„Az életet csak visszafelé érthetjük meg, de csak előrefelé élhetjük”
(Sören Kierkegaard)

Jó néhány éve divatba jöttek az úgynevezett reinkarnációs utazások és utaztatások. Azelőtt ilyesmit csak néhány pszichológus vagy pszichiáter végzett hipnózisban, indokolt esetben, a beteg olyan problémáinak feltárására és megoldására, amelyeket a jelen élet keretein belül nem lehetett megérteni, megmagyarázni vagy megváltoztatni. Mostanában szinte mindenki utaztat mindenkit. Ám ezek gyakran nem többek a puszta kíváncsiság kielégítésére szolgáló játékoknál – divatos, a fejlődésről szóló ezoterikus körítéssel. Az emberek általában megkönnyebbülten és jókedvűen távoznak egy-egy ilyen összejövetelről – bár előfordul az ellenkezője is, hogy valaki zokogva megy haza -, de hosszú távon nemigen változik az életük, sőt, olyannal is találkozni, akinek a meglévő problémái mellé egy-egy ilyen múltéleti út után még új problémái is jelentkeztek, tehát kifejezetten ártalmas volt számára a kaland. Az egy hétvége alatt kitanult „utaztatók” általában egyetlen módszert használnak jól-rosszul, alapvető hibákat követnek el, fontos dolgokra nincsenek tekintettel, megelégszenek az élmények előhívásával, de azok feldolgozása és integrálása szinte mindig elmarad. Pedig épp ez lenne a lényeg. „Veszély”-helyzetben, kritikus szituációkban gyakran elvesztik a fejüket, és nem tudják, hogy mit kellene tenni. Sikertelenség esetén pedig kész a válasz: az alany magasabb énje (Isten, az angyalok stb.) nem engedték, hogy lássa az előző életeit, nem elég érett hozzá – és így tovább. Már a karma és reinkarnáció fogalmai sem tiszták sokaknak, a New Age -mozgalom elterjedése óta pedig nagyon sok közkeletű tévedés és félreértés van forgalomban. Téves alapállásból kiindulva pedig téves, vagy legalábbis bizonytalan eredményekhez lehet jutni. Sokakban az igazolási vagy önigazolási kényszer munkál. Mindenáron azt szeretnék bizonyítva látni, hogy igaz, megtörtént az, amit egy-egy ilyen ülésben átéltek, nem pedig azt, hogy mire lehet ezt használni, illetve az élmények birtokában az életüket hogyan tudnák jobbá, könnyebbé, egészségesebbé tenni.

Mitől lesz a játékból terápia?

A reinkarnációs terápia alatt az előző életek tudatos felidézését, köztes létbeli élmények átélését, valamint mindezek tudatosítását, feldolgozását, integrálását értjük. A lélektani felkészültséggel rendelkező terapeuta teljesen más szemlélettel és módszerrel dolgozik, mint az ezt nélkülöző laikus. A terapeuta nem a jelenségekben, az érdekes élményekben érdekelt, hanem abban, hogy ezek milyen kapcsolatban állnak a kliens jelen személyiségével, miként tükrözik jelenlegi problémáit, és milyen lehetőséget nyújtanak azok megoldására. Nem keres bizonyítékokat, hogy valóban megtörtént-e, amiről a kliens beszél, nem figyel különösképpen olyan lényegtelenebb momentumokra, mint nevek, pontos helyszínek és évszámok, sőt voltaképp az sem érdekli, hogy ezek valójában reinkarnációs élmények-e, vagy csupán a kliens valamilyen történetbe vetíti ki azokat a problémáit, amelyekkel közvetlen módon nem tud szembesülni. Ez a távolítás mindenképpen nagyobb rálátást biztosít, és a személyes érintettség hiánya miatt a legkényesebb kérdések, problémák kezelésére is lehetőséget nyújt. Azt is mondhatjuk, az a pszichológus is végezhet reinkarnációs terápiát, aki nem is hisz a reinkarnáció létezésében, ugyanis itt a középpontban nem a múltéleti kaland, hanem a kliens jelen személyisége áll.
A terapeuta számára tehát teljesen közömbös, hogy a mit a kliens átél és elmond, az valóban megtörtént-e a múltban, ha igen, pontosan hol és mikor. Minden, amit tapasztal, róla, a jelen életéről szól. Szakszerű vezetéssel pont azok az emlékek jönnek elő, melyekre most szüksége van. A terápiás lehetőségek egy részét közvetlen a terápia alatt, a múltéleti élmények átélése közben, más részét pedig utánuk, éber állapotban végezhetjük el. Mire alkalmas a reinkarnációs terápia? Összességében mindazon problémák megoldására, amelyek (feltehetőleg) nem a jelen életünkben keletkeztek. Néhány ilyen lehetőség:

• az önismeret elmélyítése: honnan jöttünk, miért vagyunk itt,
• személyiségproblémák és zavarok gyógyítása,
• önelfogadás javítása,
• gátlások, fóbiák, viselkedési zavarok megszüntetése,
• szocializációs zavarok feldolgozása, megértése, megszüntetése,
• bizonyos személyek elfogadása,
• kapcsolataink megértése, elfogadása és javítása (párkapcsolat, család, rokonság, barátok, ellenfelek),
• testi problémák, adottságok és jellembeli problémák megértése, elfogadása,
• szellemi fejlődés, önismeret,
• betegségek megértése,
• pszichoszomatikus betegségek gyógyítása,
• egzisztenciális problémák, szociális helyzet megértése, elfogadása.

Az adott helyzet megértése és elfogadása természetesen alapot teremt azok megváltoztatásához is: amíg ugyanis valamit nem tudunk elfogadni, változtatni sem lehet rajta.

Mire nem való, vagy nem javasolható a reinkarnációs ülés?

• A puszta kíváncsiság kielégítésére (kellő motiváció nélkül ezek az ülések általában nem túl sikeresek),
• Az ego ápolása (akinek előzetes elképzelései vannak nagyszerű életekről, többnyire azokat fogja megtapasztalni),
• Kompenzációra (aki a jelenlegi kisszerű életét nagyszerű előzőekkel szeretné kompenzálni).

Nem javasolt a módszer pszichésen labilis embereknek, komolyabb személyiségzavarban szenvedőknek, pszichoaktív szerek hatása alatt állóknak (erős nyugtató, alkohol, antidepresszáns, drog vagy pszichiátriai gyógyszer). Indokolt esetben néhány terapeuta akár elmebetegeket is kezel – míg mások ezt szigorúan elítélik. Nehéz terápiát végezni feszült, szorongó, a félelem állapotában lévő, szélsőségesen extravertált, hipomán vagy túlzott önkontrollal rendelkező emberrel. A primitív személyiség önmagában nem akadály, kellő stílusban vezetve nagyszerű eredményeket lehet velük elérni. Sokan azt hiszik, hogy az erős akaratú egyének sem alkalmasak ilyesmire, de sokszor ennek épp az ellenkezője igaz.
A terapeuta nem irányíthatja a kliensét a saját elvárásai szerint. A sarlatánság csúcsa volt például az a televízióban is bemutatott reinkarnációs „hipnózis”, ahol a kliens pár pillanat alatt visszaérkezett az ókori „Egyiptomba”, mire a vezető azonnal rá is kérdezett: „Egy piramisban vagy?” – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Azt mindenképpen tudatosítani kell, hogy senki sem felelős az előző életek tetteiért, nem azonos az akkori személlyel. Nem lehet lelkiismeretfurdalása valakinek, ha az előző életében gazember volt, és nem teheti felfuvalkodottá, ha nagyszerű személyiség. Pedig de sokan kérkednek manapság előző életeikkel, amikor is „fáraók”, „atlantiszi főpapok”, vagy egyszerűen csak szentek voltak. Nagy valószínűséggel ezek nem mások, mint vágyak kivetülései, kisebbrendűségi érzések (túl)kompenzálásai.
Terápiás szempontból érdektelen és használhatatlan, amit egy jós, látnok – legyen akár a legjobb, legmegbízhatóbb is – mond el valakinek az előző életeiről. Azokat mindenképpen az embernek magának kell átélnie.
A terapeutának tudnia kell, a kliens meddig maradhat egy szituációban, adott esetben mi a célszerűbb: a szituáció átélése, átalakítása, esetleg a mára vonatkozó hatások törlése. Nem szabunk meg merev határokat, az idővonalon szabadon lehet mozogni a különböző életek között, illetve a reinkarnáció, az előző életek és a korregresszió, a jelen élet korai szakaszai között. A korregressziónak különlegesen fontos szerepe van, ezért erről a későbbiekben külön lesz még szó.
Bár számos könyv állítja ennek ellenkezőjét, nem érdemes progresszióval, azaz jövőbe utazással foglalkozni, hiszen amíg élünk, folyamatosan alakítjuk a jövőt. A progresszió ezért értelmetlen és félrevezető. Gyakorlatilag annyi történik, hogy a kliens a jelenkori állapotát vetíti ki és hoz létre egy képzeletbeli jövőképet, aminek gyakorlatilag semmi realitása, és amennyiben lenne, úgy is használhatatlan. A leírások és esetismertetések alapján alapján könnyű felismerni, hogy sci-fi könyvek és filmek fordulatai köszönnek minduntalan vissza. A jövőbe lépésnek egyetlen esetben van értelme: amennyiben a klienst az egészen közeli jövő átélésére, elképzelésére kérjük meg, mintegy tesztelendő, hogy egy létrehozott viselkedésváltozás miképpen fog a jövőben működni. Ennél többre nyugodt lelkiismerettel nem vállalkozhatunk.

