, a négyszázas tempóra képes autó, vagy a milliókba kerülő karóra és mobiltelefon. A fejlődés görcsös kényszerét éli meg az ember nap-mint nap, ez a „trendi”, és nehéz nem elsodródni az árral.

Ez a paranoia leginkább nem is a fogyasztó részéről érhető igazán tetten, hiszen ő csak manipulálható(vá tett) áldozat – nem pedig nyertes, ahogyan hiszi magáról. Sokkal nyilvánvalóbb ez a termelés, kereskedelem és bankvilág oldaláról. Itt jelennek meg az értelem számára felfoghatatlan, és gyakorlatilag elkölthetetlen, élvezhetetlen milliárdos összegek, amelyekről a társadalom ezen szegmense azt hiszi, a végtelenig fokozhatók. És legyen bár a világ össz-vagyonának kilencvenkilenc százaléka a kezükben, nem nyughatnak, amíg mind a százat magukénak nem tudhatják. Hogy ezután mi lesz, az már nem érdekli őket. Nos, erről a mohóságról beszél a buddhizmus, és ennek elképesztő megnyilvánulásaival találkozunk nap-mint nap. Így válik a homo sapiens „mohó” sapienssé!

A magyar „kapzsiság” kifejezés nem pontos, hiszen a „kapni” igéből ered, és itt nem kapásról, hanem elvevésről van szó. Daniel Quinn „Izmael” című regényében egy gorilla mondja el a véleményét az emberi nemről. A világ élőlényeit két csoportba sorolja, a meghagyókhoz és az elvevőkhöz. A meghagyó – ide tartozik az állatvilág – annyi gyümölcsöt tép le a fáról, amennyi neki és a kicsinyeinek elegendő. Még a raktározó állat se hord be többet a kuckójába, mint amennyire az ínséges időkben, télen szüksége lehet. A többit meghagyja a többieknek. Így van a génjeiben, hogy addig marad fenn, amíg a fajtársai is élni tudnak. A másik csoportba, az elvevőkhöz egyedül az ember tartozik. Ő mindent leszed a fáról, akár kell neki, akár nem, és hasznot akar húzni abból, hogy neki van, a másiknak meg nincs. Ha pedig nem tud, inkább megsemmisíti a felesleget, nehogy letörje az árakat, netalán ingyen kerülhessen máshoz. Ugye, milyen ismerős jelenség?
A felhalmozó szemléletet bizonyos szintig érteni lehet, hiszen válsághelyzetben ez az előrelátás a túlélés záloga lehet, és a háborút átélt nemzedékek ezt nem tudják elfeledni. Érthető ez a mesterségesen generált hiánytársadalmakban, mint amilyen a szocializmus volt, de szintén paranoid azoknál, aki a szükségállapotokban is fölös készletekkel rendelkeztek, és a bőségben is csak további felhalmozásban tudnak gondolni.

Kielégítetlen lelki szükségletek

De nézzük meg, mit mond erről a pszichológia! Minden újszülött átesik a fejlődés ún. orális szakaszán, amikor a legfőbb igénye és örömforrása a táplálkozásban rejlik, és a világot meg akarja kóstolni – ekkor vesz a kisgyerek mindent a szájába. Normális körülmények között egyéves kor körül ezt ki lehet nőni. Az úgynevezett anális szakasz az ürítkezéshez, és az azzal járó örömérzethez társul. Ez eltarthat három éves korig is.

Szimbolikus szinten az első a megszerzést, bekebelezést jelenti, a másik pedig az elengedést, illetve az ellenkezőjét, a megtartást, gyűjtögetést, felhalmozást. A normális gyerek rájön, hogy nem tömhet mindent magába, és nem is tarthat mindent magában. Ha ebben az életkorban súlyos megrázkódtatások érik, nem kapja meg, amire szüksége van, szeretetet, táplálást, biztonságot, megfélemlítéssel, büntetéssel akarják nevelni, kialakulnak az ún. fixációk. Az ember felnő, és nem csak dohányzik, iszik, fecseg megállás nélkül, (ezek az orális fixáció hagyományos ismérvei), de mindent úgyszólván be akar kebelezni, az anális fixáció miatt meg semmitől se hajlandó megválni, amit birtokol.

