Egyszer volt, hol nem volt, magam se tudom, hogy merre, de volt egy kis gömböc. Ott lógott egy madzagon a gazda padlásán, és nagyon unta magát.
De tudjátok ti egyáltalán, hogy mi az a kis gömböc? Az bizony nem más, mint egy disznóhólyag. A gazda disznót vágott, a hólyagját jól kimosta, felfújta, a száját elkötötte és felvitte a padlásra, hogy jól kiszáradjon. A gömböc bizony üres volt, olyan üres, mint némelyik listás képviselő feje, csak levegő volt benne. De annyi esze csak volt, hogy unta ott magát, és szeretett volna minél nagyobb gömböc lenni.

Egyszer aztán a gazda így szólt a lányához: Eredj fel lyányom a padlásra, hozd le azt a kis gömböcöt, hadd töltse meg anyád valami jóval!
A lány fel is ment, a kis gömböc meg kitátotta a száját és azon nyomban le is nyelte. A gazda várta, várta odalent, és mivel hiába kiáltozott neki, felküldte a fiát, nézze meg, mi lett vele. De a kis gömböc őt is lenyelte iziben. Erre a feleségét küldte fel: Nézd meg asszony, mit csinál az a két mihaszna kölyök odafenn! De az asszony se járt másképp, mint a gyerekei.

Mérges lett már a gazda, de nem volt mit tennie, maga is felkapaszkodott nagy lihegve a padlásra. A gömböc meg hamm! bekapta.

Csakhogy a gazda potrohos ember volt, a madzag nem bírta el és leszakadt. A gömböc meg legurult a padláslétrán, ki az utcára. Az utcán meg éppen a vásárba tartó emberek mentek, mivelhogy vasárnap volt. Nosza, bekapta őket is a gömböc. De nem lakott ám jól velük, minél többet lenyelt, annál nagyobb lett az étvágya. Jött egy négyökrös szekér, azt is bekapta. Aztán begurult a vásárba és lenyelte a vásározókat minden portékájukkal együtt. Begurult a faluba és lenyelte a szatócsot a boltjával együtt, az ácsot és a kovácsot, a szabót és minden iparost a műhelyével egyetemben. Bégurult az előljáróságra, bekapta a tanácsnokokat, a bírót, a jegyzőt, a fiskálist, a vicispánt, mindenkit, akit csak lelt. Bekapta a papot a templommal, sekrestyéssel, harangozóval együtt, még a torony gombja se akadt fel a torkán, akkora volt már a kis gömböc.

Amikor már semmi se volt a faluban felfalni való, kigurult az országútra. Jött egy regiment katonaság, nosza benyelte őket tábornokostól, puskástól-szuronyostól, interkontinentális rakétástól. Menet közben meg szép sorjában bekapdosta a parasztokat tehenestül, földestül. Begurult a városba, no ott aztán volt mivel tölteni a telhetetlen bendőjét! Befalta a sarki fűszerestül a hiper-szuper shopping centerekig a boltokat, de ettől csak még éhesebb lett! Lenyelte a gyárakat, káeftéket és ertéket egy szálig! Lenyelte a bankokat páncéltermestül, a biztosító társaságokat kötvényestül, lenyelte a pártokat elnökséggel és szóvivővel együtt. Begurult az önkormányzatba, sorra bekapta a polgármestert, a szenátorokat, minden rendű és rangú semmittevő tinta- és talpnyalókat, de úgy, hogy mutatóba se maradt ám belőlük! Bekapta a királyt udvarostul-palotástul, a parlamentet a képviselő urakkal együtt, de még a miniszterelnököt is, hamarabb, mint ahogy én el tudom itt mondani nektek!

No, lett is már akkora a kis gömböc, mint a fél világ. Amerre gurult, megette az erdőket, a hegyeket, ha megszomjazott, kiitta a vizet egy-egy folyóból, de még a benzint is a benzinkutakból, és akkora lett, hogy lassan eltakarta a Napot és a Holdat is.

Ám egyszercsak eszébe jutott, hogy mi lesz, ha már nem lesz mit felfalnia, és ettől nagyon megrémült. El is kezdett ijesztgetni mindenkit, aki a bendőjében volt, hogy jön a válság. A butábbja, akik elhitték, hogy nekik bizony a gömböc gyomrában van a legjobb dolguk, nyomban meg is ijedtek, és együtt jajveszékeltek vele. A szóvivők a válsággal ijesztgették a többieket, az újságok meg, – mivelhogy azok is már mind a gömböc hasában voltak – a válságról írták a vezércikkeket. Volt is nagy felfordulás, aggodalom, szemhunyásnyit se tudott aludni tőle a gömböc egész éjszaka.

Az okosabbak persze nem hitték el az egészet, ők éppenséggel ki akartak volna jönni a gömböc bendőjéből, de nem tudtak. Az ostobábbak – és ők voltak többen – semmiképpen se engedték őket.

Aztán, amikor a gömböc már a világ végén járt, a legutolsó kis falu szélén megpillantotta a kiskondást, amint az árokparton furulyált. Szép volt a nóta, de érdekelte is ez a gömböcöt! Azt mondta magában: kicsi is vagy, sovány is vagy, de csak bekaplak téged is, jobb vagy a semminél!

Azzal be is kapta. Igenám, de a kiskondásnak a helyin volt az esze, a zsebében meg az éles bicskája, nemrég fente meg egy kövön. No látja ám a gömböc, hogy veszi elő a kiskondás a bicskát a zsebiből. Ekkor ijedt meg csak igazán! Torka szakadtából kiáltozta, hogy segítség, itt a világvége, itt a válság! Pedig csak a saját életét féltette, de volt is miért!

Mert a kiskondás nemcsak hogy elővette a bicskáját, de nyomban fel is hasította vele a gömböc oldalát, végestelen végig. A tengernyi nép, meg jószág, mind, aki a gömböc hasában volt, mehetett haza, vagy amerre látott. A gömböc meg pont olyan üres lett, mint annakelőtte volt. Ott hevert az út szélén, mint egy darab rongy, senki ügyet se vetett rá. Aztán jött egy kóbor kutya, és – volt, nincs – befalta, ami maradt belőle. Így lett vége a telhetetlen kis gömböcnek.
Ezt a mesét meg azért mondtam el, hogy az okosak elmélkedjenek, az ostobák meg ámélkodjanak rajta. Meg hogy a kiskondások ne felejtsék el jó élesre fenni a bicskájukat!

(Mesemondó: Kövesi Péter)

A kép forrása

‹ Vissza