Kövesi Péter honlapja
Kövesi Péter honlapja

„Pogányok” Magyarországon

A keresztény egyházak világszerte keresik a helyüket az emberek lelkében, életében. A felvilágosodás óta tart ez a folyamat, amióta nem az egyház az egyetlen igazodási pont a világban. Lassan átvette a helyét a materialista tudományosság, majd a huszadik század első felétől beszivárogtak a keleti vallások és filozófiák tanai. Ezzel párhuzamosan egyre többen kezdték keresni, illetve feléleszteni saját népük kereszténység előtti ősi kultuszait. A hatvanas évek végétől pedig a New Age mozgalom kíván mindezek között valami szintézist teremteni, és ezzel új szellemi mozgalmakat hívott életre világszerte. Mivel tömegmozgalomról van szó, természetes, hogy gyümölcsei ennek éppúgy vannak, mint vadhajtásai.

Ám a kinyilatkoztatásokra épülő nagy vallások (a kereszténység, judaizmus és iszlám) mindig meg vannak győződve a saját igazságukról, hiszen isteni parancsolatokat, vagy éppenséggel a megtestesült isten tanításait követik. Éppen ezért vérmérsékletüktől függően ódzkodnak, vagy éppen elítélik a hagyományos egyházaktól eltávolodókat. Az ökumenizmus annyit jelent, hogy szívesen együttműködnek humanitárius célok érdekében vagy az ateizmus ellen, de természetesen ragaszkodnak saját hitelveikhez.
A materializmus térhódításának ellenhatása viszont az is, hogy akik csalódtak a világi eszmékben, inkább vallásos, isten felé vezető utakat kezdenek keresni – a kereszténység nagy bánatára nem feltétlenül valamelyik nagy történelmi egyház keretében, mert egyre többen tartják olyan hívőknek magukat, akik – ilyen vagy olyan okból – nem óhajtanak semmilyen felekezethez tartozni. A nyugati világban emellett egyre többen büszkén vallják „pogánynak” magukat.

A „pogány” szó mindig dehonesztálóan hatott a keresztény világban, istentelent, hitetlent vagy bálványimádót értettek alatta. Holott a „paganus” latin szó egyszerűen csak falusit, vidékit jelent, minden lekicsinylés nélkül. Ezek a „pogányok” népük kereszténység előtti vallását kívánják újraéleszteni. Nyugat-Európában főleg a kelta-druida, és az ezzel rokon wicca „boszorkányság” – tulajdonképpen ősi természetvallás – gyakorlásáról van szó, és nem mondható, hogy a keresztény egyházak ott is lelkesednének értük. Könnyebb a dolguk annyiban, hogy kevesebb ideológiai akadályba ütköznek, és a javukra írható, hogy eszméik kevésbé keverednek politikai elképzelésekkel, és az ezeket övező indulatokkal, mint például nálunk.

A szocializmus idején a hatalom meglehetősen lekezelte a kereszténység előtti „primitív” sámánizmust és bár maga az ateizmus pártján állt, Szent István nagy érdemének tartotta az ország keresztény hitre térítését. A másként gondolkodók a perifériára szorultak, és titokban terjedtek az emigrációban élő kutatók (és kóklerek) munkái. A rendszerváltozás után az ideológiai tilalomfák ledőltek, és azóta is szabadon lehet bármilyen eszmét és vallást terjeszteni. A történelemtudomány viszont egyelőre megmaradt a saját finnugor elméleténél, a történelmi egyházak pedig amellett, hogy keresztény ország vagyunk ezer éve, és elítéli az „új pogányság” minden megnyilvánulását. (Miközben sokan hirdetik, hogy a Kárpát-medencében a hunok óta éltek – ha nem is kizárólagosan – keresztények, akik valamelyik keleti kereszténységet követték, így Istvánnak nem csak pogányokat kellett kereszténnyé tenni, hanem keleti keresztényeket római rítusúvá.)

Ezek a csoportok – és most felejtsük el azokat, amelyek egy önjelölt próféta köré, vagy anyagi javak érdekében szerveződnek – többnyire a magyarság kereszténység előtti ősvallásához szeretnének visszatérni. Természetes velejárója ez az ősmagyar történelem kutatásának – az ezzel járó pozitív és negatív jelenségekkel együtt. Csakhogy ez cseppet sem egyszerű dolog, hiszen a keresztény térítés minden nyomát igyekezett eltörölni a pogányságnak, illetve az előző kereszténység(ek)nek, ha voltak ilyenek. Szórványos emlékekből, a kereszténységet nem felvett népekkel való összehasonító kultúrantropológiai, vallástörténeti kutatásokból, illetve máig is élő néphagyományokból próbálják rekonstruálni ősvallásunkat. Tiszteletre méltóan nagy feladat, de korántsem biztos, hogy valaha is megismerjük a teljes igazságot.

