Az európai gondolkodásban a tizenkilencenik század vége felé kezdtek el terjedni a keleti gondolkodásmód elemei. Ekkor érkeztek az első indiai guruk, jógamesterek, majd valamivel később buddhista tanítók is. Sokan az indiai gyarmatokon ismerkedtek meg a világ hindu elképzeléseivel, így született meg például a teozófiai iskola. Innen kezdve lassan bekerültek a közgondolkodásba olyan elemek, amelyek ha nem is voltak ismeretlenek filozófusok, írók, művészek és utazók körében, de rajtuk kívül nem sokakat foglalkozattak, mint például a reinarnáció és a karma elképzelései. Mai népszerűségük természetesen nem azt jelenti, hogy annyian hisznek is ezekben, de azt mindenképpen, hogy egy mai átlagos műveltségű ember minden bizonnyal valamit tud róluk és talán állást is foglal ellenük vagy mellettük. Ezoterikus közösségekben pedig már szinte belépőnek számít az élet körforgására vonatkozó keleti elképzelések (többnyire felszínes) ismerete.
Sokak számára mindmáig kérdés maradt, hogy miként lehet (ha lehet) ilyen elemeket a mi életünkbe, gondolati- és hitvilágunkba beilleszteni, ezért a továbbiakban ezekkel a kérdésekkel fogunk foglalkozni. Tiszteletre méltó elképzelés, hogy elegendőnek kellene lenni az európai ember számára az európai gondolkodásmódnak, ám az eltelt évezredek annyi megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdést halmoztak fel, amelyek sokakat más irányba indítottak. Míg a materialista embert köbbnyire kielégíti, hogy a dolgok véletlenszerűen, emberi vagy fizikai okok következtében történnek, a legtöbb hívő keresztény számára ha kimondatlanul is probléma, hogyan engedheti meg a szerető és gondviselő Isten ártatlanok szenvedését, nyomorát és halálát, a természet katasztrófáit és hasonlókat – egyáltalán a Rossz olyan mértékű eluralkodását, aminek ma tanúi vagyunk. „Isten kifürkészhetelen akarata”, vagy a túlvilági előnyök ígérete valójában igen kevés ember számára elég meggyőző.

A Vízöntő-kor szellemisége pedig épp azt jelenti, hogy miként az áradás a fizikai gátakat, úgy mossa el a gondolkodás, nyitottabb szemlélet a gondolati, ideológiai korlátokat. Az informatika korában lehetővé vált, hogy messze tájak és letűnt korok gondolatiságát egyaránt megismerjük. Ez persze zavarokat is okoz, várni kell, amíg a felkavart víz lecsendesedik, és ehhez sem árt némi útmutató segítség.

A lélekvándorlás gondolata nem ismeretlen Európában sem. Az ókori rómaiak hittek benne, de a karma, az ok-okozati összefüggés felismerése nélkül. A dialektika, a dolgok önmagába visszatérő változása pedig Hérakleitosztól Hegelig ott van a filozófiában, még ha a marxisták saját értelmezését nem is számítjuk.
A legtöbb ember számára talán Isten létének, működésének és a karmával való összeegyeztethetőségének kérdései a legnehezebbek. Rövidebben fogalmazva: akkor most Isten, vagy a karma az irányító, a mindenható, a „főnök”? A mi logikánk a kizárólagosságot helyezi előtérbe, a vagy-vagy döntéseket, míg a keletieké elfogadja az is-is, a sem-sem, sőt a „sem ez, sem az, sem valami más” megoldásokat is. Itt valóban döntő, és feloldhatalannak tűnő ellentmondásba ütközünk. Az egyistenhívő vallások, a zsidóság, kereszténység és az iszlám szerint a világot Isten teremtette és irányítja egészen a legapróbb részletekig (hegyi beszéd). Isten figyelmét semmi sem kerüli el, és ő dönt az ember evilági és halála utáni sorsáról. Az egy isten léte voltaképp nem zárja ki az újjászületést, hiszen Isten elvileg ugyanúgy elrendelheti a vég nélküli jutalmat vagy szenvedést a túlvilágon, mint a lélek új testbe költözését. A karmára ezek szerint semmi szükség, tökéletesen megoldja a gondokat Isten személyes gondviselése. (érdekes, hogy ennek ellenére a keresztény közgondolkodásban a Gondviselés olykor mint egy személytelen erő látszik megjelenni, ami már-már a karmához hasonlít.)

