– természetesen előző életedben. A kérdés manapság meglehetősen gyakran elhangzik különböző úgynevezett ezoterikus érdeklődésű társaságokban. A válaszokból pedig olykor az derül ki, hogy a jelenlévők között a történelem, vallás, mágia és misztika szellemóriásait kell (vagy legalábbis kellene) tisztelnünk. Olyan is van, aki mind a huszonnyolc (!) életére emlékszik, a jelenlévők őszinte csodálatára, és ha előző életeinkre vagyunk kíváncsiak, minden hétvégén tucatnyi tanfolyamra elmehetünk, nem is beszélve az efféle szolgáltatást reklámozókról. Igen, sok más mellett divat lett a reinkarnáció, az előző életek kutatása. Brit zsurnaliszták szerint Magyarországon az okkultizmus és misztika „húzóágazattá” vált (The Times, 1994. dec. 28.). Némi malíciával hozzátehetnénk, bizony ide is „húzott” jónéhány szerencsevadász „mestert” a volt Szovjetuniótól Indiáig. Természetesen a marxizmus-leninizmus kötelező ideológiája alatt is voltak baráti körök és magányos farkasok egyaránt, akik effélével foglalkoztak, könyvekhez is hozzá lehetett jutni idős ismerősök házikönyvtárából vagy némi ismeretséggel a könyvtárak „indexes” polcairól. Az ideológiai diktatúra jótékonyan korlátozta a túlzásokat. Azután eljött a szabadság, a nyitás, megcsapott a Vízöntő-kor szele. Az asztrológus azt mondaná, a Szaturnusz gátló hatását felváltotta az Uránusz korláttalansága. Bárki bármiről tarthat előadást, tanfolyamot, akkor is ha az előző hétvégén tanulta az egészet. Felszabadult a könyvkiadás és a legnagyobb keleti és nyugati misztikusokon, antik és mai gondolkodókon túl folyamatosan jelennek olvasmányos és könnyen emészthető írások, az ezotéria könnyű műfajából. Ez önmagában még nem baj, hiszen a laikusok sokkal nagyobb táborát érinthetik meg, de megjelennek nyilvánvaló félreértésekből, meg nem értésből született művek is, némely szerzőt pedig szívünk szerint leginkább pszichiátriai vizsgálatra küldenénk el. Megjelent a lényeg információt alig adó, szenzációhajhász „ezo-gagyi” és a felszínes érzelmekre apelláló „ezo-giccs” irodalom, sőt kiadók szerveződtek rájuk. Főként a New Age amerikai szerzőire jellemző, hogy megállnak a felszínen, a jelenségekre való rácsodálkozásnál, a dolgok mélyebb értelme – és főleg a gyakorlati, mindennapi életbe való átemelés fontossága – sajnos elsikkad, vagy közhely-szinten reked. Mindmáig lankadatlan érdeklődés kíséri az újjászületéssel foglalkozó könyveket.

Nem áll szándékunkban e helyen a reinkarnáció igaz vagy hamis voltát bizonygatni. Ezt sokan megtették már előttünk – pro vagy kontra – és az ezotéria épp az a terület, ahol semmiféle világnézeti diktátumnak sincs helye. Igen visszatetsző dolog, amikor ezoterikus vagy életreformer közösségek kinézik maguk közül, akik nem úgy élnek, gondolkodnak, táplálkoznak, mint ők. Rudolf Steiner is arra figyelmeztet, hogy a szellemi fejlődés egyik alapfeltétele a tolerancia, a más nézetek elfogadása. Ha valaki keresztény megközelítésben csupán egyetlen földi testetöltésben tud hinni, semmivel sem alábbvaló, mint aki másként gondolja. A Biblia – amelynek úgy negyven helyét szokták citálni a a reinkarnáció mellett – sem azt nem jelenti ki egyértelműen hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek előző és következő életek. Meghagyja nekünk az értelmezés lehetőségét. Ha pedig valaki elutasítja, és a jungi kollektív tudattalannal magyarázza a reinkarnációs élményeket, e közelítésnek is helye van, bizonyított a gyakorlati alkalmazhatósága – és ez a lényeg. Az, hogy ne puszta filozofálgatás, szellemi kaland legyen, hanem segítsen könnyebben, jobban, egészségesebben élni, megérteni magunkat és másokat. Ha ez sikerült, vajon érdemes-e elveken vitázni csupán azért, hogy a mi érveink győzedelmeskedjenek?
Mindazonáltal – és talán ez az egyetlen igazán nyomós érv – az újjászületés tana valójában semmi misztikumot nem tartalmazó, józan, logikus és racionális rendszer, ugyanakkor személyesen megtapasztalható élmény lehet, túl a hiszem-nem hiszem dilemmán.