Ráadásul a legelfogultabb kutató sem állíthatja, hogy valaha is volt egy egységes magyar ősvallás. Népünk vándorlásai közben sokféle néppel, sokféle vallással került kapcsolatba és sokféle elemet asszimilált – ezt ma már számos kutatás valószínűsíti. Sokféle vallás követői is lehettek elődeink és segédnépeik körében, de akár egy személy is gyakorolhatott többféle vallást. Példa erre Géza fejedelem, aki miután megkeresztelkedett, az egyház tiltakozása ellenére továbbra is mutatott be áldozatokat régi istenségeinek. Ezt egyébként egyetlen keleti vallás sem tekinti megbocsáthatatlan bűnnek, a hinduizmus, a buddhizmus, a taoizmus, vagy a sinto sem. Ez is egy érv ősi vallásunk (vallásaink) keleti eredete mellett.

Régebben a kutatók egy szóval elintézték az ősvallás kérdését: sámánizmus. Csakhogy ez egy gyűjtőfogalom minden konkrétum nélkül, ugyanis így neveznek mindenféle természetvallást Dél-Amerikától Szibériáig, ahol a közösség lelki-szellemi vezetője, gyógyítója egy olyan ember, aki képes kapcsolatba kerülni a természetfeletti lényekkel. Magyarosított változata, a „táltoshit” (és most nem menjünk bele a sámán és táltos hasonlóságaiba vagy különbözőségeibe) pedig olyan, mintha a katolicizmust „plébánoshit”-nek neveznénk a hívők lelki vezetője után. A lényegről ez a kifejezés sem mond semmit.
Az a néhány eleme ennek a hitvilágnak, amiben azért bizonyosak lehetünk:

  • Fény (Nap) központú szeretetvallás;
  • A férfi atyaisten mellett ott van egy anyaistenség is;
  • Kapcsolatba lehet lépni a szellemvilággal, ennek lényege a révülés (módosult tudatállapot, transz);
  • Az antropomorf kozmosz is helyet kap a hitvilágban;
  • Tisztelik a tudást, az emberséget és szeretetet;
  • Toleránsak másféle hitekkel szemben;
  • Nincsenek térítő vagy kirekesztő megnyilvánulások;
  • Nincsenek hatalmi intézményeik és nem szolgálnak világi hatalmakat;
  • Nem gyűjtenek földi vagyont, gazdagságot;
  • A közösség spirituális vezetője a táltos;
  • A táltosság kizárólag született képességek alapján, élő átadással hagyományozódik stb.

Egy ilyen hitvilág természetes módon tud együtt élni más vallásokkal, sőt integrálni képes azok elemeit. Valójában a mai, magukat magyarnak, ősmagyarnak valló egyházak nem keresztény-ellenesek, sőt többnyire kereszténynek vallják magukat, annak ellenére, hogy a történelmi egyházak elítélik őket. Sokan ugyanis hisznek Jézusban, mint megváltóban, tisztelik Szűz Máriát (egybeolvasztva az ősi Nagyboldogasszony alakjával) és az Árpád-házi szenteket. „Pogányságuk” néha csak annyiban áll, hogy nem tartoznak a nagy történelmi keresztény egyházak alá, mert a kereszténység valamely másik, korábbi irányzatának elveit vallják, illetve hitelveik meglehetős szinkretizmussal (magyarul felületesen) olvasztják egybe a legkülönbözőbb vallásokból, tudományos és áltudományos forrásokból jött eszméket saját vízióikkal. Ami persze nem újdonság, hiszen a nagy egyházak hittételei is így álltak össze, a régi egyházatyák zsinatain. Szertartásaikat nem az egyház által felkent klérikusok, hanem saját maguk közül választott (esetenként önjelölt) spirituális vezetők celebrálják, ahol a sámánizmus relikviáit és szertartási elemeit használják: dobolás, révülés (olykor hallucinogén drogok segítségével), tűzgyújtás, közös éneklés, áldozat bemutatás, sámánisztikus, vagy ősmagyar öltözet stb.
Azzal, hogy a nagy egyházak nem szövetségest, hanem vetélytársat látnak ezekben a csoportokban, sőt a magukat őskereszténynek tartó kisegyházakban, tulajdonképpen nem híveket szereznek, hanem híveket veszítenek!

