„A föld képes lenne minden embert eltartani, de nem képes egyetlen ember kapzsiságát kielégíteni”
(Mahatma Gandhi)

A mohóság természetrajza

A buddhizmus egyik alaptanítása szerint három fő „méreg” teszi tönkre az életünket, és tart a szenvedés állapotában: a gyűlölet (harag), a mohóság (vágy, ragaszkodás) és a nemtudás (zavarodottság). A tibetiek szerint ennek megfelelően három típusú ember van, attól függően, hogy melyik tulajdonság a legerősebb bennük. A nyugatiakat nagyrészt a második típusba tartozónak tartják, akikre a szerzés, birtoklás vágya sokkal jellemzőbb, mint a keleti emberekre. Persze itt némi kiegészítést érdemes tenni: A vágy nem a szerelmi vágyra, és a szép, magasztos ideákra vonatkozik, hanem a kielégíthetetlen birtoklás vágyára, a ragaszkodás pedig azokra a dolgokra, amelyek természete az elmúlás lenne. Az ilyen embert sodorja a karmája halála után az „éhes szellemek”, préták világába, akiket úgy ábrázolnak, hogy hordónyi a hasuk, a torkuk meg tűhegynyi, ezért, bár folyton esznek, soha nem érzik magukat jóllakottnak. Hát nem tökéletes leírás a fogyasztói társadalmak emberére?

Ezeket a vágyakat neurotikus vagy neurotizáló vágyaknak is nevezhetjük, hiszen amíg a szexuális vágy kielégülését egy tartósabb, megelégedett boldogságérzet követi, ugyanúgy, ahogy a szellemi célok beteljesülését, itt ez elmarad. Elmarad a beígért boldogság, hiszen még annyi mindent nem szereztünk meg! Erre épül a termelés – fogyasztás szinte teljes rendszere. Ma már kevés, ha egy ruhát a mosóporral fehérre lehet mosni. Az új mosópor még a fehérnél is fehérebbet ígér. De a rafináltabb reklámok nem is ilyen egyszerű előnyöket ígérnek, hanem szépséget, egészséget, örök fiatalságot, gondtalan öregkort, egyszóval magát a boldogságot – és mivel ez nem következik be az adott termék vagy szolgáltatás megvásárlásával, a kielégültség érzése csak pillanatnyi – és máris jön a következő reklámimpulzus, ami még az előzőnél is többet ígér. Mire megvesszük a vágyott, új csodaautót, máris a piacon van a még újabb, amire újfent vágynunk kell – legalábbis amíg ebben a körforgásban telik az életünk. Ugyanerről szól a divat, aminek már semmi köze nincs a praktikumhoz, a kényelemhez, vagy az öltözködés alapvető értelméhez, a test védelméhez. Nem csak a szépségről, eleganciáról, de legalább annyira a vágyról, és a szerzésre, birtoklásra ösztönzésről – hiszen divattrendek az élet minden területén vannak.

Az érték közfelfogásban elterjedt fogalma messze eltávolodott a hasznosság, használati érték fogalmától, és azt tekintjük értéknek, amiről elhitették velünk, hogy az. Ami nem a legújabb, legmodernebb, legdivatosabb, csak akkor érték a fogyasztói társadalom számára, ha pénzben kifejezhető csereértékű ritkaság, antikvitás. És mindenképpen tárgyi, megfogható, elraktározható dolog.

Paradox módon a préták világába merült ember nem a hasznos és működő dolgokhoz, kapcsolatokhoz, eszmékhez akar ragaszkodni, hanem csupa olyasmihez, ami múlandó. A szépséghez, fiatalsághoz (erre épül a kozmetikai ipar), az egészséghez (ami nem baj, de az élet nehezen úszható meg betegség nélkül), és legalább ekkora probléma, hogy nem tudjuk elfogadni a halált sem, és ezekre is iparágak épülnek, például az egészség- (táplálékkiegészítő és csodaszer) biznisz és a (szerencsére nálunk még nem honos) hibernálási vállalkozások. De ide tartozik a sikerek hajszolása, vagy a szórakoztatóipar is, az élmények, élvezetek, különleges utazások dömpingjével. Aki megengedheti magának, vehet földbirokot a Marson (!), vagy indulhat akár űrutazásra is – mondjuk egy közép-afrikai ország teljes államvagyonának megfelelő pénzért.

