Úgy érzed, neked semmi se sikerül? Elkerül a szerencse, és szinte vonzod a bajt? Hogy valami vagy valaki mindig meggátol abban, amit szeretnél? Sorozatban érnek a kellemetlenségek? Elhagyott, akit szeretsz? Magányos és boldogtalan vagy? Úgy érzed, valami sötét árnyék lebeg feletted? Akkor biztosan meg vagy átkozva – mondja a boszorkány, rontáslevevő mágus, aki jó pénzért képes orvosolni a bajt, levenni az átkot. Hogy mégsem változott semmi? Hát még megszálló szellemek is vannak rajtad, vagy újabb átok, gyere vissza két hét múlva…

Ugye ismerős a fenti történet? Ha Önnel még nem is történt meg, kedves Olvasó, bizonyára hallott már hasonlót, ahol a mágikus műveletek vagy eredményre vezettek, vagy nem. Ezzel nem azt kívánjuk mondani, hogy nem léteznek olyan, nem testben élő emberi vagy nem emberi lényektől, ún. entitásoktól jövő hatások, amelyek zavaróak, akadályozóak, és úgy érezzük, az őrületbe kergetnek, csupán azt, hogy ha akadályokba ütközünk, a problémák okát okosabb előbb magunkban keresni.

Felelősségvállalás vagy hárítás?

Sajnos az önmagunkért való felelősségvállalás nem erőssége emberi nemünknek. Hiszen már a Bibliában is ott van a felelősség áthárítása, az egymásra mutogatás: Ádám Évát okolja a parancs megszegéséért, és burkoltan az Urat is: „az asszony, akit Te adtál mellém, az csábított a rosszra”, Éva pedig a kígyót (akit szintén Isten teremtett, csak éppen megszállta a Sátán). És ez azóta is így megy, két kisgyerek torzsalkodásától államfők, pártok és kormányok háborújáig: mindig valaki más tehet a problémákról. Így keressük egyéni kudarcaink okát is másokban, és ha a látható világban nem találunk bűnbakot, ott a láthatatlan és félelmetes szellemvilág, biztosan onnan jön a baj. Amit nem látunk, nem ismerünk, az nem csak félelmetes, de könnyen felelőssé is tehető minden rosszért.

Lélektanilag a dolog teljesen érthető: kialakítottunk egy képet önmagunkról (ami vagy valós, vagy nem), és mindent megteszünk, hogy ez a kép ne sérüljön. A felelősséget hárítjuk, a rossz tulajdonságokat másba vetítjük bele. Ezt csináljuk mindaddig, amíg a személyiségünk éretlen és hadilábon állunk az önismerettel. Személyiségünknek mindig vannak olyan részei, amiket nem vállalunk, mert rossznak, erkölcstelennek, bűnösnek gondoljuk bizonyos gondolatainkat, késztetéseinket. Ezekből áll össze az úgynevezett árnyékszemélyiségünk, amit igyekszünk – nevének megfelelően – árnyékban tartani, elrejteni. A projekció pedig az a folyamat, amikor a saját nem vállalt tulajdonságainkat véljük másban felfedezni. Mindig lesz, aki erre a célra kiválóan alkalmas: főnök, szomszéd, haragos, másik oldalon álló politikus, más fajú, más vallású ember – és mindig pontosan tudjuk, mit is utálunk bennük. Ám ha túl nagy a feszültség az árnyék és a vállalt személyiségünk között, vagy szélsőséges szituációba kerülünk, az árnyék kitör és átveszi az uralmat. Ez a tipikus Dr. Jekyll – Mr. Hyde szituáció, amikor a regénybeli konszolidált tudós elvetemült gazemberré változik. Az árnyékszemélyiség elfoglalja, megszállja a tudatosat. Ez is megszállottság, még ha nem is idegen szellem a megszálló. És sokkal nehezebb is elfogadni.

Megjegyezzük, hogy az erőszakolt, félreértett „pozitív gondolkodás”, azaz hogy mindent szépnek kell látnunk ha nem is az, mindenkit szeretni kell, még ha borsózik tőle a hátunk is, a „mindig jónak kell mutatkozni” viselkedés, ugyancsak az árnyékszemélyiséget duzzasztja, hiszen elfojtunk mindent, ami ebbe a képbe nem fér bele.