Transzperszonális (az egyéni élettörténetet meghaladó) szinten minden mohóság az isteni teljesség, mindenhatóság vágyának megjelenése a legalacsonyabb, materiális szinten. Amikor az ember még nem ismerte fel a birtoklás törékeny és mulandó voltát – noha ezt már Jézus is tanította az evangéliumokban. A szerzés, vagyonosodás társadalmi presztizse pedig alátámasztani látszik azt a primitív képzetet. Egyes pszichológusok a teljesség vágyát bizonyos születési traumák tudattalan emlékéhez kötik: az anyaméh tökéletes biztonsága az egyik, szülőcsatornából való megszabadulás pedig a másik olyan élményünk, amelyek valami teljesség, vagy szabadságélményt hordoznak magukban. A spirituális fejlődés útján jövünk csak rá, hogy ezt a teljességet csak minden kötődés, bitoklásvágy elengedésével lehet elérni.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindenki, akire a fentiek jellemezők, ezekben az úgynevezett korai zavarokban szenved. Bár diagnózis, statisztika nem készült a leggazdagabb „elvevőkről”, és gyermekkorukról, de feltehetően ez sem ritka eset. Ha igaz az „amint lent, úgy fent” törvényszerűsége, akkor ennek a társadalmi szintű kivetülését, kórképét mutatja a mai társadalmunk. Olyan tüneteit, mint az egoizmus, közöny, másokra nem figyelés, kegyetlenség, kíméletlenség, féktelen birtoklási vágy, harácsolás, naponta látjuk. Célját tekintve semmi különbség aközött, hogy valaki ezt törvények adta keretek között, vagy azokat semmibe véve teszi.

A megoldás

Az egyén esetében vannak pszichoterápiás lehetőségek a korai hiányok, szükségleti deficitek pótlására, de egy egész civilizációt nem lehet a pszichoterapeuta díványára fektetni. Márpedig a terápia sürgős lenne, mielőtt a beteg (és egész környezete) belehal. A megoldás az egyéni tudatosságban rejlik, hiszen „társadalom”, mint olyan, önállóan nem létezik, a társadalom tudata pedig az egyének tudatából áll. El kell jutnunk addig, hogy az önzést félretéve másokra is figyelni tudjunk, képesek legyünk altruista módon érezni, gondolkodni és cselekedni, hogy ne elvevők, hanem meghagyók legyünk.
Peter Koenig svájci közgazdás írja: „egy csomó gazdag embert ismerek, akik tulajdonképpen szegény emberek, sok pénzzel” – azaz, bármekkora is a bankszámlájuk, még mindig szegénynek érzik magukat, még többet akarnak, és azt hiszik, éhen fognak halni, ha egy válság pár milliót elvisz a milliárdokból. El kell jutnunk odáig, hogy a bőség tudatában éljünk, mindama bőségnek, amelyet az élet és a Földanya nyújt.
Azokat a társadalmi téveszméket, mint például a mindenáron való fejlődés, az „új” és „több” kényszere, „modernség” minden áron, kötelező divat-trendek, ideje lenne végleg a történelem szemétdombjára hajítani. Bár a „meghagyók”, vagy a feltétel nélküli szeretet társadalma bizonnyal még sokáig illúzió marad, egy humánusabb, és talán spirituálisabb világ megvalósítható, ha egyre többen, és egyre többet kezdünk másokra is figyelni.

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

A mester kicsiny kunyhójában üldögélt és szemlélődött. Egy búzakalász feküdt előtte, és ő átélte a nyári nap melegét, megértette, ahogyan a fényből az élet fakad. Aztán kiment a tanítványaihoz, akik néma csendben vártak rá. Beszélt nekik a Fényről és az Életről, azok pedig szinte itták a szavait, és tudták, hogy valami nagyon fontos dolog részesei lettek.

