Kövesi Péter honlapja
Kövesi Péter honlapja

Őstörténetünk nyomában

A nemzeti öntudatra két esetben apellálnak egy nép vezetői: amennyiben hatalmi terveiket szeretnék ideológiailag alátámasztani (mint a nácik a Harmadik Birodalom esetében), vagy ha egy elnyomott nép függetlenségre vágyik (mint hazánk a reformkortól a ’48-as szabadságharcig). Mindkét esetben könnyű a ló másik oldalára átesni, és a nemzeti nagyságról szóló legendákat a végtelenségig felnagyítani. Az idegen hatalomnak ezzel szemben mindig alapvető érdeke volt az, hogy ezt ne hagyja, sőt az ellenkezőjét (kicsi, idegen, „sehonnai” nép) igyekezett bizonygatni. Egy népnek pedig legalább olyan nehéz reális önértékelésre szert tenni, mint egy magánembernek, hiszen egy ország nem járhat önismereti kurzusra, és tudatát politikai vagy szellemi vezetői gyakorlatilag tetszés szerint manipulálhatják.
A magánembernek pedig jól jön a nemzeti nagyság illúziója, ha saját kisebbrendűségi érzését, kudarcos életét, komplexusait akarja ezzel kompenzálni. Ez mindig is így volt és így is lesz. Könnyebb elfogadni a kollektív felsőbbrendűség érzetét, mint valós önismeretre szert tenni, és megküzdeni az egyéni felemelkedésért.

Európa népei a romantika korában kezdtek intenzívebben érdeklődni saját őstörténetük iránt és a mai értelemben vett történelemtudomány is régibb a felvilágosodásnál. Azt ezt megelőző korokban inkább csak történelemírásról beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy a krónikások egyszerűen leírták, amit hallottak, illetve, amivel megbízták őket uralkodóik. Bizony, a történelemhamisítás sem mai dolog. Ahogyan mondják: a történelmet a győztesek írják, és természetesen szeretik felnagyítani, megszépíteni saját viselt dolgaikat és befeketíteni az ellenfeleiket.

Bár olyan egybefüggő őseposzunk nem maradt fenn, mint a Kalevala, az Edda, vagy az Arthur-mondakör, íróink és tudósaink ekkor kezdték el összegyűjteni a honfoglalás korára és az előző időkre vonatkozó mondákat, és irodalmi formában közzétenni, olykor romantikus túlzásokkal, költői kiegészítésekkel – és természetesen nem volt lehetőségük a források kritikájára sem. Nagy fegyvertény volt, amikor a ’48-as szabadságharc leverése után Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája megjelenhetett, amit számos értékes és kevésbé értékes mű követett a kiegyezéstől a második világháborúig.

Központi téma volt már ekkor is az eredet, őshaza kérdése. A legkülönbözőbb elméletek születtek: japán, kínai, tibeti, mongol, szkíta, pártus, török, sumér, hun, görög, pelaszg, de még maori eredetről és nyelvrokonságról is. Ezek közül leginkább a hun, sumér, pártus, szkíta vonalak mindmáig az érdeklődés és kutatások középpontjában állnak.