Mivel az előző állításunk – a reinkarnáció logikai megközelítése – sokak számára meredek állításnak tűnhet, engedtessék meg erről néhány szó. Yongden, egy tibeti láma a század elején így magyarázta Alexandra David-Neel kutatónőnek: „Az ember élete folyamán fizikai és pszichikai energiákat halmoz fel, és ezek (a halál után) újabb fizikai és pszichikai megnyilvánulást (értsd: újabb születést) hoznak létre”. Íme a reinkarnáció misztikum nélkül. Tiszta fizika, az energia megmaradás törvénye az emberi sorsra alkalmazva. A karma pedig? Akció-reakció, hatás és ellenhatás törvénye, a kiegyenlítődés (energia-minimum, entrópia-elv, homeösztázis) megvalósulása. Informatikai megközelítésben pedig a karma nem más, mint az élet folyamán felhalmozott információk, adatok összessége rólunk, cselekedeteinkről, szavainkról, gondolatainkról, amelyek, mint a számítógépben tárolt adatok, módosítják az élet (a jelenlegi és a következők) programját. Természetesen ezt csak akkor látjuk így, ha elfogadjuk, hogy bizonyos fizikai törvényszerűségek nem csak a holt anyagra érvényesek, illetve valamennyi megnyilvánulásunknak (érzelmek, gondolatok stb.) objektív létet, energiatartalmat tulajdonítunk. Az alapelvek tehát egyszerűek, csak a megvalósulás az, ami végtelenül bonyolult, hiszen ezeknek az energiáknak nincs objektív mértékegységük, mindenkit a saját, hozott lehetőség-rendszerében lehet csak mérni és ehhez képest alakulnak a következmények is. Sok-sok szál, egyéni életsors emberi szemmel, de még a legmodernebb számítástechnika számára is végtelenül bonyolult egyeztetése szükséges ahhoz, hogy alkalom nyíljon a rendezetlen konfliktusok lezárására, a szereplők újbóli találkozására. Az egészhez – tenné hozzá a buddhista – az energetikai bázist, utánpótlást a vágy, a fizikai megtestesülés, a lét szomja adja. A végső mozgató elv pedig maga a fejlődés, tökéletesedés, a haladás az anyagitól a szellemi létezés, az embertől az Isten felé. Ezért vonják sokan kétségbe azt a tanítást, hogy az ember felváltva születhet vágyai által hajtva hol emberi, hol állati – sőt egyesek szerint növényi – létformába. Valóban, igen nehéz elképzelni, milyen fejlődésre van egy emberi léleknek lehetősége egy meghaladott létformába való visszazuhanással, hacsak nem „büntetésként” fogjuk fel az egészet.

Azoknak, akik az újjászületés tényét bármilyen verzióban is elfogadják, természetes igénye lehet, hogy a hitet a tudás szintjére emeljék, személyesen is megtapasztalják, megismerjék előző inkarnációikat. Erre több módszer is létezik. A kérdés csupán az, szükséges-e (szabad-e) betekintenünk előző életeinkbe, nem lehet-e ez káros vagy veszélyes, és egyáltalán mennyire megbízhatók az így nyert tapasztalatok?