Máskor a mester az ég végtelenségéről, a Mindenségről szólt, és arról, hogy az ember szellemi lehetőségei csak az égbolt végtelenségéhez mérhetők. Mélyen megérintett mindenkit, ahogy a belső békéről, szeretetről mesélt nekik.

Egyre több tanítvány vette körül, a kis kunyhó mellett valóságos falu kerekedett. A mester mindennap kijött és beszélt, tanított. Gyönyörű szavakkal szólt a Földanya megtartó szeretetéről, az éltető és elemésztő tűzről, a vízről, amely árad, hűsít, megtisztít és átölel. Tanított a virágokról, Földanya kedves gyermekeiről, a fákról, állatokról, felhőkről, szellőkről és viharokról, amelyekben különös, szelíd vagy vad, lágy vagy kemény erők nyilvánulnak meg. Megtanította őket sokkal mélyebben megérezni, átélni az illatokat, hangokat, a selyem lágyságát és a szikla érdességét. A tanítványok soha nem tapasztalt élményekkel gazdagodtak nap, mint nap. Lassan kezdtek ráérezni az élet teljességére, a mindenütt ott lévő titkos rezgésekre és arra a hatalma erőre, amely mindezt létrehívta és működteti.
Egyvalamiről nem beszélt soha: a színekről. A mester ugyanis színvak volt. Az a szó, hogy szín, semmit sem jelentett a számára, mégis sokkal többet tudott a színekről, mint bárki más. Az ő számára így is teljes volt a világ. A búzakalászban a delelő nyári nap sugárzását érezte, a narancs színében a napnyugta szelíd fényét, a levél zöldjében az élet lüktetését. Milyen csodálatos a ruhád! – mondta egyszer egyik tanítványának – olyan, mintha a sarjadó tavaszi rét lenne rajtad! – pedig nem láthatta a textil üde zöld színét. Az ibolya színében ugyanazt a rezgést élte át, mint amelyik a szivárvány utolsó sávjából sugárzott.

A tanítványok pedig ültek körülötte, hallgatták, egyre többet éltek meg a teremtés csodáiból, és önmagukból. Ám közben elvesztették a színeket. Lassan a nevüket is elfelejtették. A napraforgóban már ők is a Nap ragyogását érezték, a fakéreg barnaságában a föld lényegiségét élték át. Békességben éltek, boldogan és nyugalomban.

Egészen addig, amíg egyszer egy új tanítvány nem telepedett le közéjük. Ő festő volt és a színek jelentették az életét. Nem akart, és nem is tudott lemondani a színekről. Miről beszélsz? – kérdezték ilyenkor a régi tanítványok. – Mi az, hogy piros, kék, sárga? Mindez csak képzelgés, olyasmi, amin mi már rég túl vagyunk. Tudnod kellene, hogy színek nem léteznek!

A festő nem hagyta magát. Lehet, hogy ő még kevesebbet érez a rezgésekből, de igenis vannak színek, sőt gyönyörűek!

A hangulat egyre feszültebbé vált, a tanítványok kis csoportokban pusmogtak, mit kellene tenni. Végül a rangidősök csoportja úgy döntött, hogy a festő nem maradhat tovább. – Nincs helyed közöttünk, légy szíves, távozz! Ő pedig összeszedte kevéske holmiját, és elment.

A mester közben a kunyhó magányában meditációjába merülten ült egy rózsaszál előtt. A szirmokból áradó lágyságot és elfogadó szeretetet élte át, míg a tanítványai azon örvendeztek, hogy immár semmi sem áll további szellemi emelkedésük útjában. Nem jöttek rá, milyen messze vannak még attól, hogy ők is mesterekké váljanak.

Akinek füle van, hallja!

A kép forrása

Az anatómia és élettan mégoly alapos ismerete sem ad kielégítő választ arra, miért emeljük a mellkasunk elé a kezünket, amikor azt mondjuk „én”, miért markol a szívünkbe a fájdalom, miért érezzük a rossz hír hallatán úgy, mintha gyomorszájon vágtak volna, vagy miért csuklik el a hangunk bizonyos szituációkban. Szintén keveset lehet tudni a „fordítottjáról”, azaz hogyan és miért lehet a test bizonyos területein keresztül a lélekre hatni. Pontosabban: ha a „miért”-re nem is mindig van válasz, a „hogyan”-nal több módszer is foglalkozik.