Az egész nyugati emberiséget egy téveszme tartja bűvöletében: a folyamatos fejlődés, növekedés téveszméje, ami úgy nagyjából két-háromszáz éves lehet. László Ervin professzor ezt „neolit kori” eszmének nevezi, ugyanis az őskorban, de legfeljebb az ókorig lehetett volna abban hinni, hogy a Föld nyersanyagkészlete, ivóvize, tiszta levegője végtelen, és végtelen mennyiségű hulladékot tud tárolni vagy lebontani. Bár már minden gondolkodó elme tudja, hogy ennek az ellenkezője igaz, és az utolsó perceket éljük, a gazdaság, sőt a fogyasztóvá nevelt ember úgy tesz, mintha nem tudna róla: mindig mindenből újat, és többet akar. Figyeljük meg, a legtöbb reklám így kezdődik: „fedezze fel az új…”! A fejlődés egyoldalú, anyagi és mennyiségi értelmezése folytán a neurotikus társadalom paranoiássá nőtte ki magát, és olyan, teljesen irracionális dolgokat produkál, mint például a zenélő és fűtött vécé-ülőke, a négyszázas tempóra képes autó, vagy a milliókba kerülő karóra és mobiltelefon. A fejlődés görcsös kényszerét éli meg az ember nap-mint nap, ez a „trendi”, és nehéz nem elsodródni az árral.

Ez a paranoia leginkább nem is a fogyasztó részéről érhető igazán tetten, hiszen ő csak manipulálható(vá tett) áldozat – nem pedig nyertes, ahogyan hiszi magáról. Sokkal nyilvánvalóbb ez a termelés, kereskedelem és bankvilág oldaláról. Itt jelennek meg az értelem számára felfoghatatlan, és gyakorlatilag elkölthetetlen, élvezhetetlen milliárdos összegek, amelyekről a társadalom ezen szegmense azt hiszi, a végtelenig fokozhatók. És legyen bár a világ össz-vagyonának kilencvenkilenc százaléka a kezükben, nem nyughatnak, amíg mind a százat magukénak nem tudhatják. Hogy ezután mi lesz, az már nem érdekli őket. Nos, erről a mohóságról beszél a buddhizmus, és ennek elképesztő megnyilvánulásaival találkozunk nap-mint nap. Így válik a homo sapiens „mohó” sapienssé!

A magyar „kapzsiság” kifejezés nem pontos, hiszen a „kapni” igéből ered, és itt nem kapásról, hanem elvevésről van szó. Daniel Quinn „Izmael” című regényében egy gorilla mondja el a véleményét az emberi nemről. A világ élőlényeit két csoportba sorolja, a meghagyókhoz és az elvevőkhöz. A meghagyó – ide tartozik az állatvilág – annyi gyümölcsöt tép le a fáról, amennyi neki és a kicsinyeinek elegendő. Még a raktározó állat se hord be többet a kuckójába, mint amennyire az ínséges időkben, télen szüksége lehet. A többit meghagyja a többieknek. Így van a génjeiben, hogy addig marad fenn, amíg a fajtársai is élni tudnak. A másik csoportba, az elvevőkhöz egyedül az ember tartozik. Ő mindent leszed a fáról, akár kell neki, akár nem, és hasznot akar húzni abból, hogy neki van, a másiknak meg nincs. Ha pedig nem tud, inkább megsemmisíti a felesleget, nehogy letörje az árakat, netalán ingyen kerülhessen máshoz. Ugye, milyen ismerős jelenség?
A felhalmozó szemléletet bizonyos szintig érteni lehet, hiszen válsághelyzetben ez az előrelátás a túlélés záloga lehet, és a háborút átélt nemzedékek ezt nem tudják elfeledni. Érthető ez a mesterségesen generált hiánytársadalmakban, mint amilyen a szocializmus volt, de szintén paranoid azoknál, aki a szükségállapotokban is fölös készletekkel rendelkeztek, és a bőségben is csak további felhalmozásban tudnak gondolni.

Kielégítetlen lelki szükségletek

De nézzük meg, mit mond erről a pszichológia! Minden újszülött átesik a fejlődés ún. orális szakaszán, amikor a legfőbb igénye és örömforrása a táplálkozásban rejlik, és a világot meg akarja kóstolni – ekkor vesz a kisgyerek mindent a szájába. Normális körülmények között egyéves kor körül ezt ki lehet nőni. Az úgynevezett anális szakasz az ürítkezéshez, és az azzal járó örömérzethez társul. Ez eltarthat három éves korig is.

