A kereszténység első évszázadaiban hosszas vita folyt arról, hogy Jézus ember volt-e, vagy isten. Végül az emberként megtestesült istenfia isten mellett tett hitet az egyház. Ezután hosszú évszázadokig még azt vitatták, vajon ez emberi vagy isteni természete volt-e a meghatározó, sőt az is szóba került, volt-e egyáltalán tényleges teste, vagy csak valami látszat-testet öltött magára a tanítványok miatt. Most mindettől elvonatkoztatva Jézus életének emberi oldalát szeretnénk megvizsgálni.

A születés

A názareti Jézus a világ egyik legrejtélyesebb történelmi alakja. A hivatalos verzió szerint anyja Mária, lévita származású (bár a zsidók nem jegyzik a női ágat), nemző atyja pedig maga a Szentlélek. A Biblia Dávidtól vezeti le József családfáját, királyi származását bizonyítandó, de mindez semmit se ér, ha nem ő a vér szerinti apa, még akkor sem, ha a korabeli zsidó törvények apának ismerik is el, aki vállalja egy gyermek felnevelését. De miért annyira fontos a származás? A különleges emberek, isteni küldöttek, nagy tanítók történetében szinte kötelező a különleges születés. A szűztől születés sem csak Jézus történetében fordul elő. Ott, ahol a szexualitás bűntudattal terhelt, logikus a feltételezés, hogy csak az születhet eleve tisztának, akinek szexualitástól mentes a fogantatása, ami nagy biológiai paradoxon, hiszen az élővilág a többsejtű állatok megjelenése óta jórészt ivaros módon szaporodik. Itt csak a csoda segíthet. Ha viszont a szexualitás nem bűn, az egésznek semmi jelentősége. Meglehet, Jézus szeplőtlen fogantatása csak azóta olyan fontos, mióta a középkori kereszténység összekapcsolta a bűn fogalmát a szexualitással. Létezik mindenesetre olyan elképzelés, hogy mindössze fordítási tévedés történt, Mária nem szűz volt, csak hajadon, azaz nem volt férjnél.

Másrészről, származás azért volt olyan fontos, mert a próféták Dávid házából való megváltót jövendöltek, tehát olyat, aki jogosult Júdea trónjára. És mivel az örökösödést férfi ágon tartották nyilván, azt kellett bizonyítani, hogy Jézus apai ágon királyi sarj. Ez viszont fából vaskarika: nem lehet egyszerre szűztől is és földi apától is születni. Ilyen esetben pedig csak az segít, ha a problémát dogmává tesszük, és megtiltjuk a további kérdezősködést. Akik a bibliai dogmát nem fogadták el, a következő feltevésekkel állnak elő:
– Mária párthus uralkodói házból származik. I.e. 50 körül Galilea párthus kormányzót kap és az ő gyermeke Miriam, azaz Mária. Jézus tehát párthus herceg lenne. Badinyi Jós Ferenc sumerológus professzor állítólag erre vonatkozó ékírásos feljegyzést talált, ám ennek létét a nemzetközi tudományos világ mindeddig nem vette tudomásul. Amatőr magyarságkutatók a párthusokat a szkítákkal, sumérokkal, hunokkal és magyarokkal azonosítva így jutottak arra a meggyőződésre, hogy Jézus magyar származású. Ezt sehol a világban sem gondolják így.
– Mások titkos házasságról beszélnek, például a tudós Hillél rabbi, esetleg Heródes családjának oldalirányú leszármazottját látják Jézusban. (Ez utóbbi mellesleg indokot adhatott volna Heródesnek, hogy egy nem kívánatos örököstől meg akarjon szabadulni.)
– Hazai buddhista körökben jelent meg az a magyarázat, amelyben Padmaszambhava bódhiszattva, a tibeti buddhizmus megalapítója Kasmírban, egy zarándoklat alkalmával éjszaka megjelent Miriamnak és magáévá tette. Padmaszambhava Gábriel arkangyal testetöltése. Ő marad mindvégig Jézus tanítója, és keresztre feszítése után (ahol természetesen nem halt meg, sőt később három felesége is lett) is hozzá vezetett az útja. Az erről szóló könyv szerzőjét cseppet sem zavarja az a körülmény, hogy Padmaszambhava Jézus után úgy hétszázötven évvel született.
– Ugyancsak Badinyi professzor talált – állítólag – egy másik ékírásos táblát is, amelyen a Mária szülésénél segédkező bábaasszony arról számol be, hogy Mária érintetlen volt a szülés előtt, és utána is az is maradt, csecsemő helyett ugyanis egy fény jött ki a méhéből, amely csak később öltött gyermekformát.
– A buddhista verzió szerint a szülés a sivatagban jött rá, egyedül szült egy pálmafa alatt. A fa meghajolt, hogy Mária megkapaszkodhasson benne, és amikor a kisded világra jött, érett datolya kezdett hullani róla, és a lábuk előtt forrás fakadt. Ez a történet meglehetősen emlékeztet Buddha csodás születésére.
– Rudolf Steiner írja, hogy az a szellemi princípium (a Szentháromság Fiú személye) öltött testet Jézusban amely valaha Krisna, Zarathusztra és Buddha alakjában nyilvánult meg a Földön. Egy másik, elég nehezen követhető okfejtése szerint nem is egy, hanem két Krisztus-gyermek született egyidőben, hogy biztosabb legyen a megváltás. Végül a Názareti lett az igazi, a „tartalékos” eltűnt a süllyesztőben.

