A korunkra jellemző ambivalens értékrend egyik megnyilvánulását jelentik azok a magatartásformák, ahogyan a spirituális értékekre érzékeny ember a pénzre reagál, illetve amelyekkel lépten-nyomon a világban találkozik. Kétségkívül sokakat irritál a pénzközpontú szemlélet, amely mindent és mindenkit anyagi értéke illetve vagyona szerint ítél meg. Része ez a jelen maszkulin világ értékrendjének: a pénz – hatalom – erő(szak) szent(ségtelen) háromságának. Szomorú példáit látjuk nap mint nap, hová vezet, ahol a szeretetet, törődést, nevelést valaki anyagiakkal akarja megváltani vagy éppen megvásárolni.

Végső soron pénzközpontúság a materializmus velejárója és ez – tévedés ne essék – nem a kommunisták találmánya, hanem majd’ kétezer éve jellemzi a nyugati kultúrát. A materializmus itt nem világnézetet jelent, hiszen a harácsoló, kincseket felhalmozó egyházakra ugyanúgy jellemző volt, mint a világi hatalmakra. És az is természetes, hogy azokban a korokban, amikor egyre szélesre nyílik a szakadék a szegények és gazdagok között, egyre többeknek nem tetszik ez a szemlélet. De ennek önmagában még semmi köze a spiritualitáshoz, eredhet egyszerű igazságérzetből, vagy akár irigységből is. Az elmúlt száz év folyamán a társadalmi viszonyok változásai csak átrendezték, de nem tették igazságosabbá a vagyoni viszonyokat és a fogyasztói társadalom arcátlan expanziója is csak folyamatosan fokozza a pénz világával szembeni ellenérzéseket. Így míg az egyik ember mindent pénzben mér és élete fő célja a vagyon felhalmozása, a másik legszívesebben kikerülné az egészet. Ám nem térhetünk vissza az osztály- és pénz nélküli társadalomba és a társadalomból való kivonulás is többnyire naiv ábránd, ahogyan az volt negyven éve a hippik pénz nélküli, szeretetre (és némi drogra) alapuló kommuna-elképzelése is.

Megélt tapasztalataink fényében cseppet sem meglepő, hogy az úgynevezett spirituális ébredés sokaknak azt sugallja, hogy a pénz valami gonosz, sátáni dolog. Az ember ilyenkor hajlamos túlontúl fehér-feketében látni a világot. Felháborodik, ha pénzt kérnek egy tanfolyamért, ahol spirituális értékekről vagy kozmikus energiákról van szó, és megkövetelné a gyógyítótól a krisztusi: „Ingyen kaptátok – (ami ma korántsem igaz, hiszen rengeteg tanulás, vizsga, engedélyek stb. beszerzése előzi meg egy praxis megkezdését) – ingyen is adjátok!” elvét. Hivatkoznak Jézusra: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán (állítólag pontatlan fordítás), mint a gazdagnak bejutni a mennyországba.” Ám valójában a szegénység semmivel sem spirituálisabb a gazdagságnál – legfeljebb a vagyonos embert jobban a materiális világhoz köti a birtokláshoz való ragaszkodás és a veszteségtől való félelem. Legfeljebb irigyelni lehet azokat a korokat, ahol az élethez egy köntös, egy saru, egy vándorbot, egy koldulószilke – és összességében is két kézen megszámolható „vagyontárgy” elegendő volt, például Buddha korában egy szerzetes számára, de ez mára anakronisztikus lenne, hiszen lassan a nepáli kolostorokban is van internet. Nem is sokan vállalnánk ezt – ahogyan én is szívesebben írom ezt a cikket számítógépen és küldöm el e-mailben, mintha lúdtollal kellene körmölnöm és lovas futárral vitetnem a szerkesztőségbe. A mai világban a pénz hiánya egy határon túl a fejlődés gátja is lehet, ha valaki nem tud megvenni egy fontos könyvet, vagy elutazni valahová, hogy meghallgasson egy szellemi tanítót vagy részt vegyen egy szertartáson.

