Az új évezred hajnalán az emberiség a legkülönbözőbb reményeit és félelmeit vetiti ki, várja a jövőtől. Van, aki a boldogság és harmónia korát, az Új Jeruzsálemet vagy Jézus újjászületést várja (természetesen mindenki a saját szülőföldjén), van aki végítéletet, katasztrófát. A legtöbben pedig semmit sem várnak, úgy gondolják, minden úgy megy tovább és ők is ugyanúgy élhetnek, ahogy eddig. A reális gondolkodó úgy látja, igen messze még a földi paradicsom, és bár világvégétől nem tart, el kell gondolkodnia azon, vajon valóban véletlen egybeesés, balszerencse-e a szemlátomást szaporodó katasztrófák, árvizek, földrengések sorozata? Van-e közöttük kapcsolat, vagy csak mi akarjuk egy nem létező láncra felfűzni az esményeket? Üzenet rejlik-e bennük, Isten, vagy Gaia üzenete, vagy racionális következményei a környezettel való felelőtlen bánásmódunknak? A gondviselés büntet, vagy saját gondatlanságunk üt vissza? S ha így van, akkor a katasztrófák miért a szegény országokat sújtják főleg és miért nem a sok mindenért valóban felelős nagyhatalmakat?

Az élet nagy vonalakban minden valószínűség szerint ugyanúgy fog menni tovább, de hogy minden ember ugyanúgy élhet ezután is, mint eddig, az már súlyos, katasztrófális tévedés.

László Ervin professzor, a planetáris tudat mozgalom elindítója és a Budapest Klub elnöke szerint az emberiség egy neolit korból ittragadt eszme bűvöletében él. Ezen eszme szerint a Föld energiakészletei kimeríthetetlenek, végtelen fejlődésre (és pazarlásra) elegendő élelem, nyersanyag és energia áll rendelkezésünkre és a Föld végtelen mennyiségű hulladékot képes elnyelni. Az ősember számára ez igaz is volt: csöppnyi településeik, kezdetleges technológiájuk számára fölös bőségben volt minden, takarékosan bántak javaikkal, kevéske, könnyen lebomló hulladékukat nyomtalanul feldolgozta a természet. De ez már az ókor végére megváltozott, bár még észre nem vehető mértékben, leginkább a nagyvárosok körül. Az ipari forradalommal kezdődött a Föld arculatának rohamos (de még visszafordítható) átalakulása az erdők kivágásával, a fa és kőszén üzemanyagként történő elégetésével. Az iparnak egyre több nyersanyag és energia kellett, a fogyasztók pedig egyre több és egyre lebonthatatlanabb hulladékot termeltek, amelynek elhelyezése egyre nagyobb gondot jelentett. Elkezdődött a környezet magától vissza nem rendeződő pusztulása, növény és állatfajok kihalása, termékeny területek elsivatagosodása, meg nem újuló energiaforrások fokozatos kimerülése. A városokban összezsúfolódó tömegek körében megjelentek az urbanizáció ártalmai, új betegségek és lelki bajok. A huszadik századra megszületett a fogyasztói társadalom, urakodóvá vált az északi féltekén és megfertőzte eszméivel a világ szegényebb országait is. Ilyen körülmények között köszöntött be a harmadik évezred.

A neolit eszmék végképp tarthatatlanokká váltak, követésük jelenti ma a legnagyobb katasztrófaveszélyt. A Föld ugyanis megújuló energiaforrásai révén legalább ötven milliárd ember eltartására lenne képes – feltéve, hogy ez a népesség legeljebb az ókor szintján fogyaszt energiát és termel hulladékot. A mai hatmilliárdos lélekszámot éppen el tudná tartani, akár a végtelenségig is, ha a termelési és fogyasztási szokásainkat a mai szinten tudnánk tartani. Igen ám, de immár a teljes emberiséget megfertőzte a fogyasztás mítosza, a jóléti társadalom álma. A gazdag nyugati polgárnak esze ágában sincs visszafogni magát és megállni a jelenlegi szinten, hiszen jövedelme egyre többet tesz lehetővé, egyre növekvő igényeiről pedig a reklámok gonoskodnak, a szegény országok lakóinak legfőbb vágya pedig, hogy ők is ugyanúgy élhessenek, mint a nyugat-európai, amerikai vagy japán polgár. Erre pedig már nem képes a Föld. Csak ahhoz, hogy minden mai ember ilyen szinvonalon élhessen, még legalább két ugyanekkora bolygó kellene, ráadásul a szegény országok népszaporulatát mind a mai napig nem sikerült az eltarthatóság szintjére korlátozni. A jelenlegi tendencia szerint a XXI. század derekára a Föld népessége eléri a tíz milliárdot, a fogyasztás és környezetszennyezés növekedésével számolva pedig mindössze két milliárd ember számára lesz már csak energia, élelem és iható víz. Mi ez, ha nem világkatasztrófa, méghozzá Isten haragja, Sátán, vagy támadó ufók nálkül?