Voltaképp maga a Gonosz sem más, mint az emberiség kollektív „árnyéka”: ha mindazt a jót, amit el szeretnénk érni, Isten testesíti meg, az összes rossz a Sátán alakjába szorul – és persze, hogy folyamatosan kísért. Minél jobban harcolunk vele, annál erősebb lesz. Egyéni szinten sem az elnyomás a megoldás, hanem a tudatosítás. Különféle módszerek, tréningek segítenek szembenézni és elfogadni elfojtott oldalainkat. És ezzel nem szabadjára engedjük a vadállatot, hanem éppen megszelidítjük, energiáit pozitív célra fordítjuk.

„Megszálló” személyiségrészek

Egy érdekes – de a gyakorlatban jól működő – elképzelés szerint céljaink elérést személyiségünk „leszakadt” (tudományosan: disszociált), elkülönült részei is akadályozhatják. Az Ezek úgy keletkeznek, hogy bizonyos élethelyzetben csak úgy tudjuk önmagunkat, integritásunkat megőrizni, hogy ezeket mintegy lehasítjuk magunkról, kvázi önálló léttel ruházzuk fel őket önmagunkon belül. Az is lehet, hogy annyiszor mondták már, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, amíg tényleg kialakult bennünk az a tulajdonság. Ezoterikusan azt is mondhatnánk, hogy egy elementált, elemi energia-lényt hozunk ilyenkor létre magunkban. Ez aztán ellenlábasként akadályozhat bármilyen tevékenységben. Ez nem azonos az úgynevezett többszörös személyiség nevű betegséggel, ahol az illető időnként teljesen más emberként kezd viselkedni. (A köznyelvben – tévesen – ezt nevezik szkizofréniának, holott az teljesen más betegség.) De nem kell betegnek lenni ahhoz, hogy ilyen akadályozó részeink legyenek. Ezek a felelősek az ún. negatív belső beszédért is, ami a céljaink elérését egyfajta belső ellenzékként ágálva, vitatkozva akadályozza. Ilyenkor mondjuk, hogy ambivalens érzéseink vannak, egyszerre akarunk is valamit, meg ódzkodunk is tőle. Pszichoterápiás módszerekkel meg lehet szólítani az ellentmondó részeket, meg lehet tudni tőlük, mit akarnak, és miért. Vannak módszerek az ilyen személyiségrészek azonosítására és vissza-integrálására is.

Mivel többnyire tudjuk, miként szoktuk saját céljaink elérését szabotálni, nem túl nehéz terapeuta nélkül sem felismerni akadályozó személyiségrészeinket: önkéntelenül kiejtett szavaink, elszólásaink is árulkodnak erről. Ezek úgy működnek, mintha magunk átkoznánk meg magunkat, vonzanánk be a bajt – és így is van. Egyetlen mágus se tud erősebb rontást küldeni ránk, mint amit mi programozunk be így saját magunknak. Nem a tudtunkon kívül történik, és nemcsak hogy tudunk róla, de elhisszük, és ennek megfelelően viselkedünk. Könnyen elindul egy öngerjesztő folyamat: az első kudarcnál megszólal a kárörvendő hang: na látod! Megmondtam előre! Innen kezdve minden sikertelenség őt erősíti, és minél erősebb lesz, annál rosszabbul fognak menni a dolgaink. Úgy is mondhatjuk, egyfajta önhipnózis hatása alá kerülünk.

Ott van például bennünk az örök aggodalmas, aki azt mondja: nem lesz ebből baj? Mit szólnak hozzá? Csak nehogy megtudják! Vagy a fatalista: meglátod, nagy baj lesz ebből! Ez lehetetlen! Az akadékoskodó: na jó, de… És ha nem sikerül? Az önleértékelő: úgysem tudod megcsinálni! Nem vagy elég okos (erős, ügyes, gazdag stb.) hozzá! Képtelen vagy rá! Lehet, hogy másnak megy, neked nem fog! Nem érdemled meg! A perfekcionista: ha nem tudod tökéletesen, hozzá se fogj! XY sokkal jobb nálad ebben! A halogató: ráérsz holnap is megcsinálni – és így tovább. És előbb-utóbb mind eléri, hogy igaza legyen – ha nem tudunk tenni ellenük.