Pszichoszomatika, csakrák, akupunktúra, kineziológia és társaik

E lap olvasóit aligha kell meggyőzni arról, hogy a test és a lélek összehangoltan működik. A pszichoszomatikát bátran nevezhetjük a tudománynak, sőt a jövő tudományának is, hiszen az orvostársadalomnak is egyre inkább rá kell jönnie, hogy a legkorszerűbb gyógyszerek, komputerizált diagnosztikai és terápiás készülékek sem oldanak meg mindent. Az ember lelki-szellemi lényével is kell foglalkozni. Sajátos helyzet, hogy a laikusok és az alternatív gyógyászat művelői között világhírre emelkedett szerzők (Dahlke, Dethlefsen, Tepperwein és társaik) munkásságáról a hivatalos medicina alig vesz tudomást. (Csupán zárójelben jegyeznénk meg, hogy óva intünk mindenkit a náluk leírtak mereven, szó szerint vételétől: nincs olyan kaptafa, amelyet minden betegre vagy betegségre rá lehetne húzni. Mindenkinél külön-külön kell megkeresni a lelki mozgató – vagy éppen fékező – erőket, és ez sokszor képzett terapeutát igényel.)

A csakrákról szintén nem szükséges bővebben szólni, hiszen az érdeklődő laikusok is meglehetősen sokat tudnak a helyükről, működésükről és csakraterápiás módszerek is vannak szép számmal. Legfeljebb arra hívnánk fel a figyelmet, hogy az eredeti, indiai felfogás szerint ezek elsősorban a tudatosság különböző szintjeinek központjai, pszichés energiák gyűjtőhelyei, amelyek ugyanolyan érzékeny és dinamikus rendszert alkotnak, mint valamennyi lelki működésünk. A jól végzett csakraterápia mindig rendelkezik valamelyes pszichoterápiás hatással, bár ha a belső változás nem tudatosul és nem rögzül, a csakraműködés egyensúlya is csak ideiglenes lehet.

A kínai gyógyászat is tud az akupunktúrás pontok pszichés hatásáról, bár az ide vonatkozó utalások meglehetősen ritkák és nem teljesek a nyugati irodalomban. Arról, hogy miért hatnak egyes testpontok bizonyos lelki folyamatokra, a hagyományos kínai orvoslás elmélete magyarázattal szolgál, annak ellenére, hogy az általuk évezredek óta használt összefüggések jó részét a nyugati orvoslás mindmáig nem ismeri (el).
Azok kedvéért, akik akupresszúrával, akupunktúrával foglalkoznak, álljon itt néhány hasznos javaslat:

Akik az embert holisztikusan szemlélik, és tudják, milyen sokrétű szabályzó rendszerek összehangolt működése jellemzi, cseppet sem lepődnek meg azon, hogy teljesen különböző módszerek ugyanazokat az eredményeket érhetik el. A huszadik század terméke a kineziológia, amely a kínai meridiánokat összekapcsolja egy-egy fontosabb vázizommal, és ezek erejének tesztelésével méri a meridiánok működését, illetve állapítja meg, és oldja a rájuk nehezedő stresszhatásokat. Egy tapasztalt kineziológus rengeteget meg tud állapítani a kliens lelki problémáiról, azok természetéről, keletkezéséről és egyszerű mozgásgyakorlatokkal olykor gyors és mélyreható változásokat tud elindítani.