Valószínűleg sorolhatnánk még a különböző verziókat – kérdés, hogy van-e értelme? Valójában nehezen érthető, hogy ahhoz, hogy valaki a szeretet tanítását kövesse, ugyan miért fontos, hogy Mária csakugyan szűz volt-e, milyen népből jött, vagy hogy Jézusnak valóban lett volna-e jussa a királyi trónhoz – ez őt magát éppúgy nem érdekelte, mint Buddhát a saját apjának királysága. Mindezekre a nem kereszténynek sincs szüksége, aki „csak” egy megvilágosodottat, nagy világtanítót lát Jézusban. Sőt, inkább csak elterelik a figyelmet a lényegről.

A látnoki kinyilatkoztatások vitát nem tűrően közlik az általuk igaznak hitt „tényeket”. Mások inkább kérdeznek, kételkednek és kérdéseket tesznek fel. Egy ilyen kérdés: Mikor is született valójában Jézus? A legtöbb hívő természetesen rávágja, hogy időszámításunk szerinti nulla december 24-én. Mások szerint ez kreált időpont, semmilyen dokumentum nem maradt róla, akkortájt még az anyakönyvezést nem ismerték és a legtöbben talán azt sem tudták pontosan, hány évesek. Kért lehetőség kívánkozik a pontosításra: az egyik az asztrológia, a másik a csillagászat – és e kettő nem válik szét egymástól, mert mindkettő a betlehemi csillag feltűnését tekinti kiindulópontnak, illetve azt, hogy feltétlen valami feltűnően fényes égi jelet kell keresni. Mérvadó asztrológusok betlehemi csillag alatt egy valóban feltűnő Jupiter-Szaturnusz együttállást értnek a Halak jegyében, amely pontosan meghatározhatóan i.e. 7- ben volt, ráadásul egy év folyamán háromszor is! Ez a bolygók mozgásának hátráló, ún. retrográd szakaszában természetesen nem ritka. Különleges jelentőségű, hogy ez a halakban, a megváltás jegyében történt, és a zsidóságot jelképező Szaturnusszal találkozó Jupiter, az igazságos hatalom bolygója az asztrológia nyelvén az ígért messiást is jelenhette! A legtöbb számítás szerint talán i.e. 7. november 4. lenne a helyes dátum.

Tény, hogy Józsefnek és Máriának Egyiptomba kell menekülnie, és hogy a gyermek kezdettől fogva a kiválasztottnak járó neveltetést kapja. Kérdéses, hogy hol? A legtöbben arra szavaznak, hogy a „Fény Gyermekei”, az esszénusok nevelik. Ez a titkos zsidó gnosztikus társaság Melchisédek titokzatos Rendjéhez tartozik, egy olyan rendhez, akiről soha, senki sem tudott semmi bizonyosat. Pithagoras követőinek is tartják őket. Szegénységben, szüzességben és testvéri közösségben éltek (nem úgy, mint akik ma pár napos tanfolyam után nevezik magukat esszénus mestereknek), nagy mágikus és gyógyító tudással rendelkeztek. Az esszénus gyökerekre vall, hogy Jézus legfontosabb rituális összejövetelén, az utolsó vacsorán megadott áldozati szertartása az esszénus szertartásrend szerinti rituális étkezés, a kenyér és bor felajánlása, új tartalommal.
Tizenkét éves korában visszatér Júdeába, mert zsidó szokás szerint a fiúgyerekeket ekkor kell bemutatni a templomban. Tanítja a rabbikat, nagy tudásról és bölcsességről téve tanúbizonyságot. Ekkor már felavatott főpap. Gyerekkori csínyeiről, amelyek között élettelen tárgyak megelevenítése, őt bosszantó emberek átokkal való megbénítása ugyanúgy szerepel, mint halott feltámasztása, az apokrif evangéliumok írnak. Ezek az írások nem kerülhettek be a Szentírásba, mert méltatlannak találtattak egy későbbi megváltóhoz.