Közben a hivatalos történelemtudomány az eredetileg német Budenz József és Hunfalvy Pál munkásságát szentesítve letette a voksot népünk finnugor eredete mellett. Nagy valószínűséggel „felsőbb” utasításra, bár ennek cáfolhatatlan nyomait senkinek sem sikerült még előásni.
Azóta a finnugor nyelvrokonságot is egyre többen vonják kétségbe, ráadásul elfogultsággal nem vádolható komoly külföldi kutatók, sőt azt is kimutatták, hogy az ún. „urali nyelvcsalád” is mesterségesen kreált kategória.
Az amatőr nyelvészek viszont több olyan hibát is elkövetnek, amelyek miatt hiába várják, hogy komolyan vegyék őket. Amikor nyelvrokonságot szavak azonossága vagy hasonlósága révén vélnek bizonyítani, gyakran megfeledkeznek arról, hogy a mai nyelv szavaihoz hasonlítani régi nyelvek szavait fölöttébb kockázatos, hiszen minden nyelv fejlődik, ugyanannak a szavunknak ezer éve mind a leírása, mind a kiejtése egészen más lehetett. Nem lehet komolyan venni az olyan „szófejtéseket”, mint hogy Mózes eredeti magyar neve „Mezős” volt, Józsaiás „Jószavú jós” vagy Nabukodonozor neve magyarul „ne bolondozzon az úr” (sic!). Ugyanezen a szinten áll a „maja” és a „magyar” népnevek rokonítása, vagy az a „kutatás”, ami szerint, ha a világon olyan földrajzi nevet találunk valahol, aminek magyar jelentése van, akkor az valaha magyarok lakta vidék volt. Az ilyen vizsgálódás gyakran még a szavak jelentését, etimológiáját se vizsgálja. A nyelv nem csak szavakból áll, van szerkezete, hangkészlete, hangsúlyai, ragozása, képzői, szórendje, a szavaknak etimológiája stb. A nyelvészetileg képzett kutatók munkáit bizony meg kellene különböztetni a jó szándékú, de csak a szavak alakiságával foglalkozó amatőrökétől.
A magyar nyelvről pedig, bár legalább ötven nyelvvel próbálták meg rokonságba hozni, legfeljebb annyi állapítható meg, hogy nagyon régi, ha voltak egyáltalán ősnyelvek, akkor talán közéjük tartozott, és bár sok nyelvvel vannak közös vonásai, a mai magyar nyelv egy régebbi magyar nyelvből származik, az meg egy még régebbiből…

A szocializmus évtizedei alatt a nemzeti érzés megengedett csatornái a néprajz, népművészet és néptánc voltak. „Kis nép vagyunk a szocializmust építő népek nagy családjában” – ez volt a kötelező ideológia. Aki a finnugor származás-elméletet kétségbe vonta, aligha számíthatott babérokra tudományos berkekben. A köztudatban pedig összemosódott a nyelvrokonság és a genetikai rokonság fogalma, holott aligha gondolhatta valaki is komolyan, hogy a magas, szőke, ún. nordikus testalkatú finnekhez közünk lenne.
A másként gondolkodók legfeljebb szamizdat kiadásokban terjeszthették eszméiket és ugyanígy terjedtek az emigrációban élő kutatók és laikusok írásai is.

A rendszerváltás óta nem csak az addig megjelent írások kaptak nyilvánosságot, de bárki szabadon terjesztheti saját elképzeléseit, amelyekből igazán nincs hiány. A baj csak az, ha ezek nincsenek egymással köszönő viszonyban sem. Népünket így származtatják a legendás Mu kontinensről, Atlantiszról, a Csendes-óceáni Ataisz(!) szigetéről, Afrikából, de még a Szíriuszról is. Természetesen nem adatok, hanem médiumi kinyilatkoztatások nyomán. Van, aki azt állítja, hogy a Kárpát-medencében már egymillió (!) éve magyarok laktak. (Amiből annyi igaz, hogy nagy valószínűséggel szkíta népek voltak a legrégebbi lakói.) Megtudhatjuk azt is, hogy az isten magyarul beszél, a magyar volt a Föld ősnépe, éltünk mind a négy (vagy öt) kontinensen, magyarok voltak a maják, az egyiptomi fáraók, Mózes és Buddha, de legfőképpen Jézus.
Zárójelben jegyeznénk meg, hogy Angliában is él olyan nézet, hogy a világ nyelvei mind az angolból alakultak ki, a németeknél is, hogy a német kultúra több mint kétszázezer éves, és Jézus is német volt, sőt a szlovákoktól az örményekig sok nép gondol magáról hasonlókat!

A történelemtudomány sajátos kirakós játék. A fennmaradt emlékek töredékesek, olykor egymásnak ellentmondóak, és a legjobb szakemberek is vitáznak sok kérdésben. Tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos kérdésekre sohasem lesz egzakt válasz. Ezeket a „réseket” pedig csak a hit és a fantázia tudja kitölteni. Ezeken pedig nem érdemes vitázni. Kőrösi Csoma Tibetben kereste őshazánkat, negyedszázada Kiszely István genetikai kutatásai a Himalája északi lábához, Belső-Ázsiába vezettek, de ott vannak a nyomaink az Uraltól keletre és nyugatra, sőt Mezopotámiában is. Ugyanakkor olyan, térben és időben közeli kérdésekre sincs általánosan elfogadott válasz, hogy hol is volt Levédia vagy a krónikákban előforduló Dentu-Moger.