Ki ne hallotta volna már ezeket a szavakat, mondatokat magában? Pedig ezek nem megszálló entitások, nem átkok, hanem saját, elidegenült személyiségrészeink. Ha visszavinni, újra integrálni nem is tudjuk őket segítség nélkül, fél siker, ha azonosítjuk őket: Aha, most megszólalt a gyáva részem! Most meg az okoskodó, körülményeskedő részem akadékoskodik! Akár neveket is adhatunk nekik.

A „titkos záradék”

Amikor megfogalmazzuk a céljainkat, az ellenérdekelt személyiségrész máris közbeveti az ellenérveit, Ezek a „titkos záradékok” így hangozhatnak például egy hölgy sikertelen fogyókúrája esetén:
Le akarok fogyni, de nem tudok, mert ilyen testalkatot örököltem, erősek a csontjaim stb.

• ha lefogynék, a férfiak csak szexet várnának tőlem
• ha soványabb lennék, mint az anyám, ő féltékeny lenne
• akkor érzelmileg sérülékenyebb lennék
• akkor fel kellene adnom azt az élvezetet, hogy jókat ehetek
• akkor nem tudnám, hogy a férfiak önmagamért vagy csak a testemért szeretnének stb.

Hasznos lehet tisztázni, azt is, hogy eddig mi akadályozott valami elérésében. Könnyen rájöhetünk, hogy ezek közül mi volt tényleges akadály, és mi az, amit csak képzeltünk:

• Azt hittem, hogy akkor…
• Most azért nem megy, mert…
• Ha elértem volna, annak az lett volna a következménye, hogy…
• Ahhoz, hogy elérjem, az kellene, hogy…
• Amit valójában akarok, az nem is ez, hanem….
• Valahogy nem tartanám tisztességesnek, ha…
• Könnyebb lenne, ha előbb…

Ha pedig felismertük, melyik részünk szól, mit mond, már könnyebben el tudjuk hallgattatni: De igenis meg tudom csinálni, sőt meg is fogom, már most! Képes vagyok rá, és nem érdekel, ki mit szól hozzá! A titkos záradékot is ki tudjuk cserélni pozitívra. Egyes, önállóan is alkalmazható módszerek, például az NLP (Neurolingvisztikus Programozás), EFT (Emotional Freedom Technics, magyarul az Érzelmi Szabadság Módszere) módszereket adnak az akadályozó személyiségrészek felismerésére, és megerősítéseket a semlegesítésükre.

A másik oldalon ott van a pozitív gondolkodásról szóló könyvek, tanítások tömkelege, amelyek azt mondják, csak el kell képzelni a jót, hinni benne, várni – és az el is jön. Elvileg. De a valóságban meg kell ütköznie a negatív szuggesztiókkal, akadályozó személyiségrészekkel, és ekkor más nem biztos, hogy ő lesz a győztes. Kialakulhatott bennünk egy régóta, és olyan erősen rögzült negatív énkép, kudarc-orientált hozzáállás, hogy az unalomig ismételt pozitív állítások szinte lepattannak róla. És még ekkor sem kell rontáslevevőhöz rohanni, mert inkább önmagunkról alkotott képünk, alapvető hozzáállásunk szorul javításra.

Néhány szabály, amivel hatékonyabbá lehet tenni a pozitív önszuggesztiókat:

1. Akarni kell, a „szeretném”, „de jó lenne”, a vágyakozás kevés.
2. Azt fogalmazd meg, amit elérni szeretnél, ne azt, amit elkerülni!
3. Tudd elhinni, hogy amit akarsz, be is fog következni!
4. Ha a cél elérhetetlenül nagy, nehéz lesz elhinni.
5. Ha túl kicsi, nem lesz elég motiváló.
6. Ne legyen túl általános a cél, konkretizáld, amennyire lehet!
7. Egyes szám, első személyben fogalmazz, tömören, közvetlenül!
8. Kísérje eleven belső kép, imagináció a szavakat és gondolatokat!
9. Változtasd a megfogalmazásokat időről időre a megszokás ellen!
10. Csak a saját változásodra koncentrálj, ne a másokéra!

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

‹ Vissza