A kérdés első felére teljesen egyértelmű a válasz: Általában semmi szükségünk sincs ezekre a tapasztalatokra. Drasztikusabban fogalmazva: semmi közünk ahhoz a hajdan élt emberhez, akit tévesen saját magunk előző megjelenésének gondolnánk. A személység ugyanis – amelyet köznapi szinten képesek vagyunk magunkból megismerni és önmagunk lényegének gondolunk – egyszeri, halandó és soha nem tér vissza. Folyamatosan feloszlik a halál után. Nem ugyanaz az ember „támad fel” újra, nem ugyanaz az élet folytatódik másféle környezetben, ahogyan sokan gondolják. Ez a reinkarnációban hívők leggyakoribb tévedése. Az a valami, ami valójában halhatatlan, messze efölött áll, mint az ember legbelsőbb lénye, magja, túl a tulajdonságokkal leírható világokon. Olyan, mint egy kiterjedés nélküli fénypont, szikra. Énségi szikrának, egyéni szellemnek, nagy Én-nek, isteni lényegnek is nevezik. A személyiség, és minden más, amit egy emberből megismerünk, csak időről-időre felvett ruhája ennek. Kérdésünket úgy is fogalmazhatjuk, kell-e tudnia a jelenlegi ruhámnak, milyeneket viseltem előzőleg? Ha kellene, úgy lennénk megalkotva, hogy emlékezzünk is rájuk. Ez a tudat önvédelme, hogy felesleges kacatokat nem cipel magával. Itt és most élünk, a múlt és a jövő közötti pengeélen, a jelenben, feladataink is most és itt érvényesek. Ezekre kell figyelnünk, hiszen ezzel egyben jövendő karmánkat irányítjuk és ehhez felesleges a múltba révülni. Ami az előző életeinkből fontos tapasztalat, úgyis itt van a jelenlegi személyiségünkben, ami előttünk álló feladat, elkerülhetetlenül megjelenik a sorsunkban. A többi a jelenlegi személy számára lényegtelen.

A rózsakeresztes filozófia az embert olyan „mikrokozmosznak” fogja fel, amelynek központja a benne élő ember, a halál után pedig a mikrokozmosz kiürül és a beköltöző új lénynek már tényleg semmi köze az előző lakóhoz. Még messzebb megy a buddhizmus, amikor egyenesen azt állítja, nincs bennünk semmi állandó, minden csak a változó feltételek (szamszárák) ideiglenes összekapcsolódása. A világon semmi sem állandó, az előző, és a jelen inkarnáció embere semmiben sem azonos – kivéve, hogy az előzőekben létrehozott karmát kell folytatnia. A keleti filozófiában lehet valami egyszerre azonos és nem azonos önmagával – enélkül nem tudjuk megérteni, mi a kapcsolat az előző és a jelen életünk között. Nem könnyű lecke nekünk, nyugatiaknak, akik számára a világ szilárdan elhatárolt kategóriákból áll. Vagy nincs reinkarnáció és egyszer élünk a földön, vagy van, és mi magunk, ugyanaz a lélek voltunk az előző, vagyunk a jelenlegi, és leszünk a következő testünkben. Valami folytonosságot feltételezünk fel ott, ahol az nincs is. Tévedünk, ha azonosnak véljük magunkat előző inkarnációinkkal, és tévedünk, ha teljesen függetlennek. Az egyetlen összekötő szál a karma – ami a valójában nem csak a mechanikus ok-okozati összefüggés, hanem a cselekedetek erkölcsi vonzatát is tartalmazza.

Semmiképpen sem javasoljuk tehát, hogy puszta kíváncsiságból keressük előző inkarnációinkat, és főleg nem, hogy mindent magunkra vegyünk. Megrázó, feldolgozhatatlan élmény lehet például valaki számára, hogy míg a jelenben becsületes, jó emberként él, egyszer csak rablógyilkos szerepben látja önmagát. Egy gyenge önértékelésű, frusztrált embert egy ilyen tapasztalat végképp a „padlóra vinne”, az önmagát túlértékelő egoizmusát pedig a mennyekbe emelné (emeli is gyakran), ha önmagát nagyszerű, híres ember bőrében találja.

Más a helyzet az előző életek terápiás célból történő feltárásánál. A betegségek pszichoszomatikus felfogása szerint minden baj oka gondolkodásunkban, cselekedeteinkben, negatív viszonyulásainkban és érzelmeinkben keresendő. Sok esetben ez nem korlátozódik a jelenre, réges-régi életekben is gyökerezhet. Számos könyvben, cikkben olvashattunk már arról, milyen hatékony segítség lehet a múltéleti traumák feltárása, hogyan szolgálhatja a jelenben a gyógyulást. Segítség lehet egy múltbeli utazás olyan egzisztenciális-szociális-identitási problémák megoldásában, amikor valaki arra nem találja a választ, miért olyan, amilyen, miért jutott épp az a (többnyire nehéz, tragikus, betegséggel terhes) sors osztályrészéül, miért épp azok vannak körülötte, akikkel annyi problémája van. Sokan úgy vélik, segítheti az ember spirituális fejlődését, ha konkrétan megtudja, honnan jött és milyen feladatokat kell itt teljesítenie. Ez valóban lehet segítség, de csapda is, ahogyan a továbbiakban erről szólunk is. Annyi viszont bizonyos, hogy a fejlődés során teljes természetességgel, keresés és erőltetés nélkül is feltárulnak az előző életek, amint szükség van rájuk.