Súlyosbítja a helyzetet, sőt folyamatos háborús veszélyt jelent a gazdagság egyenlőtlen elosztása: a földlakók összvagyonának a fele alig ötszáz multimilliárdos zsebében van és a többi döntő többsége is az emberiség néhány százalékat boldogítja. Szertefoszlottak azok az álmok, melyek szerint a tőke és a piac önmagától igazságosan oszlik el, a gazdagok munkát és kenyeret adnak a szegényeknek, a terített asztalról csak jut egy kis maradék a nélkülözőknek is. Ennek világméretekben épp az ellenkezője igaz: kiegyenlítődés helyett a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek. Az egykori “harmadik világ” – a fejlődők – mellett megjelent a negyedik, a végképp lemaradók, eladósodók világa, az éhségövezet, akik egyre képtelenebbek adósságterheiket rendezni, saját népüket etetni és sajátos módon ami kevéske hasznot megtermelnek, az is a “multik” zsebében köt ki. Ebben a világban, ahol percenként tizenöt gyerek hal éhen, egyre elérhetetlenebb vágy emberhez méltóan élni. A gazdagok világa pedig, hogy rossz lelkiismeretét megnyugtassa, segélycsomagokat küld, ahogy mondják: halat ad, ahelyett, hogy hálót adna és halászni tanítaná őket.

A fejlődés mítosza korunk egyik legsúlyosabb félreértése. Graham Hancock szerint a mai ember azt hiszi, az a fejlődés, hogy tudunk csíkos fogkrémet, Coca Colát és atombombát csinálni. A fejlődés a mai értelmezés szerint annyit jelent, mint többet fogyasztani, többet felhalmozni, könnyebbé, kényelmesebbé tenni az életünket, gyorsabban közlekedni – de nem gondolunk arra, mi az ára. Például arra, hogy a földkerekségen minden percben húsz hektár erdő tűnik el, ugyanannyi termőföld válik sivataggá, és csak az északi féltekén kétszáz tonna tömény kénsav hullik se a savas esők formájában. Az emberi életminőségnek pedig ez a “fejlődés” többet árt, mint az eddigi összes háborúk, járványok és éhínségek együttvéve. Civilizációs betegségeink széles skálájának okát a közmondás határozza meg a legprecízebben: “a kutya is akkor vész meg, amikor a legjobban megy a dolga”. Állatkísérletekből tudjuk, ha egy populáció létszáma egy kritikus határ fölé emelkedik, betegségek ütik fel a fejüket, vagy egyszerűen a stress miatt hullanak el, és nem akkor a legsérülékenyebbek, amikor az életkörülményeik válságosak – ez csak fokozza az életösztönt és új képességeket fejleszt ki – hanem akkor, amikor minden a legnagyobb rendben van és semmiért nem kell tenni semmit. Vajon nem ez történik a fejlett országokban?

Az “ideális” fogyasztó olyan, mint a rákos sejt. Fejlődni akar, korlátlanul szaporodni, anélkül, hogy a környezetére tekintettel lenne. Fel is fal mindent maga körül, mert odáig nem lát, hogy ha felfalja az anyaszervezetet, önmagát is pusztulásra ítéli. Nem, a rákos sejt mindvégig abban a tudatban van, hogy ő örökké fog élni. Ez a fogyasztói társadalom szemlélete is. A rák ezek szerint a tudat betegsége, a korlátlanul fogyasztani, gazdagodni, “fejlődni” vágyó nyugati tudaté. A teljes nyugati civilizáció tudata rákos, és amikor a sejtburjánzás a testben is megjelenik, az már az első áttét. A gyógymódra vonatkozó első kisérletek közé tartozik nyugaton a “buy nothing day” (ne végy semmit nap), amelynek első próbálkozásai már Budapesten is elkezdődtek.

Daniel Quinn Ismael című regényében egy intelligens gorilla mondja el a véleményét az emberi nemről. A földlakókat elvevőkre és meghagyókra osztja. Az elvevő, ha talál mondjuk egy gyümölcsfát, leszedi a termést az utolsó szemig. Amit nem tud elfogyasztani, eladja annak, aki maga is leszedhette volna, és ha pénzzé nem tudja tenni, inkább megsemmisíti, nehogy másé legyen. A meghagyó csak annyit vesz el, amennyi neki és az övéinek kell, a többit ott hagyja másnak. A Földön egyetlen “elvevő” élőlény él, és az élővilág történetének jelentéktelen hányada alatt csaknem sikerült az összes többi élőlény létfeltételeit veszélybe sodornia. A planetáris tudat mozgalom alapelvei között pedig ott van az élet valamennyi formájának feltétel nélküli tisztelete és védelme is. Le kell számolni azzal az ótestamentumi balhittel is, hogy a Föld valamennyi élőlénye (és természeti ereje) csak arra szolgál, hogy uralmunk alá hajtsuk őket, illetve fel kell ismerni, hogy az uralkodás legmagasabbrendű formája: szolgálni az alattunk lévőket.

