Voltaképp teljességgel érthetetlen az a másfél évezredes – és indulatoktól, sőt véres megtorlásoktól sem mentes – vita, mondhatni veszekedés, amely az újjászületés fogalma körül kavarog. Ez az írás sem azért született, hogy kimondja a végleges igazságot, és pontot tegyen a vita végére. Meg sem kísérelem. Ez ahogyan eddig sem sikerült senkinek, vélhetően eztán se fog. A racionális elme botor próbálkozásai. Akár azok, amelyek Isten létét próbálják racionális és természettudományos úton igazolni. Pedig Kant-tól Jaspers-en át Hamvas Béláig tucatnyian írták le, hogy ez hiábavaló erőlködés. Természettudományokon nevelkedett elménk nem adja fel.
Jelentek és jelennek meg olyan írások, amelyek például a reinkarnáció állítólagos bibliai igazolásait szedik csokorba, ám mindeddig teljesen hatástalanok maradtak. Aki ugyanis eddig hitt az újjászületésben, eztán is hinni fog, legfeljebb racionális elméje újabb kapaszkodókat kap egy irracionális jelenséghez. Aki pedig kétkedő vagy tagadó volt, az is marad, hiszen az ő elméje azonnal kész előállni olyan magyarázatokkal, hogy a leírtak nem azt jelentik, és máshogy kell értelmezi az igét. Bárhogy is vitatkoznak, közös bennük, hogy racionális megoldásokat keresnek. A Biblia pedig nem egy tudományos értekezés, nem a racionális észhez szól!
A jelenség nem új. Racionális elménk birkózik az irracionalitással.