Fennmarad még a kérdés: mennyire megbízhatóak, igazak az előző életekből felidézett képek? Ez az alkalmazott módszertől, a vezetőtől és az alanytól (kérdezőtől) egyaránt függhet. A jelenleg legelterjedtebben használt relaxációs-vizualizációs utazási technikák nem kapcsolják ki teljesen a felszíni éber tudat zavaró vagy korrigáló hatását. Komolyan befolyásolják az eredményt az alany indítékai, elvárásai és félelmei. A félelem, vagy az, hogy olyan eseményekkel kellene szembenézni, amelyekre az illető nincs felkészülve, eleve meggátolhatja az utazást, és ezzel komoly traumáktól kíméli meg a jelöltet. Ez is önvédelmi reakció, nem szabad erőltetni. A prekoncepció, az elvárások viszont teljesen hamis képet festenek. Aki becsvágyát szeretné kielégíteni, vagy meg van győződve arról, hogy ő csupa nagyszerű személyiség volt valaha, meg is teremti magának az erről szóló képeket, történeteket, amelyekből természetesen semmi sem igaz! Tudatuk olyan képeket vetít eléjük, amilyenre vágynak. A vezetőnek sem lehetnek elvárásai, sőt észre kell vennie, ha a kísérleti alany fantáziál vagy hazudik (ilyen is van). Lelkisérült, frusztrált, sikertelenséggel, önértékelési zavarokkal küzdő emberek gyakran épp azért vesznek részt reinkarnációs utazáson, hogy jelenbeli kudarcaikat nagyszerű előző életekkel kompenzálják. Csapda ez a javából, hiszen egy ilyen tréning nem csak hogy nem segíti az illetőt problémáinak megoldásában (ami az egész célja lenne), hanem súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy egy irracionális álomvilágba menekíti a beteget. Ez is a vezető felelőssége, a módszerek egyszerűsége ugyanis felkészületlen, pedagógiában, lélektanban járatlan embereket gyakorta csábít arra, hogy az előző hétvégén ellesett módszerrel ők is tanfolyamot, tréninget hirdessenek.
A nagyszerű előző életekről szóló képzelgés – amelyet, lám a vezető is megerősített – súlyos téveszmerendszer, paranoid elmebaj elindítója is lehet! Se szeri, se száma azoknak a szerencsétleneknek, akik azzal kérkednek, hogy ők voltak Attila, Jézus, Keresztelő Szent János, Buddha, Saint-Germain, Rudolf Steiner, vagy hasonlók. Zavarba ejtő bőség van a kiváló személyiségekből, mintha mindenki, aki valamit is számít, itt tolongana. (Vajon mi marad a többi országnak, ha mindenki Magyarországra jön?) Napóleon most éppen kiment a divatból, Nérót és Hitlert senki se vállalja, a Keresztelő Jánosoknak például viszont egész találkozót lehetne rendezni, döntsék el ők maguk között, ki a legigazibb. Régebben ilyetén meggyőződését valaki többnyire csak a kezelőorvosának vagy a zártosztályos betegtársainak mondhatta el, most tanfolyamokon, csodálók százai előtt hirdetheti saját nagyszerűségét. Arról nem is beszélve, hogy egy hajdani uralkodó vagy próféta számára mindenképpen bukás, ha egy mai átlag-sorsot kell vállalnia, úgyhogy melldöngetés helyett inkább azon lenne érdemes gondolkodni, hogy a jelenlegi élete nyilván áldozat, próbatétel, amelyben az akkori hibáit kellene jóvátennie. Természetesen nem kizárt, hogy valamely egykori kiválóság épp itt, közöttünk öltsön testet, viszont aki érti a reinkarnáció lényegét, sohasem kérkedik ilyesmivel. Tudja, ma nem érdem, ha előzőleg fáraó volt és nem bűn, ha rablóvezér. Kizárólag a jelenbeli élete számít. Példa lehet erre éppen Keresztelő János is. Nyilvánvalóan tudta, ki ő, és mi a feladata. Ez utóbbit hirdette is (de főleg cselekedte), ám soha nem nevezte magát Illésnek. Ezt Jézus mondta el róla, de ő is csak a tanítványok kérdésére. ( Máté 11,14 és 17,10-13 )

Mivel az emberiség legnagyobb része nem a nagy hírességekhez tartozik – ami semmit sem von le az egyén értékéből és egyediségéből! – a legtöbben egyszerű előző életekből jövünk. Ezeknek, ha megértjük a tanulságaikat, legalább akkora tanító értékük van, mintha mindig császárok és főpapok lettünk volna. És igazából ez a lényeg.