Ma még a legtöbb ember számára képtelenségnek tűnik, hogy a további életminőség javítása a fogyasztás visszafogása révén is elképzelhető, hosszú távon pedig csakis így lehetséges. Pedig elegendő a táplálkozási szokások, az életmód és a betegségek összefüggéseit megnézni! Az asztrológia szerint a Vízöntő kor két vezérlő elve, planétája az Uránusz és a Szaturnusz. Az Uránusz a korlátlan növekedés, de ott van mellette a fék, a korlát: a Szaturnusz. Amelyről jó, ha tudjuk, hogy valóban az “infortunata maior”, a nagy szerencsétlenség, ha a józan önkorlátozásra képtelenek vagyunk.

A globális gondolkodás azt jelenti, hogy felelősek vagyunk a többi enber és az egész bolygó jólétéért. A Budapest Klub jelszava: globális gondolkodás – felelősségteljes cselekvés. Ma már idejét múlt eszme országhatárokon belül, nemzeti érdekekben gondolkodni, amikor a piac nemzetközi és a környezetszennyezés sem áll meg a határsorompóknál. Kevés az “élni és élni hagyni”, tudatosan úgy kell élni, hogy más is hozzánk hasonló szinten élhessen. Az “amint fenn, úgy lenn” összefüggés nem csak az ember-kozmosz viszonylatban igaz, hanem itt a Földön a “lenn” és “fenn” lévők viszonyára is ugyanúgy. Az, hogy minden mindennel összefügg, nem csak egy elvont elv, filozófiai tétel, amit fennen lehet ezoterikus közösségekben hangoztatni, minden amit teszünk (vagy nem teszünk) minden embertársunk életére kihat. A holisztika nem állhat meg a test és lélek összefüggéseinek kutatásánál, ez a holisztikus gondolkodás globális méretekben.

Az elvek azonosak az ezotéria, a természetes életmód gondolkodásával, de a globális tudat mozgalom gyakorlati javaslatokat is ad, hogyan lehet az elveket valóban hasznosan alkalmazni. Ökológiai és gazdasági érvekkel alátámasztva ugyanazt a táplálkozási és életmód-modellt kínálja, mint a természetgyógyászat. Az állattenyésztés gazdaságossági mutatói szerint a marhatartásnál például hét egységnyi tápanyagból egy egység hús lesz (a többit az állat a saját létfenntartására használja), holott mind a hét egységnyit (például gabonát termesztve a legelőn) fel lehetne használni emberi tápláléknak. A csirke jóval gazdaságosabb, itt három az egyhez az arány. Globális méretekben tehát az egészségesebb táplálkozás (főként gabonára és zöldségekre alapozva) javítja az éhezők életlehetőségeit is. Az élvezeti cikkek, a dohány, tea és kávé termőterületei is a nyomorgókat károsítják, mert a pénzéhes tőke inkább a nagyobb haszonnal kecsegtető exportra termelést támogatja, ahelyett, hogy a hazai nincsteleneknek adna enni. Minden, amit a természetgyógyászok a jólétben élőket veszélyeztető tényezőnek tartanak, veszélyezteti a teljes bioszférát és a bolygó gazdasági egyensúlyát is. Ez is az “Amint fenn, úgy lenn” elvhez tartozik.

Az ezotéria szemléletmódja ugyanakkor lényeges gondolati többletet adhat a környezetvédelem és a gazdaság szakértőinek is. Nagyobb távlatban láttatja cselekedeteink súlyát és következményeit. Megmutatja, hogy a környezettudatos, a pazarlást és fölösleges felhalmozást csökkentő “meghagyó” életmód saját magunkra visszaható, ha úgy tetszik, karmikus oldalát, azt, hogy aki az élet bármely területén másokra is tekintettel van, saját túlélését és jövőbeli sorsát szolgálja. Szerencsés, és mindkét fél számára gyümölcsöző lenne, ha egyre több ezotériával, holisztikával foglalkozó szakember és érdeklődő laikus keresné a kapcsolatot a környezetvédő mozgalmakkal, legkiváltképp pedig a Budapest Klubbal, és viszont.

Kövesi Péter

‹ Vissza