Az ifjú Jézus

Innen kezdve nem tudjuk, merre tanul tovább. Népszerű az a nézet, hogy Indiában, van, aki szerint a védikus tanokat, mások szerint a dharmát tanulja. A hasonló tanításokra hivatkoznak. Szerintünk az emberi szellemiség egyetemes, és egy olyan képességekkel rendelkező kiválasztottnak, mint Jézus, nem kell egyik helyről a másikra utaznia, hogy a tudást megkapja.
Jézus harminchárom évesen tér vissza Galileába. Ahhoz, hogy elkezdje működését, meg kell kapnia a beavatását egy földi közvetítőn keresztül is. Mivel testben él, földi beavatást kell kapnia Keresztelő Jánostól. Megkapja hát a vízzel történő beavatását, és rögtön utána egy másikat Istentől a galamb és a mennyei szózat formájában.

Ezután jön a negyven napi a böjt a pusztában, majd pedig az elkerülhetetlen megkísértés, mint minden embernél. Amint valaki hatalomhoz, különleges lehetőségekhez, vagy bármi olyanhoz jut, ami nem adatik meg másoknak, jön a megkísértés. Lehet, hogy nem a Sátántól, sokkal inkább a saját kis egónktól, aki fölöttébb szereti magát más fölé emelni. Az első kísértés talán nem túl komoly. Ételt ajánlani a böjtölőnek, ha az tisztulásért, spirituális céllal történik, egy mai életreformer számára se jelentene túl nagy kihívást. Jézus pedig tudjuk az apokrif Békeevangéliumból, feltehetőleg nem egyszer böjtölt életében, hiszen tanította is a tanítványainak.
A második kísértés kettős természetű: aki rendkívüli képességekre tett szert, nem használhatja azokat önös célból, vagy céltalanul. Aki tud a vízen járni, tudna a levegőben is, és nem zuhanna le – mégsem teszi. Jézus később is visszautasítja, ha csodatételt követelnek tőle. A másik oldal: más segítségére hagyatkozni, sőt kikövetelni azt, akkor se helyes, ha tudjuk, hogy az úgyis megtenné.
A harmadik kísértés a pénz, hatalom, birtoklás. Bár azt hisszük, egy spirituális lény számára ez már nem megpróbáltatás, a jelenkor számos tévútra csúszott ígéretes guruja, felkészült mestere, tehetséges tanítója mutatja, mekkora az anyagi világ vonzereje.
Érdekes módon kimarad a sorból a testiség: bár az étel is az érzéki örömöt példázza, többnyire a szex is a Sátán repertoárján van. Talán azt akarja mondani, hogy Jézus számára ez eleve nem lett volna kísértés, hiszen a szűzi élet természetes volt a számára? Vagy ez a kísértés csak később került ki az evangéliumból?
Jézus ezután megkezdi az apostolok összegyűjtését, gyógyító és tanító korszakát. A rendelkezésünkre álló hely nem engedi meg mindennek részletes elemzését (ezt a szerző egy készülőben lévő könyvében szándékszik ezoterikus szemszögből megtenni), csupán néhány, Jézus emberi megnyilatkozásaira vonatkozó gondolatra szorítkozhatunk.

a Békeevangélium

Jézus – ahogyan ma mondanánk – életreformer volt, mégpedig olyan, akinek elvei máig sem veszítettek érvényükből. Hazánk fia, Edmond „Bordeaux” Székely találta meg a Vatikán könyvtárában ezt az apokrif evangéliumot (Jézus Békeevangéliuma, melyet János, a tanítvány írt) melyben Jézus a helyes életmódot tanítja. Részletesen szól a böjtölésről, a mértékletes táplálkozásról (naponta egyszer, legfeljebb kétszer enni, nem enni, amikor a nap a legmagasabban van), a táplálékról (legyen itthon termett, az évszaknak megfelelő és élő, ne együk leölt állatok húsát stb.,) – azaz csupa olyasmit, mai a mai elvekkel is egybevág. Tanítja a tisztítókúrákat a napfény, víz, levegő és föld angyalai által, vagy ahogy ma mondanánk, az elem-terápiákat. Persze, hogy nem tetszett ez a mértékletesség a középkori papságnak, akik az ágy tiltott örömei helyett az asztalnál vigasztalódtak! Nyilván ezért dugták úgy el a kéziratot, hogy ne egykönnyen lehessen meglelni.