A szemmozgások, nézési irányok és lelki folyamatok összefüggése is a huszadik század felfedezése. Más-más irányba nézünk, ha a múltra vagy a jövőre, hangokra, képekre vagy mozgásos emlékekre gondolunk, és más-más agyterületek aktiválódnak a szemmozgás során. Irányított szemmozgással a különböző területek és funkciók szinkronba kerülnek és a tudat képes a problémák jobb feldolgozására. Használják e felismeréseket kommunikációs tréningeken, a kineziológiában, az NLP-ben (neurolingvisztikus programozás), sőt önálló terápiaként is ismert a tudatos szemmozgásokon alapuló EMDR (eye movement desensitisation and reprocessing) módszere, ahol akár súlyos traumák is oldhatók a terapeuta által irányított szemmozgásos gyakorlatokkal. Az ún. poszttraumás stressz-szindrómában (PTSD, súlyos lelki megrázkódtatás utáni maradandó lelki sérülés), például háborús veteránoknál, súlyosan bántalmazott gyerekeknél az EMDR, vagy az alábbiakban említendő EFT módszerével olyan áttöréseket lehet rövid idő alatt elérni, amihez hasonlókat a klasszikus „nagy” terápiás módszerekkel csak évek alatt szoktak.

Egy új lehetőség: az EFT

Korunk az élet sok területén a szintézisteremtés kora. Hála az informatika fejlődésének, szinte „összeérnek” a térben és időben távoli kultúrák, és egymástól távol eső szakterületek kiválóságai ülnek egy asztalhoz, és hoznak létre újabbnál újabb módszereket. Az előbb említett NLP például nyelvészek, pszichológusok és számítástechnikai szakemberek együttműködésének eredménye. A születő számos új módszer egyike, az alig néhány éve létező EFT (Emotional Freedom Technics, szó szerint: az érzelmi szabadság módszerei) tipikus példája ennek a folyamatnak. Számos elméleti ismeret és gyógyító módszer összekapcsolásából született, a praktikum és egyszerű megtanulhatóság jegyében – hol is másutt, mint Amerikában.

Az EFT a lelki jelenségeket kísérő (nem okozó!) biokémiai-biofizikai változásokból indul ki, és azt állítja, hogy vannak módszerek, amelyek képesek ezeket a folyamatokat megváltoztatni (természetesen gyógyszerek és műszerek nélkül), és így pozitív pszichés változásokat létrehozni. Pontosabban: összekapcsolja a tudat szintjén ható verbális, (ön)szuggesztiós jellegű megerősítéseket, imaginációkat a hagyományos kínai orvoslásból az ún. pszichoaktív pontok stimulálásával, de itt nem tűszúrással vagy nyomással, csak finom kopogtatásszerű érintéssel. Ezek a pontok valahogy úgy működnek, mint a számítógép billentyűzete, amelyen át be lehet írni valamely programot agyunk komputerébe. De programozhatók ún. „trigger” pontokként is, amelyek aktiválásával bizonyos kívánt magatartásformákat ki lehet váltani. A módszer ügyesen integrálja az EMDR, alkalmazott kineziológia, NLP (neurolingvisztikus programozás), az ún. energia-pszichológia, bioenergetika, kognitív viselkedésterápia egyes módszereit – mindezt egyszerű, könnyen megtanulható formában.

Fontos tudni a sikerességhez, hogy mivel a legtöbb problémánk összetett, sok aspektusból álló, figyelni kell ezek pontos megfogalmazására, és arra, hogy megtaláljuk a megfelelő belső képeket is hozzájuk. Még hatékonyabb lesz az imagináció, ha ügyelünk az érzékszervi modalitásokra is, azaz ne csak kép, de hang, kinesztetikus érzetek, szag (illat), esetleg ízérzet is megjelenjen – és itt a módosult tudatállapotok pszichológiája is szerepet kap. Ezen modalitások fontosságáról a legtöbb, a tudat erejével, imaginációval foglalkozó módszer sajnálatos módon nem tud.
Nem csodaszer, de az EFT viszonylag rövid fennállása óta sokaknak segített már olyan problémák esetén, mint például:

• önkorlátozó hiedelmek, negatív érzelmek, gondolkodási és viselkedési minták oldása, rossz szokások leküzdése,
• szorongás, függőségek, aggódás, bűntudat, harag, féltékenység, szégyenérzet, félelmek, fóbiák, pánikbetegség, depresszió (enyhe és középsúlyos), táplálkozási zavarok,
• gyerekek viselkedési és tanulási zavarainak megszüntetése,
• önbizalom és önelfogadás, személyes (magánéleti vagy egzisztenciális) célok megvalósítása, emberi kapcsolatok rendezése, vagy
• pszichoszomatikus betegségek gyógyítása.