Valójában minden attól függ, milyen horizontot szabunk magunknak. A fényképezni tudók könnyen megértik az alábbi metaforát. Ha van egy olyan lencsénk, amelynek fókusza a nulla és végtelen között változik, ahová állítjuk, olyan képet ad a világról. A legkisebb fókusztávolság adja a legnagyobb látószöget. Ekkor – elvileg – látómezőnkbe a teljes világ belefér. Apró részleteket ugyan nem látunk, de képet kapunk arról, milyen a Teljesség. Minél nagyobbra állítjuk a fókusztávolságot, annál kevesebbet látunk egyszerre, de annál részletesebben. Eljutunk odáig, hogy látjuk a molekulákat, atomokat, sőt a szubatomi világot, de az egészet már nem. Ez a jelenlegi tudomány haladási iránya. (Kivéve azon keveseket, akik még nem felejtették el, vagy képesek felidézni a teljesség látványát is. De ők zsenik, vagy megvilágosodottak. A kettő között nem sok a különbség.)
Ha a készüléket, vagy az alá tett tárgyat odább mozdítjuk, más részletet látunk, de nincs elme, sőt idő, amely így lenne képes végigpásztázni a Mindenséget.
Valamennyi nézet igaz és helyénvaló a maga közegében. Egy szellemes (sajnos nem tőlem való) hasonlattal, ha idejön egy marslakó, akinek olyan a látószerve, hogy egyszerre egy teniszpálya felét látja csak, megállapítja, hogy a labdák a semmiből jönnek elő, és a semmibe tűnnek el, és képtelen rájönni, hogy ugyanaz a labda jön-e vissza, vagy mindig más és más.
Ez a materializmus szemlélete az életről. Az egyszerűbb, és a maga szempontjából használhatóbb válasz a kérdésre az, hogy a labdák a valahogy összeállnak a molekulákból a pálya szélén, és miután a játékos visszaütötte, ugyanott ismét molekuláikra esnek szét. Ezzel kizárja a spekulációt, amely szerint valaminek lennie kell ott, is, amit nem lát. Egy tágabb látószöggel viszont már látjuk, hogy ugyanaz a labda tér mindig vissza, mert ott is van valaki, aki mindig visszaüti.
A materialista gondolkodás az életnek csak a születés és halál közötti szakaszát látja, ezért teljes joggal állítja, hogy ennyi az egész. A hagyományos (értsd a jelenleg szentesített) keresztény felfogás többet lát ennél: az élet ugyan itt is a születésnél kezdődik, ekkor teremti meg Isten a lelkünket, de nem ér véget a halállal, van túlvilág, majd valamikor feltámadás, utolsó ítélet, és a végén a világ visszatér a Teremtőhöz. Más szavakkal: a világ a teremtéstől a visszatérésig tart, mind a világ, mind az ember esetében. Azaz: itt is egy teljes, egész ciklust látunk, minden oda tér vissza, ahonnan vétetett.
Az indiai szemlélet „mindössze” annyiban tér el ezektől, hogy nem egy, hanem sok-sok ciklust lát: a jelen élet előtt és után, emberi (vagy nem emberi) életek végtelen sorát, a mostani (úgyszintén isteni akarat, ún. emanáció által keletkezett) világ előtt és után pedig ugyanígy világok végtelen egymás utáni létét.
Ugyanarról a Világról beszélnek tehát, más-más optikán át nézve, akár az indiai anekdotában a vakok, amikor tapogatják az elefántot, és annak alapján alkotnak véleményt róla, ami épp a kezük alá került. Ha elég bölcsek, akkor tudják, hogy a másik sem idióta, és megállapítják, hogy az elefánt ilyen is, meg olyan is, de sajnos egyikük sem képes teljes egészében felfogni. Ha elég ostobák, akkor ölre mennek azért, hogy kinek van igaza.
A nyugati tudományosságot hosszú ideje a látótér tudatos beszűkülése jellemzi, hogy a részletekről minél többet megtudjunk. A teljesség igénye a minél kisebb részletek teljességére vonatkozik. Egyedül a kozmológia a kivétel, ott megmaradtak az egész – bár többnyire az anyagi egész – szemlélésénél. És nem véletlenül épp ők jutnak el hamarabb a transzcendencia, és a mikro-makrovilágok lényegi azonosságának felismeréséig, nem a mikroszkóp felé görnyedő tudós-társaik.
A vallásháborúk és más nézeteket vallók csaknem két évezredes üldözése azt mutatja, hogy nálunk a „vakok” nagyon nehezen tanulják meg, hogy a világnak nem csak egyetlen nézete van. Vannak, akik még mindig azt hiszik, hogy mindenki téved, megtévesztett, csaló, vagy háborodott, aki a dolgokat másként látja. Ez a szemléletmód sajnos nagyon általános: ott van a vallásokban, tudományban, vérre menően a politikában, egész hétköznapi életünkben, és bizony nagyon nehéz fölébe emelkednünk!
Visszaérkezünk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen is, és hogy működik a világ. A nyugati formális logika az ellentétek kizárására törekszik. Egy kérdésre egy, és csakis egy helyes válasz adható. Ez a racionális, bal agyféltekés elme útja. De létezik a másik út, a közvetlen megtapasztalás útja is, amiben helye van az érzékszerveken túli megismerésnek is, de nincs helye a kizárólagosságnak. Ez a jobb agyfélteke normális működési módja. A jobb agyféltekénk elfogadja, amit a bal mond, még ha nem is tartja kizárólagos igazságnak, a bal viszont elmebajnak véli, amit a jobb érzékel a világról. Ha a bal félteke döntene, mindenkit műtétre utalna be, hogy ezt a velünk született rendellenességet eltávolítsák. Örök ellentmondásokban élünk, ha a bal féltekét tartjuk a magasabb rendűnek. De tudomásuk kell venni, hogy mindig lesznek olyan kérdések, amelyekre nem adható racionális válasz. A Zen koanok erre tanítanak, és erre tanítanak a meditációs élmények, mindaddig, amíg nem akarjuk a racionalitás kontrollja alá venni őket. Sajnos ez is gyakori. Nem kell (és nem is lehet) mindent megérteni, racionalizálni!

Visszatérve a kiinduló gondolathoz, egy újabb hasonlat: Az óceán hullámai mind ugyanabból a vízből keletkeznek. Nincs két egyforma hullám, és mindnek saját élettörténete van. Az egyik a szélcsendben visszasimul az óceánba, a másik megtörik a sziklán és cseppekre esik szét, a harmadik kifut a partra, majd ismét visszahúzódik – és így tovább. Aztán, amikor jön a következő hullám, ki tudja megmondani, hogy azonos-e az előzővel? Noha ugyanazokból a vízmolekulákból áll össze, mégis más a formája, más az élete mindegyiknek.
Azt mondják, a szervezetünk hét év alatt teljesen kicserélődik. Mások szerint sokkal gyorsabban, a szem sejtjei nyolc nap, a májé egy hónap alatt újulnak meg. Ezek szerint meg tudjuk-e mondani, hogy ugyanaz-e a testünk, mint tavaly volt? Vajon ugyanaz-e a szemünk, mint két hete? Hiszen minden sejtje más – igaz, hogy ha az előző héten vaksik voltunk, a rövidlátás azóta sem múlt el, valahogy az új sejtek is örökölték (most ne menjünk bele, hogyan és miért).
Mikor hagyunk fel végre a bal agyféltekés, egónk által diktált értelmetlen és hiábavaló bizonyítási kényszereinkkel?

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

‹ Vissza