Emberi érzések

Az előbbiek miatt nem sok olyan történetet jegyeztek fel, amelyekből Jézus emberi személyiségét valóban láthatnánk, és főleg a szeretet, metérés, megbocsátás tanítását hangsúlyozzák. Pedig nagyon is emberi volt, sőt talán ellentmondásoktól sem mentes. Hiszen néha türelmetlen (Óh hitetlen és elfajult nemzetség! meddig leszek köztetek, és meddig tűrlek titeket? – (Lukács 9, 41., Márk 9,19.), sőt haragos. Meg is mondja egyszer, hogy kardot hoz és meghasonlást (Máté 10,35., Lukács 12,51.), és bár ezzel nyilván a közeljövőre utal, nehezen tudunk mit kezdeni azzal, amikor megtagadja anyját és testvéreit (innen sejtjük egyedül, hogy testvérei is voltak), mondván, hogy az az ő anyja és testvérei, akik őt követik (Márk 3, 31-35.). Érthetetlen indulattal átkozza el a fügefát, mert nem ad gyümölcsöt neki (Márk 11, 13-14.), azt a jelenetet viszont, amikor felborogatja az árusok asztalait a templom udvarában, jogos haragnak tarthatjuk, még ha ezt sokan nem is értik meg. Talán Jézus személyiségében ezek a vonások még az előző világkorszak, a Kos természetének visszfényei? Nincs harag benne viszont Péterrel szemben, noha látja, nem fog kiállni mellette a végzetes éjszakán, de még Júdást se gyűlöli, tudja, hogy a sors öntudatlan beteljesítője csupán, és nyilván szánja is, amikor az végső kétségbeesésében felköti magát.
Az „Imitatio Christi”, Krisztus követése az egyházban azt jelenti, hogy mivel a Megváltó szenvedett, a keresztény ember is csak a szenvedés útján érheti el az üdvösséget. A vallásos festészetben csak Mária, a gyermek Jézus és az üdvözült Krisztus arcán látni enyhe mosolyt. A szenteket vagy szenvedő arccal, vagy felfelé forduló tekintettel, a mennyek felé sóvárgó ábrázattal festik meg. A szobrászatban a gótikus szenteknek szinte testük sincs a ruha redőzete alatt. Az aszkézis dicsérete, a mártíromság felmagasztalása, minden világi „hívság”, testiség, életöröm megvetése jellemezte ezt a szemléletet, amelynek egyes vonásai, például a szexualitás ambivalens megítélése, az ebből származó összes lelki bajjal együtt máig is élnek. Természetesen ez a helyzet sohasem volt teljesen őszinte, hiszen Isten szolgái – az ágy tiltott örömeit pótlandó – bőséggel kárpótolták magukat az asztal gyönyörűségeivel. Kiváló sajtok, sörök, pezsgők és más itókák tanúskodnak szakértelmükről, de emellett a reneszánsz korában mindaz a valóságban is megtörtént a kolostorfalak mögött, amit Bocaccio írásai megörökítettek. A köznép pedig fütyült a papság fenyegetéseire, és aki ismeri a középkor köznapi életét, bizony olyan felszabadult életörömmel tudtak élni a háborúk, járványok, útonállók eretnek- és boszorkánymáglyák között, amire későbbi korokban is alig akad példa. Ezért utánozhatatlan Villon költészete, a vásári komédiák, vagy Brueghel mulatozó parasztjainak világa.
A fentiek miatt az egyház eddig jószerrel csak az értünk szenvedő Üdvözítőt mutatta, nem pedig az embert – holott az evangéliumi történetekben, kiváltképp, ha hozzájuk vennénk a nem szentesített apokrif írásokat, Jézus hétköznapi, emberi arca is ott van. Amelyekben például a gyermek Jézus pajkos tréfákra is képes, sőt olyan vásott csínyeket is elkövet, amelyek végképp nem illenének egy leendő megváltóhoz.
Minden okunk megvan feltételezni, hogy felnőtt korában is életerős, és az életnek örülni tudó férfi lehetett. A legjobb példája Jézus alakja meghamisításának, amit Umberto Eco is említ a Rózsa Neve c. regényében, az a komoly hittudósok közt dúló teológiai vita, hogy nevetett-e Jézus? Az ortodoxok szerint nem, mert a nevetés a sátántól van, mivel a mennybe csak a földi szenvedés vezethet. Minden keleti bölcs a fejét csóválná ilyenek hallatán, de talán az illető ép eszét is megkérdőjelezné. Az embertestbe született Ige (avatar, bodhiszattva, vagy melyik vallás hogyan nevezi), ma egyre inkább és egyre többen így látjuk, valódi, hús-vér ember (is) volt. Szívesen volt társaságban, evett, ivott másokkal, nem nézte le a mások által megvetettek társaságát sem, ha szívesen látták. Sokat mondanak azok az evangéliumi részletek, ahol vendégségbe invitálják és ő gond nélkül elfogadja a képmutatók által eleve bűnösnek tartott foglalkozásúak, pénzváltók, adószedők meghívását. Talán énekelt és táncolt is a kánai menyegzőn és a borból is ivott, amit ő csinált a vízből, amikor kifogyott a házigazda készlete. Jézus minden bizonnyal mosolygott, kuncogott, nevetett, kacagott, sőt hahotázott, ha volt rá oka, sőt (ezen berzenkednek a legtöbben,) meglehet, hogy asszonyt is szeretett, ráadásul nem csak szűzi, plátói szerelemmel, Mária Magdolna személyében. Mindez semmit sem von le sem tanítói nagyságából, sem üdvtörténeti jelentőségéből.

