A mester kicsiny kunyhójában üldögélt és szemlélődött. Egy búzakalász feküdt előtte, és ő átélte a nyári nap melegét, megértette, ahogyan a fényből az élet fakad. Aztán kiment a tanítványaihoz, akik néma csendben vártak rá. Beszélt nekik a Fényről és az Életről, azok pedig szinte itták a szavait, és tudták, hogy valami nagyon fontos dolog részesei lettek.

Máskor a mester az ég végtelenségéről, a Mindenségről szólt, és arról, hogy az ember szellemi lehetőségei csak az égbolt végtelenségéhez mérhetők. Mélyen megérintett mindenkit, ahogy a belső békéről, szeretetről mesélt nekik.

Egyre több tanítvány vette körül, a kis kunyhó mellett valóságos falu kerekedett. A mester mindennap kijött és beszélt, tanított. Gyönyörű szavakkal szólt a Földanya megtartó szeretetéről, az éltető és elemésztő tűzről, a vízről, amely árad, hűsít, megtisztít és átölel. Tanított a virágokról, Földanya kedves gyermekeiről, a fákról, állatokról, felhőkről, szellőkről és viharokról, amelyekben különös, szelíd vagy vad, lágy vagy kemény erők nyilvánulnak meg. Megtanította őket sokkal mélyebben megérezni, átélni az illatokat, hangokat, a selyem lágyságát és a szikla érdességét. A tanítványok soha nem tapasztalt élményekkel gazdagodtak nap, mint nap. Lassan kezdtek ráérezni az élet teljességére, a mindenütt ott lévő titkos rezgésekre és arra a hatalma erőre, amely mindezt létrehívta és működteti.
Egyvalamiről nem beszélt soha: a színekről. A mester ugyanis színvak volt. Az a szó, hogy szín, semmit sem jelentett a számára, mégis sokkal többet tudott a színekről, mint bárki más. Az ő számára így is teljes volt a világ. A búzakalászban a delelő nyári nap sugárzását érezte, a narancs színében a napnyugta szelíd fényét, a levél zöldjében az élet lüktetését. Milyen csodálatos a ruhád! – mondta egyszer egyik tanítványának – olyan, mintha a sarjadó tavaszi rét lenne rajtad! – pedig nem láthatta a textil üde zöld színét. Az ibolya színében ugyanazt a rezgést élte át, mint amelyik a szivárvány utolsó sávjából sugárzott.

A tanítványok pedig ültek körülötte, hallgatták, egyre többet éltek meg a teremtés csodáiból, és önmagukból. Ám közben elvesztették a színeket. Lassan a nevüket is elfelejtették. A napraforgóban már ők is a Nap ragyogását érezték, a fakéreg barnaságában a föld lényegiségét élték át. Békességben éltek, boldogan és nyugalomban.

Egészen addig, amíg egyszer egy új tanítvány nem telepedett le közéjük. Ő festő volt és a színek jelentették az életét. Nem akart, és nem is tudott lemondani a színekről. Miről beszélsz? – kérdezték ilyenkor a régi tanítványok. – Mi az, hogy piros, kék, sárga? Mindez csak képzelgés, olyasmi, amin mi már rég túl vagyunk. Tudnod kellene, hogy színek nem léteznek!

A festő nem hagyta magát. Lehet, hogy ő még kevesebbet érez a rezgésekből, de igenis vannak színek, sőt gyönyörűek!

A hangulat egyre feszültebbé vált, a tanítványok kis csoportokban pusmogtak, mit kellene tenni. Végül a rangidősök csoportja úgy döntött, hogy a festő nem maradhat tovább. – Nincs helyed közöttünk, légy szíves, távozz! Ő pedig összeszedte kevéske holmiját, és elment.

A mester közben a kunyhó magányában meditációjába merülten ült egy rózsaszál előtt. A szirmokból áradó lágyságot és elfogadó szeretetet élte át, míg a tanítványai azon örvendeztek, hogy immár semmi sem áll további szellemi emelkedésük útjában. Nem jöttek rá, milyen messze vannak még attól, hogy ők is mesterekké váljanak.

Akinek füle van, hallja!

A kép forrása

‹ Vissza