És ha nem működik?

A sokféle módszer valóban sokféle módon tud segíteni problémáinkon, de százszázalékosan garantálható siker nem létezik. Ezt van, aki személyes kudarcként vagy a terapeuta alkalmatlanságaként éli meg, holott nem erről van szó. Egyes gyógyítók ilyenkor azzal takaróznak, hogy Isten nem engedte, vagy a kliens karmája az ok – nagyszerű módszer önmaguk felmentésére. Hit, vágy, elvárás – így tanítják például az Agykontrollban a siker feltételeit, és ez többnyire így is van. A probléma csak ott kezdődik, hogy a háromból legalább kettő érzelmi természetű, így akarati úton nem megváltoztatható. Nem lehet „akarni” a vágyat, vagy eldönteni, miben fogunk hinni és miben nem. És itt is megáll a tudomány. Pedig vannak – laikusok körében kevésbé ismert – technikák a belső ellenkezés lebontására, meggyőződések megváltoztatására, szintén módosult tudatállapotban, érzékszervi és érzelmi szintek bevonásával. Ilyen lehetőségeket kínál például az NLP, és egész sor módszere van az EFT-nek is az eredményesség útjában álló belső gátak felderítésére és lebontására. Minél jobban ismerjük a lélek rejtett áramköreit és kapcsolóit, annál közelebb kerülhetünk egy teljesebb, egészségesebb emberi léthez.

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

Egyszer volt, hol nem volt, magam se tudom, hogy merre, de volt egy kis gömböc. Ott lógott egy madzagon a gazda padlásán, és nagyon unta magát.
De tudjátok ti egyáltalán, hogy mi az a kis gömböc? Az bizony nem más, mint egy disznóhólyag. A gazda disznót vágott, a hólyagját jól kimosta, felfújta, a száját elkötötte és felvitte a padlásra, hogy jól kiszáradjon. A gömböc bizony üres volt, olyan üres, mint némelyik listás képviselő feje, csak levegő volt benne. De annyi esze csak volt, hogy unta ott magát, és szeretett volna minél nagyobb gömböc lenni.

Egyszer aztán a gazda így szólt a lányához: Eredj fel lyányom a padlásra, hozd le azt a kis gömböcöt, hadd töltse meg anyád valami jóval!
A lány fel is ment, a kis gömböc meg kitátotta a száját és azon nyomban le is nyelte. A gazda várta, várta odalent, és mivel hiába kiáltozott neki, felküldte a fiát, nézze meg, mi lett vele. De a kis gömböc őt is lenyelte iziben. Erre a feleségét küldte fel: Nézd meg asszony, mit csinál az a két mihaszna kölyök odafenn! De az asszony se járt másképp, mint a gyerekei.

Mérges lett már a gazda, de nem volt mit tennie, maga is felkapaszkodott nagy lihegve a padlásra. A gömböc meg hamm! bekapta.

Csakhogy a gazda potrohos ember volt, a madzag nem bírta el és leszakadt. A gömböc meg legurult a padláslétrán, ki az utcára. Az utcán meg éppen a vásárba tartó emberek mentek, mivelhogy vasárnap volt. Nosza, bekapta őket is a gömböc. De nem lakott ám jól velük, minél többet lenyelt, annál nagyobb lett az étvágya. Jött egy négyökrös szekér, azt is bekapta. Aztán begurult a vásárba és lenyelte a vásározókat minden portékájukkal együtt. Begurult a faluba és lenyelte a szatócsot a boltjával együtt, az ácsot és a kovácsot, a szabót és minden iparost a műhelyével egyetemben. Bégurult az előljáróságra, bekapta a tanácsnokokat, a bírót, a jegyzőt, a fiskálist, a vicispánt, mindenkit, akit csak lelt. Bekapta a papot a templommal, sekrestyéssel, harangozóval együtt, még a torony gombja se akadt fel a torkán, akkora volt már a kis gömböc.

