Ráadás (versek)

Utolsó frissítés: 2024 január 29. hétfő - 17:42

Sok cikket, tanulmányt megírtam már. Sok előadást tartottam, sokfelé, a legkülönbözőbb témákról, a legkülönbözőbb embereknek. Talán túlságosan is sokat.
Sokat szóltam az agyhoz, és keveset a szívhez. Sokat az értelemhez, és keveset a lélekhez. Talán ezért kezdtem verseket írni. Egy pár soros vers többet mond a lélekről, és a léleknek, mint egy többszáz oldalas tudományos értekezés.
A ráadás a koncertet adó művész köszönete a közönség szeretetéért, tapsáért. Ezek a versek az én köszönő szavaim azoknak, akik megtisztelnek bizalmukkal és figyelmükkel, akik szeretnek, és akiket szeretek. Kívánom, segítsenek a kedves Olvasónak is teljesebb emberré válni!
Kb. 100 oldal, papírkötésben 2.000 Ft (plusz postaköltség)
A nyomtatott példányok elfogytak, új kiadása nyomtatásban és e-book formában) hamarosan megjelenik

Olvass bele a kötetbe:

Őszi merengő

Távol az erdő karéja barnul,
Kórót érlel az őszi határ.
Alkonyi úton a sárba levél hull,
Lomha madárhad dél fele jár.

Értem én, hogy az élet megújul,
Értem azt, hogy a nyár tovaszáll,
De vénülő lelkem még belesajdul,
Hogy hajam sem lesz éjszínű már.

Az ősz majd lassan a télbe ájul,
A hó betakar majd, mint a halál,
Nyári kertben a hinta elárvul,
Súlyos vaskapu riglije zár.

Csendben várni, míg újra kitárul,
Felsír egy éhes gyermeki száj,
Csöppnyi szemével a fénybe bámul,
Végtelen útról megtért madár.

Perben az Úrral

Az ember néha perbe száll istenével.
– Tudom, engedetlen voltam, gyakran pimasz,
büntetsz, de úgy látom, megússza sok ravasz.
Miért ne lehetnék én is a kivétel?

Keleten jó, nékik a karma hitével
Mindenre van válasz, tudják, mi az igaz.
Boldogok, de mondd meg, nekünk hol a vigasz?
Elég, ha valaki bűnbánón letérdel?

Isten a világot oly nagyon szerette…
De szereti-e még, és fogja-e holnap?
Hiszen ezt a vallás múlt időbe tette!

Az Úr nem szólal meg, Isten egyre hallgat.
Estére reggel jön és reggelre este.
Élnek az emberek, élnek és meghalnak

Satori, vasárnap délután

A téren lágyan, lebegve-lengve
Hullámozott át a fény,
Mint angyalok aranyszín uszálya
Csillámlott fel a járda kövén.
Bágyadt, langy vasárnap délután volt,
Valahogy úgy ebéd után.
Macska surran tűzfal tövében,
Nyurga árny követi a ház falán.

Aztán csak csend, az idő elmállik,
És lecsorog a házfalon,
Csendnek szelleme lebeg végig,
Beszökken minden ablakon.

A fénybe olvad bele minden,
A fény ruhája most a csend,
Nincs mozgás és idő sincsen,
Sem odakint, sem idebent.

Azután minden súlytalan lett,
Téglafal, tetők, vasbeton,
Ott lebegett, ott a fényben,
A boldogság a flaszteron.

És látni kezdtem, hogy él az élet,
Átlátok bérházak falán,
Mint óriás röntgen-lencse,
Látok be szívek ablakán.

Érzem, mint élnek, mit gondolnak,
Szeretni valók, kedvesek,
Teszik, ami tőlük telik,
Buták, okosak, esetlenek.

Most mind én vagyok, és ők is mind én.
Ilyen a satori talán?
Nincs utca, házak, autók,
Nincs fény és nincs délután.

Közben az árnyak egyre nyúltak,
A csendbe fék csikorog bele.
Én ott állok a pesti utcán.
Nem történt semmi se.

Mondd, szeretőm léssz-e még?

– Mondd, szeretőm léssz-e még?
Vacsorámból kérsz-e még?
Napsugárból fonált fonni,
Hold karélyán körbefutni,
Jégtáblából tüzet rakni,
Hogyha hívlak, jössz-e még?
– Napsugárt hálóvá fonnám,
Hold sarkain megbogoznám,
Világ jegét felolvasztnám,
Falatomat néked adnám,
Hogyha hívnál, alig várnám,
Párnám felét felkínálnám!