Az is kizárt, hogy azok a nagy tanítók, akik már a személyes karmájukat megszüntetve önként vállalják, hogy lejönnek közénk, hivalkodjanak a pedigréjükkel. Azoktól az emberektől sem hallunk soha ilyet, akik még itt élnek közöttünk, de már tudják, hogy nem kell visszajönniük. Nagyon kevesen vannak ilyenek, sokkal kevesebben, mint ahányan biztos forrásból – talán személyesen Istentől – tudják, és mindenütt hirdetik is, hogy a jelenlegi az utolsó életük, és nem kell újra testet ölteniük. Ennél hiúbb, önteltebb kijelentést tenni sem lehet, és képtelenség ennél nagyobb tévedéssel (hazugsággal?) hitegetni valakit.

Gyakori melléfogás az is, amikor valaki tudni véli, hogy a jelenlegi élete már például a harminckettedik, következésképpen ő egy igen fejlett lélek. Buddha azt tanította, nincs olyan lény, amely ne lett volna már anyánk is, gyermekünk is. Ha ezt jelképesen értjük is, szinte megszámlálhatatlan testetöltés áll mögöttünk és még igen sok előttünk…

Visszatérve a reinkarnációs technikákhoz, a legegyszerűbb a relaxációban „utaztatás” módszere. A jelentkezők nagy részénél sikeres is, de az elmondottak miatt nem szabad százszázalékosan igaznak vennünk. Meghatározó a vezető személye és mindenképpen kerülendő az, hogy valaki pusztán kíváncsiságból vegyen részt egy ilyen tréningen. Az egyénenként történő „utazás” mindenképpen jobb, mint a csoportos forma.
A hipnózisban történő regressziós terápia mindenképpen megbízhatóbb az előzőnél, mivel itt az alany éber tudata, így elvárásai és félelmei is ki vannak kapcsolva. Míg az előző módszernél a nem feldolgozható, sokkoló élmények általában homályban maradnak, itt a legborzalmasabb emlékek is felszínre kerülhetnek. Ezek feldolgozása, megoldása pedig már nem laikusnak, hétvégi tanfolyamvezetőnek való. A sebet ugyanis könnyű feltépni, de sokkal nehezebb begyógyítani. E sorok írója is találkozott már olyannal, akinek épp egy reinkarnációs kísérlet után lettek szörnyű rémképei, fóbiái. Jó tudnunk, hogy bár a törvények nem egyértelműek, a hipnózis hozzáértést, gyakorlatot és felelősségtudatot igényel. A sok természetgyógyász, bioenergetikus, aki nyakra-főre hipnotizálgat, nagyon sokat árthat, és emiatt felelősségre is vonható, büntethető!

Vannak egyedül végezhető reinkarnációs kísérletek is. Ez megkísérelhető egyszerűen agykontrollal is, de a Reiki második fokozatának szimbólumaival is „betájolható” egy elmúlt élet, előhívhatók azok a képek, amelyekre szükségünk van. Erőltetni viszont semmit sem lehet. Sokan használják a templomos lovagrend ránk maradt vizualizációs módszerét is. Természetesen itt is igaz, hogy semmit sem szabad készpénznek vennünk.
Mindenképpen a legtökéletesebb módszer a tudatosság fokozatos fejlesztése, az emlékezet kibővítése. Wictor Charon önmagán dolgozott ki egy ilyen eljárást. Lassú és fáradságos út, de elvezet önmagunk tökéletes megismeréséhez. A bátor vállalkozó elkezdi felidézni saját múltját, feldolgozni konfliktusait. (A puszta emlékezés enélkül nem sokat ér.) Kezdi a tegnapnál, igyekszik mindent a legpontosabban felidézni. Azután napról-napra halad visszafelé, göngyölíti a sors fonalát. Ahogyan a memória agypályái és szellemi erői megerősödnek, felidézhető lesz minden régi esemény a csecsemőkorig, azután a születés, a méhen belüli élet, a köztes lét, sőt az előző életek végtelen sora is. Sajnos ez nem elintézhető egyetlen hétvégén, akár egy élet is kellhet rá. De az önismeret útja vezet a megvilágosodáshoz.

‹ Vissza