Amikor már semmi se volt a faluban felfalni való, kigurult az országútra. Jött egy regiment katonaság, nosza benyelte őket tábornokostól, puskástól-szuronyostól, interkontinentális rakétástól. Menet közben meg szép sorjában bekapdosta a parasztokat tehenestül, földestül. Begurult a városba, no ott aztán volt mivel tölteni a telhetetlen bendőjét! Befalta a sarki fűszerestül a hiper-szuper shopping centerekig a boltokat, de ettől csak még éhesebb lett! Lenyelte a gyárakat, káeftéket és ertéket egy szálig! Lenyelte a bankokat páncéltermestül, a biztosító társaságokat kötvényestül, lenyelte a pártokat elnökséggel és szóvivővel együtt. Begurult az önkormányzatba, sorra bekapta a polgármestert, a szenátorokat, minden rendű és rangú semmittevő tinta- és talpnyalókat, de úgy, hogy mutatóba se maradt ám belőlük! Bekapta a királyt udvarostul-palotástul, a parlamentet a képviselő urakkal együtt, de még a miniszterelnököt is, hamarabb, mint ahogy én el tudom itt mondani nektek!

No, lett is már akkora a kis gömböc, mint a fél világ. Amerre gurult, megette az erdőket, a hegyeket, ha megszomjazott, kiitta a vizet egy-egy folyóból, de még a benzint is a benzinkutakból, és akkora lett, hogy lassan eltakarta a Napot és a Holdat is.

Ám egyszercsak eszébe jutott, hogy mi lesz, ha már nem lesz mit felfalnia, és ettől nagyon megrémült. El is kezdett ijesztgetni mindenkit, aki a bendőjében volt, hogy jön a válság. A butábbja, akik elhitték, hogy nekik bizony a gömböc gyomrában van a legjobb dolguk, nyomban meg is ijedtek, és együtt jajveszékeltek vele. A szóvivők a válsággal ijesztgették a többieket, az újságok meg, – mivelhogy azok is már mind a gömböc hasában voltak – a válságról írták a vezércikkeket. Volt is nagy felfordulás, aggodalom, szemhunyásnyit se tudott aludni tőle a gömböc egész éjszaka.

Az okosabbak persze nem hitték el az egészet, ők éppenséggel ki akartak volna jönni a gömböc bendőjéből, de nem tudtak. Az ostobábbak – és ők voltak többen – semmiképpen se engedték őket.

Aztán, amikor a gömböc már a világ végén járt, a legutolsó kis falu szélén megpillantotta a kiskondást, amint az árokparton furulyált. Szép volt a nóta, de érdekelte is ez a gömböcöt! Azt mondta magában: kicsi is vagy, sovány is vagy, de csak bekaplak téged is, jobb vagy a semminél!

Azzal be is kapta. Igenám, de a kiskondásnak a helyin volt az esze, a zsebében meg az éles bicskája, nemrég fente meg egy kövön. No látja ám a gömböc, hogy veszi elő a kiskondás a bicskát a zsebiből. Ekkor ijedt meg csak igazán! Torka szakadtából kiáltozta, hogy segítség, itt a világvége, itt a válság! Pedig csak a saját életét féltette, de volt is miért!

Mert a kiskondás nemcsak hogy elővette a bicskáját, de nyomban fel is hasította vele a gömböc oldalát, végestelen végig. A tengernyi nép, meg jószág, mind, aki a gömböc hasában volt, mehetett haza, vagy amerre látott. A gömböc meg pont olyan üres lett, mint annakelőtte volt. Ott hevert az út szélén, mint egy darab rongy, senki ügyet se vetett rá. Aztán jött egy kóbor kutya, és – volt, nincs – befalta, ami maradt belőle. Így lett vége a telhetetlen kis gömböcnek.
Ezt a mesét meg azért mondtam el, hogy az okosak elmélkedjenek, az ostobák meg ámélkodjanak rajta. Meg hogy a kiskondások ne felejtsék el jó élesre fenni a bicskájukat!

(Mesemondó: Kövesi Péter)

A kép forrása