Ráadás (versek)
Sok cikket, tanulmányt megírtam már. Sok előadást tartottam, sokfelé, a legkülönbözőbb témákról, a legkülönbözőbb embereknek. Talán túlságosan is sokat.
Sokat szóltam az agyhoz, és keveset a szívhez. Sokat az értelemhez, és keveset a lélekhez. Talán ezért kezdtem verseket írni. Egy pár soros vers többet mond a lélekről, és a léleknek, mint egy többszáz oldalas tudományos értekezés.
A ráadás a koncertet adó művész köszönete a közönség szeretetéért, tapsáért. Ezek a versek az én köszönő szavaim azoknak, akik megtisztelnek bizalmukkal és figyelmükkel, akik szeretnek, és akiket szeretek. Kívánom, segítsenek a kedves Olvasónak is teljesebb emberré válni!
Kb. 100 oldal, papírkötésben 2.000 Ft (plusz postaköltség)
A nyomtatott példányok elfogytak, új kiadása nyomtatásban és e-book formában) hamarosan megjelenik
Olvass bele a kötetbe:
Őszi merengő
Távol az erdő karéja barnul,
Kórót érlel az őszi határ.
Alkonyi úton a sárba levél hull,
Lomha madárhad dél fele jár.
Értem én, hogy az élet megújul,
Értem azt, hogy a nyár tovaszáll,
De vénülő lelkem még belesajdul,
Hogy hajam sem lesz éjszínű már.
Az ősz majd lassan a télbe ájul,
A hó betakar majd, mint a halál,
Nyári kertben a hinta elárvul,
Súlyos vaskapu riglije zár.
Csendben várni, míg újra kitárul,
Felsír egy éhes gyermeki száj,
Csöppnyi szemével a fénybe bámul,
Végtelen útról megtért madár.
Perben az Úrral
Az ember néha perbe száll istenével.
– Tudom, engedetlen voltam, gyakran pimasz,
büntetsz, de úgy látom, megússza sok ravasz.
Miért ne lehetnék én is a kivétel?
Keleten jó, nékik a karma hitével
Mindenre van válasz, tudják, mi az igaz.
Boldogok, de mondd meg, nekünk hol a vigasz?
Elég, ha valaki bűnbánón letérdel?
Isten a világot oly nagyon szerette…
De szereti-e még, és fogja-e holnap?
Hiszen ezt a vallás múlt időbe tette!
Az Úr nem szólal meg, Isten egyre hallgat.
Estére reggel jön és reggelre este.
Élnek az emberek, élnek és meghalnak
Satori, vasárnap délután
A téren lágyan, lebegve-lengve
Hullámozott át a fény,
Mint angyalok aranyszín uszálya
Csillámlott fel a járda kövén.
Bágyadt, langy vasárnap délután volt,
Valahogy úgy ebéd után.
Macska surran tűzfal tövében,
Nyurga árny követi a ház falán.
Aztán csak csend, az idő elmállik,
És lecsorog a házfalon,
Csendnek szelleme lebeg végig,
Beszökken minden ablakon.
A fénybe olvad bele minden,
A fény ruhája most a csend,
Nincs mozgás és idő sincsen,
Sem odakint, sem idebent.
Azután minden súlytalan lett,
Téglafal, tetők, vasbeton,
Ott lebegett, ott a fényben,
A boldogság a flaszteron.
És látni kezdtem, hogy él az élet,
Átlátok bérházak falán,
Mint óriás röntgen-lencse,
Látok be szívek ablakán.
Érzem, mint élnek, mit gondolnak,
Szeretni valók, kedvesek,
Teszik, ami tőlük telik,
Buták, okosak, esetlenek.
Most mind én vagyok, és ők is mind én.
Ilyen a satori talán?
Nincs utca, házak, autók,
Nincs fény és nincs délután.
Közben az árnyak egyre nyúltak,
A csendbe fék csikorog bele.
Én ott állok a pesti utcán.
Nem történt semmi se.
Mondd, szeretőm léssz-e még?
– Mondd, szeretőm léssz-e még?
Vacsorámból kérsz-e még?
Napsugárból fonált fonni,
Hold karélyán körbefutni,
Jégtáblából tüzet rakni,
Hogyha hívlak, jössz-e még?
– Napsugárt hálóvá fonnám,
Hold sarkain megbogoznám,
Világ jegét felolvasztnám,
Falatomat néked adnám,
Hogyha hívnál, alig várnám,
Párnám felét felkínálnám!
(utóhang)
Ez csak egy vers,
Annak is nyers,
Örülök, ha örömre lelsz!