A karmát a keletiek egy személytelen törvénynek tekintik, amely mellett állnak ugyan istenségek (a hinduknál), de voltaképp magától működik, a cselekedet megteremti saját következményét. A fő istenségek, (Brahma, Vishnu, Shiva), (akik voltaképp nem különálló lények, hanem az egyetlen transzcendens Isten megnyilvánulási formái) el vannak foglalva a teremtéssel, fenntartással és megújítást szolgáló lebontással, és nemigen érnek rá az egyes embereknek büntetést és jutalmat osztogatni. A buddhizmusban pedig még ennyi szó se esik isten(ek)ről. (Ebből vonják le sokat azt a következtetést, hogy a buddhizmus „istentagadó vallás”, holott mindössze arról van szó, hogy a buddhizmus inkább a helyes élet gyakorlati megvalósításval foglalkozik és nem transzcendens fogalmak értelmezésével. A mai buddhizmus Isten kérdését leginkább nyitva hagyja, a részletek eldöntését a gyakorlókra bízva.)

Van az előzőeknek még néhány következménye. Ha az ember sorsa Isten ítéletén múlik, akkor talán „jobb belátásra”’ lehet bírni bűnbánattal, imával, esetleg az egyház támogatásával – és Isten a halálos bűnök kivételével ezt a jogát gyakorolja is, bár a katolocizmusban nem közvetlenül, hanem a papok közvetítésével. A karmát viszont nem lehet megengesztelni, legfeljebb a rosszat kiegyenlíteni jó karmát hozó cselekedetekkel.

A keresztény etika egyik alapja a bűntől való tartózkodás. De az ember a lesben álló Gonosz csábításának gyakran nem tud ellenállni, ezért élete vagy bűntudattal vagy a bűntől való félelemmel terhelt. Ez kiszolgáltatottá és manipulálhatóvá teszi. A karmikus gondolkodás ezt nem így látja. Nem szívesen használják az ítélkező bűn kifejezést, inkább helyes és helytelen cselekedetekről beszélnek. A helyesek jó karmát és jobb következő életeket hoznak létre, a helytelenek nehéz helyzetbe juttatják az embert. A rosszat nem külső csábításra, hanem saját negativitásaink hatására követjük el és a következmények alól se ad senki felmentést. Igy az ember, ha tudja cselekedeteinek súlyát és következményét, kevesebb bűntudatot vesz magára és kevésbé válik kiszolgáltatottá mások felé.

Mindezt sokan úgy élik meg, hogy a karma létezése megfosztaná Istent egyik legfontosabb ténykedésétől, a gondviseléstől. Ezzel a súlyos kérdéssel először talán a teozófusok szembesültek, akik (filozófiai szakszóval) panteisztikus, vagy deisztikus istenképet vallottak, és ezek szerint a mindenütt jelenlévő Istennek nem dolga külön-külön intézni mindenki sorsát. A teozófia változtatás nélkül fogadja el az indiai karma- és reinkarnációs tanításokat. A XIX-XX. századi spiritiszta-okkultista körök is magukává tették a reinkarnáció tanait, hiszen médiumaikon keresztül erre vonatkozó tanítások ezreit kapták, de ők (kiváltképp az ún. evengéliumi spiritizmus) nem szakadnak el a katolikus tanítástól, és leginkább össze szeretnék egyeztetni a Gondviselést a karmával.

Mindezeken túl, a keresztény ember számára talán még nagyobb dilemmát jelent Jézus szerepe és a megváltás. A karmikus gondolkodásban a megváltás és üdvözülés helyén a megvilágosodás és a lét körforgásból való megszabadulás áll, ehhez pedig mindenkinek a saját munkája kell, azaz csak önmegváltás létezik. Felesleges lett volna Jézus áldozata? A keletiek nagy világtanítónak, bodhiszattvának, arhatnak, avatárnak tartják őt, nem megváltónak és sok nyugati is ezt vallja. Rudolf Steiner antropozófiájában egy szintetizáló megoldás mellett tör lándzsát: elismeri mind a karmát, mind a megváltást, olyan módon, hogy Jézus áldozata addig nem járt utat nyitott mindenkinek az üdvösség (megvilágosodás és megszabadulás) felé, de a jó karmáról emellett is magunknak kell gondoskodnunk. És így ez már a keresztény eszméktől sem áll túl távol, annak ellenére, hogy a keresztény egyházak nem fogadják el Steiner tanait. A mai ezotéria ugyanígy nem vall egységes elveket, de nagyjából az előzőeket gondolja.

Egy új, szintetikus felfogás van tehát kialakulóban. Ezt problémaként értékelik azok, akik valamelyik oldalról túl mereven ragaszkodnak régi elvekhez, lehetőségként azok, akik az élet jobb megértését keresik. Végtére is hitbéli dolgokról van szó, ahol nem állíthatjuk soha biztosan, hogy a mi oldalunkon áll az igazság: azt választjuk, amelytől jobb és szeretetteljesebb életet remélünk.

Kövesi Péter

‹ Vissza