Lássuk be: a pénz nélküli világ ma éppúgy illúzió, mint ahol úgy vélik, csak a pénz a fontos. Ugyanannak az éremnek a másik oldala, más szavakkal az egész életünkön átívelő anyag – szellem kettősség dilemmája. Pontosabban nem is igazán dilemma, hiszen egy dilemmában valamely oldal javára döntenünk kell, itt pedig döntés helyett az elfogadás és egyensúlyba hozás lenne a dolgunk. Lehetőleg álszentség nélkül. Egy tanfolyamnak ugyanúgy ára van, mint egy szoba kifestésének. Akkor is, ha mondjuk az angyalokról szól. (Feltéve, ha nem maguk az angyalok tartják, mivel náluk – úgy tudjuk – még nincs bevezetve a bankrendszer és a gázszámla.) És ahogy a festő el szeretné tartani a családját, úgy a tanító, szellemi vezető is. Távol vagyunk már (még?) attól az időtől, hogy a közösség tartsa el szellemi vezetőit. Kérdéses legfeljebb az ár lehet. Például el lehet-e kérni egy cipő árát (ami egy-két év alatt szétmegy) valami olyanért, ami életünk végéig a mienk marad? Már Arisztotelésznek is szemére vetették, hogy sokba kerül nála tanulni. De akkor sem köteleztek erre senkit, lehetett a „hordószónokokat” is hallgatni az agorán, a főtéren, ingyen. Bár általános recept nincs, sok gyógyító például úgy véli – jogosan – hogy bizonyos dolgok, mint például az energia nem megfizethetők, de joga van annyit kérni egy kezelésért, amennyit másféle munkával megkereshetne. Szomorú látlelet korunkról, hogy az autószervizben dohogás nélkül kifizetjük a rezsióradíjat, de a testünk-lelkünk egészségéért ugyanennyit már sajnálunk.

Természetesen itt nem azokról beszélek, akik spirituális gyógyítónak, mesternek álcázva magukat, ugyanúgy a pénz, a szerzés bűvöletében, a matéria illúziójában élnek, mint akik ezt üzletemberként be is vallják. Ez utóbbi sokkal tisztességesebb, mint egyes MLM hálózatok „filozófiája” (tisztelet a kivételnek), ahol a hálózatépítés, az üzlet az emberiség önzetlen szolgálatának, a szeretet terjesztésének jelszava mögé rejtve folyik.

Valójában a pénz nem más, mint az energia közvetítésének egy lehetséges eszköze. Bár nem sok mindenben volt Marx Károlynak igaza, ezt ő is így látta, még ha mást is értett energia alatt, mint mi. Így tekintenek a keletiek is a pénzre, mint egy szükséges (de nem feltétlen rossz) dologra, amely lehet bűnös és szennyes, ha bűnös és tisztátalan módon szerzik meg, vagy ilyesmire fordítják, de lehet tiszta, és az emberek javát, üdvét szolgáló eszköz is. A lényeg mindenképpen az, hogy csak eszköz és sohasem cél.

Simonia és áldozat

Jó egynéhány éve érdekes beszélgetést folytattam egy idős pappal, aki elfogadta, hogy a gyógyító energiák, amelyeket közvetítünk, Istentől jönnek. Kételye csak azzal volt, hogy szabad-e ezért pénzt kérni? A kereszténységben (Simon mágusról, aki mellesleg nem varázsló, hanem gnosztikus beavatott volt) simoniának hívják a szentségek pénzért való árusítását, és emlékezzünk rá, a reformáció elindulásának épp ez volt az egyik indítéka. Egy gyógyító beavatás pedig – ebben egyet is értettünk – egyfajta szentség felvételét jelenti. Egyetértett azzal is, hogy az áldozathozatal – amely akár pénzben is kifejeződhet, hisz az egyház is fogad el pénzbeli felajánlásokat – mennyire fontos. Sőt tulajdonképpen lelkileg fontosabb annak, aki a beavatást kapja, mint annak, aki adja. Az áldozathozatal és a vételár megfizetése között a különbség lelki, a megélés módjában van. Aki megfizet valamit, azt érzi, hogy megvette, birtokolja. Aki áldozatot hoz valamiért, az megköszöni, hogy megkaphatja. Más gondolatok és más energiák kötődnek ugyanahhoz az anyagi objektumhoz.

Végül is abban egyeztünk meg, hogy akkor lehet simoniáról beszélni, ha a dolognak „hoci-nesze” üzleti jellege van. Ha a pénzen kívül semmiféle – fejlődés- és tudásbeli, erkölcsi stb. – követelményt nem támasztanak és válogatás nélkül bárkinek bármilyen beavatás szentségét kiadják. Világszerte vannak olyan társaságok, ahol szellemi fokozatokat, akár „mesteri” beavatásokat így árusítanak, és akár három nap alatt bárki „mester” lehet. Sőt – meg nem erősített források szerint – egyes helyeken akár az „arhat” (szent) vagy „apostol” címet is meg lehet így szerezni. De ennek a spiritualitáshoz semmi köze, ez ugyanannak a fogyasztói társadalomnak bűvkörébe láncolja a jámbor keresőt, ahonnan szabadulni szeretett volna. Próbáljunk meg nem beleesni ebbe az ördögi körbe!

Kövesi Péter
(A szerző egyik tanfolyama éppen a pénz ezotériájáról és a pénzhez való spirituális viszonyról szól. Információ az aktuális programokról: 70/2580551)

[1] Lélektani értelemben az a jelenség, amikor  az úgynevezett életközépi krízis során a legtöbb emberben felébred a vágy, hogy újraértékelje az eddigi életét és esetleg más, szellemibb célok felé menjen tovább.

Kép forrása

‹ Vissza