Szimbolikus szinten az első a megszerzést, bekebelezést jelenti, a másik pedig az elengedést, illetve az ellenkezőjét, a megtartást, gyűjtögetést, felhalmozást. A normális gyerek rájön, hogy nem tömhet mindent magába, és nem is tarthat mindent magában. Ha ebben az életkorban súlyos megrázkódtatások érik, nem kapja meg, amire szüksége van, szeretetet, táplálást, biztonságot, megfélemlítéssel, büntetéssel akarják nevelni, kialakulnak az ún. fixációk. Az ember felnő, és nem csak dohányzik, iszik, fecseg megállás nélkül, (ezek az orális fixáció hagyományos ismérvei), de mindent úgyszólván be akar kebelezni, az anális fixáció miatt meg semmitől se hajlandó megválni, amit birtokol.

Transzperszonális (az egyéni élettörténetet meghaladó) szinten minden mohóság az isteni teljesség, mindenhatóság vágyának megjelenése a legalacsonyabb, materiális szinten. Amikor az ember még nem ismerte fel a birtoklás törékeny és mulandó voltát – noha ezt már Jézus is tanította az evangéliumokban. A szerzés, vagyonosodás társadalmi presztizse pedig alátámasztani látszik azt a primitív képzetet. Egyes pszichológusok a teljesség vágyát bizonyos születési traumák tudattalan emlékéhez kötik: az anyaméh tökéletes biztonsága az egyik, szülőcsatornából való megszabadulás pedig a másik olyan élményünk, amelyek valami teljesség, vagy szabadságélményt hordoznak magukban. A spirituális fejlődés útján jövünk csak rá, hogy ezt a teljességet csak minden kötődés, bitoklásvágy elengedésével lehet elérni.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindenki, akire a fentiek jellemezők, ezekben az úgynevezett korai zavarokban szenved. Bár diagnózis, statisztika nem készült a leggazdagabb „elvevőkről”, és gyermekkorukról, de feltehetően ez sem ritka eset. Ha igaz az „amint lent, úgy fent” törvényszerűsége, akkor ennek a társadalmi szintű kivetülését, kórképét mutatja a mai társadalmunk. Olyan tüneteit, mint az egoizmus, közöny, másokra nem figyelés, kegyetlenség, kíméletlenség, féktelen birtoklási vágy, harácsolás, naponta látjuk. Célját tekintve semmi különbség aközött, hogy valaki ezt törvények adta keretek között, vagy azokat semmibe véve teszi.

A megoldás

Az egyén esetében vannak pszichoterápiás lehetőségek a korai hiányok, szükségleti deficitek pótlására, de egy egész civilizációt nem lehet a pszichoterapeuta díványára fektetni. Márpedig a terápia sürgős lenne, mielőtt a beteg (és egész környezete) belehal. A megoldás az egyéni tudatosságban rejlik, hiszen „társadalom”, mint olyan, önállóan nem létezik, a társadalom tudata pedig az egyének tudatából áll. El kell jutnunk addig, hogy az önzést félretéve másokra is figyelni tudjunk, képesek legyünk altruista módon érezni, gondolkodni és cselekedni, hogy ne elvevők, hanem meghagyók legyünk.
Peter Koenig svájci közgazdás írja: „egy csomó gazdag embert ismerek, akik tulajdonképpen szegény emberek, sok pénzzel” – azaz, bármekkora is a bankszámlájuk, még mindig szegénynek érzik magukat, még többet akarnak, és azt hiszik, éhen fognak halni, ha egy válság pár milliót elvisz a milliárdokból. El kell jutnunk odáig, hogy a bőség tudatában éljünk, mindama bőségnek, amelyet az élet és a Földanya nyújt.
Azokat a társadalmi téveszméket, mint például a mindenáron való fejlődés, az „új” és „több” kényszere, „modernség” minden áron, kötelező divat-trendek, ideje lenne végleg a történelem szemétdombjára hajítani. Bár a „meghagyók”, vagy a feltétel nélküli szeretet társadalma bizonnyal még sokáig illúzió marad, egy humánusabb, és talán spirituálisabb világ megvalósítható, ha egyre többen, és egyre többet kezdünk másokra is figyelni.

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

‹ Vissza