Jézus házassága (?)

Nem véletlen, hogy a legtöbb vita a szexualitás körül dúlt – sőt dúl ma is. A közelmúltban megjelent „A da Vinci Kód” című regény és a belőle készült film jócskán felkorbácsolta az indulatokat, felélesztve azt a verziót, mely szerint Jézus nős volt. Esetleg az ő házasságát ünnepelték az imént említett kánai menyegzőn. Sőt nem csak nős volt, de szexuális életet élt hitvesével, Mária Magdolnával, és e szerelemből (talán) gyermek is született az Úr kereszthalála után. A kereszténység gnosztikus – ezoterikus vonulata ezt szinte ugyanúgy tényként kezeli, mint a „hivatalos” egyházak az ellenkezőjét.
Mária Magdolna ábrázolása több, mint elnagyolt a Bibliában, legalábbis ahogyan azt ma ismerjük. Ennek alapján aligha gondolnánk, hogy fontos szerepe lenne Jézus életében. Még abban sem lehetünk teljesen bizonyosak, hogy ő volt az a parázna asszony, akit megmentett a megkövezéstől (János 8, 3-8.), vagy hogy ő kente volna meg Jézust a drága olajjal az utolsó vacsora előtt. (János 12, 3.).
Amennyiben az Úr felavatott főrabbi volt (már gyermekkorától) – és nem párthus-magyar herceg – úgy egyenesen kötelező volt (lett volna) számára a házasság. Ha egyszerűen csak egy egészséges (és feltehetően vonzó) fiatal férfi volt, aki az élet teljességét hitte, és nem tartotta a nemiséget a sátántól eredő bűnnek, miért is ne gyakorolhatta volna? Miért kisebbítené ez megváltói mivoltát? Ezt a lehetőséget a kereszténységen kívül egyetlen nagy vallás se vonná kétségbe.
Az evangéliumok szűkszavúsága ellenére meglepően sok művészeti alkotás foglalkozik Mária Magdolnával, jelezve, hogy az egyházi vélekedések nem mindenki számára elég meggyőzőek. A művész általában azért alkot, mert közlendője van. És ha ezt a közlendőt nem lehet nyíltan kimondani, elrejti szimbólumokba, utalásokba. Így van ez ebben az esetben is. Mária Magdolna festészeti megjelenítései szinte kivétel nélkül hordoznak érzékiségre, szexualitásra, anyaságra utaló jelképeket. Hol a szinte kötelezően ott lévő kehely (hivatalosan olajos edény, jelképileg a női nemi szerv, anyaméh), hol az öltözet, test- és kéztartás, hol az ábrázolt szituáció árulkodik arról, hogy a festő ezekben a tiltott eszmékben hisz. A közvéleményt leginkább Leonardo „Utolsó Vacsora” képe foglalkoztatja, ahol a Jézus jobbján ülő fiatal, szende küllemű tanítvány (hivatalosan János) akár Mária Magdolna is lehet. Sőt talán nem is azt a pillanatot akarta da Vinci megfesteni, ahol Jézus az elárultatását jelenti, be, hanem egy örvendetes családi esemény közeledtét? A mi Munkácsynk is ott van ebben a sorban. A „Krisztus Siratása” című vásznon három asszony térdel a Megfeszített előtt: Mária, Jézus anyja, annak nővére, a „másik” Mária, és Mária Magdolna. A kép összetartozásukat sugallja, mintha egyetlen családot alkotnának.
A teológia ebben a sokat vitatott kérdésben legfeljebb annak megengedéséig jutott, hogy Jézus, kora szemléletét meghaladva egy nőt is bevett a legközvetlenebb tanítványok közé. Mintha attól tartanának, hogy veszélyt jelentene a hívők számára, ha Jézust hozzánk hasonlóbbnak, emberibbnek láttatnák. A buddhizmus hívei ebben sohasem láttak ilyen veszélyt, de mi sem gondoljuk, hogy túl sokan meginognának hitükben, ha kiderülne, hogy Jézus csakugyan házasságban élt.