Folyamatos múlt

Az életet egyetlen folyamat a jelentől a jövőbe, vagy visszafelé, az előző pillanattól a jelen életbeli múltban, a gyermekkoron, születésen, fogantatáson, köztes léten, előző életeken át az ősidőkig, a kezdetekig. Valójában a korregresszió, azaz a jelen élet korábbi szakaszainak, problémáinak és pozitív pillanatainak átélése, felidézése sokkal több segítő, terápiás lehetőséget hordoz, mint a reinkarnációs ülések, és a legtöbb terapeuta a gyakorlatban is lényegesen többször alkalmazza. Az, hogy általában a reinkarnációs módszerekkel foglalkoznak többet, nem csupán divat, nem csak azért történik, mert a laikus inkább ezek iránt érdeklődik, sokkal inkább azért, mert egyszerűbbek, könnyebben megtanulhatók és végezhetők, és nem utolsó sorban kockázatmentesebbek. Ezért olyan népszerűek ezoterikus körökben – kár, hogy a legtöbben megállnak a felszínen, az élmények felidézésénél.
A korregresszió a személyes érintettség okán nehezebb, kockázatosabb, de éppen ezért hatékonyabb is. Természetesen meg lehet tenni azt is, hogy csak a pozitív élményekbe megyünk bele, önmagában ez is nagyon hasznos a jelen problémáinak kezelésében. Ez viszonylag még kockázatoktól mentes megoldás. A nehéz élethelyzetek kezelése viszont feltétlenül felkészültebb szakembert kíván és a módszerek széles körű ismeretét igényli, nemkülönben fejlett empátiás segítő attitűdöt a terapeuta részéről. Egy néhány héttel, hónappal, évvel ezelőtti sérelmet, negatív élményt feldolgozni, hatását megszüntetni korrigálni, természetesen sokkal egyszerűbb, mint az úgynevezett korai sérüléseket.
A tapasztalatok szerint a jelenlegi problémák, a közelmúlt traumái csak rárakódnak (idegen szóval: szuperponálódnak) a korai sérülésekre, amelyeket kisgyerekkorban éltünk át. Ahogyan elindulunk a jelen problémától, sok esetben a helyzet vizuálisan úgy néz ki, mint egy fej káposzta: ahogy lehántunk egy réteget, ráakadunk a következőre, és az alatt egy ismét következőre, és így haladunk visszafelé az időben. Azután valahol megtaláljuk a torzsát is – ha elég kitartóak vagyunk. A legtöbb ember problémái ilyen szerkezetűek. Természetesen ilyenkor nem elég egyetlenegy terápiás ülés, egy élmény feldolgozása, a megoldás megtalálása sok időt igényel. Valamely természetgyógyászati konferencián szólalt fel egy kitűnő előadás után imígyen egy ifjú titán, meglehetősen flegma hangnemben: „Minek ezt ennyit ragozni! Tudjuk, hogy mindenkit szeretni kell, mindenkinek meg kell bocsátani, és meggyógyul a beteg!” – Nos, ha ez ilyen egyszerű lenne, aligha lenne beteg ember! A másik, dilettánsokra nagyon jellemző megnyilvánulás: „Problémád van? Hát engedd el!” – Szomorú, hogy ilyen szemléletű emberek gyógyítónak hiszik magukat!