Mint minden öntevékeny laikus közösségnek, az ősmagyar és őskeresztény vallási csoportoknak is vannak pozitív vonásaik, és megkérdőjelezhető vagy semmiképp sem helyeselhető megnyilvánulásaik. Rendkívül szimpatikus, ahogyan őshagyományainkat őrző csoportok alakulnak, baráti közösségeket hoznak létre, és igyekeznek felkutatni a még élő emlékeket és dokumentumokat. Ehhez a legtöbben még hivatalosan egyházat sem akarnak alapítani. Közben új néprajzi, vallási, történelmi, vagy éppen ezoterikus ismeretekre tesznek szert. Felajánlásokat tesznek nemes célokra, és szeretettel, segítőkészen fogadnak minden érdeklődőt. Ezek mellet tudatosan igyekeznek hazai termékeket vásárolni, ápolni a magyar nyelvet, de érdeklődésük kiterjed az egészséges táplálkozás, népi gyógyászat, természetes életmód területeire is. A hazafiság, nemzettudat ilyen építése fontos lehet mindenkinek, aki büszke magyarságára, és nem akar betagozódni a fogyasztói társadalom uniformizálódó világába.

Megkérdőjelezhetőek viszont azok a közösségek, amelyek egy önjelölt egyházfő, főpap dicsőség- és hatalomvágya köré szerveződnek, az ő kinyilatkoztatásaikat teszik vallásuk alapjává (amelyek véletlenül sem egyeznek más, hasonló vallások alaptételeivel). Ugyanezt lehet elmondani történelemszemléletükről, amely nem csak a hivatalos történelemmel, de a többi közösség elképzeléseivel sem azonos, legfőképp az őstörténet kérdéseiben. Sokak szemében joggal ébreszt visszatetszést feltupírozott „magyarkodásuk”, ami gyakran más népek, fajták, vallások iránti gyűlöletbe csap át. Sajnos gyakran csapódnak szélsőséges politikai mozgalmak mellé, akik a naiv rajongókat ügyesen tudják saját céljaik érdekében manipulálni. Az ilyen közösségekre a dogmatizmus és intolerancia is jellemző. Sajnos a botrányokra éhes sajtó szívesen tűzi tollhegyre viselt dolgaikat, és a nagy történelmi egyházak ideges kirohanásai is főleg nekik szólnak.

Ügyelni kellene, hogy a nemes szándék ne kapjon „gellert” ilyesmik miatt. Ezek sokkal többet ártanak a nemzettudatnak, mint használnak. Megmosolyogtatóak lehetnek az anakronisztikus megnyilvánulások is, mert helyénvaló lehet egy szertartás, ünnepség, találkozó alkalmával ősmagyar kaftánt, nemezsüveget és kunkori orrú csizmát viselni, de aki ezt teszi a hatos villamoson vagy a munkahelyén, az könnyen gúny és lesajnálás tárgya lehet.

Összességében azt mondhatjuk, semmi sincs ok nélkül. Az ősmagyar egyházakat, dobos csoportokat, lovasíjászatot és társaikat valós igény, saját ősi, nemzeti hagyományaink megismerésének, ápolásának, megőrzésének nemes szándéka hívta életre. Nem kellene a vészharangot kongatni, kiátkozni őket. Inkább segíteni, hogy a szélsőségektől megszabadulva igazán hasznossá válhassanak.

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

‹ Vissza

Legfrissebb kiadványaim

Szent László táltosa

A történet Szent László királyról és a táltosságról szól, az előző két könyvből ismert hajdanvolt táltos, Bacsa elbeszélésében - természetesen ehhez illő stílusban. A könyvet a debreceni Unicornis Alapítvány adja ki,...

Részletek »

Vaskorona

Új regényem, „A vaskorona” (Tarandus kiadó) kapható a nagyobb könyvesboltokban (pl. Libri, Alexandra) és, egyes magyarság-könyvesboltoknál. A kiadó honlapján keresztül () olcsóbban hozzájuthatsz! Megrendelés Nézd meg, miről szól a könyv: Kövesi Péter: A Vaskorona (tartalmi...

Részletek »

Megnézem az összes kiadványt »

Friss hírek

Elkészült új regényem, a “Szent László táltosa”

2015 november 28. szombat - 12:52

Örömmel tájékozatom régi és új olvasóimat, hogy elkészült új regényem, a "Szent László táltosa", amely bizonyára örömöt fog szerezni "A Pilis-összeesküvés" és a "Vaskorona" kedvelőinek, hiszen azok történéseinek korai előzménye....

Elolvasom »

Mi is az igazi “kapcsolatteremtő gyógyítás”?

2015 november 25. szerda - 15:21

A reiki az igazi „kapcsolatteremtő gyógyítás”! Mi emberek, már csak olyanok vagyunk, hogy újra és újra felfedezzük a spanyolviaszt.  Az emberiség évezredek óta tudja, hogy a spirituális, holisztikus gyógyítás lényege az...

Elolvasom »

Megnézem a többi hírt is »

Küldd el barátaidnak email-ben Email küldése
X