Az utolsó napok

Megható és nagyon emberi, amilyennek a vívódó, és már-már elgyengülő embert látjuk a Getsemáne-kertben. „Atyám, ha lehetséges, távozzék tőlem e keserű pohár”- kéri először, de belátja, hogy amit vállalt, teljesítenie kell és már nincs visszaút. Még a tanítványai segítségét is kéri, mert „a lélek kész, de a test erőtlen”. A későbbiekben már nem is lesz ilyen megindítóan emberi pillanata, innentől inkább a mártírt látjuk. Csak az utolsó pillanatban, a keresztfán szólal meg ismét a szenvedő ember: „Uram, miért hagytál el engem?”- de ki ne esne kétségbe hasonló helyzetben?
Az egész Jézus-történetben a feltámadás a legmegfoghatatlanabb, és sokan valami tetszhalott-állapottal próbálják magyarázni. Ám aki a keleti tanításokban jártas, másra gondol. Sokan képesek haláluk után testükkel furcsa dolgokat művelni. Van, akié romlatlanul marad, másoké meg nyomtalanul eltűnik. Ezek az emberek még életük folyamán olyannyira átszellemültek, hogy voltaképp testük is ún. finom-anyagivá, szemmel láthatatlanná vált. Az anyagi testet csak azért viselték, hogy a külvilágban lássák, hallják őket. Jézus nyilván bírt e képességgel. Nem tudjuk, egy ilyen ember mennyit érez a testi szenvedésből, valószínűleg annyit, amennyit megenged magának. Lelkileg persze szenvedett. Átélte a test halálát, mert át akarta, vagy át kellett élnie, de teljes tudatossággal távozott, harmadnapra visszatért és átlényegítette az otthagyott testet is.
A New Age verzió szerint egyáltalán nem is halt meg, felgyógyult és visszament Indiába, ahonnan jött, boldogan élt amíg meg nem halt, és állítólag Srinagarban van a sírja. A muszlimok sem hiszik, hogy Allah megengedte volna egy igaz próféta megölését, ezért egy latorral cserélte ki, de további sorsáról nem tudnak. Egyes keresztény szekták úgy vélték, hogy a keresztet Jézus helyett cipelő cyrénei Simont feszítették meg – és még sorolhatnánk a különböző verziókat, amelyekkel a keresztény teológia természetesen nem ért egyet, hiszen pont a lényeg – Jézus feláldozta magát bűneink megváltásáért – maradna ki.

Jézus halála a mai számítások szerint 29. április 15-én pénteken volt. Erre úgy jöttek rá, hogy az evangéliumok biztosan húsvét péntekét állítják, továbbá szólnak a halál pillanatában beálló sötétségről (három órán át) illetve egy földrengésről, amikor a jeruzsálemi templom kárpitja ketté hasadt. E félelmetes jelenség szimbolikusan valaminek a végét, illetve a titkok napfényre kerülését jelentette. Ma talán joggal gondolhatjuk úgy, hogy eljött annak az ideje is, hogy Jézus valódi, emberi személyiségét is tisztábban lássuk

Kép forrása

‹ Vissza