Sokan valóban a gyors megoldásokat várják, és kedvüket vesztik, ha az eredmény nem azonnali. Néha úgy tűnik, a terápia egy helyben topog. Hónapok óta dolgozunk együtt, de semmi értékelhető változás. Lehet, hogy a beteg meg is unja és abbahagyja. És ekkor – csodák csodája – „működni” kezd Valami. A tünetek elmúlnak, a kliens a saját lábára áll. A hatás ugyanis nem feltétlenül lineáris. Lehet, hogy akkumulálódik, majd egyszerre jelenik meg. Lehet, hogy a hosszú ülések alatt a terapeuta (akár tudtán kívül) megadja a kliensnek azt a támogatást, védelmet, biztonságot, amit annak idején a szüleitől (jobbára az anyjától) nem kapott meg – lehet, hogy épp ettől beteg – és most ettől képes „felnőni”, a jelen életkorának megfelelően élni. Ezen mit sem változtat, ha a terapeuta történetesen férfi.
Vissza lehet menni a születésig, átélni, segíteni a kliens megszületését. Sokféle, a születéskor keletkezett sérülésünk lehet. El lehet jutni a méhen belüli időszakba, újraélni az akkori tapasztalatokat. Természetesen minél mélyebben megyünk vissza az időben, annál kevésbé intellektuálisak az élmények, inkább érzékszerviek és érzelmiek, vagy inkább fordítva: visszafelé az időben előbb az érzelmi, utána pedig az érzékszervi szintet tudjuk átélni. Így lehet visszajutni akár a fogantatás pillanatáig is. Idáig kevesen tudnak visszamenni, kevés a feldolgozható élmény is, és azok is nehezen verbalizálhatóak. Természetesen nem feltétlenül kötjük ki előre, hogy hová szeretnénk visszamenni. Ez mindig attól függ, a kliens problémái, sérülései hol és mikor keletkeztek. Így nyitottak vagyunk arra, hogy megálljunk a jelen élet bármely korábbi szakaszában, visszamenjünk a méhen belüli időszakba a fogantatásig, vagy akár a köztes létbe (bár annak értékéről az előzőekben már szóltunk), vagy akár az előző életekig, amennyiben arra van szükség.
A korregressziónak általában két indoka és célja lehet: vissza lehet menni az időben, megkeresni, felderíteni jelen probléma okát, keletkezését, problémás helyzeteket fel lehet idézni, átélni, megtapasztalni, tudatos szintre hozni – szükség szerint átírni, megszüntetni. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség, amikor kifejezetten pozitív, megerősítő élményeket keresünk, ezeket pedig erőforrásként lehet használni, áthozni a jelen problémáinak megoldásához. Mindkét módszer egyformán hasznos lehet. Olyan kliensnél, aki az adott pillanatban nem terhelhető jobban és kilátástalannak látja a jelenlegi helyzetét, okosabb lehet erőforrásokat keresni a legégetőbb problémái megoldásához, mint visszavinni esetleg még nehezebb helyzetekbe. Ez ebben az esetben lehet, hogy csak tüneti megoldást jelent, de hasznosabb lehet, mint újabb traumákkal szembesíteni.
Más esetekben pedig akár elegendő megerősítést és erőt is ad a kliensnek ahhoz, hogy ahogyan a múltban bizonyos problémáit meg tudta oldani, úgy ugyanazokkal a módszerekkel és erőkkel a jelen problémáin is úrrá tudjon lenni. Ilyenkor lehet, hogy a régebbi traumákat keresni, feszegetni nem is érdemes. Ez természetesen attól függ, hogy mit jelölünk meg célként, vagy mire „szerződünk”, milyen probléma megoldására akarunk vállalkozni. Nem feltétlenül az a cél, hogy az illető életének valamennyi problémáját megoldjuk, kiváltképp, ha ezt a kliens maga sem igényli, mert egy adott probléma miatt keresett meg.