De van-e egyáltalán őshaza, és hogyan lehet megtalálni? Ahol a világ teremtése (vagy az előember két lábra állása) óta éltek eleink? Vagy hol kell meghúzni a határt? Egy olyan népnél, amely egy óceáni szigeten élt mindig, nincs nehéz dogunk. (Kivéve, ha jó hajósok.) A szárazföldi népek viszont vándorolnak. Nincsenek országhatárok, oda mennek, ahol jobb életkörülményeket találnak, vagy ahová náluk erősebbek és szervezettebbek elűzik őket. Egyes népek hamarabb letelepedtek, mások sokáig vándoroltak. Az utolsó nagy mozgás a népvándorlás kora volt, amikor például a Kárpát-medencében is úgy harminc-harmincöt nép fordult meg. pontos számukat, némelyik származását, történelmét senki sem ismeri. Az előző nagy népvándorlás talán a jégkorszak után lehetett. Nomád őseink nagyon későn telepedtek le, és hihetetlen távolságokat jártak be állataikkal együtt. Nincs kizárva, hogy egyre régibb és régibb szálláshelyeket lehetne még megtalálni. Melyiket tekintsük hát őshazának?

Egy másik kutatási vonal az ún. „asztrálmítoszi” megközelítés, amelyet Jankovics Marcell és Pap Gábor indítottak el még a ’70-es években. Ők nem tényszerű, hanem a mitikus történelem irányába indultak el mesék, mondák, népköltészeti és tárgyi népművészeti emlékek nyomán. Ezek szimbólumait kozmológiai, asztrológiai szempontból elemezve nem kapunk ugyan egzakt adatokat az őshazáról, de arról igen, hogy mikor alakulhatott ki a nemzettudatunk, őseink hogyan gondolkodtak, milyennek tartották magukat, miben hittek, milyen erkölcsiséggel éltek, mik voltak az eszményeik – és ez talán fontosabb a mai magyarság számára, mint az, hogy ezer évekkel ezelőtt hol voltak a szállásterületeik.

Kövesi Péter
www.ezotanito.com

‹ Vissza

Legfrissebb kiadványaim

Szent László táltosa

A történet Szent László királyról és a táltosságról szól, az előző két könyvből ismert hajdanvolt táltos, Bacsa elbeszélésében - természetesen ehhez illő stílusban. A könyvet a debreceni Unicornis Alapítvány adja ki,...

Részletek »

Vaskorona

Új regényem, „A vaskorona” (Tarandus kiadó) kapható a nagyobb könyvesboltokban (pl. Libri, Alexandra) és, egyes magyarság-könyvesboltoknál. A kiadó honlapján keresztül () olcsóbban hozzájuthatsz! Megrendelés Nézd meg, miről szól a könyv: Kövesi Péter: A Vaskorona (tartalmi...

Részletek »

Megnézem az összes kiadványt »

Friss hírek

Elkészült új regényem, a “Szent László táltosa”

2015 november 28. szombat - 12:52

Örömmel tájékozatom régi és új olvasóimat, hogy elkészült új regényem, a "Szent László táltosa", amely bizonyára örömöt fog szerezni "A Pilis-összeesküvés" és a "Vaskorona" kedvelőinek, hiszen azok történéseinek korai előzménye....

Elolvasom »

Mi is az igazi “kapcsolatteremtő gyógyítás”?

2015 november 25. szerda - 15:21

A reiki az igazi „kapcsolatteremtő gyógyítás”! Mi emberek, már csak olyanok vagyunk, hogy újra és újra felfedezzük a spanyolviaszt.  Az emberiség évezredek óta tudja, hogy a spirituális, holisztikus gyógyítás lényege az...

Elolvasom »

Megnézem a többi hírt is »

Küldd el barátaidnak email-ben Email küldése
X