A megváltozott tudatállapot

„A folyóba esett érmét a folyóban lehet megtalálni” – mondja a zen bölcsesség. A múlt emlékei – legalábbis jelen tudásunk szerint – az ember tudattalanjában raktározódnak. A megváltozott (módosult) tudatállapot mindössze annyit jelent, hogy tudatunk más állapotba kerül, mint amilyenben általában lenni a szokott napi tevékenységünk közepette. Az agykutatások szerint ezek általában alacsonyabb frekvenciájú agyhullámokkal járnak együtt – ezek közül az ún. „alfa állapot” már szinte mindenkinek ismerős. A megváltozott tudatállapotban másképpen érzékelünk (többnyire intenzívebben), másképpen reagálunk külső hatásokra (többnyire kevésbé) és sok mindenre képesek vagyunk amire éberen nem. A tudatosság határai kitolódnak a tudattalan irányába. Ezt a lehetőséget tudjuk felhasználni.
A megváltozott tudatállapotoknak számtalan változata lehet, a kiváltás technikájától, illetve az állapot mélységétől függően. Közöttük szinte lehetetlen éles határvonalat húzni. Ahhoz, hogy a múlt képei, emlékei hozzáférhetők legyenek, nem feltétlen szükséges a hagyományos „klinikai” hipnózis alkalmazása (amely ráadásul a jelenleg érvényes törvények szerint nem szakembereknek tilos is). Relaxációs, meditációs, szuggesztiós (önszuggesztiós) vagy más, úgynevezett transz-módszerekkel a hétköznapi, éber tudatszintről kiindulva egyre mélyebb szinteket el tudunk érni, és ezekben a tudattalan egyre mélyebb, ősi rétegei tehetők tudatossá.

A feldolgozás és terápia

Olykor elegendő valamit a tudattalan mélyéből a tudatosság napvilágára hozni ahhoz, hogy valami megváltozzon az emberben. Más esetekben terápiás módszerek egész skálájára van szükség. Kellő vezetéssel a klienst oda lehet visszavinni, ahol a konfliktusok keletkeztek, hipnoterápiás, NLP (neurolingvisztikus programozás), szimbólumterápiás és imaginációs módszerekkel megoldani azokat, majd áthozni és integrálni a kliens jelen életébe.
Tudnunk kell, hogy a gondolatok, érzések, imaginált képek a tudat számára éppolyan valóságosak, mint a közvetlenül az érzékszervekkel szerzett benyomások, sőt a test is éppúgy reagál rájuk. Ezt a közelmúlt agykutatásai tökéletesen igazolták, és ez minden megváltozott tudatállapotban végzett terápia alapja és igazolása – még akkor is, ha sok pszichiáter kizárólag csak a gyógyszeres kezelés hatásában hisz.
A felidézett képeket át lehet, és át kell érzékszervileg is élni. „Mert nem a tudás által elégszik meg a lélek, hanem ha a dolgokat érzékileg ízleli és tapasztalja” – írta úgy ötszáz éve Loyolai Szent Ignác, akinek lelkigyakorlatai ma is hihetetlenül korszerűek, és nagyon igaza volt. Nem elég, ha kliens elmondja, hogy egy erdőben van, éreznie kell a színeket, formákat, a kőmérsékletet, a szellőt, az illatokat, a fák tapintását. Ezeket nevezik érzékszervi modalitásoknak. Megváltozott tudatállapotban mindez lehetséges, ha pedig valaki nem érzékeli, nincs a megfelelő tudatállapotban.
Az érzékszervi tapasztalatoknak mindig van érzelmi, hangulati, indulati töltésük. A legtöbbször ezekkel kell dolgoznunk, hiszen a problémákat általában nem az okozza, ami történik, hanem az, ahogyan reagálunk rá, ahogy feldolgozzuk (vagy nem dolgozzuk fel). Megváltozott tudatállapotban lehetőségünk van átírni, megváltoztatni az emlékekhez kapcsolódó érzéseket, érzelmeket – mind a múltban, mind pedig a változásokat „átírni” a jelenre. Ez pedig a kliens változását, gyógyulását egész-szé válását eredményezi minden szükséges szinten.

Kövesi Péter

(A szerző „Időkapu” című, reinkarnációs és korregressziós terápiával foglalkozó könyve a Bioenergetic Kiadó gondozásában jelent meg.)

‹ Vissza